Regulusos, nemvidám.
Sosem ismerte volna be, de régóta szüksége volt már erre a csendre és magányra.
A meleg szobából szemlélve egészen lenyűgözőnek találja a fehér lepelbe öltözött, érintetlen tájat, a hópelyhek lassú, kimért táncát és az ereszről lecsüngő jégcsapok hűvös kristálycsillogását. Megnyugvást és boldogságot persze ez sem hozhat, mégis feledtető érzés elmerülni a téli világ méltóságteljes melankóliájában.
A szorosan a falhoz tolt öreg, egyszemélyes ágy lomhán megnyikordul, és a lassan ébredezők mély lélegzetvétele hangzik fel valahonnét a vastag takarókupac rejtekéből. Remus csukott szemmel, félálomban markolássza maga mellett a kihűlt ágyneműt azon a ponton, ahol nemrég még szerelme feküdt. Szemhéjai felpattannak, tekintete zavarodottan pásztázza a sötét helyiséget. Magas, karcsú alak sziluettje rajzolódik ki az ablaknál derengő halványsárga fényben.
- Sirius! - aggodalmas, sőt, szinte szemrehányó hangon kiált fel, kiugrik az ágyból, és felkap egy pokrócot, hogy párja meztelen felsőtestére borítsa. - Meg fogsz fázni!
Sirius mintha nem is hallaná. Talán csak hátizmai feszülnek meg kissé, ahogy leheletnyire megemelik szép ívű vállát, majd újból elernyednek. Egyszerű vállrándításnak tűnhet, Remus azonban ebben a jelentéktelen kis mozdulatban is felismeri a különbséget a Sirius-féle dacos nemtörődömség és - a kedvesétől szokatlan - belenyugvó érdektelenség között.
Megtorpan.
Sejti ugyan szerelme különös viselkedésének okát, mégsem meri felemlíteni a témát. Egy szó sem esett köztük róla azóta, hogy azon a ködös, betegségszagú novemberi napon Sirius a kelleténél jóval határozottabb mozdulattal feltépte a Black család pecsétjét, és rezzenéstelen arccal elolvasta a levelet. Többször is átfutotta a pergamenen álló néhány szót, tekintete végig kifürkészhetetlen maradt, majd szenvtelenül bejelentette, hogy Regulus meghalt.
Tanácstalanul gyűrögeti a pokróc sarkait, végül, kedvese esetleges dührohamától tartva, félszegen megszólal:
- Sirius, figyelj… én tudom, hogy szeretted őt… és, hogy hiányzik neked… Mindig is hiányzott… Neked is könnyebb lenne, ha… - elharapja a mondatot, ahogy Sirius lassan felé fordítja tragikusan szép, könnyáztatta arcát.
Remusnak elakad a lélegzete.
Sosem látta még kedvesét sírni. Sirius néha tombolt: ordított, káromkodott és összetört minden keze ügyébe kerülő tárgyat. De sohasem sírt.
Pillantása most párja kezére siklik, egész pontosan arra a bolyhos, fekete valamire, amit olyan görcsös kétségbeeséssel szorongat vékony, fehér ujjai között.
Szívszorítóan komikus látvány.
Azonnal felismeri a plüsskutyát, noha pontosan nyolc éve látta először és utoljára: ez volt az egyetlen ajándék, amit Sirius valaha is kapott a családjától. Elsőben, a klubhelyiség közepén álló hatalmas, arany és vörös színben sziporkázó karácsonyfa alatt üldögélve, barátai szeme láttára bontotta ki a kis csomagot – heccelték is rendesen a „dedós” meglepetés miatt. Sirius azonban ahelyett, hogy szokásához híven visszavágott volna valami frappáns megjegyzéssel, csak mosolygott és furcsán csillogó szemekkel, vidáman nézegette a játékot. A kutya erre vakkantott kettőt - ugatása kísértetiesen emlékeztetett újdonsült gazdája jellegzetes nevetésére.
Rég kifogyhatott belőle a bűbáj.
Tekintete megakad a kutya nyakába akasztott bilétán, amin egy tíz év körüli gyermek végtelen precizitással formált gyöngybetűi hirdetik megfakultan, de büszkén a plüssállat nevét: Tapmancs.
Hirtelen mindent megért. A nagy, fekete kutyát, a becenevet, mindent.
Szólni szeretne, mondani szeretne valami szépet, nagyon szépet, de nem jön ki hang a torkán. Esetlenül vonja magához az erős testet.
Sirius engedelmesen simul a vékony karok nyújtotta menedékbe, ölelésük egyre szorosabbá, szinte fájdalmasan szorossá válik. Egész teste reszket az elfojtott érzelmektől, kezéből kihullik az öccséből maradt egyetlen tapintható emlék, körmei Remus derekának sápadt bőrébe marnak, arcát szerelme nyakához préseli és némán felordít.
Sokáig állnak így, némán és mozdulatlanul, egymásba kapaszkodva. Végül sós könnycseppek és karamellás forró csokoládé ízét érzi az ajkain: a megnyugvás és boldogság ízét. Remus ízét.
