Lelassulhatna az idő

Ő lenne a készülőben lévő regényke első fejezete. A Harry-születéses bigyó folytatása, olvasni kell hozzá, Enid miatt egyrészt, másrészt a mindenféle utalások miatt. Igazából egy csomó régebbi bigyómra utalgatok benne, szóval tessék olvasni mindent. :D 

A szokásos szereplőkön túl ezúttal a Rend-tagok közül is loptam párat Jo nénitől - hát, a nevüket legalábbis, a személyiségüket biztos nem. Dorcast shippelem Benjyvel, ha ez esetleg zavar valakit, akkor jelzem a biztonság kedvéért. Meg azt is, hogy nagyon más stílusban és szinte mindenben, mint amit eddig írtam. Magamnak kezdtem el pötyögni, és igazából az volt vele a célom, hogy minél többet írjak minél gyorsabb - ez nyilván meglátszik a minőségen, sajnálom. De nagyon-nagyon szeretnék végre befejezni valami hosszabbat, szóval ha nem jön a folytatás, akkor valószínűleg meghaltam. ^^" Igyekszem majd hetente feltenni a következő részeket, meg igyekszem vele haladni és befejezni közben.

18+, van benne gyilkosság, erotikus tartalom, erőszak, fizikai részletesen leírva, nemi említés szintjén.

I.

Telihold november 23, újhold december 7, telihold december 21. Sirius az ágy fölé függesztett holdnaptárt figyeli, miközben szeretkeznek. Bagoly hozott kora reggel levelet, a Rendtől jött üzenet, „biztos nem engem keresnek…”, mondta, és a szavaiból keserű gúny csepegett. Fejére húzta a takarót, hátha belefullad és akkor vége lesz, legalább történik végre valami. Remus csoszogott ki ablakot nyitni, vitte magával az illatát és a meleget, és így már nem is tűnt olyan jó mókának a takaró alatt megfulladni. Remust nézte inkább. Egyre fakóbb a bőre és egyre hajlottabb a gerince íve, a szemeiből olvasás közben kikoptak a fények, a rá váró feladat rabolta el talán, vagy a csípős novemberi hajnal szürkesége kebelezte be az aranysugarakat, a végeredmény ugyanaz.

Mindig ugyanaz.

Remus nem szólt semmit, ő pedig nem kérdezett (úgysem kapna választ, akkor meg minek), visszabújt mellé az ágyba, belecsókolt a hajába, és azóta úgy szeretkezik vele, mintha nem tudná, mikor szerethetik (szerethetik-e még) legközelebb egymást így. Nem néz a szemébe. A nyakába rejtette az arcát, aztán hasra fordította, Sirius azóta a holdnaptárt bámulja. A teste még érzi Remus jelenlétét, a lélegzete páráját és a csókjai melegét a gerince mentén, az élvezethullámokat, a lökésről lökésre végigvonagló kéjt, ahogy a húsuk egymásba forr, érzi az érintését a bordáin végigzongorázni, az oldalát markolni, az ágyékára szökni, de a tudata már a hiányára készül. A hiányzolra, amit nem képes kimondani, az üres ágyra, amiben nem képes egyedül aludni, a fájdalomra, a bizonytalanságra és a szerelmükre, amit már nem képes elviselni.

– Ez így nem jó neked – állapítja meg Remus, elhúzódik tőle, végigdől mellette az ágyon. – Sajnálom.

Sirius helyeselne, nem, ez így rohadtul nem jó egyikünknek sem, de aztán rájön, hogy Remus hogy érti. Zavar és szégyen fut rajta végig, mindkét érzés idegen, bár egyre gyakoribb vendég – az a fajta, akit hiába zavarsz el a fenébe százszor, százegyedszer is visszatér.

– Fájt? – kérdezi Remus. Önhibáztató zavar és önmarcangoló szégyen, mindkettő állandó lakó a tekintetében.

