Tavaly karácsonykor

A Dorcas/Benjy szösszenet, amit itt említettem. A hóangyalos "trükköt" loptuk Siriuséktól - simán kinézem belőle amúgy, hogy elmondta neki, elvégre egyszer már bejött. :D

(eredetileg erre a pályázatra írtam, vagyishát... szóval írtam egy 98% fanficet [a lucaszéket meg a Petőfi utalást muszáj voltam elsütni, szóval azért az 1%-ért bocsi, az benne is maradt. a másik 1% egy internet utalás volt, azt átírtam, pontosabban visszaírtam az eredeti verzióra, meg a "mugli"kat nyilván kihagytam első körben :D], amit beküldtem erre a pályázatra. a top 3-ba nyilván nem került be, ahhoz szarul írok, megszoktam, tudom, a többi "kiválasztottól" meg 15ezret [update: írtak azóta újra, csak 10et kérnek - ennyiben megfelel a kiírásnak] kérnek, kacc-kacc, nyilván nemet mondtam. ehh. francnak kell nekem ilyesmivel próbálkoznom, csak felidegesítem magam. mindegy, lényeg, hogy a körítés az ez, a tartalom viszont Dorcas/Benjy. hát, én Dorcasom és én Benjym. ^^)  

 

 

Tavaly karácsonykor nekem adtad a szíved, és én… hát, elvesztettem, vagy legalábbis nagyon úgy fest a dolog. Kínos. Festhetett volna maga után valami nyomot, tűzpiros szívfoltokat, vérszínű uszályt, süppesztve-kenve a túlfehér havat, amin utána lopózhatnék most, hogy eszembe jutott.  Kínos. Húzom a számat, szívom a cigit, szívom a fogam. Ezt elszúrtam, eléggé nagyon.

A te hibád is tulajdonképpen, sőt, a tiéd főleg. Dobozban kellett volna aznap, tavaly karácsonykor átnyújtanod, csinos kis masnival gúzsba kötve, hogy megvédd tőlem, a dobozt meg a szívedet is. Megérdemlem a dupla masnit. Vagy dunsztolhattad volna egy hógömbben; mugli ajándékboltok, drogériák kirakatában látok ilyen hirdetéseket, készítenek egyedi, személyre szabott hógömböket. Mások családi fotót áztatnak benne, mi a te szívedet. Hópuha, csillanó tündérpor szitált volna rá, valahányszor türelmetlen akarattal nekiestem és rázogattam volna, hullj már. Aztán levertem volna egy félig óvatlan, félig mert-miért-ne mozdulattal, és toccs, a parkettán landolt volna a szíved. Ploccs. Takaríthattad volna.

Nem. Nem kellett volna dobozba zárva a szíved, akkor talán nem is a sajátodat adtad volna. Nem állna jól neked a vadász, ahogy nekem sem a gonosz mostoha szerep. Az egyik túl karakteridegen, a másik meg… hagyjuk. 

Elnyomom a csikket és nézem az eget, nézem a telet, ködbe bugyolálva a kint, füstbe a bent, a körmömről már megint lepattogzott a lakk, lasts up to 7 days, áll az üvegén, mert az élet átverés. Jólesik rommá túrni, majdnem olyan jól, mint letarolni a roppanó, szűz havat. 

Hol lehet a szíved, és mikor szúrtam el vajon ezt ennyire eléggé nagyon, azon gondolkodom.

Csak arra emlékszem, hogy ragaszkodtál a fagyöngyhöz az első csókunk alatt – pontosabban fölött –, de ragaszthattad volna jobban is, mágiával mondjuk, mert így celluxostul zuhant és gabalyodott borzas tincseim közé. Megráztam magam, ahogy a fák is lerázzák elrozsdált leveleiket, mielőtt méltóságos, fehér ruhát öltenek, makulátlan, éteri tisztaságot, ami minden, ami én nem vagyok. Én tűlevelekkel szúrok és támadok, de azért felékesítem magam, és várom és elvárom, hogy rajongva és bókolva csodáljatok. Jó, rendben, azért néha előfordul, hogy zaklatott fúriaháborgásomból szende, tündéri menedékké vedlek. Konyhatündérré, például, csináltam teát a fagyöngy-eset(t) után (nem a fagyöngyből, az mégiscsak mérgező); forraltam vizet, előkotortam két bögrét meg két teafiltert bele, a vízforraló sikoltott, a bugyogó vizet kéjesen rájuk zúdítottam – aztán mire újra eszembe jutott, a két filter püffedten és barnán lebegett az opálbőrbe hűlt teafelszínen.

