Lelassulhatna az idő

Tizedik rész.

X.

Benjy, azaz most már inkább Benjyék lakásába mennek, London egyik elit negyedébe, egy kínosan rendben tartott, portásnak álcázott biztonsági őr által védett társasház sokadik emeletére. A liftgombok makulátlan aranyban csillognak, és a tágas, tükrös lift egyenesen Benjyék lakásába visz. Egy vagyon lehet itt élni. Benjy szülei fizetik.

Ragyogó fényárba borul a lakás, ahogy belépnek. Pedáns rend van és tisztaság, visszafogott és szolid és komolykás minden, olyan benjys, nem igazán komoly, csak komolykás. Melegszürke és bézs és rengeteg fehér – és itt-ott széthányt, kócos foltokban némi bordó és fekete, jelezve, hogy Dorcas bizony ide beköltözött néhány hete. Hatalmas terasz öleli félkörívben a három tágas szobát, lélegzetelállító kilátással a városra. Dorcasnak jól indulhat itt a napja. Kiáll a korláthoz, és mindenre és mindenkire lenézve ívben hamuzik a lábainál elterülő világra.

Sirius bekukucskál a hálószobába. Selyem ágyneműk és rengeteg párna, és a rengeteg párna között egy viharvert plüssmaci, leszaggatott, majd ügyetlen bűbájokkal visszavarrt tagjaival, fityegő szemeivel és többszörös boncolás után csúnyán összeöltött pocakjával gyanúsan nem Benyjhez tartozik. Ahogy az ágyon heverő pihe-puha, púderszínű köntös, és a hozzá illő bolyhos mamusz sem. Vet Dorcasra egy sokatmondó pillantást. Dorcas ha-egy-szót-szólsz-megöllek pillantással viszonozza, aztán elmosolyodik. Csak úgy őszintén és tisztán és kicsit kislányosan talán.

Benjy két ezüsttálcát lebegtet maga előtt a konyhából visszatérve, az egyiken citromos sütemény, a másikon gőzölgő fehér tea szolgálja fel magát flancos kis porceláncsészékbe. Sirius szeret Benjyvel teázni. Rajta kívül ő az egyetlen, aki kényesen eltartja a kisujját közben.  (Vannak szokások, amiket nem lehet kinőni…) A nappaliban ülnek, kanapén, fotelben, földön, Marlene fel-alá mászkál, a felelősségről meg hasonló hangzatos nagyszavakról zeng kiselőadást, és nem érdekli, hogy senki sem figyel rá. Enid helyrehozza Dorcas orrát, aztán Sirius horzsolásait és véraláfutásait is. Nem kérdezi, mit keres folyton a háború frontvonalában egy kis csapat alig-felnőtt, majdnem-gyerek.

– Ilyen gyorsan rendbe tudod hozni? – kérdezi James, aki gyanúsan szótlan volt eddig, csak az orrnyergét masszírozta gondterhelten félrecsúszott szemüvege alatt. James kimerült. Borostás, a szemei karikásak, a haja ziláltabb, mint régen, mikor még szexepil címszóval szándékosan borzolta így össze.

– Igen – feleli Enid azon a kellemes hangján. – Ez semmiség.

– Aha.

És James odalép, és lekever egy pofont Siriusnak.

Döbbent csend.

Elkerekedett szemek, eltátott szájak, eltátott szájak elé kapott kezek.

– Nem foglak téged is elveszíteni. – James Sirius vállát megragadva, fojtott hangon mondja, és Sirius lesüti a szemét, és eszébe jut az a teliholdas este, sok-sok évvel ezelőttről, egek, mintha egy másik élet lett volna, mikor Remust elárulta. – Megértetted? Ez már nem a Roxfort, ezek már nem gyermeteg csínyek, a következmény már nem büntetőmunka. Könyörgöm, térj már észhez.