– Csak elgondolkodtam – mormogja Sirius, az oldalára gördül, az ujjai ösztönösen találnak rá Remus kézfejére. Kell az érintése.

– Min? – Remus már megint úgy nézi, mintha az emlékezetébe próbálná a vonásait bevésni, és Siriusban már megint eltörik valami.

– Hogy elmegyek, azon – pattan fel, maga sem tudja, mit csinál, nem kéne ezt most, nem kéne pont most, le kéne állnia, érzi, de képtelen rá. Sosem bírt önmagával, lecsillapodni, kiegyezni, egyensúlyban lenni. Remus nélkül soha.

– Most? Hova? Miért? – nyúl utána Remus kétségbeesve, Sirius elviselhetetlenül szereti és gyűlöli, amikor ilyen, és ahogy elhúzódik tőle, már magát gyűlöli, amiért ezt tette vele.

– Elmegyek, mielőtt te hagynál itt megint – veti oda neki. Kapkodva öltözik, nem néz Remusra, nem néz hátra, sajog az oldala, ahogy a szíve megszakadni készen koccan a bordái rácsának újra és újra. A francba is, mintha még az is Remushoz vágyna vissza. Kirohan a házból, Remus egy szál nadrágban utána, ezüstösen csillognak a hegein a sápadt fények, mintha a múló hold sírta hajnali harmatkönnyek lennének, végtelenül sebzett és törékeny, és Sirius megtántorodik és megáll, hogy odalépjen hozzá, átölelje, visszavigye a szobába, takaróba bugyolálja, és egyszerűen ne engedje el őt sehová, de Remus egyenesen a motorhoz megy, mintha ő lenne az, aki nem akarná őt elengedni.

Sirius elhoppanál.

Fogalma sincs, hova, ami így őrültség és veszélyes, de pont ez a lényeg.

 Godric’s Hollow-ban találja magát, hol máshol, naná. Jameséknél túlcsorduló idill várja, de nem menekülhet állandóan a gügyögés, a peluscserék és a babakacajok világába. Ő nem. (És előbb-utóbb az a világ is összeomlik úgyis.)

Leroskad egy padra, Jamesék otthonától viszonylag messze, ne lássa, ne faggassa senki. Egyedül akar lenni, és gyűlöl egyedül lenni.

Nem emlékszik, mikor kezdődött.

Talán akkor, mikor Remus egy hónap után hazaérve annyit mondott, hogy „nem akarok beszélni róla”. „Nem tudok beszélni róla”, később hozzátette ezt is, és Sirius csak magához szorította és megcsókolta, mint aki érti is, nem csak tehetetlenül elfogadja.

Talán akkor, amikor ötödikben elárulta őt. Nem kért bocsánatot, mert fogalma sem volt, hogy lehet ilyesmi után bocsánatot kérni, és Remus úgy tett, mint aki megbocsátott neki. Nem beszéltek többet róla.

Talán akkor, mikor az első roxfortos éjszakájukon, míg Peter kimerülten hortyogott és James az ágyról lelógva egy álombeli cikesz után kapkodott, ők csak ültek egymással szemben a sötétben, azon töprengve, hogy vajon miért nem tud aludni a másik sem, és nem kérdezték meg mégsem.

Arra sem emlékszik, mikor szeretett bele. Pedig akkor kezdődött, talán.

Hazamehetne. Szó nélkül bújna vissza Remus mellé az ágyba, elmenekülnének a saját, képzelt idilljükbe egymás karjában, és úgy tennének, mintha nem történt volna semmi, mintha ez az egész nem szólna többről, mint az eltérő vérmérsékletükről, az ő dühkitöréseiről és zaklatott szenvedélyéről és Remus türelméről és zárkózott fájdalmáról, nem pedig a köztük feszülő csendről.

Londonba megy helyette.

