Lelassulhatna az idő

 Hetedik rész, ebben már történik is valami.

 

VII.

 

Havazik. Nagy és sűrű pelyhek hullnak puhán Remus maga elé tartott, kesztyűs kezére. Versengve vetik össze Eniddel, hogy milyen csodaszép hópihék választották őket, és Sirius nem emlékszik, mikor látta utoljára Remust ennyire boldognak, ennyire gyereknek lenni. Tekeregnek a bódék között. Tekergőknek számítunk-e még, töpreng Sirius, vagy az igazi Tekergők és az igazi Tekergőség lemaradt az időben, és ottmaradt örökre a Roxfort nyirkos falai között?

Nyugtalanítja, hogy ilyen gondolatai vannak. Eddig megingathatatlan dolgok inognak meg egyre gyakrabban benne, és elkezd összeomlani nem csak az, aminek lennie kellene, de a most van és a volt is. Évek óta kóborol valaminek a végén és a kezdetén egy másik valaminek, és talán egyetlen lépést, egy apró szökkenést kellene csak megtennie, előre, ha már visszafelé nem lehet, biztosan nem nehéz, neki eleve semmi sem lehetetlen és nehéz, ráadásul James és Lily is megtették, és Remus is talán, akkor lett hirtelen olyan távoli. Mert akkor Remus őt valamiért (miért?) nem vitte magával, de hát tulajdonképpen jogos, felnőtt férfi, magától kellene tudnia lépni (Remus tudhatná, hogy nem tud magától lépni) (nem tud egyedül létezni), de ő csak kóborol magában valahol a két valami között. Tekereg. Saját farkát kergető eb, körbe-körbe tekereg, bolondul és szabadon. Valahol. Valamik. Bizonytalannak érzi magát, és ez megrémíti.

Lilynek a jelek szerint kényszeres vásárolhatnékja támadt ma (Lily túlpörögve készül a Harryvel közös első karácsonyra), most épp kézműves karácsonyfadíszeket vesz, annyit, mintha célja lenne letesztelni, hogy a minden évben roskadásig pakolt fájuk mennyit bír még ki. Enid táskájában landolnak ezek is, mint eddig minden, az összezsugorított jógamatracoktól kezdve, mert ők hárman nyilván elfelejtettek táskát hozni. (Nem, nem felejtettek el. Meg sem fordult a fejükben.) A színpad körül besűrűsödik a tömeg, vakukat villogtatnak, tapsolnak, kuncognak. Karácsonyi színdarab lehet, maskarás gyerekek botladozva jönnek-mennek, egy csoportjuk fehér ruhás, aranyparókás angyalkának öltöztetve a színpad szélén áll, és karácsonyi dalokra zendít rá, mikor úgy kívánja a cselekmény.

Átverekszik magukat a sokaságon a karácsonyfáig, mert azt muszáj még megcsodálni, mielőtt hazaindulnának. Lily útközben vesz egy szarvasos asztaldíszt, mézeskalácsszívet, egy marék nyalókát és egy pohár forrócsokit. Remus és Enid szerint „Jajj, de szép!” a karácsonyfa, ragyog rajta a sok műanyag, mugli árammal világító gyertya. Arany gömbök, fehér csillagok, mindig, mindenhol azok az átkozott ragyogó csillagok. Remus megszorítja Sirius kezét. Senki sem figyel rájuk; csak két fiú a tömegben, fiatalon, szerelmesen. Egyszerűnek és átlagosnak és jelentéktelennek tűnik mindenki és minden.

Feltámad a szél, a csillagok és gömbök összekocogva csilingelnek. Becsöngettek, fut át Siriuson. De mire?

Kialszanak a lámpák és a színpadi reflektorok. 

Áramszünet, bosszankodnak körülöttük többen is, mások a szélre és a vezetékekre gyanakszanak. Pár pillanat, és elhárítják a hibát, a színpad felől egy női hang hirdeti. Sirius hiába meresztgeti felé a szemét, a sötétség sűrű, fekete masszaként ragad köré. Valószínűtlennek tűnik, de hallani véli Remus szimatoló lélegzetét. Rápillant, a szemei tompa opálként verik vissza a nemlétező fényt. Lily nekiütközhet valakinek, bocsánatot kér. 

– Haza akarok menni! – pityeredik el egy gyerek.

– Mindjárt megjavítják a lámpát, utána veszünk neked egy perecet! – Az apukája nyugtatja meg.

Gyanta- és fenyőillatot fúj feléjük a szél, meg talán füstöt is, valamelyik ételes bódéból jöhet.

És akkor...

