Lelassulhatna az idő

Tizenkettedik rész. Erősen 18+.

 

XII. 

És akkor elkezdődik újra, vagy inkább folytatódik, mert újrakezdődni csak az tud, ami előtte abba is maradt. Hatvanhat Sötét Jegy festi zöldre az eget egyetlen éjszaka alatt. Megakadályozhatták volna. Meg kellett volna akadályozniuk. Egyet sem tudtak megakadályozni, mert egyről sem tudtak.

Hibát hibára halmoznak. Lankadatlan éberség, ordítja Rémszem. Siriust elvakítja a tettvágy és a bosszú. Dorcas soha nem is látott tőle. Még a sikeresnek hazudott rajtaütések győzelmi zászlaja helyén is ártatlan áldozatok vérébe mártott karmazsin halotti lepel lebeg. A gyűléseken Dumbledore egyre gondterheltebb, szomorúbb és öregebb. A terveik jók, de nem elegek, és a kétségbeesett szélmalomharc lassan felőrli a hitüket. Fogy az idő, fogy az erő, fogy a remény. Voldemort követőinek száma egyre nő. Lépéselőnyben van. Információk kellenek. Több információ kell, ezek a szavak minden gyűlésen, mindenki szájából elhangzanak, Siriust kivéve. Neki Remus kell. 

 

– Elmegyek – mondja Remus egy csütörtök délelőtt. – Nem tudom, mikor jövök.

– Tudok olyat mondani, ami változtatna ezen? – Sirius még nem kelt fel. Tegnap se, tegnapelőtt se. Hétfő reggel le akarta zárni a háborút, véget vetni neki egyszer s mindenkorra, de estére rájött, hogy nem tudja. Vonyított, mint egy kivert kutya.

– Nem. Ezen még te sem tudsz változtatni. – Remus megcsókolja. Remus elmegy. 

Sirius felkel. Sportszatyorba gyűri a holmiját, és átköltözik Jamesék kanapéjára.

 

Összefolyik az idő. Már nincs múlt, jelen vagy jövő, se esték, se reggelek, csak egy fojtogató, végtelen massza, Sirius nem eszik, nem alszik, csak szűköl és küzd beleragadva. Győzhetünk, veri fel néha Jamest (és Lilyt és Harryt) az éjszaka közepén, és James csintalan bambiszemeiben olyankor nyugtalan aggodalom csillan. Nem győzhetünk, hánykolódik a kanapén később, és lázas gondolatait Lily hűs tenyere igyekszik hasztalan csitítani. Áruló van közöttünk. Ezt Remus mondta. Remust látja, Remust hallja, mikor eszébe jut, eszét veszi ez a három szó. Áruló van közöttünk.

Voldemort nem mutatja magát, és ez vészjóslóbb, mint a jeges, sikító szél, ami egy csókra hajló dementor kámzsáját lebbenti fel. A gyalogjait küldi még csak harcba. Az ő maréknyi kis ellenálló csapatukban hősies, megfontolt, elszánt, vakmerő és őrületközelbe bomló elméjű királynők és királyok hadakoznak az ellenségen túl már önmagukkal és egymással is a süllyedő hajón. Áruló van közöttük.

A halálfalók a konkrét célpontok elleni támadások mellett a szórakozásból rendezett vérontások helyszíneit is egyre tudatosabban választják meg. Játszanak velük.

Azzal a merlinhátamögötti bányatóval kezdődött. Nyáron egész kellemes hely lehetett, bandázó kamaszcsoportok, turbékoló párocskák rejtőzhettek el itt. Fenyvesölelés, szoros, zegzugos, a hófoltok alatt ázott sörös, cigis és óvszeres dobozok, hajdan lobogó tábortüzek hamvai, elsuttogott kísértethistóriák visszhangjai, a parton félig elmerült, ócska csónakok, és egymás mellett több, benyúló stég, hiányos fogsor a tó gúnyvigyorú, fekete vizén, kizárólag láblógázásra, mert „a tóban fürödni szigorúan tilos és életveszélyes!”, hirdette kopottas betűkkel több tábla. A tilos színe piros. A tilos arra jó, hogy bebizonyítsuk, mi különlegesek vagyunk, mi fölötte állunk mindennemű tiltásnak és szabálynak. Mi a halált is kijátsszuk.