A Foltozott Üstben vesz ki szobát, aztán meggondolja magát, a Gringottsba látogat, mugli pénzt vált. Esőre komorul az idő, az Abszol úton fázós boszorkányok és varázslók sietnek. Tudomást sem vesz róla senki, és Sirius azon kapja magát, hogy ez is dühíti. Remus, James, Lily, Peter meg nagyjából mindenki, akinek számít ő bármit is, most azt mondaná, hogy ne tegyen semmi őrültséget, szóval bekanyarodik a Zsebpiszok közbe, és őrültséget csinál. Megússza pár horzsolással, még csak nem is fáj igazán.

Dél körül eszébe jut, hogy nem reggelizett. Vesz két doboz cigit, aztán kiül egy mugli parkba. Fázik. A bőrdzsekijét kapta indulás előtt magára, pulcsival is hideg lenne már az évnek ebben a szakában, pólóban egyenesen didereg. Éhség, szomjúság, horzsolásfájdalom, vacogás, mind röhejesen jelentéktelennek tűnik, és mindre túl egyszerű lenne a megoldás. Bepróbálkozik nála két lány és egy srác. Utóbbi csöves, drogos prostinak nézi talán, pénzt, meleg szobát és jó cuccot kínál, sok pénzt, ha gumi nélkül csinálják. Sirius elküldi a francba, akkor már csak szopásra alkudna. Normál körülmények között behúzna neki egyet, most szóra se méltatja. A srác búcsúzóul lebuzizza. Sose vágta még ezt így a szemébe senki. Sirius Black egy szánalmas kis buzi. Nevetni kezd, keserű, tébolyba hajló röhögéssel, családi örökség röhögéssel. A srác riadtan néz rá vissza, aztán futni kezd.

Leszakad az ég. Csípős havaseső így november közepén.

Egyetlen bűbájjal felmelegíthetné és megszáríthatná magát, de minek. A belváros felé veszi az irányt. Az utcán és az ablakokban már megjelentek a karácsonyi díszek, koszorúk, girlandok, fényfüzérek. Elég lehangoló látványt nyújtanak esőtől ázottan. Fáradtan gyulladnak fel az ünnepi fények, ahogy a sűrű, sötét felhők lassan teljesen felfalják a nappal utolsó maradványait is.

Sirius megáll egy édességbolt előtt, a hívogatón kivilágított kirakatban adventi naptárak sorakoznak. Az egyiken repkedő-éneklő angyalkák és borzas báránykák őrködnek egy rozoga tákolmányba húzódott család körül, kisbaba, anya, apa, Remus egyszer mesélt róluk, Sirius most nem emlékszik rá. Megveszi Jameséknek. Kiválaszt egy másikat is, mozgalmas téli mesefalu, korcsolyázó gyerkőcök, szánkósuhanás, a házak előtt hóember mosolyog, középen a téren gyertyákkal és tarka gömbökkel díszített hatalmas fenyő áll, a tetején aranycsillag ragyog, mellette épp ajándékot húz elő a zsákjából a Mikulás. Meghitt, meleg kandallótűz lobog a koszorúkkal-füzérekkel díszített ablakok mögött. Ez lesz Remusé, ez lesz az övék. Együtt menekülnek majd a mugli mesevilág részleteibe. Vesz egy harmadikat is; hóval lepett, csálé, csenevész kis karácsonyfa körül didergő erdei állatoknak oszt almát, diót, mogyorót egy pici, kócos angyalka. Hatalmas kék szemei vannak.

Az eladó, egy középkorú nő, bájcsevejbe kezd az időjárásról, aztán arról, hogy milyen fontosak lehetnek azok, akik miatt Sirius ilyen „kutya időben” is vásárolgatni indult. Sirius a legszexibb mosolyával mosolyog és helyesel. A mosolyáért kap ajándékba egy doboz hókiflit és két csomag instant forrócsoki port, hogy felmelegedjen otthon a párjával; „a szerencsés kis hölgynek”, így nyomja az eladó a kezébe a második kis zacskót. Siriusnak kiszélesedik a mosolya. (Sirius széles vigyorral röhögi ki.) Hogy felragyogott a barátnője puszta említésére is, mereng tovább a nő a távozása után.