Sosem ismerte volna be, de régóta szüksége volt már erre a csendre és magányra.
A meleg szobából szemlélve egészen lenyűgözőnek találja a fehér lepelbe öltözött, érintetlen tájat, a hópelyhek lassú, kimért táncát és az ereszről lecsüngő jégcsapok hűvös kristálycsillogását. Megnyugvást és boldogságot persze ez sem hozhat, mégis feledtető érzés elmerülni a téli világ méltóságteljes melankóliájában.
A szorosan a falhoz tolt öreg, egyszemélyes ágy lomhán megnyikordul, és a lassan ébredezők mély lélegzetvétele hangzik fel valahonnét a vastag takarókupac rejtekéből. Remus csukott szemmel, félálomban markolássza maga mellett a kihűlt ágyneműt azon a ponton, ahol nemrég még szerelme feküdt. Szemhéjai felpattannak, tekintete zavarodottan pásztázza a sötét helyiséget. Magas, karcsú alak sziluettje rajzolódik ki az ablaknál derengő halványsárga fényben.
- Sirius! - aggodalmas, sőt, szinte szemrehányó hangon kiált fel, kiugrik az ágyból, és felkap egy pokrócot, hogy párja meztelen felsőtestére borítsa. - Meg fogsz fázni!
Sirius mintha nem is hallaná. Talán csak hátizmai feszülnek meg kissé, ahogy leheletnyire megemelik szép ívű vállát, majd újból elernyednek. Egyszerű vállrándításnak tűnhet, Remus azonban ebben a jelentéktelen kis mozdulatban is felismeri a különbséget a Sirius-féle dacos nemtörődömség és - a kedvesétől szokatlan - belenyugvó érdektelenség között.
Megtorpan.
Sejti ugyan szerelme különös viselkedésének okát, mégsem meri felemlíteni a témát. Egy szó sem esett köztük róla azóta, hogy azon a ködös, betegségszagú novemberi napon Sirius a kelleténél jóval határozottabb mozdulattal feltépte a Black család pecsétjét, és rezzenéstelen arccal elolvasta a levelet. Többször is átfutotta a pergamenen álló néhány szót, tekintete végig kifürkészhetetlen maradt, majd szenvtelenül bejelentette, hogy Regulus meghalt.
Tanácstalanul gyűrögeti a pokróc sarkait, végül, kedvese esetleges dührohamától tartva, félszegen megszólal:
- Sirius, figyelj… én tudom, hogy szeretted őt… és, hogy hiányzik neked… Mindig is hiányzott… Neked is könnyebb lenne, ha… - elharapja a mondatot, ahogy Sirius lassan felé fordítja tragikusan szép, könnyáztatta arcát.
Remusnak elakad a lélegzete.
Sosem látta még kedvesét sírni. Sirius néha tombolt: ordított, káromkodott és összetört minden keze ügyébe kerülő tárgyat. De sohasem sírt.
Pillantása most párja kezére siklik, egész pontosan arra a bolyhos, fekete valamire, amit olyan görcsös kétségbeeséssel szorongat vékony, fehér ujjai között.
Szívszorítóan komikus látvány.
Azonnal felismeri a plüsskutyát, noha pontosan nyolc éve látta először és utoljára: ez volt az egyetlen ajándék, amit Sirius valaha is kapott a családjától. Elsőben, a klubhelyiség közepén álló hatalmas, arany és vörös színben sziporkázó karácsonyfa alatt üldögélve, barátai szeme láttára bontotta ki a kis csomagot – heccelték is rendesen a „dedós” meglepetés miatt. Sirius azonban ahelyett, hogy szokásához híven visszavágott volna valami frappáns megjegyzéssel, csak mosolygott és furcsán csillogó szemekkel, vidáman nézegette a játékot. A kutya erre vakkantott kettőt - ugatása kísértetiesen emlékeztetett újdonsült gazdája jellegzetes nevetésére.
Rég kifogyhatott belőle a bűbáj.
Tekintete megakad a kutya nyakába akasztott bilétán, amin egy tíz év körüli gyermek végtelen precizitással formált gyöngybetűi hirdetik megfakultan, de büszkén a plüssállat nevét: Tapmancs.
Hirtelen mindent megért. A nagy, fekete kutyát, a becenevet, mindent.
Szólni szeretne, mondani szeretne valami szépet, nagyon szépet, de nem jön ki hang a torkán. Esetlenül vonja magához az erős testet.
Sirius engedelmesen simul a vékony karok nyújtotta menedékbe, ölelésük egyre szorosabbá, szinte fájdalmasan szorossá válik. Egész teste reszket az elfojtott érzelmektől, kezéből kihullik az öccséből maradt egyetlen tapintható emlék, körmei Remus derekának sápadt bőrébe marnak, arcát szerelme nyakához préseli és némán felordít.
Sokáig állnak így, némán és mozdulatlanul, egymásba kapaszkodva. Végül sós könnycseppek és karamellás forró csokoládé ízét érzi az ajkain: a megnyugvás és boldogság ízét. Remus ízét.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése: