Karácsonyi bál

Roxfortos, tekergős, (majdnem) első csókos kis valami -- avagy már megint nem azt írom, amit kellene. :$ Boldog Mikulást! ♥

„Karácsonyi bál”, hirdette a nagyterem ajtaján jégcsapkoszorú ölelésében a plakát. Egy negyedikes hugrabugos lánycsapat érkezett aznap elsőként reggelizni; a hír kurta sikkantással kezdett terjedni, izgatott sutyorgássá szelídült aztán, a bűvös két szó pedig pár perccel később már az előcsarnokban felgyűlt tömegben is szájról szájra járt: karácsonyi bál. Mikor végre a legkésőbb ébredők is becsoszogtak a nagyterembe, és Dumbledore szólásra emelkedett, hogy a nagy bejelentést megtegye, hamarabb zúdultak a kérdések rá, minthogy magát a nagy bejelentést megtehette volna: „mikor lesz?”, „hol lesz?”, „ki kell öltözni?” – és persze, ami a legtöbbeket foglalkoztatta: „partnert is kell választanunk?”.

A partnerválasztás problémája a roxfort tanulóit alapvetően két halmazra osztotta a következő hetekben. Az A halmazba tartoztak azok, akiknek a saját partnerük személye körül sürgött-forgott minden tanórák közti, előtti, utáni és alatti gondolata, a B-be pedig azok, akiket a híres-hírhedt Tekergők (különös tekintettel a nagyhangú kviddicsisten James Potterre és a rosszfiúsan szívdöglesztő Sirius Blackre, de a titokzatos, szelíd arcvonású Remus Lupinnak, sőt, még a szürke kisegér, de mégiscsak a másik három Tekergő barátságát és bizalmát élvező Peter Pettigrew-nak is akadtak szép számmal rajongói) partnerválasztása izgatott. Egyúttal pedig jelentős tömeg zsúfolódott össze a két halmaz közös metszetében, abban a reményben, hogy a minden bizonnyal az A halmazba tartozó Tekergők ugyancsak róluk ábrándozva szenderülnek este álomra, a következő nap reggelén pedig már biztosan összeszedik híres-hírhedt griffendéles bátorságukat, és végre-végre elhívják őket. Térdre ereszkedve, egy romantikus ajándék és egy pirulós kis csók kíséretében, lehetőleg. És persze ott voltak még a halmazon kívüliek, azok, akik Lily Evansszel az élen, úgy döntöttek, hazautaznak inkább, és a roxforti felhajtás helyett idén is a családjukkal töltik az ünnepeket.

December 24. közeledtével egyre vadabb pletykák keltek szárnyra – a terjedésüket pedig cseppet sem befolyásolta, hogy többnyire a pletyka egyik alanya állította őket röppályára. Híre ment többek között, hogy Sirius Black Laurie Taylorral megy a bálba, vacsora közben ugyanis szünet nélkül a hugrabugos lány dekoltázsát bámulta. Más értesülések szerint Sirius Black ugyanezen vacsora alatt végig a Griffendél asztalánál helyet foglaló Meredith Hawthornnal szemezett, de egyesek ezzel egyidejűleg a prefektusi fürdőbe is látták őt besurranni a hollóhátas Julianne Delaunay társaságában, ahol ugyanebben az időintervallumban a hollóhát kviddicscsapatának egy másik játékosával is eltöltött egy igen szenvedélyes pásztorórát – egy meg nem nevezett fiúval, mivelhogy Sirius Black meleg.

James Potterről sokan keserű, ha nem egyenesen dühös lemondással állították, hogy azt a hálátlan Lily Evanst hívta el a bálba. Egyes források szerint negyvenháromszor, mások szerint negyvenhétszer. A negyvenhetedikre a vasútállomáson került sor; úgy mesélik, hogy James biztosra vette, hogy Lily az induló vonatról ugrik majd a karjába, „nem bírom ki a téli szünetet nélküled, Potter, most azonnal légy a férjem!”-et kiáltva, de helyette csak olyan rontást kapott a hajára, amitől minden egyes szál borzas szabadságától megfosztva, úszósapkaként tapadt két napig a koponyájára.