Elözönlik a várost a munkából hazazúduló muglik, és Sirius megint pont olyan jelentéktelennek érzi magát, mint a pocsolyák tükre, amiket koppanó tűsarkak törnek össze. A pocsolyák legalább képesek bosszút fröccsenni, ő csak hagyja, hogy elsodorja a tömeg. Mire feleszmél, már egy porlepte kirakatban árválkodó, félig leszakadt műszempillájú próbababával néz farkasszemet. Megállapítja magában, hogy gyűlöli ezt a helyet, aztán bemegy.

Négyszer mondja el, hogy nem beteg, csak vár valakire, mire békén hagyják végre. Így meg az a baj, hogy nem foglalkoznak vele. Ül ázottan és magányosan, és tragédiákat néz végig, tönkrement emberi sorsokat, balszerencsés véletlenekben végződő vagy örökre megnyomorodó életeket. A többség inkább a halált választaná, minthogy cselekvőképtelen emberi roncsként éljen tovább. Ő biztosan azt választaná, és csak remélni meri, hogy ha ilyen helyzetbe kerül valaha is, Remus és Jamesék engedik méltósággal elmenni.

A maradék cigi péppé ázott, és idebent amúgy sem lehet rágyújtani. A kukába vágja, lepattan a szemetes pereméről, mellé esik. Leguggolna, hogy összeszedje, de egy arra járó gyógyító gyors bűbájjal megoldja, mintha már most cselekvőképtelen emberi roncs lenne. Egy hússzínű, hólyagos-inas masszává égett varázsló látványa után nem bírja tovább, lesüti a szemét, és csak az előcsarnokon átvágó cipőket figyeli. Így is lát vértócsát a padlón gyülekezni. Tornacipőt keres és zöld nadrágból kikandikáló rikító zoknit, de csak saras csizmák és bakancsok és fehér kórházi félcipők sietnek el a szeme előtt. Nagyon lassan telik az idő. Szorongatja az adventi naptárakat, hókifliket és instant forrócsokikat rejtő nejlonszatyrot.

Csinos, bordó női bakancs fékez le egyszer csak nem messze tőle. Csálé a fűzőjén a masni, és jobban megnézve eleve másként van a kettő befűzve. Nem ügyetlenségnek tűnik, inkább fáradtságból fakadó figyelmetlenségnek, amivel viselője utólag már tökéletesen tisztában van, de nem zavartatja magát ilyen apróság miatt. Megindul felé. Sirius nem néz fel, hülyeség volt idejönnie, hülyeség volt órákon át itt várakoznia, most úgy tesz, mint a gyerekek, mikor eltakarják a szemüket, hogy ne lássa őket a világ.

Megállnak előtte a bordó bakancsok. Farmerba bújtatott vékonyka lábakban folytatódnak, és valahol fent minden bizonnyal tartozik hozzájuk egy kéz is, ami most Sirius csapzott tincseit igyekszik az arcából kisimítani.

– Sirius?

Háromszor látta Harry születése óta Enidet, egyszer a sebe miatt, kétszer Jameséknél találkoztak. A nevét mondta mindig köszönés helyett, más hangsúllyal mindig. Először azt üzente, „már vártalak”, másodszor azt, hogy „de jó, te is itt vagy!”, harmadszor azt, hogy „jól vagy?” (aztán megkérdezte, hogy Remus jól van-e…). Most úgy szólítja meg, mint egy sérült kóbor kutyát, aggódón és puhán, nehogy elijessze.

– Mi a baj? Történt valami?

Sirius megrázza a fejét.

