Lelassulhatna az idő

Tizenhetedik rész. 18+os az álomjelenet miatt.

XVII.

 

Rohan. Ha nagyon siet, még utolérheti magát, azt, akinek lennie kéne most, ahol az életben tartania kéne most. De az is lehet, hogy menekül. Kimeríti a futás, de szalad tovább. Forrón tapad a bőrére az izzadtság, pedig még nincs is nyár, az idő még csak a kiscsibés szalvétáknál jár. Van egy nyuszi egy mugli mesében, aki folyton attól fél, hogy elkésik. Ő nem fog elkésni. A múzeumhoz ér.

Visszamennek a múzeumba, nem emlékszik, mikor beszélték meg, de most helyénvalónak tűnik, hogy újra itt vannak. Remus valami kortárs kiállítást akar megnézni, szóval valami kortárs kiállítást néznek meg, pedig az egyiptomi fáraós-istennős részlegen lehet, hogy ott lenne Dorcas és vele nyilván Benjy is. Bocsánatot kérhetne tőlük. Nagyon hosszú lépcsősor vezet fel. Sirius lelöki a válláról a forróságot, de az makacsul ráborul újból. Szobrokkal teli terem, hatalmas és fényes, és még nyomasztóbb, mint amire Sirius emlékezett. Túl sok idő, túl sok élet szorong idebent. A szobrok mind fehérek és márványkemények: ruhátlan férfi és női testek, karok és lábak nélküli, csonkolt torzók, kőből csiszolt puha ívek, izmok, domborulatok, oldalba löki maga mellett Enidet, hogy megint összevigyorogjanak, de Enid nincs is ott. Enid karok és lábak nélküli, csonkolt torzó, és az Remus is. Mindenki az. Levágott tagjaik helyén tátongó nyílt sebek, sűrű és nyers hús és izomszövetek, kettétört, piszkosfehér csontdarabok, szivárgó vér és genny. Sirius tenyerén vér, ragacsos, darabos, fekete. Megbocsátó szomorúsággal mered rá Regulus feje.

– Fázom – mondja, és Sirius nem talál semmit, amit ráboríthatna, a pólóját veszi le, Regulusra húzza, az ujjait feltűri, ne lengjenek zavaróan ott.

– Így sem jobb – közli Regulus. 

Dorcas cigit kér, James azt, hogy igazítsa meg a szemüvegét. Cigit nem tud adni, nincs nála, hiába túrja fel a zsebét, bocsánatot kérne, de akkor Dorcas szemébe néz, és rájön, hogy erre nincs bocsánat, helyette inkább Jameshez lép, levágott karokon és lábakon, kiontott belsőségeken gázol át, eső után lépdel a magas fűben így, össze ne taposson egy csigát, de csúszik-recseg-ropog a talpa alatt a forró, nyálkás massza. Mezítláb van. Sikítana. Helyretolja James csálé szemüvegét, kösz, vágja rá csibészes vigyorral James, és arról kezd beszélni, hogy nehéz lesz karok nélkül kviddicsezni, de nem aggódik, mert megoldják, ők ketten megoldják, ugye? Ugye? Botladozva hátrál.

– Semmi baj, csss, semmi baj… – mondja Enid. Valószerűtlenül törött és sovány, ez nem lehet a valóság, de túl régóta tart ahhoz, hogy álom legyen. Ez a valóság.

Most már ez a valóság.

Késtél, vádolja Marlene, Harryre azért vigyázol, ugye?, ugye?, reménykedik Lily, Peter sírdogál, bíztunk benned, és te cserbenhagytál.

– Vidd haza a kezemet anyának – kéri, de Sirius nem tudja, melyik kéz lehet az övé, pedig illene felismernie.

Benjy érdeklődve nézi a földre ömlött önmagát.

– Még egy harapást?

– Nyeld le – rötyögi Dorcas. – Úgy az igazi. Le szoktad nyelni, mi? Tuti le szoktad nyelni, az a fajta vagy.

Menekülni akar, és akkor Remusnak ütközik. A földre sodorja, megszédül, zuhan vele. Végtagokból, húsból, csontból, zsigerekből és lüktető belső szervekből vetett vérvörös nászi ágy. Remus alatta fekszik, a vágya követelőzőn feszül a hasának.