Remust Lupint látni vélték, ahogy a könyvtárban Aimée Carterrel romantikus regényeket bújtak – eleinte egymástól egy széknyi távolságra, majd fokozatosan össze-, a végén pedig már határozottan intim bújással a legfélreesőbb könyvesszekrény mögé bújva, de Harper Greenwoods is büszkén mutogatta a rózsát, amit egy gyógynövénytan óra után Remus bűvölt, majd nyújtott át szerelme zálogaként neki.

Peter Pettigrew-t egyes értesülések szerint rajtakapták, ahogy szerelmi bájitalt próbált becsempészni Anastasia Howell desszertjébe. „Nem ettem meg”, bizonygatta kuncogva a lány, „hiszen semmi szükség rá, anélkül is igent mondok majd neki.” Aztán megsúgta a barátnőinek nagy bizalmasan: „Ha megvan Peter, és benne vagyok a csapatban, onnantól már gyerekjáték lesz Siriust elcsábítani…”

A se szeri, se száma pletykák közül mindössze másfél bizonyult igaznak: Lily Evans tényleg lapító rontást szórt a vonatablakból James Potter hajára, azonban ezt a negyvenkilencedik meghívás után tette, Sirius Black pedig tényleg meleg – ám ezt a hétpecsétes titkot még a pletyka kiötlője sem tudhatta, hiszen mind a hét pecsétre jut egy őrző a Roxfort falain belül.

Sirius tudja magáról, hogy a fiúkhoz, egészen pontosan egy konkrét fiúhoz vonzódik. Ezt a bizonyos konkrét fiút Remus Lupinnak hívják, aki szintén egy konkrét fiúhoz, történetesen épp Sirius Blackhez vonzódik, de képtelenségnek tűnik a számára, hogy az égitestek ilyen szerencsés együttállása alatt megvalósulhasson ez a szerelem, Remus ugyanis nem ápol különösebben jó viszonyt az égitestekkel, legalábbis eggyel.

James tudja. Azt is tudja, hogy Sirius Black a sárga cukordrazsét sosem eszi meg, hogy éjszakánként néha belopózik a könyvtárba, és olyan bűbájokat keres, amikkel később repülésre bírhat majd egy mugli motorkerékpárt, tudja, hogy a „csináld” vezényszóval őt vagy Petert kéri meg, hogy mutassák be helyette a mardekárosok felé azt a bizonyos középső ujjas mozdulatot – na nem mintha összefüggés lenne eközött és Sirius szexuális orientációja között; Sirius Black szimplán nem szereti a tökéletlenségeket magán, élen az apró töréssel az orra és az enyhe görbülettel a középső ujja ívében. Meg tud egy csomó mindent még, talán olyasmiket is, amit Sirius sem tud magáról, de ami Sirius maga, és James úgy, ahogy van, szereti és elfogadja. (Egy dolog van, amit néha azért szívesen megváltoztatna Sirius Blackben: jó lenne párnára-nem-hullóvá bűvölni a haját. Elég kellemetlen azokat a hosszú, fekete szálakat halászgatni a szájából az ágyban sutyorgásaik után.)

Peter egy holdtölte utáni reggelen jött rá, mikor Remus Sirius karjaiban reszketett, zokogott, vérzett és hányt, Sirius pedig simogatta a hátát. Eleinte nem igazán tudott mit kezdeni a ténnyel, de hamar arra jutott, hogy ők a barátai, akik pontosan ugyanazok az ő felismerése után is, mint akik a felismerést megelőző utolsó másodpercig voltak.

Regulus Black tudja, hogy a bátyja meleg, és szerelmes Remusba. Szeretné őt megölelni, és elmondani, hogy büszke rá, de nem szólnak egymáshoz évek óta már, így Regulus a bátyjáé mellett a saját titkát is megőrzi.

