Lelassulhatna az idő

Második rész második része. :) Még több Enid. :$

II./2

 

Elkészül a tea, a kanapéból lett ágy mellé húzott asztalkán hűl már, két bögre, egy baglyos és egy macskás, mert Enid szolidarít teaivásban is vele. A bögrék melletti tálcán ott csücsül a hókifli is, de Sirius egyelőre teától, hókiflitől és mindentől el van tiltva: Enid ragaszkodik hozzá, hogy megnézze a Zsebpiszok közben összeszedett néhány véraláfutást és horzsolást, Sirius ragaszkodik hozzá, hogy ne, szóval most makacs hallgatásban ülnek és nézik egymást.

– Szerinted keresnek már? – töri meg egyszer csak Sirius a csendet.

– Remusék? Nem – jelenti ki határozottan Enid. Sirius sértett-sokkolt döbbenetét látva aztán előhúzza a már jól ismert, Lily nevét viselő füzetet (pontosabban annak a második kötetét), fellapozza, Sirius orra alá dugja.

 „Merlinnek hála, mindenhol kerestük” – szól az utolsó bejegyzés James macskakaparásával írva, előtte pedig Enid jellegzetes betűivel ez áll: „Találtam ma munkából hazafelé jövet egy kóbor kutyust, Sirius névre hallgat. Hazahoztam, megetettem, kicsit kikupálom, aztán visszaszolgáltatom őt a gazdájának. Vigyázok rá, ne aggódjatok miatta.”

– Akkor írtam, amikor fürödtél. Nem kérdeztelek meg, mert úgyis nemet mondtál volna – vallja be Enid. Összekulcsolja a mellkasa előtt a karját, mint aki szánja-bánja bűnét, összegyűrődik a pizsamáján mosolygó hóember, és Sirius akkor se tudna rá haragudni, ha oka lenne, vagy ha akarna.

– Most jön a beszélgetés? – próbálkozik.

– Csak a sebeid után.

Sirius megadja magát.

– Nem tudom, milyen átkok voltak – válaszolja meg Enid egy, még teafőzés közben feltett kérdését. – Picit égett utána, de amúgy semmi gyanús. Már nem is érzem – bizonygatja.

– Feküdj le, szeretnélek azért megnézni. – Enid bosszantóan kitartó. – Aggasztóan sok ismeretlen rontással és átokkal találkozunk mostanság. A legtöbb tényleg nem okoz többet pár karcolásnál, de volt, amelyik napokkal később, bármi előjel nélkül produkált belső vérzéseket. Akkor elkéstünk. Nem akarok elkésni soha többet… Kérlek. Miattam.

– Még mindig nem értem, hogy bírod ezt csinálni… – sóhajtja Sirius, és engedelmesen végigdől az ágyon. Miatta. Enid előkészít egy tekercs üres pergament, visszahuppan Sirius mellé, törökülésbe húzza vékony lábait. Csontos térdei szinte átszúrják a hópehelymintás pizsama puha anyagát. A pálcájáért nyúl, Sirius homloka fölé tartja, dallamosan elmormol egy hosszú varázsigét, amit Sirius nem is hallott még soha.

– Most mit csinálsz?

– Végignézlek – mondja egyszerűen Enid, mintha ez magától értetődő lenne. – Nem tudjuk pontosan, mit keresünk, ilyenkor ez a legjobb módszer.

– Aha – Sirius nem repes a legjobb módszer gondolatától. – És én mit csináljak?

– Semmit. Pár perc az egész, attól függően, hogy találok-e valamit. Beszélni beszélhetsz, de ne nagyon mocorogj.

A pálcája hegye pár centire Sirius arcától lebeg, lassan araszol lefelé. Láthatatlan mágiafonalak csipkedik meg kutakodva az arcán lévő karcolást, mikor fölé ér.

– Csíp – közvetíti Sirius.

Enid homlokán elmélyül egy gond-ránc.

– Az nem baj, az csak a mágiám – mondja. – A baj az, hogy fogalmam sincs, mi ez. Miért kell neked folyton a bajt keresned?

– Feszültséglevezetés.

– Amiből még nagyobb feszültség lesz… – Megtapogatja a szabad kezével Sirius arcát. Hideg a keze. – Egyszerű karcolásnak és véraláfutásnak tűnik, de azért átnézlek alaposan.