Azon a februári estén visítva rázta a fenyők ágait a szél, a tűlevelek a bőrüket karcolták, sebezték, hámló hirdetőtáblaként tűzték húsukba a pernyét, és minden fekete volt, arany meg vörös. A közeli kis faházak, melyek ezúttal túrázó mugli diákcsoportnak nyújtottak végzetes, örök menedéket, lángokban álltak. Sirius könnyezett, köhögött, botladozott, a bakancsa bele-belemerült a hűvös iszapba, ami mintha erővel húzta volna vissza…

– Inferusok! – kiáltott fel mellette Marlene.

És jöttek sorban, vak, csontsovány, foszladozó seregben, bandázó kamaszcsoportok, turbékoló párocskák, akik megkísérelték kijátszani a halált. Azon a februári estén James egymaga mentette meg mindannyiuk életét.

A temetőben felkészültek rá, hogy élőholtakkal csatáznak. Voldemort csatlósai óriáspókokat zúdítottak helyette rájuk, és Benjy úgy harcolt, mint egy megszállott. Dorcas fél a pókoktól. (Csak a lábuktól. Szőrösek baszki, nem látod?! Un-do-rí-tó!)

A metróállomásra időben érkeztek. A füst Lily ötlete volt, azonnal felsírtak a riasztók, és ők oszlopok mögé húzódtak a felszín felé áramló tömeg sodrása elől. Az oszlopokba csapódtak kisvártatva az első átkok, mély robbanásuk megremegtette a falakat és betöltötte az alagutat és a kiürült állomást, mintha a föld gyomra morajlott volna vérre éhesen. Rövid csata volt, túl rövid. Ugyanebben az időben, a város másik pontján, két szerelvény egymásnak ütközött. Tragikus baleset, még zajlanak a vizsgálatok, így hozták le a mugli hírek másnap. Rengeteg sérült és halott.

A templom inkább groteszk ravatalozó volt, mint templom. Fiatal nő hevert az oltáron kiterítve, puha, párnás teste dühödt véraláfutások dúlt mezeje, sápadt bőre véresre karmolva, véresre harapva, vértől volt ragacsos a belső combja. Vér fröccsent a falakra, vért könnyeztek a szobrok, megcsonkított, darabokra tépett teste a keresztre szögezve mindazoknak, akik a miséről már soha nem érnek haza. Alice hüppögve sírdogált a keresztelőkút fölött. Ezek a muglik nem misére érkeztek. Az egyik ostoba halálfaló jó poénnak gondolta ekkor megszólaltatni az orgonát. Az lett a veszte. Alice volt közöttük az első, aki ölt. Mindhárommal végzett.

– Úristen… Még él! – Benjy a mugli nő fölött állt, egyik kezében a kabátja, amit ráborított, és épp az arcára készült húzni, másikkal a pulzusát tapintotta. Szavait örömódaként verték az ódon falak vissza, mintha a mennyezetre festett angyalkórus zengte volna, még él, még él, még él. (Még.)  

– Tud valaki bűbájt? – termett ott fontoskodva Marlene.

– Be kell vinnünk a Szent Mungóba!

– Hoppanálhatunk vele?

– Megmozdíthatjuk?

– Hívd a barátnődet! – parancsolt Siriusra Dorcas. – MOST!

Enid beszélt a nőhöz, de ezúttal csak a hangja mosolygott, a szája nem. Azt nem látta úgysem. Higgadt, határozott, magabiztos mozdulatok, eltökélt, minden rendben lesz tekintet, eldúdolt varázsigék, oda se pillantva emelte le sorban az épp szükséges tégelyt vagy üvegcsét.  Ez volt az igazi munkája. Sirius sose látta még ilyennek.

– Kurva keményen tolja a csaj, mi? – lökte oldalba Dorcas. Sirius jobb híján bólintott egyet. Enid mintha ekkor eszmélt volna fel, hogy ők is ott vannak, intett Siriusnak, aztán kézen fogta, a csuklójára vérszínű karkötőt mázolva, és egészen közel húzta.

– Segítened kell nekem, rendben?