Remus felkiált:

– Vigyázz! – És Sirius abból tudja, hogy baj van, hogy Remus kiált. Rábízza magát, és Remus a vállát átfogva magával rántja, ahogy előrelendül arra, ahonnan az előbb Lily hangja érkezett. Zuhannak. Fények villannak el mellettük élesen, amiket a muglik talán még most is csak a fotómasinájuk vakujának hisznek, aztán már a földön fekszenek, megint, a karácsonyfa alá halmozott üres, díszlet ajándékdobozok között, és Sirius kézfején végigömlik valami, forrón és csokoládéillatún. Lily eldobta a poharát, mikor a pálcájáért kapott.

Valaki sikolt.

A színpadról a nő, Sirius nem tudja, miért, de biztosra veszi, hogy ő.

Félbetört pillanat csupán az egész, és megszakad a sikoly, iszonyatos hirtelenséggel, pont úgy, ahogy kezdődött, mintha egyszerűen elvágták volna, tompa puffanás a zavart nyüzsgésben, a muglik még mindig nem értik, még nem rettegnek, csak félnek, suttogva merik csak szólongatni egymást, és akkor újra csend és sötét lesz, mintha a világot, ami volt, úgy, ahogy volt, lekapcsolta volna egy mindenható kéz.

Játszanak velünk.

Sirius rámarkol a pálcájára, hagyja, hogy átmossa a mágia, átmossa a bosszú és a harag, aztán felpattanna. Remus kíméletlen erővel húzza vissza.

– Ne még!

– Fény kell! – jelenti ki Lily.

– Nem!

– De nem látok semmit!

– Én igen. Várunk.

– Nem sérültetek meg? – kapcsolódik be Enid is a társalgásba.

Elszabadul körülöttük a pokol, és ők egy karácsonyfa tövében, fényes papírba csomagolt, masnis óriásdobozok között találtak fedezéket, és Sirius támadni, Lily tudni, Enid helyrehozni akar, Remus pedig kivár. Így kezdődik az új világ. Tulajdonképpen olyan, mint a régi, Sirius elröhögi magát. Tudja, hogy Remus mire vár. Arra, hogy a halálfalók sétáljanak az ő csapdájukba. És arra is, hogy kiderüljön, ők négyen a célpontok-e, vagy a vidáman zsongó mugli sokaságra repültek rá, mint ínycsiklandozó édességre a legyek. De a várakozással életeket vesztenek, a muglik mindenképpen desszertek vagy előételek, akkor is, ha főfogásként az ő négyesük szerepel az étlapon. Halál-falók. Merlinre, honnan a fenéből szedték ezt a nevet?

Ordítás, sikolyok, zokogás.

Nem lehet, hogy Remusnak ez nem jelent semmit.

Sirius elmormol egy káromkodást, és már mozdul, mikor Remus azt mondja:

– Balról jön ket… NE! – visszarántja Siriust, de már késő. Meglátták. Elszúrta. Lebuktatta őket, veszélybe sodorta őket, Lily emel pajzsot eléjük, zavarosan felizzó mágiamező, mint tó vizén az esőcseppek, pattognak le róla a feléjük záporozó átkok. Villámokként cikáznak, az egyik a mögöttük magasodó karácsonyfa törzsébe csap. Sisteregve kap lángra, narancsszínre festi a körülöttük kibontakozó káoszt. Reccsenés, fájdalmas és nehéz. Tűlevelek karcolják Sirius homlokát, aztán az irdatlan fatörzs a fejük fölött, a levegőben dülöngélve megáll, mintha láthatatlan kötelek taszítanák és húznák, végül átbillen, és lángolva-lobogva borul az ellenkező irányba. A tűz mohón belekap a legközelebbi bódé deszkáiba.

Enid leereszti a pálcáját, úgy néz rájuk, mintha megerősítést várna, hogy jól csinálta, aztán acélszürke villanás, és hatalmas szemei csodálkozva kikerekednek. Nem mozdul, nem szól, csak pislog döbbenten, Lily nemet kiált, pálcájával abba az irányba vág, ahonnan a pengeélű átok érkezett. Enid arcán vékony, piros karcolás jelenik meg, bizonytalanul gördülnek ki bőre alól az első sötét cseppek. Aztán ömleni kezd a sebből a vér. Remus hidegvérrel hárít egy újabb támadást, a tekintete épp csak átsuhan Siriuson, de a súlya megsemmisítő így is, de az is lehet, hogy csak aggódó, és Siriusra a saját bűntudata nehezül rá, képtelen eldönteni, képtelen gondolkodni, szavak és érzések kavarognak benne, hiába kapkod utánuk, csak azt tudja, hogy ezt is elszúrta. (Regulus halott.)

– Sajnálom…

– Semmi baj – mondja Enid. Mosolyog. Úgy mondja és úgy mosolyog mellé, mintha nem ő, hanem Sirius vérezne.

– Bújj el valahol.

– Nem! Nem. Harcolok. – Enid büszkén felszegi a fejét. – Tudok.

– Gyere! – biccent neki Lily. – Maradj mellettem!