– Ez fenyegetően hangzott – állapítja meg Sirius.

– Helyes. Jusson eszedbe, mielőtt legközelebb hülyeséget csinálsz.

– Úgyse fog.

– Tudom – sóhajtja Enid. Sirius érzi, ahogy a mágiabizsergés lejjebb vándorol a bőrén. A húsában. A szerveiben. A csontjában. Benne. Egészen bizarr érzés, mintha Remuson kívül most először engedett volna valakit a testébe, csak épp ez nem az intimitásról és gyönyörről szól, bár a bizalom ugyanúgy jelen van. Ilyen lehet talán modellt állni egy festményhez vagy szoborhoz, Enid úgy figyeli őt, mintha nem is őt látná közben, a tekintete egyszerre élénk, gondterhelt, töprengő és távoli. Mókásan ráncolja az orrát, ahogy koncentrál.

– Gyakran vagy így emberekben? – érdeklődi meg Sirius.

– Ez a munkám – tájékoztatja Enid.

– Mit érzel ilyenkor?

Enid kivár a válasszal.

– Most éppen azt, hogy sürgősen le kéne szoknod a cigiről. Nagyon fiatal vagy még, de már most érezni a tüdődben. Rutinvizsgálat egyébként. Van erre egy érdekesebb módszerünk is, majd megmutatom valamikor azt is, ha érdekel. Annál éreznék minden fájdalmat, mindent, ami a testedben zajlik. Most lényegében csak a bűbáj dolgozik, én pedig ellenőrzöm, amit mutat.

– És mit mutat eddig?

– Majd a végén összegzem. Van, ami nem tetszik.

– A tüdőm? – vigyorog Sirius, mert ha már szembenézünk a bajjal (és a halállal…), egyúttal röhögjük is ki.

– Nem csak az. A végén kérdezek ezt-azt, mindjárt befejezem. Keveset iszol – teszi hozzá Enid rövid szünet után.

– Majd megiszom a teát.

– Azt mindenképp, mert megfáztál. Istenem… – Enid lehunyja egy pillanatra a szemét, mint aki valami szörnyűséget fedezett fel épp, úgy suttogja: – Szegénykém…

Sirius kezdi elveszíteni a türelmét.

– Szegénykém? – próbálja elnevetni. – Mert megfáztam, vagy mert haldoklom?

– Mert minden mágia nyomot hagy – feleli halkan, szomorkás-komolyan Enid. – A gyerekkori átkok is.

Sirius ereiben megfagy a felforrni készülő vér. Keserű grimaszba torzul a vigyora.

– Erről nem tudott eddig senki. Remus se. Csak az öcsém, de ő már halott. – Ijesztően érzelemmentes a hangja. Üres tények. Amit válaszul Enid szemében lát, az mélyebb, mint a sajnálat, és így még csak nem is megalázó.

– Megőrzöm a titkodat, ígérem – mondja, és Sirius hisz neki. Aztán valami nagyon furát kezd érezni.

– Hé, te most a golyóimban matatsz? – kergeti el a keserű emlékfellegeket.

– Igen – közli Enid a létező legnagyobb természetességgel. – Szép egészségesek.

– Na, ez végre jó hír.

– Viccen kívül az. Motorbaleset?

– Mi?

– A térded.

– Elestem pár éve, ja. Semmi komoly.

– Azért maradt nyoma…

– Nem látszik.

– Majd megérzed pár évtized múlva.

– Ha megérem.

– Muszáj lesz. Utálni fogsz megöregedni.

– Mintha akkora tapasztalatod lenne benne.

– Van. – Enid szabad kezével a hajára mutat. – Elkezdtem őszülni. Nagyjából fél éve.

– Az nem az öregségtől van.

– Ilyenkor azt illik mondani, hogy jól áll, és azzal letudjuk a kellemetlen témát.

– Te azt mondtad volna nekem?

– Nem.

– Akkor ne csikizd bosszúból a talpamat.

– Nem csikizem a talpadat, így működik a bűbáj. Mindjárt megvagyunk – inti Enid somolyogva türelemre, és Sirius biztos benne, hogy a talpcsikizést direkt húzza el. – Kész – jelenti be végül (végre). A pálca hegyét hozzáérinti a bekészített üres pergamenhez, láthatatlan kezek kezdik el szorgosan körmölni a diagnózist.

