Lelassulhatna az idő

Második rész első része -- avagy az van, hogy nem fejezetekre bontva írtam, így utólag nehéz belőle fejezeteket csinálni, és a második olyan hosszú lett volna, hogy két részre bontottam inkább. 

Enides részek jönnek most egy darabig, Remust csak megemlítjük néha, bocsi mindenkitől, aki pörgős R/S sztorit várt volna, ez nem az a történet. :$

II./1

Odakint még mindig szakad az eső.

– Bárcsak hó lenne – sóhajtja Enid, aztán Sirius kezébe nyom egy vidámpiros esernyőt. – Fogod te ott fent?

– Nem vagyok olyan magas, hogy folyton ezzel szívass – duzzogja Sirius, miközben az esernyővel bénázik. Sose értette, miért jó a mugliknak, hogy ilyen nehezen működtethető vackokat gyártanak. 

– Tudom – pislog rá bocsánatkérő szemekkel Enid. – De attól még jólesik – vigyorodik el, aztán megtanítja Siriusnak, hogyan kell esernyőt kinyitni.

A járda szélén haladva felcsapja őket egy méretes pocsolyába hajtó busz. Sirius kapja a javát, de neki csak a nadrágja és bőrdzsekije bánja, míg Enidnek az arcába is jut a mocskos-saras léből egy adag.

– Ne mondj semmit! – figyelmezteti felemelt mutatóujjal, és Sirius meg se szólal, csak kiröhögi.

Átlagos mugli társasház előtt állnak meg úgy tizenöt perc séta után, jó időben talán tíz perc se lehet a Mungótól a távolság. Enid a kulcsait kutatja a táskája alján.

– Nincs a zsebedben? – veti fel Sirius.

– Nincs – vágja rá Enid.

Ott van.

 

Gyalog mennek fel a negyedikre, egyetértve abban, hogy a lift bezártság, ráadásul nem is ők irányítják, a lépcsőzéstől pedig egyébként is formásodik a popsi. A folyosón szürke vagy barna lábtörlők – és egy élénknarancs tappancsmintás. Sirius nem kérdezi meg, melyik ajtóig mennek. 

Fahéjas vaníliaillat csapja az orrát meg, még finomabb, mint a Szent Mungós sütis levendula, ha lehet. Bekuckózós ölelésillat. Karácsonyillat.

– Megjöttem, bogyó, hoztam vendéget! – újságolja el izgatottan Enid. Tompa puffanás hallatszik, ráérős, tépő-szaggató kaparás, majd parkettán koppanó karmok nesze követi. Sirius tudja, hogy hamarosan ítélkezni fognak fölötte. Lecsüccsen az előszobában a földre, a kezét barátkozó szagmintára maga elé nyújtja. Hatalmas, vitathatatlanul jó súlyban lévő szürke-fehér kandúr dugja ki az orrát a szobából. Kéjes dorombolással tűri, hogy Enid alaposan megdögönyözze, unott aranytekintettel méri Siriust végig, aztán hátat fordít neki, és elsétál a konyhába.

Sirius kérdőn pislog fel Enidre.

– Bejöhetsz, tetszel neki – tolmácsolja Enid.

– Milyen, amikor nem tetszik neki valaki? – Sirius, tekintettel a ház urára, próbál kevésbé ugatósan nevetni.

– Hát – Enid elgondolkodik – ritkán jön ide idegen, de a szerelőket például egy pillanatra sem hajlandó szem elől téveszteni. Néha az öcsémet is elég szúrósan figyeli. Szüleimmel úgy van, mint veled.

Széknyikorgás, asztalreccsenés.

– Szeret a konyhaasztalról nézelődni. Pont szemmagasságban van neki az ablak – magyarázza Enid a különös zajokat, aztán körbemutat gyorsan a lakásban: – Fürdő, wc, konyha. Az ott a nappali, abból nyílik a hálószoba, és… ennyi. Elég kicsi, bocsi – teszi hozzá zavartan, látva, hogy Sirius tanácstalanul toporog az ajtóban továbbra is.

– Komolyan itt maradhatok? – kérdezi halkan.

– Persze. Ha szeretnél.

Sirius bólint. Mondania kéne valamit, egy köszönömöt legalább, de nem jön ki hang a torkán. Fáradt, éhes, a mai nap lassan kezd tudatosulni benne, és sírni támad kedve.

– Ide tehetem a kabátomat? – kérdezi félszegen az egyik akasztóra mutatva. Fogalma sincs, mi van vele.

– Persze, ahova csak… Jézusom, nincs rajtad pulcsi?!

Sirius megrázza a fejét. Csak áll ott rajtakapottan, mint egy nagyra nőtt, szerencsétlen gyerek, aki tudja, hogy rossz fát tett a tűzre, de nem tudja pontosan, mit, és egyébként is, fogalma sincs, mit kezdjen magával, igazából csak azt tudja, hogy valami nagyon nincs rendben. Semmi sincs rendben.