– Nem tudlak megölelni így, baj? – kérdezi szomorkás-szelíden. Forrón spriccel a vére karjai helyéről Sirius bőrére. Megrázza a fejét. Nem bánthatja meg Remust, nem bánthatja Remust, Remust nem, ne, csak őt ne… Megcsókolja. Undorodva csókolja. – Akkor szeretkezz velem… – csillan fel Remus tekintete, a pillantása kihívó és kacér és lefelé mutat, a mosolya ártatlan és édes, mint a méz, és Sirius képtelen rá, hogy újra megcsókolja. Elindul lefelé. Remus mellkasa nyitva. Ez is csak Remus, ez Remus, nem szabad hánynia. Lesiklik az érintése az oldalán, megállapodik a finoman kitüremkedő, imádott csípőcsonton, de Remus kéjesen vergődik a karjai közt tovább, míg az ujjai el nem merülnek combjai nyílt sebének húsában tövig. Csak a jól ismert forró és pulzáló ölelés ez is. Remus ívbe feszült háttal felnyög-felkiált, ahogy szokott. Csuklóig merül benne, elhúzná a kezét, nem megy, magába húzza, magába kebelezi Remus húsa. Sikítana, de ahhoz ki kellene nyitnia a száját.

– Folytasd… – lihegi Remus buján, de ki kellene nyitnia a száját ahhoz is.

– Sirius!

Kirántja a kezét Remusból, és öklendezve a kézfejére harap.

– Sirius! Héjj! Sirius!

Felül. Sötét.

– Semmi baj, csss, semmi baj… – Enid gyöngéden elhúzza a szája elől a kezét. Csillogó fonalként nyúlik a nyála. Enidet nem zavarja, rásimítja a tenyerét, ahogy megszorítja az ujjait támogatást és biztonságot adva. – Rosszat álmodtál, felébresztettelek inkább, bocsi.

– Valódinak tűnt – súgja Sirius a sötétbe. Lassan néz Enidre, elgyötört és retteg, a koponyája robbanásra készen feszít, a szemgödrei fájnak, hullámokban tör rá a hányinger. A bőrén jéghidegen tapad a verejték, az ágynemű nem is nyirkos, inkább már vizes. Enid kigyűri az arcából a haját, aztán megsimogatja.

– Szeretnél beszélni róla?

Sirius a fejét rázza.

– Nem volt kezed… – bukik ki belőle szánalmas kis csuklással mégis.

– Most van – mutatja fel Enid a bizonyítékot, aztán félszegen és kurtán magához öleli őt mind a két bizonyíték-karjával. – Kiütött a mugli gyógyszer, de addig legalább nyugodtan aludtál. Most megy fel újra a lázad. Megvizsgáltalak, fizikailag nincs semmi bajod.

– Akkor mi a szar ez? – Sirius hangja nyomorultan nyekken.

Enid eltöpreng egy pillanatra, talán azt mérlegeli, mennyire szerencsés most Siriust hivatalos diagnózisokkal terhelni. Valószínűleg arra jut, hogy semennyire, mert rövid hallgatás után törődő kis mosollyal ezt mondja:

– Ki vagy készülve. Lelkileg, pszichésen, mindenhogy. De megoldjuk – ígéri.

– Hogyan?

– Jó, nem tudjuk megoldani – ismeri be Enid. – De azt igen, hogy picit jobban érezd magad. Először is idd meg ezeket – nyújtózkodik pár bájitalos üvegcséért Sirius háta mögött az éjjeliszekrényig. Egyszerűbb lenne, ha az ágy túloldalára is beszerezne egy szekrénykét. – Ez nagyon enyhe nyugtató, tényleg enyhe, nem fogsz rászokni, csak segít kicsit pihenni, ez a lázadra, ez a fejfájásodra, ez a hányingeredre, ez a rémálmok ellen, ebben meg sima málnaszörp van, mert édes és finom és jobb kedved lesz tőle.

Sirius engedelmes egymás utánban felhajtja mindet, pedig nem is szereti a málnaszörpöt.

– Hozhatok kalácsot? Eskü nagyon finom! – bizonygatja Enid, és már indulna, de Sirius a fejével határozott nemet int.

– Csak beszélgessünk, jó? – dől vissza a párnára. – Ha beszélünk, akkor jobb. Ha gondolkodom, akkor rossz nagyon.