„Már megint elborult az agyad”, James ezt szokta mondani (ordítani) arra, amit Sirius érezni kezd. Bizonyítani akar, bosszút állni, legyőzni, megalázni – de leginkább csak élvezni a harcot, csak úgy, önmagában a küzdelem gyönyörét, a tudatot, hogy ő a jókkal van, azok ott pedig a rosszak, egy mese a csatatér, várja a méltó jutalom a végén. Semmi nem tűnik ilyenkor valódinak, a valóság, mint valami ködös álom a tudata mélyén, révült, részegítő szabadság ébred életre a helyén, szinte olyan emberfeletti mámor, mint Remusszal a szex. Ilyenkor érzi igazán, mekkora hatalom a mágia. Ilyenkor érzi igazán, hogy él.

Nevetve szórja az átkokat és rontásokat, hanyag csuklólegyintések, kacagva védekezik, könnyed ujjgyakorlatok. A halálfalók arcát nem látni a maszk alatt, rémület vagy őrült vigyor pont akkora eséllyel torzíthatja a vonásaikat. Megtetszhetett nekik a gyújtogatás, szinte az összes bódé lángokban áll. Őrülten parázsló halotti máglyák. 

Sirius tekintete a többieket keresi: Remus (Remus…) higgadt kimértség, semmi fölösleges cikornya vagy fellengzős magamutogatás, csak elegáns mozdulatok és tűpontosan bevitt találatok (Sirius izgatott. a szó minden értelmében. abban is.), Lily harcos amazon, lobogó hajjal pördül, ugrik, elhajol, szikrázva izzik a mágiája. Egy halálfaló megfutamodik tőle, egy másik legvégső és aljas húzásként a gyilkos átokkal próbálkozik, kétségbeesetten kapkodva lövi Lily irányába, egy menekülő muglit talál hátba. Fiatal srác, velük egykorú lehet. Lehetett. Volt. Üveges szemekkel nyúlik el az összetiport mézeskalácsfigurák porai között. Lily pálcája rezdül, és a halálfaló bénultan zuhan áldozata mellé. Enid megremeg. Körbenéz, mintha egy rémálomból ébredne arra, hogy ténylegesen lángokban áll a világ, körülötte vérző, hörgő, sikoltó emberek, a lábainál holtak és félholtak, megégett, megcsonkolt emberi roncsok és tetemek. Lehull a keze, mintha elhagyná minden ereje, vékonyka ujjai szorításából kicsúszik a pálca. Ez már nem gyakorlás. Ez a valóság.

Sirius előtte terem, hárít, támad, a halálfaló az egyik bódénak zuhan, és velőtrázó sikolyok közepette lángokra kap. Enid lehajol a pálcájáért. Elmaszatol egy könnycseppet, ahogy felegyenesedik, a fél arca alvadt vértől fekete, egymásra néznek Siriusszal, és Sirius bólint neki. Fedezi őt, ahogy egy sérült, angyalruhás mugli kislányhoz, és az őt ölelő, síró anyukához rohan.

– Orvos vagyok – guggol le melléjük, a hangja erős és megnyugtató, és egy átokvillanásnál Sirius látja, hogy azzal a mosolyával mosolyog, amit látva könnyű elhinni, hogy minden rendben lesz. Az a mugli kislány rendben lesz.

Pukkanások. Mintha többtucatnyi pezsgőt bontanának gyors egymásutánban, előrehozott szilveszteri buliként érkeznek az aurorok.

– Na végre már… – méltatlankodik megkönnyebbülten Lily.

Sirius laza suhintással bénító átkot küld egy felé tartó fekete árnyra, még mielőtt az rászegezhetné a pálcáját egyáltalán, majd Remushoz fordul újra. A vége felé jár egy párbajnak, az ellenfele már fárad, lassúak és darabosak a mozdulatai, Remus villámgyors és kecses. Hátba támadja egy másik maszkos rémpofa, oda se pillantva, elegánsan legyint hátra, kivédi és támad, ellenség hatástalanítva, visszatér a lomhához.

– Meggondoltam magam! – kiáltja neki Sirius oda. – Mégis te leszel felül este!

Remus fejcsóválva nevet.

És akkor egy vörös villanás egy harmadik irányból.

Túl közel van és túl gyors és már túl késő kivédeni.

Sirius nem gondolkodik. Belép Remus és a Remus felé süvítő vörös fénynyaláb közé.

Az átok a mellkasa közepébe csapódik, különös, semmihez sem hasonlítható érzés, mintha átsüvítene a testén, jéghideg, csontrepesztő, húsba tépő kín, elcsitul (nincs baj), aztán visszatér, és újból fellobbanva már forró fájdalomhullámokban ömlik benne szét. Remus felkiált (baj van). Fehér mágiasugár, vagy tán csak a kíntól káprázik a szeme, de nem, a halálfaló holtan előrerogy, lehull az arcáról a maszk, szeplős, vöröses szőke nő, jelentéktelen és átlagos, ott lehetett volna a jógaórán vagy a játékboltban is akár, fennakadt szemekkel és fakó arccal terül el a földön. Sirius hátát valaki megtartja, óvatosan fekteti le, az eredmény ugyanaz, ugyanott végzi, porban, mocsokban, gömbszilánkokban, karácsonyromokban és vérben, ahol a fennakadt szemű. Elhalkul minden, zsongó ködben zihál a Remus karjaira beszűkült világ.