– Fogalmam sincs, mi van velem – bukik ki belőle, és mintha túl fáradt lenne ahhoz is, hogy elfelejtse időben visszaemelni a gátat, átfurakszik az a szó az esetlen vallomáshullámmal, ami hónapok óta szorítva lapul a torkában: – Félek.

– Tudom – mondja olyan egyszerűen Enid, mintha ez magától értetődő és teljesen normális lenne. – Majd megbeszéljük. Előbb próbálj kicsit megnyugodni. Mossunk kezet és keressünk valamit enni, jó?

Jó. Sirius végtelenül hálás most mindenért, ami jó.

Enid lakása meglepően átlagos és… mugli. Sirius elvarázsolt kis mesekuckót várt volna, megbűvölt mennyezetet és falakat, beszélő bútorokat, repülő szőnyeget, meg ki tudja mit még, neki nincs fantáziája ehhez, de Enidnek van – mégsem utal a lakásban semmi sem arra, hogy azt egy gyermekien gazdag képzelőerővel megáldott boszorkány lakja.  Meleg, vidám színek, puha, bohókás szőnyegek és plédek, de semmi mágia.

– Nem ilyennek képzeltem az otthonodat – huppan le az egyik kevésbé macskaszőrös konyhaszékre. Kényelmesen süpped bele a pufók székpárnába.

– Mert? – kérdezi Enid szórakozottan, miközben kétségbeesve veszi számba a hűtőszekrény tartalmát.

– Semmi megbűvölt mennyezet vagy kilátás, a fürdődben sincs se tengerpart, se vízesés, se semmi… enides.

Enid lepakol az asztalra egy darabka sajtot a kikészített kenyér, kés és tányérok mellé. Siriusszal szemben ül le. Baldur jóllakottan nyúlik el az asztal szélén, hátát az ablakpárkánynak támasztva. A kenyérzacskó zörgésére azért érdeklődve felemeli a fejét, finnyásan szimatol a levegőbe, megállapítja, hogy az embere meg ez a másik valaki ezúttal sem képesek finomat enni, szóval inkább folytatja a jól megérdemelt szépítő alvást. Előtte azért még egy lusta vakaró mozdulattal küld pár szőrszálat Sirius tányérja felé.

– Anya nem kedveli túlzottan a mágiát.  – Enid kenyeret és sajtot vág, girbegurba szeletek, a vastagabbakat Siriusnak adja. – Meg hát mugli társasház, hívni kell időnként mugli szerelőket, be kell engedni a vízóra leolvasót, ilyesmik. A plafonos bűbáj egyébként működik, ugyanaz, mint a Mungóban is volt, nyomkodhatod majd, ha szeretnéd, de az ablakokat inkább ne. Nehogy elkerülje a figyelmünket odakintről valami... fontos. – Úgy cirógatja meg Baldur busa fejét, mintha azt üzenné, nem hagyom, hogy neked bajod essen. Siriusra pillant aztán újra: – Elég neked ennyi ennivaló? Nem nagyon van itthon semmi macskakaján kívül, bocsi. Leszaladjak a boltba?

– Dehogy. Jó ez így. Köszönöm – nyammog Sirius a sajtos kenyéren.

Enid megrázza a fejét.

– Nekem te ne hazudj. – Elgondolkodik. – Van egy mugli étterem az utcában, eljöttünk előtte, talán láttad is. Olasz. Egyedül még nem mertem beülni, de a szüleimmel voltam már ott párszor, és elvitelre is szoktam néha ezt-azt kérni, egész finomak. Lemenjünk?

– Hát – Sirius hátrasimítja a haját –, tényleg jó lenne valami meleg étel – vallja be.

Enid hezitál. Az ajkára harap, az ujjait tördeli, Sirius nem hitte volna róla, hogy képes ennyire zavarban lenni, főleg nem egy étterem miatt.

– Az vaaan… – kezdi elnyújtottan lassan –, hogy dolgozik ott egy srác, aki… – Enid gesztikulál, mintha szavakkal ezt nem lehetne kimondani. Legalább húsz évet fiatalodott hirtelen.

– Tetszik neked? – fejezi be helyette Sirius.

– Nem! – vágja rá határozottan (túl határozottan) Enid.

– Te tetszel neki.

– Igen.

– És ez téged zavar.

– Igen.

– Nagyon rámenős?

– Nem. De zavar. Kínos. Kellemetlen.

– Megoldom.

– Szuper. Vigyázz majd a küszöbbel. Magas.