Kukasírba dobtuk őket, és csináltál te forró csokit inkább. Én kiszabadítottam a mikulásmintás adventi naptár huszonnegyedik ablaka mögé zárt figurát, hátha dzsinn, és akkor most teljesíti három kívánságomat, de csak cukros kakaómasszából formált karácsonyfa volt, szóval bosszúból derékba törtem az ő álmait is; a lába a te, a feje az én bögrémben landolt, és pancsolás helyett menten olvadásnak indult. Megérdemelte. A hangulathoz kandalló dukált volna meg pattogó lángok, mi a langyos radiátoron támasztottuk a lábunk, bámultunk ki az ablakon, a hónak is esnie kellett volna, de nem esett, az üvegre sötéten tapadt az éjszaka. Nem tudom, te mit láttál benne, én magunkat csak; az elkenődött sminkemet és az éjben csillogó szemedet, fekete volt, mint a tinta, és megadó sóhajjal beletörődtem, hogy mi ketten mostantól csöpögős, romantikus történeteket fogunk írni.

Például azt, amelyik tavaly karácsonykor úgy kezdődött, hogy átmentünk anyádékhoz vacsorára, és azzal ért véget, hogy nekem adtad a szívedet.

Családi összejövetel volt, olyan igazi, mugli, hollywoodi filmes, szülők, nagyszülők, rokonság, pezsgő forgatag, csillanó gyöngysorok, parfümkavalkád, műkacajok. Vidámságot görbítettem az ajkaimra, de párducmosoly a mosolyom, a rúzsom vörös, zavaromban lerágtam; szüleidre, nagyszüleidre és a teljes rokonságra éhes párducmosollyal és véres ragadozófogakkal vicsorogtam ragyogva. Aztán meg imádkoztam, hogy csak a torkára forrt szörnyülködésről köhögjön fuldoklón a nagyid, és ne a torkán akadt szálkától, mert utóbbi azért kínos lett volna, eléggé nagyon.

Pedig nem szoktam amúgy imádkozni, rég kikopott már belőlem a hit, és ezt sejthette anyád is, mert miközben átszellemülten búgta a mugli egyházi énekeket, fél szemmel azért végig gyanakvón méregetett az éjféli mise alatt. Mások imára kulcsolt kézzel, én egymásba akasztott mutató és középső ujjakkal szorítva álltam, aztán ültem a bódító tömjénszagban, remélve, hogy nem hozott magával senki lucaszéket, mert a legkevésbé sem hiányzott, hogy még mutogatni is kezdjenek rám.

Néztem az angyalokat, fintorogtam, ingattam a fejem. Az angyalok nem ilyenek, én már csak tudom. Te tanítottál meg hóangyalt készíteni, én megbotlottam, és estem. Beleestem az angyalodba. Beleestem, benne vagyok, ide most talán kellene idézőjelet raknom, de nem szeretem az írásjeleket, kampóként belém kapnak, elgáncsolnak, visszafognak, a szabadon ömlő szavak valók nekem és a várakozással teli, visszafojtott lélegzetek a sorok között átívelő csendben. A zárójeleket, azokat szeretem. Arcra simuló két tenyér, ölelő karok. Zárójelbe kellett volna tennem a (szívedet), akkor talán nem veszítettem volna el.

Zárójelként simult az arcomra a két tenyered, tündöklő büszkeség volt a tekinteted, nagyon jól csináltad, mondtad, és összebújtunk a gyerekkori, bagolymintás takaród alatt, ahogy a hó leple alatt ölelkeznek össze azok az utak, amiknek igazából más irányba kéne tartaniuk, és sosem lett volna szabad találkozniuk.

A házatok mögötti kert egészen a közeli erdőig nyúlt, átmásztunk a kerítésen, mert kerülöm a kerülőutakat, és a gizgazos ágak és bokrok között nyíló, de a friss hóban még kitaposatlan ösvény egészen egy eldugott tavacskáig vezetett. Vézna vízesés csüngött fölötte kristályfényű jégcsapokba merevedve, mozdulatlanná dermedt pillanat, el ne mosódjon a kép, mugli fényképezőgéppel fényképezted le magunkat, mi moccantunk, a vízesés fagyba zárt időben maradt.