Nem ütött erősen. Valójában meg sem ütötte, épp hogy csak meglegyintette, mert James sosem lenne képes fájdalmat okozni neki, mégis jobban fáj, mint az utóbbi időben összeszedett összes sérülése együttvéve. Az fáj, ahogy James ránéz közben. Arra nincsenek szavak, ahogy arra se, amit Sirius érez most, egy csüggedt kölyökkutya búbánata és szégyene, mert az imádott gazdának csalódást okozott. Bárki másra acsarogna, megmorogna, odakapna, most csak a fejét lesunyva roskad megsemmisülten magába. James bólint, szusszanva szakad ki belőle a feszültség, aztán leroskad ő is Sirius mellé. A vállának dönti a fejét. Remus arca olvashatatlan marad, Peter a száját rágcsálva figyeli a fejleményeket. Enid Sirius arcához emeli a pálcáját, hogy csillapítsa a pofoncsípést, de Sirius finoman eltolja a kezét.

– Feszültnek tűnsz, Potter – szólal meg Dorcas gúnyosan, és Sirius azt kívánja, csak most, csak most az egyszer tartotta volna a száját. – Nem hagy aludni a baba?

– Te most hallgass – veti oda neki James.

– Hú, apuci de durci… – Dorcas nem képes befogni. Azonnal lerázza magáról Banjy kezét, ahogy az figyelmeztetően a karjára simulna.

– Ne marakodjunk, kérlek – néz körbe esdeklőn Alice, mintha abban bízna, hogy valaki átveszi tőle a szót, de végül ő folytatja. A szokottnál is vékonyabb a hangja. – Dorcas, Sirius. Nem ez volt az első eset, de úgy tűnik, eddig hiába próbáltunk beszélni a fejetekkel. Szerintem itt és most mondjuk ki bátran, mert ehhez is bátorság kell: féltek. Ti is féltek, mi is félünk, félünk és legfőképpen féltünk. Titeket és mindenkit, aki fontos nekünk. De erre nem az a megoldás, hogy te – fordul Dorcas felé – elmarsz magad mellől mindenkit, neked – pillant Siriusra – pedig nem most kell bebizonyítanod, hogy milyen fenegyereknek képzeled magad. Ne legyen ilyen többet, szépen kérlek titeket, mert látjátok, mi lesz a vége – és ez még a jobbik vég, ennél sokkal rosszabb is történhetett volna. Most össze kell tartanunk. Egymásért, a szeretteinkért, a gyerekeinkért…

Dorcas felhorkan.

– Senki sem kényszerített rá, hogy a háború közepén kezdjetek el gyerekeket potyogtatni. – A lába a dohányzóasztalon (bár ebben a lakásban az érkezése óta gyaníthatóan minden asztal dohányzóasztal), közelebb rúgja magához az egyik üresen álló aranyszegélyes csészealjat, és komótosan belehamuz.

– Ez mondjuk jogos – ért egyet Marlene. Füle mögé igazítja szőke szöghaját, és helyet foglal Dorcas mellett a kanapékarfán. Dorcas elégedetten megpaskolja a combját, üdv a csapatban, csajszi. (És Sirius vet egy futó pillantást Enidre, és biztos benne, hogy Enid legbelül egyetért velük. erre a világra jobb nem megszületni.)

Erre már Alice is felkapja a vizet:

– Ehhez aztán végképp nincs semmi közötök!

– De igenis van! – Marlene szónoki hangtónusra vált vissza. – Felelősség. Pontosan erről beszéltem. A felelősség teljes hiányának a jele az is, ha valaki úgy véli, bölcs döntés gyermeket hozni erre a világra. Gondolkodtatok azon, mi lesz vele, ha ti megsérültök vagy meghaltok, és nem tudjátok tovább a gondját viselni? Ha szülők nélkül nő fel, árván vagy félárván? Felelősséget vállaltok egy ilyen sorsért?

– Amint elég idős lesz hozzá, hogy megértse, büszke lesz majd, amiért a szülei érte, hősként haltak meg! – Alice arca kipirult, az ujjait tördeli és meg-megremeg a hangja.