Lily Evans sejti. Kicsit talán el is bizonytalanítja a dolog, mert Sirius Black melegségétől melegség kúszik az ő szívébe is, és óvatosan simogató kis lángként táncolja körbe James Potter alakját (akinek egyébként semmi keresnivalója nincs az ő szívében), mert van abban valami megfoghatatlan kedvesség és jóság (nem, nem is igazán kedvesség és jóság, de valami, ami kusza ellentmondásba keveredik a megismerkedésük napjától vezetett „ezért IS hányok James Pottertől” listája minden egyes pontjával), ha valaki olyan természetes és zavartalan szeretettel ragaszkodik a meleg legjobb barátjához, ahogy James Potter ragaszkodik Sirius Blackhez. (De attól még ugyanolyan elviselhetetlen hülye mindkettő, nyilván.)

McGalagony tanárnőt aggasztja, hogy Sirius Black más. Kicsit sajnálja is talán, néha van ez a megérzése egy-egy diákja kapcsán, hogy nem lesz kegyes hozzájuk az élet. Sirius Black túl sok mindenben más, és a házvezető tanáraként nem igazán tud úgy segíteni neki, hogy ezt ne éreztesse vele. Egyedül az nyugtatja meg, hogy más Remus Lupin is, és hogy a barátaikat ez a jelek szerint cseppet sem zavarja.

Dumbledore-t sem zavarja az a szemrehányó pillantás, amivel Madam Pomfrey két csontforrasztás között igyekszik a tudomására hozni, mennyire rossz ötlet volt ez a bál – ebben a kivitelben, legalábbis. Tündöklő jégbirodalommá változott ma estére a nagyterem, szikrázó jégdekoráció, jéggömbök, jégfüzérek, jégszobrok mindenhol, az asztalok a fal mellé tolva, a dérterítőn sorakozó jégtányérok ínycsiklandó finomságokkal megpakolva, középen egy jégszökőkút áll, jégpadok a tövében, körülötte korcsolyapálya, ami szinte a teljes terem padlóját elfoglalja. Megbűvölt jég ez is – bárki, bármilyen cipőben rálép, a lábbelije egy csapásra csinos korcsolyává változik. Praktikus bűbáj, a roxfortos nebulók túlnyomó többségének ugyanis nincs korcsolyája – mivelhogy a roxfortos nebulók többsége nem korcsolyázott még soha. Madam Pomfrey úgy dönt, a ma esti kikapcsolódást túlóraként felszámoltatja.

Mégsem a korcsolyavarázs az estély sztárbűbája – hanem az a csokor fagyöngy, ami a hóesésbe burkolózó mennyezet alatt cikeszként keringve pásztázza a bálozó ifjakat, hogy időről időre egy-egy szerelmespár feje fölé röppenve ne tágítson onnan, míg legalább egy ártatlan kis szájrapuszi el nem csattan. Kölcsönös szerelmi bizonyítékként tekint rá a diáksereg – így lehet, hogy nagyjából minden harmadik csókcsattanásra jut egy csattanó „megcsaltál!”/„nem is szeretsz!”–pofon is.

A hugrabugos Imogen Rogers, aki a mardekáros Zachary Madigannel jött a bálba, épp egy ilyen pofont készül kiosztani, a fagyöngycsokor ugyanis egyszer sem volt hajlandó föléjük szállni, de egy pillanat alatt Zachary és Odette Marsh feje fölött termett, mikor a két mardekáros évfolyamtárs a vajsörös asztalnál – ahova mellesleg maga Imogen rángatta kézenfogva magával a fiút – egymással szóba elegyedett.

A mozdulat azonban elakad. Elhalkulnak az izgatott csevegések és kacajok, sóvár-kíváncsi tekintetek fordulnak a bejárat felé, mert közelít az este várva várt, leleplező és mindent eldöntő pillanata, ami után majd szívek válnak jéggé vagy törnek a csalódástól össze, a jégcsapdekorációk pedig sminkmaszatoló könnyeket sírnak a forrongó irigység pusztító hevében.