– Enid! – Lily az. Lily ott áll fölöttük, tűzből van a haja, pattogva szóródnak szét körülöttük az átkok, mintha mindent legyőző védőkörbe vonta volna őket. – Enid! – kiáltja újra, hangosabban. Enid a kislány mellett térdel még mindig, de akkor felkapja a fejét, rájuk néz, Siriusra néz, és Sirius leolvassa a szájáról, hogy „sajnálom”, ennyit mond Enid, és gondolkodás nélkül hagyja magára a mugli kislányt és anyukát. Érte.

Sirius tiltakozni akar, miatta ne, ő meglesz, csak egy pillanat és felkel mindjárt, csak megpihen, szusszan egyet és rendben lesz.

Csak szusszan egyet.

Nem kap levegőt. Már megint. Tényleg le kéne tennie a cigit.

Remus szeméből olvadt hópelyhek csöpögnek.

Nagyon fáj. Saját bőrét tépi, saját húsába mar, azon kapja magát, eszét vesztett, veszett kutya, ez sem számít már, ki kell szednie a fájdalmat magából, és akkor minden rendben lesz, ezt üzeni Enid mosolya is, ahogy fölé hajolva csitítja, és lefogja a kezét, vértől ragacsos a tenyere, a fél arca még mindig fekete.

Átkok repkednek, recsegnek és ropognak fölöttük. Elfuserált üstökösök.

Az anyuka Enid után rohan, zokog és sikolt hisztérikusan, a lányom, a lányom, az én kicsi lányom, térdre rogyva könyörög, nem is sír már, nyüszít, a vonásai halálos rémülettől torzak, vércsemód csap le a vállára, és vonszolná magával Enidet. Enid vérfagyasztó közönnyel és rezzenéstelen arccal nem vesz tudomást sem róla. Lily lép mögé, a karját hátulról köré fonja.

– Már jönnek a mentők! Majd ők segítenek! – hazudja, ahogy távolabb húzza, és ő is pityereg. Sirius mondani akarna valamit, de nem tud. Mintha elfelejtette volna, hogyan kell beszélni, mintha elfelejtette volna, hogy tud beszélni.

Nagyon meleg van.

Kirobban belőle a forróság, kifolyik az orrán és a száján. Sűrű és sötét (igazi Black vér). Remus hűs keze a homlokát simítja, Enid sietve lehúzza a dzsekijén a cipzárt, pálcasuhintás, szétnyílik a pulcsi és a póló Sirius mellkasán. Hó és pernye száll a hasára, a bőre sértetlen, ez jó, semmi baja, tessék, de Enid mintha mégsem örülne ennek. Varázsigét mormol, de már érkezik is az újabb fájdalomhullám, még mielőtt befejezné, gyötrőbb és elsöprőbb az eddigieknél. Görcsbe rándul a teste, egyszerre feszül minden izma, mintha közös erővel igyekezne kivetni magából valamit, ami ő maga, aztán ha kitépni és kilökni nem tudja, nekiáll, és meghámozza, belülről haladva nyúzza és zúzza a szerveit, a sejtjeit. Pusztító, megsemmisítő fájdalom. Fáj nagyon. Mondania kéne Remusnak, hogy ne sírjon.

Csillapodni látszik a csata. Hüppögéssé fakul a sírás, gomolygó füstfelhő mögött botladoznak a túlélők holtak és nyöszörgő haldoklók között. Egyre közelebbről sikoltanak a szirénák, a hó rideg apátiával szitál. Fásult zsibbadtság nyomja ólomsúllyal Sirius mellkasát. Semmi nem számít már.

– Ne ne ne ne ne! – Enid pálcája a szíve tájékán koppan egyszer, még egyszer, aztán félredobja, és apró öklével üti tovább. Valami megfeszül és repedni kezd odabent, ez kegyetlenül fog fájni, Sirius kérné, hogy fejezze be, de akkor Enid rácsap újra, és az, amit Sirius eddig a saját testének hitt, odabent szilánkokra pereg. Újra lélegzik. Öklendezik. Vért köp, habosat. Aztán Enid pálcája a bőrére rajzol csiklandozva valamit, és utána már csak a bágyadt, bizsergő sajgás marad. Nagyon-nagyon fáradt.

– Beszélj hozzá! Ébren kell maradnia, beszélj hozzá!