– Persze – mondja Dorcas sötéten –, mert ez a naiv kis buksidban így működik. A valóság nem ez. A valóság az, hogy az a gyerek egyedül lesz. Más lesz. Dühös lesz. Irigy lesz, látva a többiek normális életét és boldogságát. Az, hogy a szülei hősként haltak meg, üres vigasz. Semmire nem mész vele, amikor egyedül vagy, és nem érted, hogy miért pont veled történik ez.

Dorcas szülei és két nővére az elsők között voltak, akiket Voldemort még a háború kezdeti éveiben lemészárolt. Kivégzett. A diákok között terjedő pletykák alapján az szabályos, brutális kegyetlenséggel elkövetett kivégzés volt, és az addig szimplán vadócnak és furának titulált lányt ezt követően riadt pillantások, gyászos csend, vagy fojtott, szörnyülködő suttogások kísérték a roxforti folyosókon. Dorcast látszólag nem zavarták. Meglibbentette fenékig érő, hollófekete haját, megvillantotta párducmosolyát, és a kíváncsiskodóknak végigfutott a hideg a hátán (a fiúknak néha más is futkosott máshol is.). Ő hetedikes volt, Sirius meg ötödikes, mikor először beszéltek. Az után az éjszaka után történt. A tréfa után. Ki akart szökni a kastélyból, mindegy hova, csak el innen, minél messzebb innen, de nem kérhette kölcsön James köpenyét, szóval kénytelen volt félreesőbb folyosókat választani. Dorcasba egy sötét lépcsőfordulóban ütközött bele. A lány szenvtelen arccal megkérdezte, hogy csatlakozik-e hozzá, ő meg szenvtelen arccal csatlakozott. A halálról beszélgettek, meg arról, hogy szar az élet, aztán hajápolási tippek is elhangzottak talán, Sirius a folytatásra nem nagyon emlékszik. Dorcasnál volt egy üveg Lángnyelv whiskey, fenetudja, honnan szerezte, eredetileg egyedül kívánta elfogyasztani, de ha már ott volt, megkínálta Siriust is. Első alkalom?, rötyögte aztán, de azért segített hátrafogni a homlokából a haját, miközben Hisztis Mirtill klotyójába hányt.

– Csak azt mondom – töri meg a rájuk nehezedett, keserű csendet Marlene –, hogy ha a családotok mellett… miatt, már nem tudtok kellőképp az itteni feladataitokra koncentrálni, akkor akár ki is léphettek a… – Enidre pillant, elakad. – Egyébként már bocs, de te ki vagy?

– Enid – közli egyszerűen Enid. Olvadni kezd a hangulat, mert ezen mindenki elmosolyodik.

– A Lily-féle Enid? – Marlene értetlenkedve pislog Jamesre. James bólint. Marlene láthatólag nem tudja hova tenni magában, hogy mégis mit keres itt most köztük a Lily-féle Enid, és miért gubbaszt azon az amúgy botrányosan hófehér szőnyegen olyan természetességgel, mint aki egyáltalán nem érzékeli, hogy kakukktojás ebben a társaságban. Vagy inkább kakukktojásból kibújt kismacska, pillant Sirius Enidre, aki épp félrebillentett fejjel és kitágult pupillákkal figyeli megbűvölve a Remus teáskanalán megcsillanó fényeket.

És akkor valaki kopog az ajtón. Kopp-kopp-kopp, szolidan, három kopp. (Benjyéknél nincs kandalló. Benjy rühelli a kandallókat, mert piszkosak, porosak és büdösek. Hogy Dorcas is piszkos és poros és véres és dohányfüstöt párolog, az nem zavarja.)

– Nyitom! – pattan fel készségesen Benjy, és pattan vele Remus, James és Peter is.

– Hah, férfiak! – ciccegi Marlene, és nagy bizalmasan körbenéz a szobában maradottak szűk, szövetséges kis körén.

Sirius drámai felháborodással magára mutat.

