Lelassulhatna az idő

Nyolcadik rész. Karácsony. Nemvidáman. 

VIII.

December 23., a következő gyűlés időpontja. Holnap karácsony, az utakat jégpáncél borítja, szél süvít és csikorog fagy. Megvitatják a vásárban történteket, többek között, és Dumbledore végig Remust nézi, nem vádlón, csak szomorúan, mintha Remus egymaga megelőzhette volna a tragédiát. Rémszem Siriusra recseg, megmondtuk, hogy nem állsz készen, blabla, a szokásos fejmosás, már fel se húzza igazán magát rajta.

– Hülyeség – veti váratlanul Dorcas közbe. Felé fordul minden szempár. Levágta a haját, amit a roxfortos levele érkezése óta növesztett, állítólag idegesítette. Új frizurájával, kreol bőrével és erősen sminkelt szemeivel ősi és büszke egyiptomi királynőkre emlékeztet, bár a pillantásából ítélve, ahogy ránéz, Benjy feltehetőleg inkább istennőre szavazna. Unottan szívja meg a cigit, ráérősen fújja ki a füstöt, és lepöcköl a körméről egy darabkát a lepattogzott lakkból. – Hülyeség arra várni, hogy készen álljunk.

 

– Az van, hogy nem értem magamat – mondja bele Sirius a sötétbe. Gyanítja, hogy Remus még ébren van, de tulajdonképpen az sem baj, ha már elaludt, és nem is hallja. – Mire várunk, komolyan? Évek óta tart ez a szar, ki tudja, lehet, hogy soha nem is lesz vége. Néha győzünk, néha veszítünk, de úgy igazából semmi. Már tervezni se tervezünk, csak félünk és várunk, hogy mi lesz holnap, lesz-e holnap, aztán csak peregnek a napok, hónapok, és úgy igazából nem történik semmi. Addig kéne kezdenünk valamit az életünkkel, amíg még van életünk, de nem kezdünk, mert háború van, és félünk, hogy a háborúban meghalunk, de az életünk így is, úgy is elveszik. Nem akarom ezt így tovább. Bele fogok ebbe bolondulni. Mit csináljak? Mit csináljunk?

– Amit tudunk. – Remus felé fordul, az érintése hűvösen és nyirkosan simul Sirius vállára. – Mostantól mindig csinálnunk kell, amit tudunk.

SIrius a fejét rázza.

– Nem a te hibád.

– Nem tudhatod.

– Ha nem lettél volna ott, már nem is élnék.

– Ha nem lettem volna ott, nem sérültél volna meg.

– Ha nem lettél volna ott, puszta kézzel estem volna neki az első gyanús fekete ruhás alaknak – közli Sirius. Hallja a finom kis szusszanást, érzi a puha fuvallatot, ahogy Remus kuncogva kifújja a levegőt. Átveti rajta a karját, beletúr a hajába.

– Csak próbáljuk meg túlélni, jó?

– De mennyi van még hátra?

– A háborúból vagy az életből?

– Mindenből. Ebből az egészből.

– Ha azt mondanám, hogy holnap véget ér, mit csinálnál?

– Jó vagy rossz véget?

– Csak véget.

Sirius szív egyet az orrán. Megfázott, vagy sír, ha holnap véget ér, úgyis mindegy. Ha holnap véget ér, akkor most fel kéne pattannia, kirángatnia Remust az ágyból, és félelmek és gátlások nélkül nekivágni vele a világnak, minél többet érezni, tapasztalni, megélni, együtt, amíg még lehet. Hátat fordít Remusnak, úgy törleszkedik vissza az ölelésébe. Ha holnap véget ér, addig ő kiskifli lesz. Remus belecsókol a hajába.

 

Csendben telik a szenteste. Enidtől kaptak só-liszt gyurma figurákat, az angyalkák ruháját színesre festette, eredetileg fehérek voltak, Sirius biztos benne. Az a mugli kislány magával vitte a halálba a karácsonyfényeket Remus szemeiből, Sirius gyűlöli őt ezért, magától pedig undorodik és fél.