Remus beszél hozzá, de Sirius nem érti őt, a hangját hallja csak, a szavai nem jutnak el hozzá. Lehet, hogy Remus gyakrabban beszél hozzá, mint hiszi? Enid eközben varázsigéket dúdol, bájitalokat löttyint a bőrére és önt le a torkán („Emlékszel, hogy csináltuk?”), és Lily is ott térdel már, a kezét szorongatja.

Sirius szégyelli magát.

Elkap és felfog a fejében tompa visszhanggal zsongó ködön túlról egy beszélgetésfoszlányt:

– Tudunk vele hoppanálni?

– Nem. Nem engedhetem el.

– Akkor viszem. – És Remus a térde és a háta alá nyúl, és felnyalábolja, mintha egy pillekönnyű rongybaba volna. Óvó gyöngédséggel szorítja magához. Hé, itt ne hagyjátok a dzsekimet, reklamálna, de akkor Lily felkapja, kirázza, és ráborítja a kabátot.

A kórház kétutcányira van. Kétutcányi menekülő, értetlenkedő, kíváncsiskodó muglin vágnak át, egyesek a kapualjakban ülnek vérezve, mások csak bambulnak maguk elé üresen, a többség semmit nem ért, mi történt?, hol történt?, kérdezik szörnyülködve vagy kaján izgalommal telin. Szédítő fényekké olvadnak a kidekorált kirakatok. (És holnap újra kinyitnak, és a tömegek majd vakon vásárolnak, mintha ez lenne az utolsó karácsony.) (Talán mégis sejtenek valamit.) Remus lélegzete simogató és meleg, és Sirius a mellkasára hajolva hallani véli a szívverését is. Zaklatott, rohanó dallam, megnyugtatja mégis.

Lily előttük megy. Ruganyosan, szinte szökdelve lép nagyokat, majdnem úgy, ahogyan James szokott. Tényleg egyre jobban hasonlítanak.

– Félre az útból! El innen! – tör nekik utat, és az emberek riadtan félreugranak.

Enid mellettük jön, kocogva tartja a tempót Remusszal, gondosan ügyelve rá, hogy a pálcája el ne távolodjon Siriustól pár centinél messzebb. Sirius érzi a mágiáját. Úgy érzi, hogy összetart valamit benne, hatalmas erővel ráadásul, mert a pálcát markoló keze egyre erősebben remeg, és a homlokán izzadtságcseppek gyöngyöznek.

Csuda egy látvány lehetnek, Sirius röhögne, Remus riadtan öleli még szorosabban magához. Kár, hogy a kórháznak nincs érzékelhető értelemben vett küszöbe, különben úgy vihetné át, ahogy a menyasszonyokat szokás. 

Odasiet hozzájuk egy zöld taláros boszorkány.

– Ne! Lentre menjünk – Remus kéri. – Ott jobban érzi majd magát. Jobban fog gyógyulni.

– Sajnálom, azt nem…

Enid az ismeretlen gyógyító szavába vág:

– Szólj Alphiusnak, az osztályomra jöjjön!

– De…

– Menj már!

 

 – Hé, nem alszunk, hé…

Pufók bárányfelhők között mosolyog a nap. Jó illat van.

 

– Menjenek ki! – Ismeretlen, reszelős hang.

– Nem hagyom itt. – Ezt nem Remus mondta, hanem a farkas.

– Sirius! Sirius! Hahó! – Ez már Enid, és őt pofozgatja. Kinyitja a szemét, ráhunyorít. – Sziaaa! Nézd, ő itt Alphius Calesborne, ő fog meggyógyítani. Megbízom benne. Rá merlek bízni. – Enid mosolyog. Sirius mondani akarja neki, hogy jobban szeretné, ha inkább ő gyógyítaná meg, vagy igazából csinálhat vele bármit, de a nyelve és a hangszálai továbbra sem hajlandók az akaratának engedelmeskedni. Bágyadt zsibbadás a világ. Enid, úgy tűnik, szavak nélkül is megérti, mert így folytatja, az arcát józanító pofozgatás helyett szeretettel simogatva: – Itt leszek én is, segítek. Ott van Remus és Lily is, látod?

Remus csupa vér, de sértetlennek tűnik, szóval az az ő vére mind, Sirius megkönnyebbülten konstatálja. Remus ép, Remus él, Remus szép. Lily az öklét rágja, és tényleg lángra kaphatott a haja, sötétre pörkölődött és épp csak az álláig ér a bal oldalon, míg a jobbon a vállára hullva keretezi vörös hullámokkal az aggodalmat az arcán.

Idős varázsló magasodik Sirius fölé, fehér haja és fehér szakálla van, szaknyelven konzultál Eniddel, Sirius akkor sem értene belőle egy szót sem, ha teljesen magánál lenne. Komoran bólint, Siriushoz fordul.

– Ez fájni fog, fiam. – Alphius nem kertelős fajta.