Dumbledore a nappali küszöbén állva türelmesen megvárja, míg Enid befejezi, a többiek meg kitárgyalják Sirius és a Szent Mungo első emeleti női mosdóját őrző piktogram boszorkány történetét. Vagy szimplán csak érdekli a sztori, Dumbledore-nál sosem lehet tudni. Enidet kissé meglepetten, de kedvesen, név szerint üdvözli. Vajon minden valaha volt roxfortos diákra név szerint emlékszik? A rögtönzött gyűlés így persze lefújva, de azt azért elmondja, hogy a halálfalókat kivallatták, nekik pedig szerencséjük volt, mert bár tényleg felismerték őket a karácsonyi vásárról, az már nem jutott eszükbe, hogy a társaikat is értesítsék. Megúszták. Nincs következmény, nincs folytatás, megúszták, mert a két halálfaló vészesen ostoba volt, a szerencse meg az ő oldalukra állt.

A szerencse az ő oldalukra állt. Végre, ennyi év után. Győzni fognak, ez már a végjáték, és ők győzni fognak, Sirius biztos benne.

– Biztos nem maradtok? – vigyorog rájuk búcsúzóul Benjy. Fülig ér a szája. Az a jó benne és Dorcasban, hogy mindent, amit mondanak, komolyan kell és nem szabad komolyan venni.

 

Hazakísérik Enidet. Enid nem faggatózik, nem kérdez, bármi is ez, ő ebből inkább kimaradna, neki nem hiányzik, hogy legendák énekeljék meg a hőstetteit.

– Egy esti mese, arra azért nem mondanék nemet – ismeri be, és felpattint vacsorára egy macskakonzervet meg három gyümölcsös bébiételt. Nem kell mosással és hámozással vesződni, ráadásul tartósabbak, mint a rendes gyümölcsök, azok mindig csak ráromlanak.

– Meg kell őket időben enni – áll elő egy meglehetősen kézenfekvő megoldási javaslattal Sirius. Őszibarackos almát eszik rizzsel, négy hónapos kortól adható, ha itt lenne, megfelezhetnék Harryvel. Meglepően nem is olyan rossz az íze amúgy. – Azért ez fura…

– Inkább a banánosat kérted volna? – kapja fel a fejét riadt bűntudattal Enid, szánja-bánja, hogy nem találta el Sirius babakaja-ízlését, cserére ajánlva emeli felé a saját üvegcséjét.

– Mi? Nem. – Sirius megmosolyogja a félreértést. Tipikus Enid. – Az a fura, hogy a pasid családjának étterme van, pár háznyira innen ráadásul, és mégsincs itthon semmi normális kaja.

– Ne is mondd – neveti Enid, és legyint egyet. – Ha csak a szülein múlna, folyton etetnének. De Teóval is ezt csinálják, szóval pontosan tudja, milyen idegesítő, és hősiesen megvéd a sokfogásos vacsoráktól.

Siriusnak eszébe jut valami. (Az a szilveszter, amit végül nem tárgyaltak ki.)

– Pedig ő nem is tűnik olyan véznának – hazudja csak úgy mellékes észrevétel gyanánt. – Biztos ruhában nem látszik…

Enid hümmögve eltöpreng. Elképzel. Annyira elképzel, hogy észre sem veszi, hogy Sirius közben alattomos vigyorgásba kezd.

– Hát igen, lehet, csalóka, de amúgy… Hé, te! – esik le neki. – Te kis disznó! Olyan kis disznó néha, nem? – pillant megerősítésért Remusra.

– Nem néha és nem kicsi – erősíti meg Remus somolyogva, aztán Siriushoz fordul. Furcsán normálisnak és gondtalannak tűnik minden. –  Mi volt ez a nem maradtok Benjytől?

Sirius beleröhög az almás-barackos pempőbe. (Hihetetlen, hogy Enid lazán rávette őket, hogy babakaját egyenek…)

– Dorcas felajánlotta, hogy csináljuk négyesben.

Remus szájában megáll az epres-joghurtos falat, lágy ívű szemöldöke a homloka közepére szalad. Ez a nem-találok–szavakat arckifejezése, édes ilyenkor nagyon, állapítja meg magában Sirius, és egy kicsit már megint még jobban szerelmes Remusba.