– Miről beszélgessünk?– Enid éjjelimanó pózban kucorodik mellé, átöleli felhúzott lábait, csontos-hegyes térdére támasztja az állát, és hatalmasra nyílt szemekkel figyelve gubbaszt fölötte. Rövidnadrágos pizsama van rajta, a mennyezeten őrködő mágiahold fénye selymesen borul a bőrére.

– Hogy tud ilyen sima lenni a bőröd? – kérdezi Sirius az első dolgot, ami eszébe jut. Mégse ártott volna, ha ráveszi magát a gondolkodásra.

– Bőrradír, testápoló és a majdnem tökélyre fejlesztett szőrtelenítési technikám – feleli készségesen Enid, és büszkén megpaskolja a lábszárát. – Magamnak kutyulom a borotvakrémet, évek óta kísérletezek vele, most ott tartunk, hogy három hét tökéletes simaság, jó lenne még legalább egy hónapra kitolni. Majd adok is belőle, tényleg, az már a kórházban is feltűnt, hogy elég megviselt helyenként a bőröd, csak kiment a fejemből, bocsi.

– Te a helyenkénti bőrömet nézted? – vonja fel a szemöldökét Sirius, és felerőltet mellé egy féloldalas vigyort.

Enid sértetten felszusszan, és a szemét forgatja válaszul.

– Mondom feltűnt – kéri ki magának –, mert, bocsi, de csúnyán ki voltál pattogva. Az a munkám, hogy feltűnjön, ha valami nincs rendben a testeden.

– Hova lett a humorérzéked?

– Elhagytam délután két sikertelen újraélesztés között, másról beszéljünk.

– Mi az a bőrradír?

– Olyan krém, amiben vannak ilyen kis apró, dörzsölő szemcsék, só, cukor, kávézacc, magtöredékek, ilyesmik. Felkened, lemosod, eltávolítja az elhalt hámsejteket, a bőröd pihe-puha lesz. Majd adok azt is.

– Honnan tudsz te ilyeneket?

– Öreg vagyok és sokat tapasztalt.

– Nem vagy öreg. És miért van itthon mugli gyógyszer meg az az üvegizé? – vált témát Sirius.

– A lázmérő? 

– Aha.

Enid az oldalára dől, feje alá gyűri a párnát, így félig fekszik, félig ül.

– Fájdalomcsillapító mindig van Teónál, nagyon fejfájós. Igazából szemüveges, csak nem hordja. – Melegség csillan a tekintetében. – Fogszabályzós, szemüveges kisfiú volt, aztán remélte, hogy a fogszabályzóval és szemüveggel együtt elhagyhatja a rossz emlékeket is… – Enid felsóhajt, Sirius pedig megfogadja magában, hogy többet nem tesz megjegyzést Teo tökéletes mosolyára. (Kicsit azért megnyugtatja a tudat, hogy nem magától lett olyan tökéletes.) – Illetve, emlékszel, mikor a templomos, vérfarkasos esethez hívtatok?

– Igen. – (Hogy is felejthetné… Hogy felejthetné?)

– Teo közben pontosan ott feküdt, ahol most én: torokfájósan, fejfájósan, köhögősen, taknyosan, hányósan, lázasan, egyszóval influenzásan. A szülei valami csoda folytán nem kapták el akkor, amikor ő, szóval átköltözött hozzám, hogy ne fertőzze meg őket. Én azt hazudtam, hogy be vagyok oltva, az ilyen mugli dolog, annyi a lényeg, hogy elfogadta, hogy rám nem veszélyes, szóval itt betegeskedett két hétig. Két nap alatt kikúrálhattam volna, de nem adhattam neki csak mugli gyógyszereket, mert amúgy kis kíváncsi, minden ismeretlen dologra rákérdez, ez micsoda, ez miből van, satöbbi. – Enid az ajkát beharapva elmosolyodik, rajtakapott kis mosolyt hívnak elő az emlékek. – Jó, igazából adtam azért a mugli gyógyszerek mellett mást is neki, és a negyedik napra már sokkal jobban is lett, de… De jó volt két hétig csak itt feküdni együtt, szóval ő néha köhincsélt, én néha ellenőriztem a nemlétező lázát, és… – Nem fejezi be, és Sirius érti. Egy dolgot nem ért:

– Miért nem mondod el neki, hogy boszorkány vagy? Hogy egy pálcasuhintással gyógyítasz sebeket, hogy – pillant fel – hullócsillagokat tudsz varázsolni plafonra, hogy létezik a mágia, amiből így, rajtad keresztül ő is részesülhet? Imádná.