– Kapjon még fájdalomcsillapítót? – veti fel Enid.

– Mennyit adtál neki?

– Másfél üveggel.

– Akkor ne.

Akkor ne. Akkor hát, hadd fájjon, fiam. (Enid, te begyógyszerezted az agyam?) Sirius botsáska alakot vél felfedezni a mennyezeten úszó egyik mágiafelhőben. Alphius pálcát ránt. Átveszi Enidtől azt a zsongó mágiaszálat, ami eddig összekötötte őket (Enidnek fáradtan hull le a karja, mintha komoly súlytól szabadulna). Ő nem dúdol varázsigéket, csak morózus arccal koncentrál. Sirius érzi a benne kutató mágiát, és mintha kioldana valamit a testében, amit Enid korábban bezárt. Van zsákodban minden jó. A fájdalom ismét elszabadul.

Mintha ezernyi penge préselné, szabdalná odabent a testét, feszít és szabadulna belőle minden, szabadulna a fájdalomtól, önmagától, az életétől, a teste ki akar törni, ki akar folyni önmagából, nesztek nektek titkok, nem számít most, nem számít semmi. A szemgolyója azért a koponyájában maradhatna. Ha elgurul, Remus vajon visszahozza? Farkaskutya, ott a szemem, hozd vissza. Az ágyneműbe markolva próbál ellentartani a görcsnek, és nem dobálni magát. Méltóság. Fontos a méltóság. Nevetne, de csak köhög, vért, sűrűt és sötétet, Black vért, meg mellé valami nyúlósat és keserűt, genny lehet talán, rothadáslé, halálszag, tele lesz a bűzzel az orra. Felfordul a gyomra, hányni kezd, mert már csak az hiányzott. Kifolyik a szeme, vagy csak elsírta magát. Még lát vele, látja, vagy inkább érzi, hogy látja valahol a tudatát fogva tartó, vakító kínon túlról, hogy Remus felé indulna, de Lily visszatartja. Enid hajol hozzá, a fejét tartja, simogatja, dallamot dúdol, ismerős, balerinák és diótörő figurák úsznak a fájdalomszikrák közé, majd int Remusnak, hogy vegye át a simogatást. Ez valami enides gyógymód lehet. Sirius esküdni merne, hogy használ.

– Megvan mind – Alphius beszél. – Egyszerre távolítom el. Zárd le a sebeket, amilyen gyorsan csak tudod.

Enid bólint és mosolyog. Minden rendben lesz, csillog a szemében.

– Készülj, fiam, most jön a neheze! – Kedves Alphiustól, hogy figyelmezteti.

Lily odalép, hogy lefogja a combját és a kezét.

– Úristen… – borzad el aztán, lehetetlennek tűnik, hogy Sirius hallja, pedig hallja, tisztán, túl a saját ordításán. Most ordít először, eddig csak szűkölt és zihált.

Húst, bőrt hasítva, élesen villanva szakad ki belőle a szilánkokra tört gyilkos varázs. Vérrel festett repedt üveg a felsőteste – aztán Enid egyetlen suhintással lezárja a sebeket, egy másikkal felszárítja a vért, és nyoma sincs a történteknek.

– Most már szabad aludnod.

 

Hánykolódik az álom és az ébrenlét között, és egyik sem tűnik valódibbnak a másiknál.

Lily puszit nyom a homlokára.

 

James megpaskolja a karját, és puszit nyom a homlokára.

 

Peter megpaskolja a karját.

Egek, mi ez már, tetemre hívás?

(Később nem emlékszik, hogy ez Peter látogatásakor jutott az eszébe.)

 

Remus öle kényelmes, illatos és meleg. Be kéne csuknia a száját, mert így kényelmes, illatos, meleg és nyáláztatta lesz.

 

– Szerintem maradjon a hóesés.

– De mi elfogultak vagyunk hóesésügyileg.

– Tenger? Virágos nyári rét? Sűrű, sötét erdő, mint a Tiltott Rengeteg?

– Maradjon a hóesés…

 

Újjászületett, ez Sirius első, kínosan közhelyes gondolata, mikor tudatosul benne, hogy a Szent Mungo szülőszobájában ébred, ráadásul Remus karjában, vagyis ez az új élete máris sokkal jobban indul, mint az előző. Remus félig fekszik, félig ül mellette az ágyban, a feje oldalra bukva hanyatlik a feltornyozott párnákra, bóbiskolás közben is védelmezőn zárja őt a karjába. Szívmelengető érzés őt ebben a szerepben látni. Jó lesz ez az új élet.

Hópelyhek tánca a mennyezet, az ablakon túl hóember mosolyog, rénszarvasok húzta szán cikázik csilingelve a hófelhők fölött. Enid karácsonyát nem teheti tönkre semmi.