– Azt is beleírod, hogy szépek és egészségesek a heréim? – pislog az ártatlan kölyökkutya nézésével Sirius.

– Szép egészségesek – javítja ki könyörtelenül Enid. – Nem mondtam, hogy szépek. Azt nem az én dolgom megítélni.

– Sose nézel így senkit?

– Soha.

– Ruha nélkül se? – faggatózik Sirius kitartóan tovább.

– Nem.

– A pincér srácot se néznéd?

Enid beszédes pillantást vet rá.

– Szemtelen vagy.

Siriust sosem zavarta, ha szemtelenséggel vádolják.

– Mondd, hogy nem jön be. Egyáltalán. Egy icipicit se.

– Szép a szeme – ismeri be Enid szórakozottan, és úgy tesz, mint aki roppant fontos és egészen új információkat fedezett fel az immár írott formában is elkészült diagnózisban.

– A tiéd is szép, összeilletek – összegzi Sirius a helyzetet.

Enid morcosan kukucskál ki a pergamen fölött.

– Ez egyáltalán nem vicces. Nagyjából annyi idős, mint te. Kis túlzással a fiam lehetne.

– De nem az – világít rá a tényekre Sirius. – És tuti, hogy idősebb, mint én. Holnap megkérdezem tőle, ha csak ez zavar.

Enid felölti a durcás tündér ábrázatát. Ökölbe szorul a keze, megemelkedik a mellkasa és a vállai, ahogy hosszú szusszanással (gyógyítói szemmel biztosan figyelemre méltó a tüdőkapacitása) felszívja magát. Mintha ettől fenyegetőbben festene. (Mintha bármitől fenyegetően festene.)

– Nem, nem csak ez zavar.

– Akkor mi bajod vele?

– Minden – fakad ki Enid, és leejti a vállait. – Másfél éve költöztem ide. Nem tudok főzni, szóval megörültem, hurrá, étterem pár háznyira innen, bementem. Aztán szétnéztem és kijöttem, mert rájöttem, hogy ez mégse nekem való. Sose voltam egyedül étteremben. Szóval kijöttem, és közben megbotlottam a küszöbben, láttad milyen magas, majdnem orra estem, de legalább nem látott senki, vagyis akkor azt hittem. Három nappal később nagyjából ugyanakkor mentem haza. Éhes voltam, megálltam a kinti étlap előtt, beszaladok és kérek valamit elvitelre, gondoltam. És akkor megjelent az ajtóban. Megijedtem. El voltam merülve a pizzafeltétekben, ő meg csak úgy megjelent, szóval megijedtem. Bocsánatot kért, és megkérdezte, hogy legutóbb is ő ijesztett-e meg, hogy úgy kimenekültem, és hogy nem ütöttem-e meg magam. Szörnyen kínos volt. Ott kellett volna hagynom azonnal, de éhes voltam, úgyhogy kértem egy pizzát. Mondta, hogy szívesen kihozzák, de nem akartam megadni a nevemet és a címemet, és nem volt annyi eszem, hogy azt mondjam, hogy visszajövök érte, szóval leültem és megvártam, míg elkészül.

– És akkor elkezdett beszélgetni veled.