– Semmi. – Felnéz. – Minden. Nem mehetek haza, szarrá áztam, éhen halok, és mindjárt behugyozok, mert négy órája nem mertem felkelni se innen, nehogy pont akkor kerüljük el egymást.

Enid villámgyorsan feldolgoz magában minden elhangzott információt, bólint, sorrendet állít fel, és már meg is van a megoldási javaslata a legsürgetőbb problémára.

– Gyere, felmegyünk az elsőre, ott tisztább a vécé. – A szemei még mindig lehetetlenül hatalmasak és kékek, és ott csillog bennük az a kiölhetetlen játékos-határozott fény, minden rendben lesz, mintha ezt üzenné.

– Másik cipő van rajtad – közli szemrehányón Sirius, mikor már a lépcsőn baktatnak fel.

– Mert már hazafelé indultam – mondja Enid, és nevet, csak úgy kellemesen és puhán, hogy Siriusnak az az érzése támadjon, örül neki, hogy itt van. – Kész csoda, hogy észrevettelek, úgy el voltál bújva. Szólnod kellett volna az információn, hogy menjek ki hozzád.

– Tudom. De nem tudtam, mit mondhatnék. – Sirius megáll a lépcsőfordulóban, előrángatja a szatyorból az angyalkás adventi naptárat, Enid kezébe nyomja: – Tessék.

Enid úgy nézegeti az ajándékát, mintha valami felbecsülhetetlen értékű kincset kapott volna.

– Ezt én kapom? – pislog fel Siriusra, és a szeme még annál is fényesebben csillog, mint szokott. Elérzékenyült.

– Ühüm. Te jutottál eszembe róla – dörmögi Sirius, és minden erejével arra koncentrál, hogy még véletlenül se piruljon el. Érzi, ahogy forróságtól kezd égni a bőre. Na, még ez is.

– Köszönöm! – Enidet szemlátomást nem foglalkoztatják a pírfoltok az arcán, átöleli őt hálásan, ami a gyakorlatban annyit tesz, hogy a nyakába ugrik szabályosan, mert nem éri fel még lábujjhegyről sem. Sirius megtartja a levegőben egy pillanatra. Ha Remust ijesztően könnyűnek titulálja, Enid már a röhejesen és képtelenül pehelysúlyú kategória. – Szóval eszedbe jutottam, és ezért utána idejöttél? – kérdezi már a földre visszahuppanva. Bosszantóak a cselesen faggatózó kérdései, Sirius megszokta.

– Nem – vallja be, és még mindig pirul. Gyerekkorában könnyebb volt ajándékozni, akkor csak kényszer-örült a kényszer-ajándékoknak mindenki.  Talán akkor siklott félre valami benne, akkor nem tanult meg őszinte érzéseket kezelni. – Egyébként is ide jöttem volna.

Enidnek puhává szelídül a mosolya, pipiskedve átöleli újra, aztán csak azt mondja:

– Gyerünk pisilni.

Sirius támogatja. Benyitnak az első emeleti folyosóra, elkanyarodnak balra, aztán megállnak egy ajtó előtt, amin seprűs-süveges boszorkány repked.

– Ez női – állapítja Sirius meg.

– Mi? Hupsz, bocsi, elfelejtettem.

– Hogy férfi vagyok?  – kéri ki magának Sirius.

– Fiú – helyesbít Enid. – Messze vagy te még attól, hogy férfi legyél.

Sirius vállat von. Ezen most biztosan nem vitázik (és egyébként is lehet benne valami).

– Nekem jó, ha beenged…

– Szó sem lehet róla! – pirít rá a piktogram boszorkány, és fenyegetőn pálcát ránt. Enid válaszul grimaszol rá, aztán áttereli Siriust a szemközti folyosóra, ahol már seprűn repkedő süveges varázsló őrizte ajtó várja.