Enid a fejét rázza.

– Még nem állok készen.

– Így is sejti.

– Tudom. – Enid a hátára fordul, a plafon felé nyújtja két vékonyka karját, és a csillagok éhes kis madárkákként gyűlnek nyitott tenyerei köré. Sirius csodálkozva pislog. Nem hitte volna, hogy ilyet is tud. – Biztos… vagy nem tudom, neked vannak olyan pillanataid, amikor egyszerűen mintha kiszabadulna, és nem tudod kontrollálni a mágiádat? – sandít rá Enid.

– Van. Mikor dühös vagyok.

– Nekem akkor is, amikor nagyon-nagyon boldog vagyok – ráncolja az orrát kínos-szégyellősen, és egy apró mozdulattal szabadjára engedi újra a csillagokat a varázségen. – Furcsa egyébként, mert idegen környezetben vissza tudom valahogy fogni, de itthon… katasztrófa, amiket művelek néha. Emlékszel, Valentin-napon azzal vicceltél, hogy majd rózsaszirmokat szórunk az ágyra.

– És tényleg úgy lett? – Sirius vakkantva felnevet, megrázkódik a válla, kellemes érzés, mintha a feszültséget rázná ki magából a teste, egyre könnyebb, egyre tisztább lesz, a koszt rázzák, porolják így a ruhákból ki.

– Rosszabb – sóhajtja szenvedőn Enid, a hajába túr, és lapos-beszédes pillantást vet Siriusra. – Közben kezdett el potyogni ránk, és én nem vettem észre.

– Hogy nem vetted észre? – Sirius elképzeli, és Sirius kineveti. Enid bosszúból erőtlenül vállba bokszolja.

– Ne kérdezz hülyeséget, ha tudnám, nem történt volna meg. Mire feltűnt, már tele volt vele a hajunk, a vállunk, a karjaink, minden, aztán körbenéztem, és az egész ágy is, vagy öt centi vastagon. Rózsaszín volt, ráadásul.

– Az romantikus. – Sirius még mindig röhög. (Pedig valahol ez is az ő hibája. Nélküle nem lopóztak volna mágikus rózsaszirmok Enid tudatába.)

– Csak hiszed. Tapadt mindenhova, és mellé ott volt az a bódítóan tömény rózsaillat... – Enid látványosan megborzong. Tényleg tömény lehetett, ha még ő is túl soknak ítélte meg.

– Teo mit szólt? – érdeklődik vigyorogva Sirius.

– Szerinted? Nézett rám tátott szájjal, és megkérdezte, hogy „ezt te csinálod?”.

– Te meg mondtad, hogy „én, bocsi”.

– Tényleg azt mondtam – Enid pukkadozva felkuncog. – Nagyon ciki vagyok? Nagyon ciki vagyok. Reggelre egyébként eltűnt mind. Teo nem kérdezett rá, lehet, azt hiszi, hogy csak álmodta, mondjuk ő szerintem semmit nem aludt akkor, nem tudom. De előtte is voltak, és azóta is vannak sokszor apróságok, és néha mondja is, hogy „megint csillogsz”, szerintem a mágiaszikrákat látja olyankor… Nem tudom. Szerintem nem tudja, hogy kérdezzen, mit kérdezzen, és tőlem várná, hogy mondjak valamit… – Enid ideges kis dallamot kocog a csípőcsontján, borzongató, hideg hang. A nadrág vékony anyagán átütnek a csontjai keményen, kirajzolódik a medencéje íve, és Sirius megállapítja magában, hogy mennyire nem vonzó. Enidnek szép, fiúsan karcsú alkata van, semmi nőies gömbölyűség, párnácskás puha domborulatok, mint Dorcasnál vagy Lilynél, de nem vonzó. Furcsa belegondolni, hogy valakinek (Teónak) a világot jelenti, ha ráhajtja a fejét, mégis jó érzés. Megerősíti abban, hogy nem véletlenül talál egymásra két ember ebben a borzalmasnagy világban. Nem véletlen (naná, hogy nem az… de azoktól a részletektől eltekintve sem az), hogy beleszeretett Remusba, így a szerelmük sem lehet hiábavaló szerelem. Okkal vannak egymásnak. (Akkor mégis mitől és miért fél?)

– Miért félsz elmondani?