Tartsd így, mondta Enid, és csak ennyi lett volna a feladata, ennyit kellett volna tennie, tartania kellett volna, de nem tudta, remegett a keze, remegett a gyomra, remegett a szíve. Enid azt nem mondta, hogy ne nézzen közben oda. Ki… Mi csinálta ezt, mi képes ilyen vadállatias iszonyatra, kérdezte volna tőle, de csak rápillantott, és Enid komoran bólintott.

Dorcas lépett mögé, megsimogatta a vállát, jelezve, hogy átveszi a helyét.

Szédelegve zuhant le a legközelebbi padra. Aznap nem volt ott se James, se Lily, se Peter, de így is mindenki értette. Benjy odaült hozzá, és vigasztalón átfogta a vállát. Meglepően erős volt a karja. Mintha nem is vigasztalni, hanem egyben tartani igyekezett volna.

Aurorok jöttek, késve, megint, mindig, és velük egyidőben érkeztek a Szent Mungo zöldbe öltözött gyógyítói is, Sirius felismerte köztük Margaretet. Enid nem ment velük. Szombat délelőtt volt, Enid nem a kórházból jött, Enid az ágyból pattant ki, egy ismeretlen mugli nő miatt. Szivárványos, unikornisos pizsifelsőben üldögélt, könyékig véresen, és véres volt a homloka is, soványka karjaival átölelte aztán felhúzott térdeit, a tekintete elmerült valahova, ahova rajta kívül senki nem látott el. Mögötte az aurorok nekiláttak levarázsolni és összeforrasztani a keresztre tűzdelt holttesteket. Dorcas lehuppant mellé, vörös és fekete a szivárvány mellé, és vértől vörös és fekete ujjakkal rágyújtott.

– Nem fogja túlélni – mondta Enid, aztán finom mozdulattal nemet intett a cigarettára, amivel Dorcas megkínálta.

– Kaphatok? – remegett a csendbe Alice vékony hangja. Dorcas az egész dobozt odadobta.

Az egyik auror könnyed pálcaintésekkel egymás mellé hordta a három halálfaló élettelen testét. Egyikük karján sem volt ott a Jegy, ahogy a templom fölött sem lebegett. Hasukon, oldalukon hevertek, Sirius a bakancsa talpával a hátukra billentette őket. Belebámult az üveges, sárga szemekbe, nézte az éles metszőfogakat, a sötét, ragacsos tincsbe tapadt hajcsomókat és húscafatokat a karmokká korcsosult körmök alatt, aztán, mint egy nagyranőtt, elárvult gyerek, hagyta, hogy Benjy egészen átölelje, olyan nagyöleléssel, amilyet a világon csak ő tud adni. Dorcas és Enid úgy ültek egymás mellett, mint régi jó barátnők, örök szövetségbe kovácsolta őket egy idegen nő vére, Marlene sudár, büszke alakja meggörnyedt, ahogy Alice satnya vállát ölelte. Gideon és Fabian a keresztelőkútnál álltak, mozdulatlan tisztelettel, és a húgukra gondoltak talán, Mollyra, meg a gyerekeire. Mollynak hat fia van, és most várandós megint. Senki nem beszélt, némán dolgoztak az aurorok is, csak Alice köhincsélt néha élete első cigije és első három áldozata fölött.

A nő aznap estére halott volt. Hivatalosan egy mugli kórházban halt meg, a templom pedig összeomlott. Megsüllyedt falak, statikai hiba. Szörnyű, sajnálatos tragédia.

A vágóhíd, az undorító volt. Csupasz holttestek lógtak kampókra akasztva, kitépett szívvel, kifordult belekkel, férfiak és nők, fiatalok és idősek, más és más vonások, eltérő bőrszínek, csak egyvalami kötötte össze őket: sárvérű, állt a húsukba metszve. Tocsogtak, cuppogtak a kiömlött bélsárban és vérben, aztán már Peter hányadékában is. 

Kihalt sikátorok, romos kúriák. De most, most ez az elhagyatott mugli kórház, ez…

– Elbaszott egy hely – összegzi Dorcas.