25-én meglátogatják Remus szüleit. Kurta-furcsa látogatás, még kellemetlenebb, mint a tavalyi, mikor Remus, bár azóta sem vallotta be, biztos, hogy tapintatos visszafogottságra intette őket Mr és Mrs Potter (Sirius szülei) halála után. Idén egyszerűen csak aggódnak értük. Remus nem tud olyan vastag pulóvert felvenni, ami a szülői szemek elől eltakarják megszaporodott hegeit és kiálló csontjait, és Sirius neheztelést vél (képzel?) felfedezni a tekintetükben. Csalódtak benne és kezdenek kételkedni, hogy a fiuk tényleg a legjobb helyen van mellette. Sirius szeretné elmondani nekik, hogy meghalna Remusért, pár napja majdnem meg is halt érte, de akkor azt is el kéne mondania, hogy ő volt az, aki veszélybe sodorta, ezért inkább erről sem beszélnek. Az eltűnt idő nyomában. Fura, eddig fel sem tűntek, vagyis inkább üres betűknek tűntek ezek a szavak a nappaliban magasodó tömörfenyő könyvesszekrény alsó polcán, most viszont úgy vonzzák magukhoz a tekintetét újra és újra, mintha szólni akarnának hozzá. Ha fellapozná a könyveket, vajon megtalálná az eltűnt éveket és lehetőségeket? Kölcsönkérhetné őket, nem is emlékszik már, mikor és mit olvasott legutóbb, de végül nem teszi. Nem valószínű, hogy egy mugli író megfejtette az időt. Talán nem is erről szól a mese, csak a címe hangzatos. Semmiben nem szabad hinni, mert a végén úgyis csalódást okoz. 

– Még nem is mondtuk egymásnak, hogy boldog karácsonyt – jut már otthon, vacsora közben Remus eszébe. Arrébb tolja a maradék csirkemellet, és nekilát inkább a desszertnek. Mrs Lupin kijelentette, hogy mostantól gyakrabban főz majd rendes ételeket nekik, mert maguktól szemlátomást nem képesek normálisan táplálkozni sem.

– Akkor… boldog karácsonyt? – hunyorít felvont szemöldökkel Sirius, közben a párolt zöldségekkel viaskodik. Remus felkuncog az arckifejezését látva, és Sirius büszke magára, amiért még mindig meg tudja őt nevettetni.

– Boldog karácsonyt.

Sirius elképzeli magukat, ahogy itt ülnek egymással szemben és esznek, kivételesen a konyhában, nem a kanapén, nem a földön, nem az ágyban, ez már önmagában ünnepi, különleges alkalom, odakint a hó szitál, a szobából beszűrődik a karácsonyfa aranysárga fénye, minden olyan meghitt és egyszerű, és nem tudja eldönteni, hogy vajon boldogok-e. Boldognak kellene lennie Remus mellett. Remus az egyetlen, aki mellett boldog lehet, ez az egy biztos menedéke van a bizonytalanság hánykódó hullámai között, mégsem találja a helyét. Mintha már megtalálta, aztán elvesztette volna, nem örökre, épp csak elkallódott valahol az eltűnt időben, ő pedig túl fáradt, hogy a nyomába eredjen és megkeresse. Boldognak kellene lennie Remus mellett, mert azóta, hogy lehuppant mellé a padra a beosztási ceremónia után, csak Remus mellett akar lenni. Ébredni, elaludni, élni, meghalni. Sose kérdezte Remustól, hogy akar-e az ő boldogsága lenni. Azt is meg kéne kérdeznie tőle, hogy tényleg megölte-e azt a nőt.

 

26-án átmennek Jamesékhez.

– Kikészítettünk, elmagyaráztunk, megmutattunk mindent? – problémázik Lily. Az ujjait tördeli, aztán összefonja maga előtt a karját, és a száját harapdálja. – Biztos, hogy elfelejtünk valamit. Mit felejtünk el?

– Nem felejtünk el semmit – nyugtatja meg magabiztosan James, és eltáncol az ajtó felé. Sirius összenéz Remusszal, és néma egyezménnyel úgy döntenek, megvárják, hogy maguktól jöjjenek rá, hogy nem itt elfelejtenek, hanem pluszban vinni készülnek magukkal valamit.

– Két óra. Maximum. Nagyon vigyázzatok rá… – Lily a sírás szélén van.

Becsukódik az ajtó.