– Nem – Enid megrázza a fejét. – Csak hozta a pizzát, meg hozott mellé ajándéksütit dobozban, otthon nyitottam ki, kettő is volt benne, és volt mellé téve egy papír azzal, hogy bocsánatsütik, az egyik a küszöb miatt, a másik pedig azért, mert megijesztett. Nem akart beszélgetni, de szerintem akkor pécézett ki magának. Később szüleimmel ültem be párszor, akkor is ő jött oda mindig felvenni a rendelést meg kihozni az ételt, de akkor még békén hagyott. A pizza finom volt, a süti finom volt, a tészta finom volt, minden finom volt, és a következő alkalmakkor már volt annyi eszem, hogy csak beszóltam azelőtt, hogy beugrottam még a boltba, vagy amikor tudtam pontosan, hogy mikor fogok hazaérni, akkor volt, hogy reggel, induláskor adtam le a rendelést estére. Szinte mindig kaptam ajándéksütit, de nem foglalkoztam vele, gondoltam, másnak is adnak, náluk biztos így szokás. Mikor már virágcsokrot is kaptam mellé, onnantól lett gyanús a dolog. Előtte forgalmas estéjük volt, nem készültek el időben, várnom kellett pár percet, és akkor beszélgettünk először. Esett az eső akkor is, az időjárásról beszélt, nagyon gáz volt, elmondta, hogy honnan jöttek, náluk otthon milyen az idő, milyen a tenger, ilyenek. Nem nagyon válaszoltam. Megkérdezte, hogy nagyon rosszul beszéli-e a nyelvet. Mondtam, hogy annyira nem, legalábbis lehet érteni, amit mond. Erre megörült, hogy jó, akkor, ha értem, akkor így már megkérdezheti-e, hogy hol dolgozok, hogy ilyen későn járok néha haza. Azt hazudtam, hogy mugli kórházban, szülészeten. Mondhattam volna belgyógyászatot is, de a szülészet jutott eszembe hirtelen, azt a szót persze pont nem értette, el kellett magyaráznom. Végre megjött a lasagne, ő búcsúzóul bemutatkozott, pedig amúgy ott a neve az ingjén is, de mindegy. Bemutatkozott, kezet nyújtott, én meg rávágtam, hogy Emma. Ennyi. Pár nappal később ott várt a pizzám mellett egy akkora virágcsokor, amekkorát még nem láttam, Emmának címezve. Vissza akartam adni, hogy tévedés, ez nem az enyém. A szüleié az étterem, az anyja volt akkor ott, ő tényleg alig tud angolul, nagyon kínos volt az is.

– Várj, kábé egy éve próbálkozik szegény abban a tudatban, hogy Emmának hívnak? Ez nagyon gonosz. És nem is illik hozzád az a név.

Enid vállat von.

– Nem érdekel.

– Akkor miért jársz még vissza abba az étterembe? – kérdezi Sirius vigyorogva.

Enid zavarba jön. Riadtan csillognak a szemei, mintha lebukott volna. (Mintha csak most bukott volna le.)

– Közel van – vágja rá, aztán meglobogtatja a pergament, és hivatalosan megköszörüli a torkát. – Szóval. Még mindig nincs ötletem se, hogy milyen rontásokat kaptál ma be, de úgy fest a dolog, hogy tényleg nem okoztak komolyabb bajt a felületi sérüléseken kívül. De ez csak a szerencsén múlt, nagyon szépen kérlek, hogy többet ne csinálj ilyet. Kisujjeskü? – nyújtja az ujját Sirius felé, és Sirius csak most érti meg, hogy aggódott érte. Nem méred fel reálisan a veszélyt, sokan mondták már, az eszetlen vakmerőség, az lesz a veszted, ezt már jóslástan órán is megjósolták. Röhögött rajta akkor is, azóta is. Most kisujjesküt tesz, amiről mindketten tudják, hogy nem fogja még csak meg sem próbálni betartani.

Óvatosan kulcsolja az ujját Enid madárcsontú kis ujjába, nagyon gyöngéden, el ne törje  – így végül az ő kisujja reccsen, ahogy Enid határozott lendülettel magához húzza a kezét. Végignyomogatja az ujjperceit, aztán felnéz Siriusra. Nem kérdez semmit, csak néz. Farkasszemet néznek. Sirius veszít.

– Lehet, hogy előfordult párszor olyan, hogy belebokszoltam a falba – árulja el kelletlenül.

– Ha bántod magad, az nem változtat azon, hogy mások is bántanak.

– De legalább én nem bántok másokat – dörmögi Sirius.

– Nem tudnál.

– De igen – vallja be csendesen. – Néha úgy érzem, hogy tudnék.

– Sokszor érzünk olyasmit, ami nem igaz. – Enid sután megcirógatja a kézfejét.

– Jahm. Csak én mindig későn jövök rá, hogy nem volt igaz.

– Nagyon-nagyon sok szeretet kéne neked. Akkor lehetnél tényleg olyan, mint amilyennek olyan elszántan tetteted magad.

Sirius úgy érzi, mintha pofon vágták volna.

– Miért, szerinted milyen vagyok?

– Kiszámíthatatlanul törékeny. Néha mint egy porcelánbaba, néha mint egy bomba. Vigyázni kell rád, és nagyon kéne valaki, aki úgy tudna vigyázni rád, hogy azt elfogadod te is.