– Morbid – bólogat Benjy. Egymás kezét fogják, és valószínűleg fel sem tűnik nekik, különben Dorcas már rég kilökdöste volna a sajátjai közül Benjy finom ujjait. Alig veszi le a fiúról a kezét, amióta (nem hivatalosan) együtt vannak, minden mozdulata birtokló üzenet, ez itt az ő, és csak az ő aranyszőke hercege, Benjy mókásan elálló füle mögé tűr néha egy elkóborolt tincset, máskor csak elkapja az állát, hogy magához húzva hosszan és zavarba ejtően mélyen szájon csókolja, a derekát karmolja, a fenekét markolja, ez a szende kis kölyökképű, huncut mosolyú, angyaltekintetű srác az övé, megszerezte, örökre, nem adja, soha, így szeret Dorcas a nyilvánosság előtt. Az egymásba kapaszkodó ujjak, az egymáson nyugvó tenyér, az egymásba simuló szívvonal egy másik fajta szerelem része. A függönyök mögötti békére, gyöngédségre és vigasztalásra szomjazó titkos, bújós, vallomássuttogós szerelemé. Szépek együtt, nagyon.

– Rossz előérzetem van – dünnyögi Frank.

– Nekem is – cincogja Peter.

– Eddig nem volt? – kérdezi Emmeline epésen. Ez a második bevetés, amikor velük van, erőt sugároz a jelenléte. Sirius úgy érzi, elkél majd a tapasztalata ma éjjel.

Szívszaggató sikolytól reszketnek a szilánkosra tört ablakok.

– Gyerünk! – Lily arca elszánt, hátraveti a haját, Marlene elkapja a karját.

 – Várj! – Megköszörüli a torkát, és szembefordul velük: – Barátaim! Testvéreim. Egyre gyakrabban gondolkodom azon, előre megírt könyve-e az életünk, s ha igen, vajon mindünkét ugyanaz a mindenható, ismeretlen szerző írta-e, vagy véletlenek játéka csupán, hogy mi itt most ma éjjel együtt vagyunk. Kétlem, hogy az lenne. Mégis, mikor először fogtunk pálcát a kezünkbe, mikor idegenként viharzottunk el egymás mellett a roxforti folyosókon, nem sejtettük, hogy a jövőben a történetünk keresztezi majd egymást, és hogy a közös fejezeteinkben a pokol legmegátalkodottabb seregeivel kell nap mint nap szembenézünk és szembeszállnunk. De mégis kik ők? Gyáva férgek. Névtelen, arctalan mellékszereplők, álarc mögé bújva! Velük szemben állunk mi, ennek a történetnek a főszereplői. Mi, akik önmagunk vagyunk, vállaljuk önmagunk, mindig, minden körülmények között! Büszke, bátor, igaz hősök, mi mind azok vagyunk! Sirius! Te lila hajgumival fogod tökéletes kontyba azt a tökéletes hajad, és egy vérfarkassal kefélsz! – Sirius válaszra nyitná a száját, de Marlene már pördül is tovább lendülettel Benjy felé. – Benjy! Iskolaelső voltál! Prefektus! Kitűnő RBF, kitűnő RAVASZ! És Dorcasszal kefélsz! Dorcas! Te képes vagy elviselni magad! A példaképem vagy!

– Te is el szeretnél viselni? – húzza fel telt, vörösre festett felső ajkát Dorcas flegma, féloldalas fintorra.

– Igen! Példakép vagy! És hős! Ez a lényeg! Lily! Te édesanya vagy. Terhességi csíkjaid vannak, és kipréseltél a hüvelyeden egy gyereket! – Lily rezignált arccal veszi tudomásul a hőstetteit. Marlene szónoklataiba jobb nem beleszólni. Akkor hamarabb abbahagyja. – Peter! Te hét éven át laktál közös szobában Siriusszal és Jamesszel! Emmeline! Téged nem ismerlek, de olyan jó hogy itt vagy! És Frank! Drága, Frank! Alice mesélte, milyen sokáig tartott, mire megtanultál pelenkázni, de megcsináltad! Megcsináltad! Mind megcsináltuk, mind megcsináljuk, mert harcosok vagyunk! Hősök vagyunk!

– Marl, sok lesz… – jegyzi meg mégis Lily, és az ujjaival mutatja, hogy legalább a hangerőt érdemes lenne kicsit lejjebb csavarni.