Siriusban a wc fülke ajtaját magára zárva tudatosul, hogy őt most tulajdonképpen kísérgetni kell pisilni. Nyomorultabbul érzi magát, mint eddig bármikor a nap folyamán. Kézmosás közben felnéz a tükörbe, a haja nyirkos tincsekbe tapadva, a szeme alatt sötét karikák, a bőre holtfehérre sápadt, leszámítva egy véraláfutást oldalt az arccsontján, amit a Zsebpiszok közben esett kis incidens közben szedhetett össze. Észre se vette. Kiszáradt kézfejét csípi a szappan és a forró víz. Elzárja a csapot, szitkozódva állapítja meg, hogy a kéztörlő kifogyott. Személyesen ellene irányuló támadásnak veszi. 

– Csak vizes, nem pisis – mutatja be a kezén gyöngyöző vízcseppeket Enidnek bizonyítékul, hogy elpanaszolhassa: – Nem volt kéztörlő.

Enid nevet.

– Nincs olyan emberi testnedv, amivel ne találkoztam volna az elmúlt negyvennyolc órában. A pisis kezed lenne a legkevesebb. – Pálcát húz elő, egy könnyed suhintás, és Sirius kezeit meleg, száraz fuvallat öleli körül.

– Pfuj – húzza a száját Sirius színpadiasan. – Várj, ez… Komolyan?

– Persze.

– Ez azért elég undorító valahol… – A kezei már rég megszáradtak, de jólesik a meleg nagyon.

– Semmi olyasmi, amivel ne érintkeznél te is például egy holdtölte után. – Csacsog és mosolyog fesztelenül Enid. A hangja tapintatosan elhalkul a holdtölte szóra. – Leszámítva persze a specifikus női-férfi dolgokat. Abból nekem mindkettő jut. De a lényeg ugyanaz.

– Az más – habogja Sirius zavartan, és érzi, hogy már megint pirulni kezd. Gyűlöli ezt a napot. – Azt szeretetből csinálom, az… fel se tűnik. Az ő.

– Én is szeretetből csinálom.

– De azok vadidegenek.

– Akik segítségre és szeretetre szorulnak – mutat rá Enid.

– Nagyon fura vagy – jelenti ki Sirius, és végre elhúzza a megszáradt-megmelegedett kezét.

– Ezért jöttél hozzám, nem? Hajolj vagy guggolj le – adja Enid parancsba, és nekilát, hogy egyúttal megszárítsa Sirius haját is. Sirius nem tiltakozik.

– Nem tudom – mormogja.

– Én se tudom, hogy kell kinyitni a kanapét, sose volt még ottalvós vendégem, de hátha együtt rájövünk.

– Ezt nem kérhetem… – Sirius felegyenesedik és hátrébb lép. Meleg és száraz a haja is. Keres majd egy mugli szállodát, elvan ő egyedül is, egész jól elvolt napközben is, nem kisfiú már, tizenhét éves kora óta boldogul teljesen egyedül (teljesen egyedül Remusszal és Jamesszel és James szüleivel és Lilyvel és alkalomadtán persze Peterrel és… na jó, rendben...), mondaná, de Enid mosolya bosszantóan mindentudó, és a fény a szemében is bosszantó diadalittassággal csillog. Sirius legyőzettetett.

– Baldr várja otthon a vacsit…

– Baldr? – vonja fel a szemöldökét Sirius. Hallott már sok fura macskanevet, de ez ott van a legfurábbak között.

– Baldr. Vagy Baldur. Én inkább úgy hívom. De hivatalosan Baldr. Ne nézz így, apa nevezte el. A dorombolásáról jutott állítólag eszébe. Herceget jelent, skandináv mitológia, valami istenség volt, mindig elfelejtem, nem értek ehhez. Baldurkandúr. Az öcsém Baldizza, de szerintem azt utálja. Szóval Baldur várja otthon a vacsit, és egyébként is nagyon haza akarok már menni, de hogy téged nem hagylak így egyedül, az tuti. Szörnyen nézel ki. Jössz velem.

– De…

– Nincs de.