Enid az ágyhoz húzott fotelben, összekucorodva alszik. A kórházi ruhája van rajta, olyan, mint egy élénkzöld macska, macskásan nyújtózik, még a szemét is cicásan dörgöli meg, mikor megneszeli, hogy Sirius felébredt.

– Jó reggelt! – üdvözli finom mosollyal és csillogó szemekkel. Halványrózsaszín forradás fut végig a jobb orcáján. Sirius mellkasában sajogni kezd valami.

– Reggel van? – suttogja rekedten.

Enid felnéz az órára helyette.

– Kilenc óra. Este.

– Átaludtam a napot?

– Hármat is – bólogat derűsen Enid.

– Basszus… – Sirius belefúrja az arcát a párnába. Remus ösztönösen húzza vissza, szenderegve sem hagyja, hogy Sirius illatos párnákba fojtsa magát. Virágillatot szimatol. Felpillant, az ágy melletti szekrényen hatalmas, színpompás, tündöklő csokor. Felvont szemöldökkel sandít Enidre. Enid halványan elpirul.

– Elmondtam Matteónak, hogy ott voltunk a támadáskor, muszáj volt – magyarázza, és az arcára mutat. – A muglik úgy tudják, hogy terrortámadás történt, öngyilkos merénylők késeltek, robbantottak és lövöldöztek a tömegben. Azt is elmondtam, hogy te komolyabban megsérültél, és kórházban ápolunk. Küldtek virágot, a mugliknál így szokás. Maria ragaszkodott hozzá. Maria Teo anyukája.

– Az anyósod – egyértelműsíti Sirius.

Enid rányújtja a nyelvét.

– Mondjuk szerintem már csak miattad is támogatná, akkor te is családtag lennél – nevet. Egyikükben sem merül fel, hogy valójában nem is rokonok, vagy hogy Sirius már nem élne, ha Enid három napja nagyjából ilyenkor nincs mellette.

– Miért nem gyógyítottad meg az arcodat? – kérdezi Sirius, és nyel egy nagyot. Száraz a szája.

– Meg van. Ennyire lehet. – Enid mosolyog. –  Aki számít, annak így is tetszek.

Mégsem indul jól ez az új élet. Sirius nem tudja, mit tehetne, mit mondhatna erre.

– Sose tudtam rendesen bocsánatot kérni… – dörmögi.

Enid legyint, semmiség, kár is több szót pazarolni rá, hogy mostantól egy öt centis vágás csúfítja el az arcát. Nem csúfítja el, javítja magában azonnal Sirius. Jól áll neki. Az erejét bizonyítja és hirdeti.

– Jól áll neked – mondja ki, mire Enid végigsimít a sebhelyen, révetegen, mintha egy korábbi simogatást élne újra át.

– Más is mondta már – somolyog sejtelmesen, és olyan hálával pillant Siriusra, amilyet biztosan nem érdemel meg. – Annyira köszönöm neked.

Sirius vitatkozna, a jó dolgok, az igazat megvallva, nélküle is összejöhettek volna, a rosszakat viszont, úgy tűnik, garantálja a társasága, de nem lehet, mert Remus mocorogni kezd.

– Felébredtél… – Kamaszkorukban volt utoljára ilyen fátyolosan rekedt a hangja. – Jól vagy?

Sirius elgondolkodik, hogy jól van-e. Fizikailag igen, a tudata pedig egyelőre nem engedi rázúdulni az emlékeket. Csak lassan, fokozatosan, résnyire nyitott dobozból vagy zsákból szivárognak ki. Van zsákodban minden jó. Ez honnan jött vajon? Alapvetően ez is baj, töpreng magában, túl sok mindent zár el így, dobozba vagy zsákba, az mindegy is, lényeg, hogy időről időre bezár magába egy csomó mindent, ami aztán időről időre úgyis kitör onnan, és akkor bántja magát és bántja Remust is. Kitör, kizúdul, kifolyik. Nyílt seb belülről a teste. Talán nem véletlenül kapta be pont ezt az átkot. (Remus megölte azt a nőt…)

– Igen. Miről maradtam le? – tereli el a szót magáról.

Remusnak elgémberedhetett a nyaka, nyújtózva-nyöszörögve nyomkodja és tornáztatja.

 – James, Lily és Peter bejöttek többször meglátogatni, egyébként…

– Te akartad, hogy ide hozzatok – szakítja félbe Sirius, ahogy hirtelen ez is eszébe jut. Egészen meghatódva néz fel Remusra. – Te akartál ebbe a szobába jönni. Miattam.

Remus bólogat. (Remus megölte azt a nőt. Miatta.)

Siriusban újabb emlékfoszlány villan. Olyan, amit jobb lett volna örökre abban a dobozban felejteni. Felnyüszít. Remus és Enid értetlenkedve néznek össze, aztán még értetlenebbül rá. Sirius a kezét feltartva időt kér. Szusszan. Felül, hátrasimítja a haját, és megköszörüli a torkát, mint aki nagy bejelentésre készül.