– Még nem fejeztem be! – folytatja még nagyobb hévvel Marlene, pálcáját az omlatag épület feketén ásító ajtaja felé emeli, és a hangja bezengi az éjszakát. Havazik. Március közepe van, lassan már vége is talán, Sirius nem számolja. Remus születésnapja óta egyáltalán nem számolja. – Nem tudjuk, mi vár ránk odabent. Lehetnek százan, ezren is. Mi nyolcan vagyunk. Nem a legjobb esélyek, legalábbis úgy tűnhet. „Sokan vannak? Annyi baj legyen, annyival több jut nekem!”, emlékeztek? Így mondta mindig Caradoc. Ő is itt van velünk most, ahogy Edgar is és mindenki, akit a háború véres karmai elragadtak tőlük, velünk vannak, a szívünkben laknak, és velük máris fényes, félelmet keltő sereg vagyunk! Velük és az ő emlékeikért harcolunk. A jövőért, a gyermekeinkért – drámaian ellágyul a hangja egy pillanatra, ahogy Lilyre és Frankre pillant –, az ő jövőjükért harcolunk! Egy szabad jövőért, ahol muglik, varázslók és boszorkányok, és e földön minden teremtmény, kinek lelkében tisztaság, becsület és nemes szándék lakozik, szabadon élhet és szabadon szerethet! – bólint Sirius felé. – Mi itt most ma éjjel ezért… – mondja tagoltan, aztán rövid hatásszünet… – Győzünk!

– Éljen… – Benjy láthatatlan pomponokat lenget, csak amolyan visszafogottan.

Még mindig, még ekkor is csak nagyra nőtt gyerekek, akik háborúsat játszanak.

– Segíts… segíts… segítség… – Szívet tépő, keserves jajongás, elhaló, utolsó evilági sóhaj, kíntól megváltás, egy nő sír, nem, egy gyermek az, vagy a szél talán. Mindent betölt. Semmi sem moccan. Nem fúj a szél. Terv és gondolkodás nélkül rohannak befelé.

– Szét kéne válnunk! – javasolja Peter.

– Nem! – Emmeline kitárja a karját, védelmező madár, megtorpannak mind. – Együtt maradunk! Valami nincs rendben.

Valami nincs rendben.

Valami nincs.

Valami.

Nincs.

Remusszal néha utaznak mugli busszal, összekuszált filmkockákként pereg le Sirius előtt egy sor szédítő emlék, nem is pereg, ketyeg, jobbra-balra, kábítón kattogó ingaóra. Remusszal a mugli buszon. Céltalan kiruccanások többnyire, felszállnak a legelső begördülő járatra, leszállnak egy, kettő, tíz megálló múlva, bámulják az ablak előtt elkenődő tájat, szörnyülködnek a többi utason, csak úgy, a kaland kedvéért. Látszatszabadulás. Esős, párás időben a mugli buszok gyakran beáznak. Nyirkosak az ülések, poros-mocskos patakokat könnyeznek az ablakok, a víz olykor beszökik a rosszul szigetelt duplaüveg közé, és mint valami bizarr, kihalt akvárium, ködlik és lötyög ott bezárva, tompá-lomhán ömlő akvarellé maszatolva a kinti világot. Félálomba pilledt valóság.

Ilyen érzés most is, dereng fel Siriusban, és ösztönösen tapogatózva nyúl maga mellé, keresve Remus combját, kezét, bár ezúttal nehéz eldönteni, hogy a szemei előtt úszik-e a vízfátyol, vagy ott lötykölődik a tudatában és a tudata is lötykölődik benne, beszorulva, beszorítva, csapdába esve (csapdába esve)… Összeakadnak a lábai és összeakadnak a szemei. Így meg a jóslástanóra kristálygömbjei jutnak hirtelen eszébe, mintha mégis inkább azt húzták volna a fejére, Merlinre, ritkahülyén nézhet ki, Remus és James is nyaggatják folyton, hogy motorozáshoz vegyen sisakot, de dehogy… Olyan lehet most, mint a mugli űrhajósok vagy mélytengeri búvárok, látott róluk képeket (Remusszal látta. Remus most hol lehet?) ritkahülyén kóvályogtak az üres és súlyos semmiben. Sötét van. Nem feketeség, színtelen, semmilyen sötét. Semmi sötét. Semmiség. Kapar a torka, ez a legtisztább, legélesebb bizonyíték, amit érez, bizonyíték, hogy létezik, van valamiben (valami nincs rendben), a keserű kaparás a torkában, és mintha szakadni kezdene a tudatára húzott, fojtogató fátyol, pattogva nyílnak szét a szövetszálak. Valaki motyog. Méreg… mérges… mérgező… mérgező!, ezt motyogja. Valaki… Frank?