Sirius vitatkozna, szólásra nyitja a száját, aztán rájön, hogy ezen nincs mit cáfolnia.

– Anyám egyetlen átka sem hagyott a bőrömön nyomot. Megtanultam takargatni azt, ami nem is látszik – mondja fanyar félmosollyal.

Enid olyan bánatosan néz rá azokkal a képtelenül hatalmas szemeivel, hogy Siriusnak támad kedve őt megvigasztalni.

– Gyakori név a Black – mondja Enid lassan. – Eddig meg sem fordult a fejemben, hogy te is olyan Black vagy…

– Nem vagyok olyan Black – kéri ki magának keményen Sirius.

– Bocsi – motyogja Enid. – Nem úgy értettem.

 – Tudom. Mindenki azt hitte, hogy lázadok, irigyeltek meg csodáltak érte, még a bolond öcsém is csodált valahol, tudom, pedig csak menekültem. Otthonról. Mindenhonnan.  – Beletúr a hajába. – Mindig csak menekülök, és még mindig van valaki, aki befogad. Inkább ezt kéne csodálni…

– Egyél sütit – tolja elé Enid a hókiflis tálcát. Olyan lehet neki a süti, mint Remusnak a csoki. Mindenre jó, főleg akkor, amikor elfogynak a szavak.

– Mi van még azon a papíron? – kérdezi porcukros szájjal Sirius.

– Neked adom, majd elolvasod – feleli Enid. – A tüdődet mondtam, a szíved kicsit gyorsan vert, de gondolom, csak a szituáció miatt. A régi átoknyomok aggasztottak, időbe telt, mire megértettem őket – mondja halkan, aztán különös mosollyal folytatja: – Illetve van még valami. A gerinced, a csontjaid és az ízületeid.

– Mi fan felük? – A hókifli finom, és elfér belőlük egyszerre négy is Sirius szájában, ami akadályozza némileg a helyes hangképzésben.

– Rugalmasak. Képlékenyek, mondhatni. Furcsa, mert ilyet csak nagyon ritkán, animágusoknál szoktunk tapasztalni.

– Hm… – hümmög Sirius az ötödik hókifli fölött, porcukorfelhőt fújva.

– Hm-hm…

– Furcsa.

– Nagggyon furcsa. – Enid feddő mosoly kíséretében megcsóválja a fejét. Nem hozza elő a témát a többet, és Sirius tudja, hogy biztonságban van ez a titka is.

Az éttermi vacsora, a hókiflik és a nagy bögre tea után a farmer kezd kényelmetlen lenni. Sirius megkérdezi, hogy baj lenne-e, ha alsónadrágban aludna. Enid kineveti és lecukizza, aztán színpadiasan eltakarja a szemét, míg Sirius kibújik a farmerjából és bebújik a takaró alá. Fogalma sincs, miért csinálják ezt, ő nem szégyellős, Enidet pedig nyilvánvalóan nem hozza zavarba az emberi test látványa, de legalább tudnak így magukon nevetni. Baldur a lábához kucorodik.

Elmúlt éjfél. Sirius tudja, hogy aludnia kéne, tudja, hogy Enidnek meg főleg aludnia kéne, de egyrészt még nem beszélgettek, másrészt Enidnek nincs tévéje, ő pedig megszokta, hogy az ilyen napok után tévéfény mellett alszik Jamesék kanapéján.  Enid holdfényes-csillagos eget bűvöl neki a plafonra, arról meg Remus jut eszébe. (Nem mintha egész nap nem Remus jutott volna mindenről az eszébe.)

– El tudod tüntetni a holdat?

Enid bólint, egyúttal azt mondja:

– Nem fogom eltüntetni a holdat.

– Miért?

– Mert igazából nem akarod.

– Összevesztünk Remusszal – mondja Sirius.

– Erre rájöttem, és még csak legilimentor sem vagyok – közli Enid.

Sirius felsóhajt. A hasára gördül, a párnába rejti az arcát.