– Ti tényleg csak erre tudtok gondolni? – ingatja a fejét színlelt rosszallással Enid.

Nem, mondhatná Sirius, csak egyszerűbb a dolgot ezzel elütni, mint arról csevegni, hogy majdnem agyonvert ma puszta kézzel valakit. Azért bízik benne, hogy Remus és Enid elég messze voltak ahhoz, hogy ne lássák a részleteket.

– Nem az én ötletem volt – bizonygatja az ártatlanságát feltartott kezekkel. – Te amúgy tudtad, hogy Dorcas belém volt zúgva? – kérdezi aztán Remustól.

– Mindenki beléd volt zúgva – közli Remus, és ásít egyet.

– De Dorcas is? – Sirius a kobakját vakarja.

– Komolyan mindenki beléd volt zúgva? – Enid csodálkozása Sirius hiúságát bántja.

– Ezt ennyire nehéz elhinni?

Enid félrebiccentett fejjel végignéz rajta.

– Hááát. Nem tudom. Nekem te nem olyan vagy. Te olyan… nem is tudom, milyen vagy. Te olyan cuki vagy.

Sirius szusszanva ejti le a fejét, megrázza finoman, és hamiskásan mosolyog mellé. Hihetetlen vagy, egy szemvillanással üzeni. 

– Enid. – Könyököl az asztalra aztán, az állát összefont ujjain megtámasztva.

– Igen. – Enid bólint egyet.

– Szakmai kérdés.

– Igen. – Enid bólint megint.

– Mennyire más a szex lánnyal?

Enid bólint harmadszor is.

– Nem tudom. Nem próbáltam.

– Hát, akkor ezt sose tudjuk meg. – Sirius vállat von. Nyújtózik és ásít ő is egyet, majd visszatér a maradék gyümölcsös péphez. Erről a tudásról könnyedén lemond.

Nem látja a Remus ajkán megvonagló mosolyt, és a felhőket sem, amik borúval árnyékolják Enid szemeinek kékjét.

Enid megsimogatja a karját, arra pislog fel legközelebb.

– Ezt miért kapom?

Enid okos tekintete Remuson pihen. Lesüti egy pillanatra, és mire Siriusra rebben, már újra a szokásos fénnyel ragyog.

– A mai napért – mondja kedvesen. Van a hangjában valami különös puhaság, sajnálat talán, de inkább fáradtság lesz az, és egyébként sem lehet fontos, mert máris széles vigyorral teszi hozzá: – És mert cuki vagy.

Fejrázós kismosoly.

– Szóval esti mese? – tereli vissza Sirius a szót.

– Tündérmese. – Enid fokozza az élvezeteket. – Nem akarok főszereplő lenni, inkább a szerethető, kicsit fura mellékszereplő, aki mindig jókor van jó helyen, és segít, tudod. Szárnyaim lennének, meg olyan varázspálcám, aminek csillag van a végén. De lehet, hogy téltündér lennék, és akkor hópihe… – Megakad, és nagy lendülettel Siriusra mutat: – Tündérkirályfi. Olyan vagy.

 

Sirius ma majdnem agyonvert egy embert, kapott Jamestől egy pofont, tiszteletbeli lánnyá avatták (győzködve, hogy amúgy nagyon is maszkulin a külseje. az arca. az állkapcsa íve. van benne valami nagyon is maszkulin, na.), aztán tündérkirályfi lett. Nem tudja eldönteni, hogy ez egy jó nap-e.

 

Csókolóznak a zuhany alatt.

Remus végül megöli a romantikát, mikor felemlegeti a környezetvédelmet meg a vízszámlát.

 

– Nem mondasz semmit?

– James elmondott mindent.

– Ágas – javítja Sirius.

– Ágas. – Remus bólint.

– Megváltozott – kezd bele Sirius valamibe, amitől megijed. Inkább azt mondja helyette: – Kértem, hogy ne szólj nekik. Megoldottuk volna.