Ugatós nevetés. Ez jelzi a pillanat közeledtét.

Aztán Sirius Black belép – James Potterrel az egyik, Remus Lupinnal a másik oldalán, James mellett pedig ott lépked Peter Pettigrew is.

Szóval külön jöttek, vonja le a következtetést a B, illetve az A∩B halmazban mindenki egyként, a partnereik itt várnak rájuk, nem valami romantikus, de ha valakik, hát ők négyen megengedhetik maguknak ezt is. A szerencsés lányok nyilván azok lesznek, akiket a négy fiú most néz.

A négy fiú egymást nézi.

– Mi a szarért bámul mindenki minket? – teszi fel a kérdést Sirius Black akkora hangerővel, hogy minden őket bámuló elszégyellje magát. Nem mintha ettől mondjuk nem bámulnák őket tovább.

– Mindig titeket bámul mindenki – jegyzi meg a szokott sztoikus nyugalmával Remus Lupin. Dísztalárt visel, bájosan idegenül mozog benne, ahogy bájosan esetlen az arra irányuló erőfeszítése is, hogy mindig meggörnyedt vállait az alkalomhoz illő délceg-daliás egyenességbe kényszerítse.

 – De most ne bámuljanak. – Sirius durcásan szív egyet az orrán. Összefogta a haját, fehér inget és fekete farmert vett fel elegáns öltözet címén, dísztalárt már nem volt hajlandó ráhúzni, ahogy a bakancsát sem illőbb lábbelire cserélni. Mint egy rocksztárrá avanzsált mesebeli herceg, szívbemarkolóan basszusdeveszettüljól néz ki, súgnak össze halmaztól függetlenül a lányok (és fiúk) szerte a teremben. 

– Mert? – kérdezi kihívón James Potter, pontosan azzal a hangsúllyal, amivel azokat a kérdéseket szokás feltenni, amikre már tudják a választ. Mintha állandó tornádó tombolna a hajszálai között, úgy borzolta fel a haját az estély tiszteletére most, hogy elpárolgott róla a Lilytől karácsonyi ajándékba kapott rontás utolsó mágiamaradványa is.

– Mert gáz, hogy itt vagyunk? – tárja szét Sirius a karját, futó véletlenséggel megcirógatva ezzel Remus ösztönösen vissza-visszagörnyedő vállát.

– Miért lenne gáz? – kapcsolódik be a játékba Peter Pettigrew is. Rajta látszik leginkább, hogy készült a bálra, hátranyalta a haját, talán még pár kilótól is megszabadult az utóbbi időben. Fényes feketén csillan a vadiúj cipője.

– Miért vagyunk itt? – tér inkább a lényegre Sirius.

James megtorpan, mire megtorpan a másik három fiú is. James bólint egyet. Előrelép. Megköszörüli a torkát, hátha akad még valaki a teremben, aki nem figyel rá (nem akad), aztán a szükségesnél úgy háromszor nagyobb hangerővel így felel:

– Hogy bebizonyítsam Lilynek, hogy nincs, és soha nem is lesz helye más nőnek a karjaimban, az életemben vagy az ágyamban.

– Az megvan, hogy Evans több száz kilométerre van innen ma este, ugye? – húzza Sirius a száját.

– És pont ezzel bizonyítom be neki! – zengi James, és drámai hévvel a szívéhez kap. – Akkor sem csalnám meg őt soha, amikor az élet elszakít minket egymástól néhány kínkeserves napra! A mi szerelmünk minden próbát kiáll!

– Ugyanezt bizonyítaná az is, ha mi sem lennénk itt ma este – jegyzi meg Sirius sötéten.

James szemforgatva legyint, a „ti ezt nem érthetitek” legyintésével, ami valahogy mindig előkerül a Lily Evanshez köthető beszélgetéseik során. (Lily Evans feltehetően azért vitatná, hogy ki az, aki itt nem ért valamit…)

– Eszünk sütit? – oldja a hangulatot Remus, és ezzel a javaslattal mind a négyen kapásból egyetértenek. Ez egy jó érv arra, hogy miért vannak itt ma este. A sütiért.