– Anya miatt – feleli csendesen, kicsit talán szégyenkezve Enid. – Nem akarom, hogy ebben is igaza legyen. – Siriusra néz, kivár kicsit, aztán folytatja, a pillantása tengermély, zárkózott és viharos, Sirius sose látta még ilyennek. – Szerinte Teo túl fiatal hozzám, és el fog hagyni, ahogy előtte mindenki. Tudom, hogy ez nem igaz, mégis félek, hogy elijesztem magamtól, és akkor megtörténik…

– Nem fog. Az ilyesmit megérzem. Ösztönösen. Komolyan.

– Kutyahűség? – Enid újra mosolyog.

– Jah.

Aztán lehervad a mosolya, és Sirius szívében bánatos kudarc dobban, amiért nem tudja őt meggyőzni és felvidítani. Érvek kellenének, de nincsenek érvei, csak tudja. Azt is tudja, hogy Remusszal ők örökre együtt maradnak, egyszerűen csak vannak olyan megsebzett életek, amik ha találkoznak, örökre összeforrnak.

– Igazából engem rémít meg az, ahogy már most a jövőnket tervezgeti – árulja el Enid, és akkorát sóhajt, hogy a lélegzete megborzongatja Sirius arcát. Friss, mentolos. Neki sem ártana fogat mosni… – Nem tud a háborúról semmit, és fogalmam sincs, hogy mondjam el neki. Veszélybe sodornám, őt és az álmait is. Azt tervezgeti, hogy mi legyen jövőre, három év múlva, öt év múlva… Három éven belül szeretne gyereket. Úgy tud rám nézni, miközben elmesél egy jövőt, egy életet, amiről érzem, hogy sose lesz, hogy… – Elszakad a mondat, mintha a párkák vágták volna el, és Enid sírni kezd, némán patakzik szemeiből a tenger. Sirius megszorítja a kezét, és gyűlöli, amiért megint tehetetlen. – Én arra sem merek gondolni, hogy mi lesz holnap. Ha rázúdítanám a valóságot, ha elmondanám neki, hogy nap mint nap miket látok a kórházban, hogy mi folyik a világban, összetörném őt. Szükségem van az álmaira… Bocsi. Adsz egy zsepit? Ott van a szekrényen.

Enid letörli a könnyeit, kifújja az orrát, és mosolyog megint. Sirius szeretné megígérni, hogy megnyeri ezt a háborút most már tényleg, Harrynek és neki.

– Bocsi – szipogja Enid. – Csak sok már ez nekem is. Minden nap ugyanolyan, és valahogy mégis egyre rosszabb minden. De pontosan tudod.

Sirius bólint.

– Hamarosan vége lesz – ígéri, a hangja erős, biztosan zengő ígéret. Hisz benne. A bájitalok hatottak, jól érzi magát újra, jobban, mint bármikor hetek óta, és hisz benne, hogy jó lesz minden. – Nyerni fogunk, és vége lesz.

– Csak vigyázz magadra, jó?

– Te is.

– Én nem vagyok hős. Nem sodrom magam rendszeresen életveszélybe azért, hogy másokat mentsek és védjek, veled ellentétben. Ne halj meg.

Sirius vitatkozna, de végül úgy dönt, neki is kellenek az álmok. És egyébként is jó lesz minden.

– Nem fogok. Még három évig biztosan nem, szeretnék még egyszer keresztapa lenni – sandít sokatmondón Enidre, és elégedetten állapítja meg, hogy sikerült visszacsempésznie hatalmas szemeibe az élénk életfényeket. Kellenek az önbizalmának, a lelkének ezek a sikerek. Remus mellett kudarcot kudarcra halmoz, és vastagabbnál vastagabb falakba ütközik csak.

– Jobban vagy – állapítja meg Enid.

 – Ühüm. Csak kezdek megint elálmosodni. – Alighogy kimondja, Sirius ásít egyet.

– Nem jönnek vissza a rémálmok. Aludj nyugodtan.

– Újabban van, hogy átváltozok álmomban – vallja be grimaszolva.

– Hogyértve?

– Kutyává.

– Oh… Hát – pillant Enid az ágy végében nyújtózó Baldurra, aki a sötétben opálosan ragyogó borostyántekintettel pislog rájuk érdeklődve vissza (Sirius arra gyanakszik, hogy őt minden macska bizarr, de amúgy ártalmatlan bolondnak nézi…) – akkor majd meglepődünk. Kutyakaja nincs itthon, most szólok. Kalács lesz reggelire – tisztázza Enid, és Sirius vigyorogva húzza a takarót nyakig magára. Aztán fintorog.