Remus libabőrt szusszan Sirius kulcscsontjára. A bőrét érinti, mégis a gerincén bizsereg végig, ez olyan varázslat, amire csak Remus képes. (Csak Remus képes ezt tenni vele, és ez valahol félelmetes.)

– Többen is lehettek volna, nem csak ezek ketten. És féltem, hogy őrültséget csinálsz.

– Jólesett. Erősnek éreztem magam.

– Akkor ölelj át erősen.

Belecsókol Remus hajába. Jelzőket és hasonlatokat keres Remus leírhatatlan és hasonlíthatatlan illatára, a világ legjobb illatára, de elalszik, mielőtt ezt elmondhatná neki.

 

Különös, mikor álmunkban szakad ránk a valóság. Legalább akkor békén hagyhatna.

Sirius dübörgésre ébred, és beletelik pár kapkodó lélegzetvételbe, mire rájön, hogy a saját szíve az. Ma majdnem agyonvert egy ember, ma majdnem agyonvert egy embert, ma majdnem agyonvert embert, minden szó jéghidegen a bőrére fagy, próbálja letörölni, de egyre jobban zakatol a szíve és egyre jobban izzad. A kezére néz, amivel ma majdnem agyonvert egy embert, és a keze pontosan olyan, mint szokott, de akkor miért remeg. Pánikrohamom van, megírhatná Enidnek. Kitámolyog a fürdőszobába inkább, a kezét szappanozza és sikálja, míg vörösre nem sebesedik rajta a bőr.

Belenéz a tükörbe. A bőre halvány és fehér, mintha, csak úgy próbaképp, magára öltötte volna a halált. Belenéz a tükörbe, és Regulust látja benne, egy maszkulinabb, tündérkirályfisabb Regulust. Aztán eszébe jut, hogy Regulus bőrét mostanra már nem csak hószínűre csókolta, de el is emésztette a halál, Regulus rothadó hús, lárvalakoma (egyenként ölné meg mindet, az ő öccséhez ne érjenek, az ő öccséből ne lakmározzanak, az ő öccsét…), közömbös csontok és üres szemgödrök. Regulusra már rá sem ismerne. És megváltoznak, megváltoztak ők is, James apa lett és ma felpofozta, ő majdnem agyonvert egy embert, és Remus talán megölte azt a nőt. Valami visszafordíthatatlan történik éppen, mindig az történik, az ujjai közül kifolyik az idő, ökölbe szoríthatná a kezét és összeroppanthatná, és akkor vörösen folyna tovább. A háborúnak sose lesz vége. Volt valahol egy életük, egy ígéretük, egy lehetett volna, és van valahol most is, Sirius tudja, de az idő egyre elérhetetlenebb távolságra mossa. Segélykiáltás a palackban. Regulus még csak tengerbe se dobta, még azt se merte, még ahhoz is gyáva volt az a bolond öccse, egyenesen a kezébe adta. Most már késő, késő, hogy elolvassa.

Ma majdnem agyonvert egy embert.

El kell mondania Remusnak. Visszafekszik, a lepedő undorítóan nyirkos, mintha összepisilte volna, ez nem normális, nem normális ennyire izzadni. Ez sem normális. A pálcájáért nyúl, aztán visszateszi. Csak egy gyáva gyilkos tünteti el utólag a rémtette nyomait. Finoman érinti meg Remus vállát, és Remus álmában bújik vissza hozzá és öleli át, a lábát átvetve a derekán. Meztelen bőr simul meztelen bőrre, és Sirius zaklatott szíve lassan átveszi Remus szívverésének nyugodt ritmusát. Belecsókol a hajába. (Enid valami hormonokról magyarázott ezzel kapcsolatban egyszer, Sirius csak szerelemnek hívja. Nem pillangók a gyomorban szerelem, nem mindened most azonnal akarom szerelem, ez a biztonságot, otthont adó, csókmeleg szerelem. Remus az izgatója, Remus a nyugtatója. Függ Remustól. Remustól függ minden.) (Remus-függő lett.)