– Nem értem, mi történik, és nem tudom irányítani, ami történik – mormogja a párnahuzatnak. Frissesség illata van, olyan, amit a mugli reklámok tengeri fuvallatként vagy valami hasonló, hangzatos névvel hirdetnek, mintha a városi szmogban fuldokló, vagy a világvégi, elzárt kis falvakban szűkölködő átlagembernek bármi elképzelése is volna arról, milyen is az a tengeri fuvallat. Siriusnak van. Párszor lementek a tengerhez Remusszal. – Mindig is voltak titkai. Imádtam. Imádtam őt megismerni, megfejteni, mindig felfedezni benne valami újat, izgalmas volt. De most mintha nem csak magában tartana, hanem rejtegetne is valamit. Valami elképzelni sem tudom mit, mert elképzelni sem tudom, mi lehet az, amit még előttem is szégyell ennyire. Mintha ez valami nagyon, nem is tudom, sötét titok lenne, amiről nem csak nem beszél, mert azt megszoktam, hogy nem beszél, meg nem mindig enged közel magához, de most egyenesen ellök. Nem dühvel. Az még jó is lenne, de… olyan, mintha nem is érezne már semmit. Nem is akarna semmit. Úgy néz rám, mintha már csak emlék lennék, mintha már feladott, elengedett volna mindent. Látod, most is, nem is ír, nem is keres.

– Örülnél neki, ha most itt állna az ajtóban? Azok után, ahogy elváltatok?

– Nem – vágja rá Sirius. Az oldalára döccen, a feje alá húzza a karját, beleakad a hajába. Kiszabadítja, aztán felnéz Enidre. – De azért jól esne. Ennek így van értelme?

Enid puhán mosolyog le rá. Mint egy álmot hozó kis éjjeli manó, úgy gubbaszt mellette.

– Fiatalok vagytok és szerelmesek. Így biztosan van értelme.

Sirius bólint. Eddig is tudta, hogy igaza van, de így igazolást nyert az igaza abban is, hogy igaza van.

– Legalább most megtudja, milyen az, amikor csak úgy otthagy ő is engem teljes bizonytalanságban. – Elakad, nem beszélhet a Rendről. – Az utóbbi időben sokszor elmászkál otthonról, és fogalmam sincs, merre jár. Aztán hazajön, hozza magával a titkait és a csendet, és azt várja tőlem, hogy úgy tegyek, mintha ez így rendben lenne. 

– Mindenki másként éli… próbálja túlélni ezt – mondja Enid elgondolkodva. –  Nézz meg engem. Önző kis piszok lettem, és hazahoztalak ahelyett, hogy visszazavartalak volna a barátodhoz. Ráfoghatjuk, hogy neked kell egy kis idő otthonról kiszakadva, de az igazság az, hogy nekem meg az kellett most nagyon, hogy ne legyek egyedül. Így nem gondolkodom a napközben látottakon.

– Helyette egy szánalmas kis buzi nyavalygását hallgatod.

– Hogy beszélsz te? – csattan fel félig komolyan, félig viccelve, de főleg döbbenten Enid.

Sirius vállat von.

– Ma lebuziztak a parkban – közli úgy, mintha mellékes lenne. – Ültem a padon, odajött egy srác, fizetni akart, hogy dugjak vele. Elküldtem a fenébe, mire a fejemhez vágta, hogy szánalmas kis buzi vagyok.

– Az fáj jobban, hogy ezt mondta neked, vagy az, hogy ezzel Remust is bántotta?

Kijózanító kérdés. Egy ismeretlen, idióta vadbarom véleménye, mit számít az neki. Az átkok, amik a közös bevetéseken záporoztak felé, a bőrét égették és a húsát tépték, mit számítottak neki. Ő kibírja, őt nem érdekli, de Remust nem bánthatja senki. Talán eleve rosszul áll ehhez az egészhez. Magában kéne keresnie a hibát, nem pedig Remusban.

– Velem van a baj? – dünnyögi válaszul. A kérdésnek látszólag semmi értelme, de Eniddel beszélgetni úgyis olyan, mintha önmagával beszélgetne.

– A háborúval van a baj – feleli Enid. – És azzal, hogy miért nem az ilyen rohadékokat viszi el.

– Azt hittem, neked minden élet számít – vonja fel a szemöldökét Sirius. – Mert szeretetre meg segítségre szorulnak.

– Túl jónak gondolsz te engem. – Enid keserűen mosolyog. Megvillan a tekintete, ahogy Siriusra néz, megvilágítja a bűvölt hold fénye. Tengerkék, és a tengernek nem látszik a mélye. – Mikor először nézek rá egy újszülöttre, rendre azt kívánom magamban, hogy jó ember legyen belőle. Senki ne bántsa őt, és ő se bántson senkit. Minden gyilkost, erőszaktevőt, bántalmazót is világra hozott és segített valaki. Ez túl gyakran jut újabban eszembe.