Gyerekek lettünk és ősöreg halhatatlanok, és azon az időn kívüli délelőttön hóembert építettünk. Nem emlékszem, mikor csináltam utoljára ilyet, azt akartam, hogy a lehetőségekhez mérten anatómiailag pontos legyen, mire kuncogva forgattad a szemed. Legalább szíve legyen, dobtam be a hógolyóba gyúrt ötletet, de ezt is visszadobtad, inkább ne, mondtad, úgyis megolvad, és akkor szomorú lesz. Túlérzékeny vagy. Harcra hívtál erre, leszakítva két tűhegyes jégcsapot. Lefejeztelek, gyomron szúrtál, felnyársaltam a szívedet. Hevertünk szótlanul a fehér földön, a fehér ég alatt, vastag dunyha volt a hótakaró, a hátamat mégis nyomták a kövek, és a hópelyhek mintha a végtelenből szállingóztak volna végzetes vonzalommal söprűs pilláid felé. Pirosra csókolták orcáidon a halvány nyári szeplőemlékeket, néztem egy darabig, aztán megelégeltem, és dühödt mozdulattal szétkergettem őket. A nevetésed bezengte a fehér földet és a fehér eget.

Egy cinege reklamáló rikáccsal követelte magának a kiscipőt, peches kismadár, biztos elkeverte a futárszolgálat a rendelést, vagy elhagyta a Mikulás. Tényleg, mi van, ha a Mikulás is elveszíti az ajándékokat? Akkor még nem gondolkodtam ezen, mert nem tudtam, hogy mindjárt megkapom, aztán majd elveszítem a szívedet.

Veszettül romantikus volt az egész, még az idegbeteg cinkével is, a fák tündöklő menyasszonyi fátyla szikrázva omlott a csendbe. Csak a télnek van ilyen csendje, lavina egyetlen hópihében, a múzsa csendje, megkomponált, szívsajdítón gyönyörű remekmű, a szünet két szívdobbanás között és a mellkasodban dob-doboló élet, és szinte vártam, hogy előlépjen a díszlettervező, karmester, rendező, és felzúgjon a taps, de akkor rájöttem, hogy ez mind te vagy. 

Akkor, ott adtad nekem a szívedet.

Markomba fogtam – kicsit még ragacsos volt, kicsit még tocsogott –, aztán begyűrtem a zsebembe, egy félig használt papírzsebkendő mellé.

És most el kéne mondanom neked, hogy elvesztettem. Szelíd mosoly futna az ajkadra puhán, rímelne a szemeidben simogató lágy melegségre, gyertyafényes vacsorán elsuttogott szerelmes szonett vagy, én olykor obszcén hősköltemény, máskor csak állomások falára karcolt koszlott kétsoros. Nem illek egy romantikus kötet lapjaira. Egyébként is elnyomtatott könyv lesz belőle, nem üres, hanem egymásra nyomott, elrongyolt lapok, aztán bogarássza ki valaki a káoszom, amiben valamikor valahogy elveszett a szíved.

Így volt megírva, lehetne most nagy bölcsen mondani, de az én történetemet ne írja rajtam kívül senki.

Húzom a tust, pödröm a spirált, jól kell kinézzek, mert szívkereső küldetésre indulok. Mert nem fogom feladni, nem fogom elfogadni, és főleg elmondani nem fogom, hogy elvesztettem a szívedet. Hová lesznek az elveszett dolgok vajon? Leszneket mondok, mert nem tudom, eltűnnek szándékkal vagy elbújnak játékkal, hagyjuk békén vagy keressük őket? Ragasszak ki körözési plakátokat, hogy keresem a szíved? Nem fizetnék a megtalálónak, meg amúgy se találja meg más, nem csak azért, mert tépne a féltékenység, hogy esetleg megtartaná, az önző büszkeségem se hagyná. Nem adhatod másnak a szívedet, se idén, se jövőre, se soha.

Tolom a lábam, húzom a bakancsom, valami odabent nyom. Megkésett Mikulásként nézel rám, és vigyorogsz, ahogy a világon csak te tudsz, pedig épp a szívedet taposom.

A tavacska partjáról szedted fel, melegszürke, kemény kő, majdnem tökéletes szívalakra csiszolta a víz és az idő, épp csak annyira nyomi, mint mi. Nem gyémánt vagy más puccos drágakő, az nem is kellene nekem, én olyat akarok, ami sehol a világon senki másnak nincs, amit rajtunk kívül nem érintett senki. Örökre szóló ígéret-ajándék, meg nem romlik, el nem olvad, el nem hervad, el nem törik, szóvalhogy olyasmi, amit még én sem tudok tönkretenni, legfeljebb elveszteni. De megtaláltam. Tad. Tuk.

(Átgondoltam. Nem vagyok Hófehérke, de azért gonosz mostoha sem, ahogy te sem vagy vadász, nekrofil herceg meg főleg nem. És a másik szíved, az, amelyik olyan szépen dobog, az meg úgyis velem van mindig, egészen a boldogan éltek – eléggé nagyon –, amíg meg nem haltak-ig.)