Siriusék várnak. Sirius Remusra pillant, Remus a mosolyára harap, ő ritmust topog zoknis talpával Jamesék kifakult előszobaszőnyegén.

Kinyílik az ajtó.

James a száját húzza, a szemét forgatja, a fejét ingatja, oké, tudom, ne mondjatok semmit, homlokon és orron puszilja, majd vonakodva Sirius karjaiba engedi Harryt. Harry rácsodálkozó zöld szemekkel figyeli, hogy mit ügyködnek ezek négyen itt. Aztán minden figyelme az arca előtt lengő fekete tincsre összpontosul, apró kezével kinyúl, rámarkol, húzza, tépi, kapaszkodik bele.

– Mondtam, hogy fogd össze a hajad… – mutat rá az igazára jókedvűen Remus, és esze ágában sincs segíteni.

A következő két óra tanulsága az, hogy Sirius sokadjára is megállapítja magában, hogy neki csak és kizárólag a keresztapai, nem pedig az apai szerep való. Komolyan elkezdi csodálni Jamest és Lilyt. Pedig az első másfél órában minden rendben megy, játék, alvás, nevetés, de aztán Harry sírni kezd.

Remus a levegőbe szimatol.

– Ajjaj.

– Ajjaj?

– Ugye tényleg tudsz pelenkát cserélni?

Sirius nyel egy nagyot.

Tud. Naná, hogy tud, James korábban már megmutatta (az ilyen esetekre, mikor ők vigyáznak majd átmenetileg Harryre) (arra az esetre, ha úgy alakulna, hogy ezentúl ők vigyáznak Harryre…), Lily most emlékeztető gyorstalpalót tartott. Sima ügy. Menni fog.

– Segítesz? – sandít Remusra.

– Én nem értek hozzá – teszi fel Remus a kezét.

– Csak segíts. – Sirius könyörög.

Remus segít. Remusról kiderül, hogy valami megfoghatatlan, ösztönös ügyességgel és gyengédséggel ért ehhez is, és együtt megoldják. Hárman együtt, mert az is sokat lendít a helyzeten, hogy Harry, miután a használt pelusból való szabadulást megünnepelve célirányos lendülettel nyakon pisili Siriust, a sírásból gyöngyöző-gügyögő kacagásba vált. Remus vállán szundít, mikor Jamesék hazaérnek, és Sirius nem bánná, ha itt most véget érne az idő.

Lilynek és Jamesnek is piros az orra és a szeme, nem beszélnek, csak mosolyognak halványan és szomorkásan. Lily ölbe veszi és ringatja Harryt, James átöleli és ringatja őket. Remus kirángatja Siriust a konyhába. Levesz négy bögrét, és lesütött szemmel kamillateát készít, mintha bűntudat gyötörné, amiért négyük közül ő az egyetlen, akinek a karácsonyi szülőlátogatás meleg öleléseket és rendes, többfogásos étkezéseket, nem pedig hideg sírköveket jelent.

– Szép vagy – mondja neki Sirius, mert ez jut az eszébe. Szép, finom kis mosoly rezdül Remus szája szegletében.

A Godric’s Hollow-i temetőbe már mind együtt mennek, pár utcányi séta csupán, nem kell hoppanálni, így vihetik Harryt is, eszkimóbabává csomagolva.

– Biztos nincs így melege? – veti fel Remus. Ő nem ért hozzá persze, de azért…

Lily bebújtatja az ujjait Harry sapkája alá, majd rövid mérlegelés után úgy dönt, elég lesz egy sapka és a kapucni. James aggodalmaskodik egy sort, mi lesz, ha Harry így megfázik, de végül Lilyé az utolsó szó a vitában.

Lágyan és szelíden hull a hó. Fagyott kristályokba zárt szépség Remus súlyos szempilláin, kergetőző-csipkelődő hűvös varázs Harry kíváncsi tekintetében és rózsás orcáin, lépteik zaját elnyelő, porló pehelypaplan a megfagyott, rögös földön. Csendes és szürke és fehér a világ. Fehér a virág, amit Lily szeretettel a sírra tesz, aztán átveszi Harryt James karjából, mikor James zokogni kezd.

– Ő itt Harry – mutatja be halkan.