 

Az étterem barátságos – romantikus, mondhatni. Narancsfénnyel hunyorgó csillárok és lámpások világítanak, kiemelik a székek cseresznyefa színét, aranyporral hintik a kerek asztalkákat borító hófehér abroszokat. A falakon itt-ott cselesen elhelyezett tükrök tágítják a teret, közöttük messzi tájakról, mediterrán városkáról, fehér sziklás tengerpartról készült nosztalgikus fényképek lógnak bekeretezve, az oszlopokon fényfüzérek futnak fel. Klasszikus zene szól egészséges zölden csillogó levelű növények mögé bújtatott hangszórókból halkan. Eljöhetnének ide Remusszal, jut Sirius eszébe rögtön, spagettit rendelnének, és úgy ennék, mint a két kutya abban a mugli mesében.

Beljebb menne, de Enid ragaszkodik hozzá, hogy a kijárathoz közel üljenek le. Feszengve pislog körbe.

– Jaj ne, már jön is – sóhajtja, miközben próbál centiről centire az asztal alá süllyedve elegánsan felszívódni.

Sirius elvigyorodik. Ő megoldja, egy-két jól irányzott félmondat, és ez a bunkó, rámenős-teperős olasz csődör egy életre eltekint attól, hogy Enidet zaklassa. Hallja a háta mögött közeledő lépéseket. Rákészül. A bunkó, rámenős-teperős olasz csődör megáll mellettük. Sirius gúnytól csöpögő megvetéssel felpillant rá, szólásra nyitja a száját – aztán becsukja, mert a bunkó, rámenős-teperős olasz csődör helyén csak egy szimpatikus, szép arcú, fiatal srácot lát, aki hosszúpillás, szomorú bociszemekkel pislog hol Enidre, hol rá, mintha most, az asztalukhoz érve tudatosult volna benne, hogy Enid egy idegen férfi társaságában érkezett.

– Szia, Emma! – köszönti Enidet. Szégyenlős a mosolya, a fogsora igazságtalanul szabályos és fehér, letesz eléjük két étlapot, közben udvariasan üdvözli Siriust is, és megérdeklődi, hozhat-e valamit inni. Enid válaszol valamit, Sirius nem figyel rá, más foglalkoztatja: „Emma?”, kérdezi Enidtől felhúzott szemöldökkel, némán. Enid leinti, „majd”. Sirius tovább értetlenkedik, most. Enid az asztal alatt bokán rúgja.

A felszolgáló srác ebből szerencsére semmit nem vesz észre, mécsest és három szál vörös rózsát kerít az asztalukra éppen. A legszebb rózsát Enid felé fordítja, közben majdnem az egész vázát felborítja, végignyalja a mécses lángja a kézfejét, ahogy utána kap.

– Elnézést. Általában ügyesebb vagyok… – motyogja valami pusztító akcentussal, és csüggedten elkullog. A málnaszörpöt, amit Enid a jelek szerint mindkettőjüknek rendelt, már egy másik pincér hozza ki.

– Emma? – kérdezi immár hangosan újra Sirius. Enid a felé fordított rózsaszállal babrál.

– Egyszer megkérdezte a nevemet. Ez jutott eszembe.

Sirius buborékokat röhög a málnaszörpbe.

– De miért kellett álnév?

– Nem tudom.

– Tök helyes srác.

– Hagyj már.

– És mi most összetörtük a szívét.

– Az a jó.

– Nekem te ne hazudj.

Enid felfújja magát, így pontosan úgy fest, mint egy mesekönyvből szabadult durcás kis tündér. Még a túlzó grafikusmunkára valló kipirult kis rózsafoltok is stimmelnek az orcáin. Sirius elé löki az egyik étlapot.

– Inkább döntsd el, mit akarsz enni. És fejezd be ezt az idegesítő vigyorgást.

Sirius idegesítően vigyorog tovább.

 

Hazafelé menet Siriusnak eszébe jut, hogy nincs fogkeféje. Enid megnyugtatja, majd ad ő, mindig van otthon tartalék.

A lefekvés előtti zuhany előtt eszébe jut, hogy nincs törölközője se. Enid ad neki. Púderrózsaszínt.

A zuhany után eszébe jut, hogy nincs tiszta ruhája se, tulajdonképpen nincs semmije, még egy pulóverje se. Csapot-papot hátrahagyva jött otthonról el. (Remus nagyjából most kezdhet el aggódni érte. Jameséknél keresi majd először, nyilván, szóval valószínűleg már Jamesék is aggódnak érte.) Tanácstalanul roskad a kád szélére a púderrózsaszín törölközővel a derekán.

– Enid?

– Igen?

– Kaphatok mosóport?

– Mit?

– Mosóport.

– Minek az neked?

– Nem veszem vissza a mocskos ruháimat, szóval vagy kapok mosóport, vagy pucér leszek.

– Bemehetek?

– Ha eltakarod a szemed.

Enid benyit.