– Enid?

– Igen? – Enid is a takaróval bajlódik.

– Undorítóan összeizzadtam az ágyadat, megszáríthatom én, vagy csinálod te?

– Csinálom én – mondja Enid kedvesen, és a pálcájáért nyúl. – Én vagyok a házigazda, te vagy a vendég. Úgy illik, hogy kiszolgáljalak.

– Utálom, ha kiszolgálnak.

– Dehogy utálod. Senki sem utálja, ha jól csinálják.

– Teo is kiszolgál téged.

– Ő azért idegesítő néha. De élvezi, szóval nem szólok rá. Egyelőre. Na jó, én is élvezem.

Az ágy száraz, meleg és puha, de azért mégiscsak idegen. Sirius fészkelődve keresi a tökéletes alvópózt.

– Jössz ide? – kérdezi Enid, a karját hívogatón felé nyújtva.

– Kemény vagy – utasítja Sirius a meghívást vissza.

– Gyere párnástul – javasolja Enid.

– Az érintkezős boldogsághormonok miatt?

– Pontosan – dicséri meg Enid, amiért emlékszik a leckére, amit már akkor is szkeptikusan fogadott csak. Szeretet, barátság, biztonság, sokkal jobban hangzanak, mint az érintkezős boldogsághormonok, Sirius nem mondhat rájuk nemet, szóval fogja a kispárnáját, és megágyaz szépen Eniden.

– Nem törlek el?

– Reccs.

– Komolyan, nem nyomlak?

– Nem. Szólnék – nyugtatja meg Enid. Nem túl kényelmes egyébként párnával sem, de Sirius úgy dönt, nem szól neki, aludt már ennél jóval kényelmetlenebb helyzetben is. Arra talán figyelmeztethetné, hogy a karja így kegyetlenül el fog zsibbadni, de Enid a gyógyító, majd csak rájön magától, addig meg amúgy is túl jól esik, ahogy gyöngéden simogatja. Úgy simogatja, mintha valami kis állatka lenne, de Siriust nem zavarja most ez sem, csak a holnap nyugtalanítja:

– Nem akarok hazamenni, akkor se, ha reggelre jól leszek – mormogja. – Gyűlölöm azt az üres lakást.

– Maradhatsz – feleli Enid. Nem mintha hagyott volna választást neki.

– Teo?

– A diótörő utáni vacsoránk óta kedvel téged.

– Bunkó voltam vele ma.

– Tudom. Betudta a fejfájásodnak, de holnap azért bocsánatot kérsz tőle.

– Már kértem.

– Kérsz még egyszer.

– Azt is köszönjem meg, hogy megesett a szíve egy korgó gyomrú fekete kutyán, hozott neki egy nagy adag húst a konyháról, és még a járdát is letörölgette szalvétával, mielőtt felszolgálta az ebédet?

Sirius karján elakad a simogatás. Nem néz fel Enidre, már kényelembe helyezte magát, szóval csak találgat, hogy a durcás, a meglepett, vagy a cinkostárs tündérábrázatát húzta-e magára épp.

– Nem semmi vagy te hallod… Ezt egyelőre nem mondjuk el neki – szögezi le gyorsan Enid, vállat von Sirius feje alatt, tovább simogatja elmélázva a karját, és Sirius arra jut, hogy a cinkostárs tündér mellett döntött.

Még harcol a tudata az álom ellen, emlékszik rá, hogy nemrég valami nagyon rosszat álmodott, de elmosódnak és elvesznek benne a részletek, csak a zaklatott szorongás kaparász a mellkasában tovább. Enid mintha érezné a nyugtalanságát (Enidnek van valami szuperereje, ha mások érzéseit kell éreznie), nagyon-nagyon halkan dúdolni kezd. Altatódal, csak most, csak neki, gondolja Sirius, illene, hogy elaludjon, Enid is biztosan kimerült lehet, mégis győz a kíváncsisága, és félálomban dünnyögve megkérdezi:

– Ez micsoda?

– Mi?

– Amit dúdolsz.

– A hattyúk tava. Csajkovszkij szerezte a zenéjét, mint A diótörőnek. Tudtad, hogy ő is meleg volt?

– Hm.