Harry az egyetlen, aki nem sír. Rácsodálkozó zöld szemeivel figyeli, hogy már megint mit művelnek ezek négyen itt. Sirius hálát és irigységféleséget érez, mikor az ártatlanságára és tudatlanságára gondol. Olyan jó, hogy ő még nem érti.

 

– Félek meghalni. – A kandalló előtt melegszenek, a földön, Sirius háta a fotel oldalának vetve, az ujjai Remus hajában, Remus feje az ölében, a pillantása rajta, Siriusé a pattogó lángok között. – Eddig azt mondogattam magamnak, hogy nem félek, és értetek bármikor meghalnék most is ugyanúgy, nyilván, de ha nem muszáj, akkor azért inkább nem. Igazából nem is meghalni félek. Nem a haláltól félek, hanem a semmitől. Tudom, hogy az csak semmi, de egyedül lenni a semmiben úgy, hogy közben itt is lehetnék veled, veletek… – Nem fejezi be, Remus úgyis érti. Most jó vele, most biztosan érti.

– Egy időben – kezdi Remus, aztán pontosít: –, még az elején, sokat merengtem azon, hogy ha együtt halunk meg, akkor egy helyre kerülünk-e azonnal, vagy keresnünk kell majd egymást millió másik, kutató, elveszett, magányos lélek között.

– És mire jutottál?

– Arra, amire te. Hogy ha meghalunk, onnantól csak a semmi van. Mindig, örökké a végtelen semmi, és soha, soha többé nem tudnánk már együtt lenni. Egyszerűen csak megszűnünk létezni. Örökre a semmi.

Hallgatnak. Most Remus nézi a tüzet, és Sirius Remust, és hosszú hallgatás után Sirius hirtelen beszélni kezd, zaklatottan, félszavakban és hadarva, sokat beszél és a szavait egy idő már nem tartja össze semmi, de ő csak mondja őket tovább félhangosan ki, míg Remus fel nem térdel, és magához nem öleli. Sirius életében először sírja ki úgy igazán, szégyen nélkül, gátlás nélkül, félelem nélkül magát, és reggelre jobb lesz, és egyre jobban beleszeret Remusba. (És túl közel engedi magához, és tudja, hogy ebből baj lesz, mert ilyenkor szokták egymást túl messzire lökni.)

 

„Együtt lesz a szilveszter?”

„Igen. De ne gondolj semmi rosszra.”

„Nem rossz az, amire én gondolok. :D”

„Ti mit terveztek?”

„Eddig semmit, de most adtál egy ötletet.”

„Nem rosszat? :P”

„Nem rosszat. :D”

 

1981 lesz. Elmúlt és eltűnt még egy év, szinte nyomtalanul, csak pár új sebhely meg néhány fáradtságránc maradt utána, na meg persze egy új barátság, vagy mi, ezekben az időkben az önmagában csodának számít, de ezt leszámítva Sirius pontosan ugyanott tart, mint kettő, vagy három évvel ezelőtt. Talán a tapasztalata több (megtapasztalta, hogy mindig jön valami új, amit tönkre tud tenni), és az álma kevesebb.

Ágyba hozza Remusnak a reggelit. Igazából hajnali fél egy van, és Remus csak egy szelet mogyorókrémes kenyeret kért, de Sirius úgy érzi, hogy ez a romantikus gesztus most már tényleg valami újnak a kezdete lesz. Ezt nagyjából tizenöt másodperccel ezelőtt határozta el. Felkapja a tálcát, és büszke magára.

Remus a hátán hever, az összegyűrt takaró és plédek között, tekintete a sötétbe réved, egyik keze fent, a párnán pihen kecsesen, a másik keresztben a hasán, elmélázva kapargat egy félig gyógyult holdsebet az oldalán. A bal lábát talpra húzta, oldalra billenti a combját, egyszerre felkínálva és szemérmesen takargatva magát. Olyan, mint egy nemrég befejezett festmény, még nyirkos a bőre a verejtéktől, mikor Sirius hozzásimul. (Az ő bőre száraz és meleg, és a rosszabb napokon nem tudja eldönteni, kiegészítik vagy kiölik ezzel egymást.) Rajta felejti a tekintetét, valószínűleg elég idétlenül elbambulva, mert Remus azt kérdezi:

– Most azt várod, hogy megdicsérjem a főztödet? – Mosolyog. Remus gyönyörű, amikor mosolyog, visszatér nyúzott vonásaiba és megfakult tekintetébe a régi, mesteri csínyterveket kiötlő, pajkosan szelíd élet. Lenyalogatja az első adag mogyorókrémet a kenyérről. Mindig ezt csinálja, ráken utána egy másodikat, elrágcsálja a kenyeret, aztán csak kanalazza a mogyorókrémet magában. Sirius időnként kitátja a száját egy-két kanálra.