– Ezennel ünnepélyesen elnézéseteket kérem, amiért lehánytalak titeket.

Remus megkönnyebbült sóhajtás kíséretében a szemét forgatja, Enid a lényegtelen apróság mozdulatával legyint.

– Nem lehet kitörölni az emlékeitekből? – próbálkozik azért Sirius.

Enid elkomolyodik.

– Ezzel ne viccelj – szól rá határozottan.

Sirius visszahanyatlik az ágyba az előadás után. Nem azzal van a baj, hogy lehányta őket. Megesik. Azzal van a baj, hogy az utóbbi időben csúnyán kiesett a szerepéből, és megingathatatlan, sziklaszilárd hittel „győzni fogunk!”-ot hirdető támaszból és hősies és bátor bajtársból, szeretőből és barátból ápolgatni-pátyolgatni való, haszontalan kolonc lett, aki ugyanúgy elszúr mondjuk mindent, ahogy eddig is, de eddig legalább tapsvihar közepette tette. Vagy a szerepét felejtette el, vagy önmagát.

Fél szemét kinyitva sandít Enidre.

– Három napja fekszek itt?

– Igen.

– Aha. – Hát, ez kellemetlen. – És ki…? – Sirius végigmutat magán. Valaki megfürdette, öltöztette, pisiltette, három napig. Hát, ez kellemetlen.

– Én. – Remus megváltóként jelentkezik. Mézszínű a tekintete, és Siriusnak eszébe jut, hogy mennyire szereti. Majd valamikor el kéne mondania neki. Meg talán azt is, hogy zavarja, hogy zavarja, hogy Remus így, ilyen kiszolgáltatottan látta. Zavarja, hogy zavarja, mert ha valakivel, akkor Remusszal ez tényleg természetes, kölcsönös. Legalábbis annak kéne éreznie.

Enid szerencsére félreérti a zavarát (vagy szándékosan terel, Enidnél sosem lehet tudni):

– Szégyenlős vagy? De cuki!

– Nem vagyok szégyenlős, csak… – Sirius elakad. Remusra néz, aztán Enidre, és gyáván elfogadja a mentőövet. (Remus mellett gyenge. Remus mellett gyáva. Remus mellett… valami nincs rendben.) – Csak van, ami csak a miénk.

– Olyan cukik vagytok!

– Ez ciki – összegzi Sirius, és maga sem tudja pontosan, mire érti.

– Cuki! – Enid nem enged az igazából.

– Mi lett a kislánnyal? – bukik ki Siriusból a kérdés felvezetés nélkül. Nem természetes a csend, ami a beszélgetésben beáll, pedig nem tart egy másodpercnél tovább. Remus lélegzete, ami mostanáig Sirius halántékát cirógatta, elakad egy pillanatra, Enidnek megrándul az örökmosolya.

– Mugli kórházba vitték – mondja, elhalkul a hangja. –  Anyának sikerült kiderítenie. Tegnap reggel halt meg.

Bámulnak üresen a csendbe.

– Mellette kellett volna maradnod. – Siriusnak lassan forog a nyelve. – Őt kellett volna megmentened.

Enid hevesen rázza a fejét. Felpattan, ide fordul, oda lép, mintha hirtelen nem találná a világban a helyét.

 – Tudtam, hogy magadat fogod majd hibáztatni – kezdi, gesztikulál, mutogat, mint aki alaposan betanulta, majd egy csapásra elfelejtette a szövegét –, de ez az én döntésem volt. És jó döntést hoztam. Nem személyes, hanem szakmai döntést. Nagyobb esélyed volt túlélni, és…

– Nagyobb esélyem volt túlélni? – csattan fel Sirius. Belevágja az öklét a dunyhába, hang és fájdalom nélkül merül el a hófehér habokban, és ez még jobban feldühíti. – Láttam azt a kislányt, Enid! Nem átok találta el! Elesett, összetaposták, nem tudom, de azok egyszerű, könnyen gyógyítható sérülések voltak!

– Nagyobb esélyed volt túlélni – ismétli makacsul Enid –, és egyébként is többet ért az életed, mint az övé. Az anyát mentjük, nem a babát. Te ezer hasonló kislányt menthetsz meg, vagy taníthatsz meg rá, hogyan védje meg magát, ahogy számtalanszor siettél már a barátaid segítségére, és ahogy megtanítottál harcolni engem is. Ezek a tények. És jó, igaz, itt van a személyes rész is, mert úgy érzem, hogy neked még fontos szereped lesz ebben a háborúban. Fontosabb voltál, mint az a kislány. Neked élned kell.

Sirius hitetlenkedve hallgatja. Viszolyog. Magától, Enidtől, a háborútól, és akkor Remus, aki hosszú ideje hallgat már, megszólal mellette:

– Nekem kellett volna meghalnom.