– Ki innen! – Sirius a saját hangját hallja. Mintha víz alól jönne, nyomva-feszítve a dobhártyáján dobol. Szétszakad a fátyol, és akkor tűzijáték robban, a teljes színskála őket célozza meg, kivéve a zöldet, ösztönösen védekeznek, por van, fehér, szálló törmelék, mindent beterít, botladoznak, köhögnek és védekeznek, támadni kellene és kijutni innen, de mögöttük roppannak, zúgnak és leomlanak a falak.

– Fel a lépcsőn? – Peter az, ő kérdezi, kapkodja a levegőt és a hangja a pániktól megbicsaklik.

– Fel a lépcsőn, gyorsan! – Marlene. Sirius csak a villanó fényeket érzékeli, a por csípi a szemét, hunyorog, könnyezik, és fogalma sincs…

– Hol az a kurva lépcső? – Dorcas.

– Itt, erre! Aú! – Peter. A jelek szerint ő megtalálta a lépcsőt, és rögtön hasra is esett benne. Jajgat tovább, Sirius megpördül, és vakon tapogatózva a jajgatás felé veszi az irányt. Valaki megfogja a karját, Lily talán, elsüvít köztük egy átok, támadniuk kéne, de félő, hogy valakit maguk közül találnak el. Lily lehúzza őt a földre, érdes köveket, fémes csöveket és éles csempetöredékeket tapintva kúsznak-másznak előre. Vállal ütközik valami izmosan-ruganyosan keménybe.

– Ki tapizza a popsimat? – Benjy.

Sirius felröhög-felköhög.

Mögöttük hatalmas robajjal leomlik a plafon.

– Neked is jókor jut eszedbe, Black! – harsogja túl a rájuk omló világot Dorcas diadalittas horkantása. – De felőlem, csináljuk!

– Most?

– Jah! Míg élünk!

– Mi van?

– Beszállsz, Evans?

– Mi van? Mibe? Van valami terveket?

– Van! – Emmeline vet véget a bontakozó románcnak. – Háromra futás, rendben? Fel a lépcsőn! Egy, kettő, há…

...romra szél támad, a levegő kitisztul előttük, ott a lépcső, egész közel, csak a tagjai ne lennének ilyen bódultan nehezen és lomhák, Sirius a korlátba kapaszkodva húzza fel fokról fokra magát. Két emeletnyi vonszolódás után gyorsulnak a lépteik, a negyediken Emmeline megálljt int. Velük szemben kétszárnyú, nehéz ajtó, mocskos üvegablakai üres, sötét szempár, a kilincs a két orrlyuka, alá vicces kedvű muglik festékkel vigyorgó szájat és tűhegyes fogakat pingáltak. Emmeline és Marlene összenéznek, bólintanak, és csendre intve a többieket mutatják, hogy kövessék őket. Sirius mondani akarná, hogy ez még szerinte is őrültség, de azért lépked utánuk. Dorcas káromkodik mellette egy cifrát.

Szűk folyosóra fordulnak, jobb kéz felől egy pult, balra székek, távolabb, mindkét oldalt csukott ajtók sora. A falak mentén mocskos kórházi ágy és kerekesszék, a falakról hámlik a festék, a plafonból néhol teljesen kifordult fénycsövekből még fel-felpislákolnak zúgva-remegve a fények. Lily valami generátorokról motyog. Marlene, Emmeline és Frank buzgólkodva a pult mögött kutat, Peter pihegve az egyik poros székre roskad, Lily és Benjy kivont pálcával őrködik. Sirius nekidől a falnak, hanyagul, lesodor némi vakolatot, ki bánja, a talpát is nekitámasztja, a balt, ez a rá kéne gyújtani póz. Vele szemben tilos a dohányzás tábla. Alatta Dorcas, mugli öngyújtóval gyújtja meg a cigit.

– Ezt nem kéne – jegyzi meg Marlene.

Dorcas vállat von.

– Megérzik a szagot. Lebuktatsz minket.