Meg azért, hogy James bemutathassa, hogy a korcsolyázáshoz is ért. Igazából gyanús, hogy nincs olyan sport, amiben James ne tűnne azonnal ki mint ösztönös tehetség. Sóhajozva-sóvárogva figyelik a pálya széléről páran (pár tucatnyian), ahogy siklik, pördül, suhan, hol két lábon, hol egyen, hol nullán, hogy a levegőben bemutatott trükk után biztos korcsolyaélre érkezzen aztán.

Peter csodálattal nézi őt egy darabig, végül összeszedi a bátorságát, és megkérdezi:

– Ti nem jöttök?

Sirius vet rá válaszul egy gyilkos pillantást.

– Én… – Peter habozik, de gyors tétovázás után döntésre jut, és eltökélten kimondja: – Én megpróbálom.

És rálép óvatosan a jégre, most vagy soha, egyszer élünk, afrancbais, nem véletlenül csípte ki ma estére magát. Inog, binog, imbolyog, dől, kapálózik, verdes, de csak megáll valahogy a korcsolyája talpán. Büszke vigyorral int Siriuséknak, Remus büszke mosollyal visszaint neki.

Sirius észre sem veszi. Sirius Remust nézi, a fényt a szemében, ahogy a tündöklő jég tisztaságát édes bánatossággal visszatükrözi.

– Szeretnéd kipróbálni? – sóhajt megadóan fel. Remus arcán rajtakapott pír, ahogy odafordul felé.

– Nem tudom. Talán. – Halkan vallja be. – Te?

– Nem.

– Akkor nem. – Bólint Remus, és mosolyog.

– De ha te igen, akkor igen. – Mormog Sirius.

– Biztos igen?

– Jah. Akarod?

– Igen.

– Akkor igen.

– De csak miattam ne…

– De.

– De nem baj?

– Nem.

– De ha te nem akarod…

– De te akarod.

– Igen, de…

– Akkor igen.

– Miért?

Sirius az ajkára harap, vállat von. Ez nem olyasmi, amit csak úgy szavakba lehetne fogalmazni. Ez olyan… Olyan érzés, ami van. A szívében, a fejében, a gyomrában, meg egyre gyakrabban a… khm, szóval ott is, igen. Olyan érzés, ami csak Remus miatt van, miatta született meg benne, és tulajdonképpen elmondhatná Remusnak, hogy teremtett egy érzést, Remus biztosan örülne neki nagyon, de Siriusnak fogalma sincs, hogyan mondhatná el ezt rendesen, mert az, hogy „teremtettél egy érzést bennem”, elég hülyén hangzik, meg némi magyarázatot is igényel talán, amivel Sirius biztosan nem tudna előállni, mert ez nem olyasmi, amit meg lehetne magyarázni. Ez olyasmi, amire Remus a magyarázat maga, de Remus nem értené meg soha, mert Remus képtelen olyannak látni magát, amilyennek Sirius látja őt. (De Sirius nem adja fel, egyszer úgyis meggyőzi őt. A végén mindig neki van igaza, ez köztudott tény.)  

– Mert – feleli, és Remus biccent, mint aki pont ezt a meggyőző érvet szerette volna csak hallani. Elszánt pillantást vet a csillogó jégmezőre, aztán Sirius kezéért nyúl, és megindul vele a hidegnek, keménynek és egyértelműen csúszósnak tűnő korcsolyapálya felé.

Hogy nélküle is a jégre merészkedhetne, fel sem merül egyikükben sem.

Hogy ezzel voltaképp pontosan úgy festenek, mint az estét összenőve töltő szerelmespárok, az sem.