– Jól áll a púderrózsaszín szoknya – konstatálja, végigfut a tekintete Sirius frissen szerzett horzsolásain, de nem szól semmit, csak szemügyre veszi a fekete gombócba gyűrt ruháit. – Nem vagyok jó háztartási bűbájokban, fogalmam sincs, hogy lehet gyorsan ruhát szárítani, de ki tudom őket tisztítani és fertőtleníteni. Nem olyan persze, mintha frissen mosottak lennének, de a végeredmény tulajdonképpen ugyanaz. Ezt használjuk a kórházban is.

– Nekem tökéletes – bólint rá Sirius.

– Tudsz ruhát méretre igazítani? – kérdezi Enid, miközben Sirius farmerján szorgoskodik.

– Nem. – Sirius nyomorultnak, tehetetlennek és tudatlannak érzi magát. (Egy szánalmas kis buzinak.)

Enid megcsóválja a fejét.

– Nemrég jöttél ki az iskolapadból, igazán emlékezhetnél még ezekre – dorgálja meg nevetve. – Adnék kényelmesebb ruhát aludni, de kétlem, hogy beleférsz…

– Kibírom – mondja Sirius. – Köszönöm. Ezt is – teszi aztán hozzá, mikor Enid végez a ruháival, és magára hagyja őt a fürdőben, hogy felöltözzön.

Egy melegítőalsóval a kezében szökken elé, ahogy Sirius a szobaajtón belép, a nadrág derekát a derekához nyomja, végignéz rajta egyszer aztán újra, hátha másodjára a nadrág nagyobb, vagy Sirius kisebb lesz. Nem az. Szájbiggyesztve szontyolodik el. Lehetetlen nem mosolyogni rajta.

– Tényleg jó így minden. Köszönöm – nyugtatja meg Sirius, de Enid tovább makacskodik.

– Lehetne jobb is. A kanapét sikerült kinyitnom – mutatja, és tényleg, a nappaliban a kanapé kétszemélyes ággyá változott. Mugli varázslat. (Enid szerint csak ikea.) –, takaróból viszont csak a nyárit tudom adni, de plédekkel szerintem elég lesz. Párnát válassz, hogy a kicsit vagy a nagyot kéred.

– Összvissz ez a két párnád van? – Sirius melegséget érez a mellkasában végigömleni, egyúttal a torkát is markolászni kezdi valami. Szégyelli, hogy itt van, mégis úgy érzi, hogy ez a zsúfolt kis nappali a legtökéletesebb hely az egész világon, ahol jelen körülmények között lehet.

Enid kínos mosollyal biccent.

– Bocsi.

– Én bocsi – dől a fotel karfájának Sirius. Baldur szemrehányón néz fel a fotelból rá, egyértelműsítve, hogy ez az ülőalkalmatosság egyedül az övé, aztán komótosan folytatja a mosakodást.  – Nem akarok zavarni. Nem akarok teher lenni.

– Örülök, hogy itt vagy – jelenti ki Enid egyszer s mindenkorra, ellentmondást nem tűrő, megingathatatlan bizonyossággal. – Kispárna vagy nagypárna?

– Megvagyok párna nélkül…

– Jó, akkor a nagyot kapod, szerintem csúnyán meg fogsz holnapra taknyosodni, nem árt, ha magasan van éjjel a fejed. Megfürdök gyorsan, főzök neked teát, hátha sikerül megelőzni a megfázást…

– Utálom a kalapkúrát – vág közbe fintorogva Sirius.

– Teát mondtam, nem kalapkúrát. Csinálok teát, megnézem a sebeidet, nem, nem vitatkozol, aztán beszélgetünk – vázolja az esti programot Enid.

– A hókiflit is meg kell enni – emlékezteti Sirius.

– Megesszük a hókiflit és közben beszélgetünk. Mindjárt jövök. Addig simogasd őkandúrságát – adja utasításba Enid, és kisiet a szobából. Aztán vissza: – Elfelejtettem megágyazni. Meg tudod egyedül csinálni?

– Komolyan nem nézed ki belőlem, hogy meg tudok ágyazni?

Enid végignéz rajta töprengőn, végül vállat von.

– Majd kiderül. Sietek! – ígéri, és már ott sincs. Vagyis mégis: – Pizsama is kell – magyarázza inkább csak magának, beszalad a hálószobába, aztán kiszalad újra, immár sötétkék, hópihemintás anyagdarabot gyürkészve a kezében.

Mire visszaér, Sirius már komoly nyakvakarászó munkában van, maréknyi macskaszőr gyűlt össze a fotelen és az ujjain. Enid megdicséri. A lepedő kisimítva letéve, az ágynemű felhúzva, a párna, a takaró és a plédek szépen eligazgatva. Sirius kitett magáért. Azért is jár a dicséret.