– Elmeséljem a történetet?

– Mhm.

– Van egy hercegünk, őt Siegfried hívják, éppen szülinapozik: tánc, vidámság, gyönyörű ruhák, de Siegfried mégsincs annyira feldobva, mert épp rászakadt a felnőttkor minden felelőssége, terhe, kínja, ráadásul feleséget kellene választania magának, de nem talál olyan lányt, aki tetszik neki, ő a tiszta, eszmei, mesebeli igazszerelmet keresné. Beesteledik, a mulatozásnak vége, Siegfried szomorkodik a jövőjén. Vadászni indul, hogy kiszellőztesse a fejét, és egy tó partján találja magát, a tó körül a holdfényben csodaszép, fehér alakokat lát – lányokat, akiken gonosz átok ül: csak éjjel lehetnek önmaguk, napközben hattyúvá változnak, és ezt az átkot csak az igaz szerelem törheti meg. A lányok között Siegfried megismeri Odette-et, nyilván ő a legszebb, vagy legalábbis Siegfried őt látja annak, és úgy érzi, megtalálta azt a makulátlan, őszinte és igaz meseszerelmet, amire annyira vágyott. Hajnalodik, de még mielőtt a lányok átváltoznak, Siegfried örök szerelmet esküszik Odette-nek. Siegfried anyukája bált rendez a fiának, messze földről hívott neki menyasszonyjelölteket, de Siegfried visszautasítja őket, csak Odette jár a fejében. Akkor megérkezik egy titokzatos idegen, talpig feketében, ahogy az oldalán vezetett gyönyörű lány is – Siegfried mégis Odette-et véli felfedezni benne. A lány Odile, a hasonlóság pedig valójában nem más, csak a gonosz varázsló, Rothbart egy újabb káprázata. Odile tánca csábító és érzéki, Siegfried teljesen a bűvkörébe kerül, minden kételye eloszlik, és őt választja feleségéül. Mikor rájön, hogy mekkora hibát követett el, kétségbeesetten siet vissza a tóhoz, de már késő, megszegte az esküjét, elárulta Odette-et, akkor is, ha az Odile-nak tett vallomása valójában neki szólt. Odette megbocsájt neki, ekkor megjelenik Rothbart, igyekszik őket egymástól elszakítani, és… és több befejezése is van a történetnek. Az egyik szerint Siegfried legyőzi Rothbartot, az átok megtörik, és boldogan élnek, amíg meg nem halnak. Egy másik szerint minden hiába, az árulásával Siegfried örök hattyúsorsra ítélte Odette-et, aki viszont nem akar így élni tovább, öngyilkos lesz, és a zárójelenetben Siegfried tehetetlenül sír utána. Szerintem ez a befejezés a hitelesebb.

– Siegfried egy lúzer – summázza Sirius.

– Csak későn jött rá, hogy hibázott.

– Elszúrta.

– Eléggé.

– Én is így szoktam.

– Hívjalak mostantól Siegfriednek?

– Inkább ne. Vajon Odette őszintén meg tudott bocsátani neki?

Enid elgondolkodik.

– Szerintem mások azt mondanák, hogy lehet őszinte a megbocsátás akkor is, ha a csalódás és elárultság emléke örök sebként a szívedben marad, de én nem vagyok benne biztos…

– Ezzel nem segítettél.

– Bocsi. Holnap este operát nézünk, jössz velünk?

– Mehetek?

– Azért kérdezem. Úgyis van egy plusz jegyünk. Mindig van egy plusz jegyünk: a nézőtérről nem látok, olyan kicsi vagyok, csak az első sorból, de azokért a jegyekért egy vagyont kérnek… Szóval maradtunk a páholyoknál, emeleti, meg kicsit oldalt, a kanyarban van, de azért jól látni onnan. Meg szoktuk venni mindhárom jegyet, mert volt, hogy befurakodott hozzánk egy idegen. Szóval van harmadik jegy. Jössz velünk.

– Mit nézünk?

– Nem tudom. De nem mondana túl sokat a cím neked se, gondolom...

Jogos.

– Mesélsz még?

És Enid mesél és dúdol, dallamokba szőtt tündérmesét.

 

 

----------------------------

((az esetleges félreértések elkerülése végett jelzem, hogy a "helyenkénti" bőrfelület alatt a köldök-nadrág közötti területet értjük, vagyis nem gondolunk semmi túl kínosra ^^"))