Dorcas vállat von.

Sirius elrúgja magát, odalép hozzá, kiveszi a szájából a félig szívott cigarettát, beleszív egyet, majd a málló falon elnyomja. Mellette is van egy tábla, veszi észre, félárbocon, porral borítva fityeg búsan, talán már csak a pókhálók tartják oda. A dzsekije ujjával letörli, kíváncsian betűzi:

– U-ro-ló-gi-a. Urológia. Az vajon mi? – néz tanácstalanul körbe.

– Ott vizsgálják a pisilődet – súgja meg neki nagy bizalmasan Lily.

– Juj! – Sirius az ágyéka elé kapja a kezét, és szemérmesen összezárja a combjait. Még Emmeline is mosollyal díjazza az előadást.

Dorcas belöki a legközelebbi szoba ajtaját, Cystoscopia, áll rajta koszba burkolva, odabent feldöntött asztal, székek és szekrények, szétdobált, megsárgult papírok, betört képernyős készülékek, hasonlóak a mugli tévékhez. A mennyezetről bizarr, kerek szerkezet nyúlik le, olyasmi, mint az állítható asztali lámpák, csak ezt valamiért felnagyították és fejjel lefelé, a plafonra szerelték. Középen, a lámpaszerűség alatt egy hasonlóan fura ágy vagy szék, kitekert, öblös karfákkal. Szörnyen kényelmetlennek néz ki.

– Minek a két kapaszkodó? – Sirius olyan fokú kínzásokat vizionál, amiket csak kicsavarodott testhelyzetben, abba a két furcsa izébe csimpaszkodva lehet átvészelni.

– Az nem kapaszkodó – tűnik fel az ajtóban Lily, Benjyvel az oldalán. Jöttek ellenőrizni őket, mint a felelőtlen gyerkőcöket. – A hátadon fekszel, és abba teszed a lábadat.

Sirius elképzeli. Az arckifejezésüket látva Dorcas és Benjy is elképzeli. Lily kuncog, aztán elkomorodik.

– A mugliknál a nőket is így vizsgálják. A legtöbb helyen szülni is csak hasonló pózban szülhetnek. Embertelen.

– De… miért? – szörnyülködik és értetlenkedik Benjy.

– Az orvosnak így kényelmes.

– Undorító – összegzi Dorcas.

Lily bólint egyet sötéten, de aztán halvány mosoly fut át az ajkán.

– Tőlem Enid annyit kért, hogy ha seprűn szeretnék szülni, azt jelezzem előre, hogy legyen ideje gyakorolni, mert eléggé elszokott mostanra a repüléstől. James persze komolyan vette, rendesen csalódott volt, mikor végre rájött, hogy nagy valószínűség szerint mégsem így fog zajlani a dolog… Néha sajnálom Tuneyt, amiért neki ez – mutat körbe a szobában, az egész mugli kórházban – jutott.

– Nem érdemli meg a sajnálatodat sem – jegyzi meg Sirius halkan. (Mert ő aztán nagyon jó ebben.) (A testvéri szeretetben.) (Magát is ezzel hitegette.) (Az is milyen jól sült el…)

Lily összepréseli a száját, a fejét rázza, szomorúan szusszan, és csak bámulja azt a kegyetlen ágyat.

– Mondjuk – vált témát – azt nálunk se tudom, hogy a pasiknál hogy zajlik egy ilyen…

– Én igen! – jelentkezik Benjy tündöklő mosollyal, mint aki élete egyik legjobb élményét készül elmesélni. – Három éve volt? – pillant megerősítésért Dorcasra.

– Négy.

– Akkor négy. Tényleg, már négy… Szóval négy éve bekaptam egy átkot oda. – Sirius tüdejében bennszakad a levegő. Sok ez így hirtelen neki. Benjy lelkesen-kedélyesen cseveg tovább: – Eléggé megijedtünk, főleg te – pislog Dorcasra olvadón puha szerelemmel. – Soha, senki nem aggódott úgy értem... Egyszerű, puha ágy volt, a gyógyító hozzám se ért, csak a pálcáját tartotta fölöttem, adott rá gyógyszert – nagyon keserű volt –, én közben végig feküdtem, a fejem Dorcas ölében, ő veszekedett a gyógyítóval, aztán… – Elharapja a folytatást, egy rajtakapott kiskölyök zavarának halvány pírja szökik az orcáira, és ábrándos fény a szemébe. – Ő gyógyítgatott tovább…