– Miért, nem mondhatod, jó fajta mogyorókrémet vettem. – Sirius a haját babrálja.

– Ezt még én vettem – emlékezteti Remus.

– De a szekrényből most én vettem ki – húzza ki Sirius büszkén magát.

Ez vitán felül áll. Remus inkább a második réteg mogyorókrémet keni.

Sirius fészkelődik, igazgatja még kicsit a haját. (Ideges, akkor csinálja ezt. Jamesnek hála tudja magáról, megfogadta már százszor, hogy le fog szokni róla, mégis csinálja, pontosan ugyanúgy.) Az új kezdethez hozzátartozik, hogy nem csak hátrahagyják, hanem tisztázni kezdik a múltbéli dolgokat. Ezt most döntötte el. Megköszörüli a torkát.

– Amikor elmentem – kezd bele.

– Igen. – Remusnak mogyorókrémes az orra hegye, ez a beszélgetés komolyságából némileg elvesz, de túl édes ahhoz, hogy Sirius szóljon neki.

– Napokba telt, mire értem jöttél.

– Igen.

– Miért?

Remus alaposan megrágja, és lenyeli a falatot. Visszateszi a tányérra a maradék kenyeret. Szusszan egy kicsit, a levegőt remegősen fújja ki.

– Menni akartál, egyedül akartál lenni, ezért elengedtelek. Tegyél, amit csak szeretnél. Tudtam, hogy úgyis hazajössz majd hozzám.

Sirius összezavarodik.

– De nem jöttem.

– Nem.

– Mert azt hittem, hogy már te is elmentél – védekezik. Miért kéne neki védekezni?

– Én visszajövök mindig.

Csend. Remus nem kezdi el kanalazni a mogyorókrémet.

Egyre kevesebb jön belőled vissza, Sirius ezt próbálná valahogy átfogalmazni magában, más esetben csak a fejéhez vágná így, egyszerűen és keményen, fájjon csak mindkettőjüknek, de ma nem, most változni és változtatni fog, megfogadta az előbb, mikor a mogyorókrémet kenegette.

– Legközelebb elmegyek veled – mondja hirtelen, és úgy érzi, ezt a választ alaposan átgondolta.

Remus megütközve, nem, nem is, elborzadva mered rá.

– Ez… ezt még te sem… – megtörik a hangja. – Hogy juthatott ez egyáltalán az eszedbe? – Úgy néz Siriusra, mintha valami megbocsájthatatlanul rosszat mondott vagy csinált volna, és Sirius nem érti, mit mondott, mit csinált rosszul már megint.

– Miért, mert veszélyes? Itt is veszélyes. Mindenhol veszélyes. – Széttárja a karját keserűen és ingerülten. Remus a fejét rázza, mintha hallgatni sem bírná, mintha Sirius nem értené, nem érthetné, mire ő még nagyobb elánnal folytatja: – Mi az, ami ekkora nagy titok? Mi az, ami nem tudhatok? Ennyi szar után, amit kibírtunk, amin keresztülmentünk, amiben benne vagyunk, mi az még, amit nem tudhatok?

Remus leejti a fejét. Két kézzel túr a hajába, homlokát szorítja, egész arcát a tenyerébe zárja, és halkan és elesetten felnyög. Nem tűnik dühösnek, csak lemondónak és reményvesztettnek.

– Nem érted… – sóhajtja. – Tényleg nem érted.

– Mert nem mondod el!

– Mert nem mondhatom el! – nyögi Remus az ujjai közül.

– Miért? – Csattan a kérdés, mint egy pofon.

– Mert nem mondhatom el. – Remus fáradtan pillant fel rá. – Nem tudom… nem lehet elmondani.