– Harrynek is ezt kívántad?

Enid biccent, Sirius folytatja:

– Harry jó kezekben lesz. Nem tud nem jó ember lenni belőle – mondja akkora meggyőződéssel, mintha hatalmában állna nem csak látni, de befolyásolni és garantálni is a jövőt. Vagy csak teljes szívvel, teljes hittel bízik a barátaiban.

– Bárcsak ilyen egyszerű lenne ez… – sóhajtja Enid. Sirius most megkérdezhetné, hogy ő miért nem biztos benne, hogy miket lát az utóbbi időben, hogy miket látott a munkája során az évek alatt, de inkább hallgat. Nem akarja tudni, mert fél. Fél, hogy neki az már túl sok lenne. Enid megköszörüli a torkát, a tekintetébe visszatérnek a már jól ismert, biztonságot sugárzó fények. – Szerelmi dolgokhoz én nem tudok hozzászólni, bocsi. Nagyon szívesen meghallgatlak, elmondhatsz bármit, ami a szívedet nyomja, hátha könnyebb lesz utána, de csak ennyit tudok tenni. Kívülállóként azt gondolom, hogy bármilyen igazságtalan és fájdalmas is, de ha már így alakult, akkor egy nagyon erős, nagyon különleges kapocsként kellene arra tekintenetek, hogy mindkettőtöknek megvan a maga terhe. Neked a neved és a családod, neki a betegsége. Ezt önmagában is borzasztó nehéz lehet cipelni, de a mostani körülmények között főleg. És főleg neki.

Sirius. Te egy vérfarkassal élsz, egy vérfarkast szeretsz. Neked ő Remus, de a többségnek csak egy vérfarkas. Az ő szemükben ez rosszabb, mint egy életre szóló átok, rosszabb, mint bármilyen szörnyeteg, mert ez a betegség az emberi mivoltukat fenyegeti, úgy, hogy közben nem pusztít el egészen, de hónapról hónapra megöl belőle valamit. És hiába csak egyetlen éjszaka, a hónap többi napján sem élhetsz többé úgy, mint korábban, úgy, mint mások. Ezt mind nyilván tudod, sokkal jobban, mint én, de nem vagyok benne biztos, hogy érted is. Mármint azt, hogy milyen vérfarkasként ebben a világban élni, hogy a nyílt üldözöttség helyett a titkolózást kell választanod, hogy mennyi-mennyi lemondással jár ez az… állapot. Nem azért nem érted, mert nem tapasztalod, vagy nem vagy elég empatikus, hanem azért, mert túlságosan szereted őt ahhoz, hogy meglásd az őt körülvevő valóságot. Nem volt még olyan vérfarkasharapással bekerülő betegünk, aki ne könyörgött volna, hogy inkább öljük meg őt az első átváltozás előtt. És vannak, akiknek a hozzátartozóik is ezt kérik. A legtöbbjüket magára hagyja a családja, a barátaik viszolyognak tőlük. Kitaszítottá válnak, és ebben a háborúban kitaszítottá válni olyan, amit nagyon könnyű kihasználni. Mi magunk csinálunk belőlük ellenséget. És Remus hiába nem tartozik közéjük, akkor is látja, hogy mi történik azokkal, akik a társadalom szemében nem különböznek tőle. A szerelemhez nem értek, de biztos vagyok benne, hogy pont olyan elveszett lenne nélküled, mint te nélküle.

– Ebben nem vagyok biztos – mormogja Sirius.

– Van, hogy úgy akarunk egyedül lenni, hogy közben van velünk valaki – mosolyogja Enid, aztán bocsánatkérőn hozzáteszi: – Nagyon álmos vagyok, bocsi. Itt hagyhatlak?

Sirius bólint.

– Köszönöm – mondja, mert nem találja a jó szavakat arra, amit érez. Nézi a sötétben, ahogy Enid aprócska alakja macskástul távolodik, aztán eszébe jut még valami: 

– Enid – szól utána. – Meddig tűrsz meg itt?

– Ameddig csak szeretnéd – pördül vissza a hálószoba ajtajából Enid. – Örülök, hogy itt vagy. Őszintén.