Korcsolyává változik Remus jobb, majd bal cipője is, az érintése egy pillanatra megszorul Sirius ujjai körül, ahogy belekapaszkodva visszanyeri az egyensúlyát, aztán megáll. Farkasügyességgel és görnyedt vállal áll, körülötte csak a hófehér, ragyogó jég. Csodaszép. Rámosolyog Siriusra, és mielőtt Sirius szólhatna, hogy vannak ilyen összefüggések az életben, mint az összefüggés Remus mosolya és az ő lábai között, mert amikor Remus ajkain ez a mosoly megjelenik, olyankor ő rendre nem érzi a lábait, és talán nem a legbölcsebb ötlet nemérzett lábakkal a jégre a lépnie, Remus közelebb vonja őt magához.

– Nem vészes, gyere!

Sirius Blacknek természetesen vannak más titkai is azon túl, hogy szerelmes Remusba, hogy nem szereti a sárga cukordrazsét vagy az apró szépséghibákat magán, vagy hogy egy repülő motort ellenben nagyon szeretne. Titkolja például, hogy az öccsével is nagyon beszélni szeretne. Titkolja, vagy inkább titkolni próbálja, hogy Jamesszel ellentétben, ő hadilábon áll a sporttevékenységek nagyjából minden formájával – azazhogy most még úgy sem, most épp sehogy sem áll, helyette olyan negyvenfokos dőlésszögben tartózkodik egyelőre körülbelül húsz, aztán már csak tizenkilenc, tizennyolc, tizenhét, tizenhat… centire a földtől a levegőben. Remus igyekszik ellentétes erőhatást gyakorolva megtartani, délceg-daliás egyenességbe feszülnek mindig meggörnyedt vállai. Elengedhetné Siriust, akkor jó eséllyel talpon maradna. Nem engedi el, inkább rázuhan, hasra.

Már megint mindenki őket bámulja.

Dermedt csendbe torpan a bál, jégcsapok közt remegve visszhangzik pár riadt sikkantás, ahogy Sirius hatalmas csattanással elvágódva hever a hátán, „ugye nem halt meg?”, csúszik ki Laurie Taylor száján, „ugye az arca nem sérült meg?”, kérdezi valaki más, „én szívesen ápolom!”, harsan a szemfüles ajánlat fel, amit rögtön egy seregnyi lelkes „én is!” követ – aztán zavartan elhalkulnak azok is. Csak a zene dúdol halkan tovább, silent night, és Sirius szíve dobol, és versenyben vagy inkább együtt vele Remusé, Sirius a hátán, Remus a hasán, a sajátján és az övén, mindenük összeér (khm, szóval ott is, igen), és Sirius hirtelen nem tudja hova tenni a kezét, de aztán talál neki egy jónak tűnő helyet Remus derekán, pont akkor, amikor Remus hűvös-nyirkos tenyere az arcához ér. Jóleső érzés, a szemét lehunyva törleszkedik bele.

Remus félreérti, megijed:

– Megütötted magad nagyon? – kérdezi, mire Sirius ránéz, és megrázza a fejét. A fejrázással olyan, mintha Remus a hüvelykujjával finoman simogatná az arcát, aztán már olyan fejrázás nélkül is.

– Jól vagyok – mondja, éles kis szusszanás, ahogy kifújja a levegőt az orrán, meglibbent egy előre hulló tincset Remus homlokán. Muszáj megérintenie. – Te?

– Nekem is jó így, vagyis… – Remus összerezzen, mint egy riadt kismadár. (Vagy kisfarkas, a riadt kisfarkasok talán még édesebbek, mint a kismadarak, állapítja Sirius meg magában, pedig nem látott még se riadt kisfarkast, se riadt kismadarat.) (De ez a kis vérfarkas itt rajta, ő biztosan édes nagyon.) (És még nem is kóstolta...) Elkerekedett szemekkel bámul rá, pirulni kezd rohamtempóban, aztán a fejét szégyenlősen leejtve felkuncog. Egyúttal lefejeli Siriust. Összeütközik a homlokuk és az orruk.

Madam Pomfrey elindul, hogy dolgozzon még egy kicsit kikapcsolódás címén, de McGalagony int neki, hogy várjon. Hagyjon időt a terem másik végéből száguldó fagyöngynek, hogy odaérjen a fiúk fölé.