– Hát – mérlegel magában Dorcas. – Tulajdonképpen így is mondhatjuk… – És megvillantja párducmosolyának egy, a külvilág számára eddig ismeretlen, szelíd-bájos, szinte már tündéri kiadását. Állnak a romos-mocskos kórházi szobában, a sercegő-pislákoló neonfények alatt, porosan, szakadtan, ziláltan, és idétlenül és fülig szerelmesen vigyorognak egymásnak.

– Ti most amúgy együtt vagytok? – bukik ki Lilyből a kérdés.

– Dehogy! – vágja rá Dorcas gondolkodás nélkül.

– Majd az utolsó életében – teszi hozzá helyeslőn Benjy. Dorcas arca ragyogó hála és lágy büszkeség, ahogy ránéz.

– Ha végeztetek a hólyagtükrözéssel – dugja be ekkor az ajtón a fejét Frank –, gyertek.

– A mivel?

– Hólyagtükrözés. – Frank az ajtón lévő feliratra bök. Sirius úgy dönt, nem akarja tudni a részleteket. (Majd alkalomadtán azért megkérdezi Enidet.)

– És ezt te honnan tudod? – Még Lily is csodálkozik.

– Látok, hallok, olvasok? – tárja szét a karját Frank.

– Te vagy a legfurább ember, akit ismerek – méregeti őt Dorcas összeszűkült szemekkel. Franknél átlagosabb srácot keresve is nehéz találni.

– Gyerekek! – köszörüli meg a torkát nagy hivatalosan Marlene, mire mindenki rá, és a mellette görnyedő Emmeline-re néz; a pulton támaszkodik, nyitott tenyerei között kisimított papírlapok, felpillant, biccentve köszöni meg Marlene-nak a figyelemfelkeltést, majd türelmetlen mozdulattal hátratűri a homlokába hulló tincseket.

– Nem találtunk mugli térképet az épületről, úgyhogy kénytelenek voltunk magunk rögtönözni egyet – mondja az előtte heverő kusza varázsrajzokra mutatva.

– Basszus, segíthettem volna – kotyog bele Sirius. – Értek a térképekhez – húzza ki magát büszkén.

– Én segítettem! – újságolja izgatottan Peter.

– Tehát – folytatja Emmeline, nem emeli meg a hangját, de a hangsúlya önmagában csendre int. Parancsol. – A tervünk a következő: átkutatjuk az épületet. Előbb kettéválunk, aztán párokban fésüljük át a szinteket…

– Leszel a párom? – Benjy csillogó szemekkel és idült mosollyal pillog Dorcasra. Dorcas elkapja az állát, az alsó ajkát harapva vad szenvedéllyel csókolja. Ez feltehetőleg igent jelent.

Emmeline a szemét forgatja.

– Frank, Peter, tiétek ez a szint és a harmadik, esetleg a második is, ha biztonságosnak ítélitek, de csak akkor. Nem kockáztatunk. Mi Lilyvel elindulunk fölfelé. Dorcas, Benjy, ti Siriusszal és Marlene-nel a másik szárnyba mentek. – A pálcájáért nyúl, vékony mágiafonál világítja meg a térképen a számukra kijelölt útvonalat. – Marlene a főnök, azt teszitek, amit mond. Nem hősködtök. Keresnek minket, és most minden erővel azon a legyetek, hogy ne találjanak meg. Kémkedünk, csendben és feltűnés nélkül. Valami nagyon bűzlik itt ma éjjel, és nem csak a mérges gázra gondolok. A cél az, hogy elfogjunk egy vagy két halálfalót, és magunkkal vigyük kivallatni. Nem bízom a Minisztériumban, Mordon is egyetért… – motyogja elhalkulva, csak magának, mintha egy másik beszélgetés is zajlana párhuzamosan a gondolatai között. –  Komolyan mondtam, hogy nem hősködünk. Értve vagyok? Ha volt is itt valaki, akit megmenthettünk volna, valószínűleg már halott… Ha volt… – Nyel egy nagyot. – Kérdés?

Nincs kérdés.

Csend van.