– Akkor látnom kell – jelenti ki Sirius. Nem tudja, mit csinál. Abba kéne hagynia, de azt sem tudja. Azt tudja, hogy összetartoznak, különben tudná csak magát, vagy csak Remust bántani, de a szavai ilyenkor mindkettőjüket ugyanakkora erővel sebzik.

– Nem akarom azt a mocskot idehozni – mondja Remus csendesen. – Kérlek szépen. Kérlek. Csak ennyit kérek.

Elesett és gyönyörű és olyan távoli. Sirius bólint, kurtán, keményen. Rendben van. Akkor fájjon csak.

– Minden alkalommal egyre kevesebb jön belőled vissza.

Remus csak néz rá, bánatosan és kicsit talán vádlón, és Sirius soha többet nem akar új kezdetet, újjászületést, új életet. Azt a jövőt akarja, amit a roxfortos évek ígértek, nem ezt a rémálmot, amiből nem tud kilépni, és biztos benne, hogy idővel már csak abba is bele fog bolondulni, hogy nem tud semerre sem lépni. Megint szeretkeznek. Nem emlékszik, hogy jutottak idáig, szavakat vágtak egymáshoz, aztán repült az éjjeliszekrényről a megüresedett adventi naptár és egy doboz cigi. Most megint szeretkeznek. Arra sem emlékszik, mióta csinálják, de ez már a sokadik és fáj, és nem érti, hogy kerülhetett már megint ilyen messze Remustól, mikor most is ott van benne, közelebb nem is lehetne, lüktet forrón és valódin körülötte. Túl messze van mégis. Felhajolna hozzá egy csókra, de Remus visszanyomja, a mellkasán támaszkodik, majd ellöki magát, ívbe feszült háttal mar Sirius combjába. Sirius arra gondol, hogy ha most megemelné a kezét, hogy végigsimítson a hasfalán, elérné-e vajon, tapinthatná-e vajon, vagy már túl messze van ahhoz is. Biztos benne, hogy Remusnak még jobban fáj, mint neki, mégsem tudja leállítani. Kell. Fájdalmasan, nagyon. Remus végre kiharcol belőle valamit, amit bűn lenne orgazmusnak nevezni, végigvonaglik benne az érzés, belső rázkódás, mintha zokogás rázná, a szíve rázkódik talán, a szíve zokog talán, de legalább vége van. 

Remus remeg. Remegő izmokkal mászik le róla és nyúlik el mellette, remegőn zihál, remegő ujjakkal tapogatja ki a plédek közé gabalyodott cigarettás dobozt, remegő ujjakkal gyújt rá, és nyújtja Sirius felé a cigit egy slukkra, és Siriusnak megfordul a fejében, hogy megkéri, hogy folytassák, mert így magányos és egyedül van és fázik.

Megkésett tűzijáték fényei szakadnak az éjszakában szét, arany, vörös, kék, majd ezüstderengés süvít be a szobába a csukott ablaküvegen át. Dumbledore hangján beszél. Edgar Bonest és a családját megölték.

Sirius nevetni kezd, rázkódva, fulladozva, csukladozva, mélyről felbukó, örömtelen nevetéssel, mintha megint kiokádná magából ezt az elviselhetetlen őrületet, ami biztosan nem az ő életük, mert ők nem ezt érdemelték, azok a roxfortos gyerekek nem ezt érdemelték, nem ezt a szart, nem ezt... Örökre beleég a pillantás, amivel Remus nézi közben. Megfejthetetlen, súlyos, és úgy érzi, hogy egyáltalán nem ismeri.

 

Meglehet, hogy ámokfutásba kezd. Meglehet, hogy olyan dolgokat tesz, amikről tudja, hogy később meg fogja bánni, de akkor és ott megteszi, mert… mert. Csak. Mert. Meglehet, hogy ilyen például az is, mikor elmegy Enidhez, és egy kis fiola bájitallal (meg egy csomó lelkére kötött ígérettel, amiket úgysem fog betartani, és Enid ebben a tudatban, de csakazértis elmondja neki) jön haza tőle. Meglehet, hogy olyasmire készül, amivel erőszakot tesz Remus lelkén és testén. Meglehet, de úgy érzi, nem maradt más választása, csak teszi az egyetlen, gyáva és undorító és kétségbeesett kísérletet, amit még lehet. Meglehet.

Gyűlölni fogja magát ezért, az biztos.

Szürke, szomorú reggel nyomakszik át a parányi pinceablakra tapadt porrétegen. Sirius hosszú percek óta Remus csapzott, fehéjszínre izzadt tincseit cirógatja. Még nyitva vannak a sebei, szinte látni a bőre alatt a farkast, ha ilyenkor végigsimítana a gerince mentén, Remus fakó, fehér bőre talán szétfoszlana, elkenődne, az ujjbegyeire tapadna, törékeny pillangószárnyról lenyúzott hamvas por, és kibukkanna alóla a farkas durva, szürke szőre. Remus öntudatlanul nyöszörög, felmorran néha, nem emberi hangon, aztán kínlódik és nyöszörög újra. A mellkasa zihál, a bordái, amik csontrepesztő pattogással rándultak az imént vissza, mintha mégsem találnák az eredeti helyüket, túlságosan kitüremkednek, mint egy lebombázott város égbe meredő, csonkolt romjai, vagy futótűz tarolta erdő megtépázott, hírmondóként maradt fái között, megül mélyedéseikben az árnyék. Bele-beletép a mocskos matracba, feszülnek, rezdülnek, tétlenségbe hanyatlanak, majd újból megfeszülnek az izmai. Remus menekülne, vagy a farkas vágyik vissza a Rengeteg sűrűjébe, az ismeretlen, gizgazos ösvényekre; ezeket biztosan nem ember taposta ki, veszélyes? talán, menjünk? naná, szavak nélkül, szabadon, rohanás, kergetőzés, játékos csaholás. Egyszerű volt minden, és övék volt a világ. Nem lenne szabad bezárni. Egyszer mondta Remusnak, hogy nem jó ez így, nem lenne szabad bezárni, de Remus félreértette.

Sirius gyűlölni fogja magát ezért. Majd őrjöng, majd tombol, földhöz vág ezt-azt, káromkodik, kiabál, ökölnyomok az ajtóban és egy törött tükör, aztán már csak belülről tépi és nem érti magát, de egyelőre csak a mosttal foglalkozik.

Felpattintja a bájitalos fiolát, egy pohár vízbe löttyinti (Enid szerint nem befolyásolja a hatást), majd Remus feje alá nyúl, gyengéden emeli meg és tartja, a pohár száját a cserepes ajkakhoz érinti, és Remus ösztönösen inni kezd, mohó kortyokkal, hangosakat nyelve. Sirius tölt még egy pohár vizet neki.

Eldúdolja a varázsigét, bár az ő hangján inkább nyomorult mormogás, aztán meglepődik, mert működik. Jobb lett volna, ha nem működik.  Végig azt kívánta, hogy ne sikerüljön, ekkor döbben rá, de ha már így alakult, Remus kezéért nyúl, a tenyere a tenyerébe simul, és lehunyja a szemét, ahogy koncentrál. (Nem kell lehunynia a szemét, ezt mondta Enid.) (De csukott szemmel kevésbé valódi. Csak egy gondolat. Egy gondolat a sokból, amikkel eljátszik az álmatlan éjszakákon, és úgy érzi, valami nagyon fontosat és világmegváltót és életmentőt eszelt ki, ami aztán őrültségnek tűnik másnap.)

Másnap.

Bűne teljes tudatában kész szembenézni a következményekkel. Rossz az egész. A legrosszabb az egészben, hogy ő hiába áll készen, a következmények elmaradnak, mert Remus vagy nem emlékszik, vagy egyszerűen erről sem akar már vele beszélni. Elmondhatná neki. El kellene mondania neki, akkor is, ha valójában nincs mit elmondania. Érezte a farkast. Érezte a farkast, ahogy érzi az átváltozás előtti csókjaikban is, érezte a vadságát, a fogságát, az erejét, az akaratát, a vágyát, a ragaszkodását és birtoklását – és… nem érzett semmi mást. Mert a farkas, amikor megneszelte, hogy mit csinál, Remus és közé állt. Elzárta tőle Remust. Remustól zárta el őt. Nem érezte Remust.