Lelassulhatna az idő

 

Tizenhatodik rész. Siriusnak ezt a lázat (meg a következő fejezetes rémálmot) pötyögtem éppen, mikor már bennem volt ez a rohadt vírus...

XVI.

 

Jön.

Mindjárt kora reggel. 

Dallamot kopog a bejárati ajtón, és Sirius felriad rá. Enid már ébren van, plédbe gubózva, olvasgatva ül mellette az ágyban. Nem mozdul ajtót nyitni. Zörren a zár, az ajtó lassan nyílik és csukódik, csendes, óvatos motozás, nyílik a fürdőszoba ajtaja is, kézmosás, hosszasan csobogó.

– Azt hiszi, alszom – magyarázza suttogva Enid, mint aki felettébb jól szórakozik. – Nem húztam ki a másik szobában se még a függönyöket.

– Nem kéne neki szólnod? – Sirius benne van a játékban, ő is suttog. Meg egyébként is fáj a feje, zavarják a hangok, fények és hirtelen mozdulatok. Teo halkan tesz-vesz tovább odakint, most épp a konyha felől érkeznek fojtott zajok, a hűtőbe pakol. Bevásárolt Enidnek.

– Hogy?

– Hogy egy másik pasi fekszik az ágyadban.

Enid csilingelve felkuncog.

– Nem hiszem, hogy féltékeny lenne a meleg unokaöcsémre.

Neszező léptek, majd hosszas kézmosás megint. Sirius felvont szemöldökkel kérdez.

– Germofób és tisztaságmániás – formázzák Enid ajkai szinte teljesen némán, mókásan ráncolja mellé az orrát. – Folyton kezet mos, és mindent fertőtlenít. Néha elég idegesítő.

Sirius továbbgondolja a néhát, és féloldalasan elvigyorodik. Aztán hátat fordít az ajtónak, hátha úgy kevésbé lesz kínos.

 

– Kopp-kopp! – Teo még ezt is képes akcentussal ejteni. Ez már művészet.

– Szia! – Enid tündöklő mosollyal integet. Sirius félszemmel figyeli, de nem szól, és mozdulni sem mozdul meg. (Rohadt bunkón viselkedik, de ez van, ő ilyen.) (Ő ilyen?)  – Nem vagyok egyedül.

– Tudom – suttogja Teo. Kezd baromi idegesítő lenni a sutyorgásuk. – Láttam a cipőjét.

– Ébren van, nem kell suttogni – dörren rá Sirius. Enidnek meg sem rezzen a rajongó fény a szemében, Teo pedig sértett visszavágás helyett aggódón megtudakolja:

– Tudok segíteni?

Tudnál, vágná rá Sirius, például ha most szépen megfordulnál, és kisétálnál innen a tökéletes mosolyoddal együtt, az értékelhető segítség lenne. Enid válaszol helyette:

– Csinálj reggeliiit! – nyávogja, mint egy éhes kiscica.

– Mit kérnél? Mit kértek? – helyesbít Teo.

– Gofrit! – vágja rá gondolkodás nélkül Enid. Aztán Siriusra pislog: – Gofrit? – Sirius vállat von. – Gofrit! – erősíti meg Enid, és a pillantása visszatáncol az ajtóban ácsorgó Teóra. Sirius követi.

Pontosan ismeri azt a tekintetet, amivel a fiú Enidet nézi – és rájön, hogy ő, és mégsem ő az, aki visszatartja. Teo azt hiszi, hogy szakítottak Remusszal. (Szakítottak Remusszal?)

– Miattam ne zavartassátok magatokat – morogja színlelt érdektelenséggel, mert nyilván fáj, kegyetlenül fáj, hogy Remus hetek (hónapok…) óta nem néz így rá. – Nyugodtan. – Tesz egy hanyag mozdulatot a két karját egymás irányába lendítve a levegőben, mintha Enidet és Teót terelné össze. Teo persze nem érti, miért mutogat, és mit akar mondani.

– Tessék? – kérdezi szelíden.

– Csókold meg! – förmed rá türelmét vesztve Sirius, mire szegény srác szabályosan ugrik egyet, átszeli a szobát három szökkenéssel, az ágy Enid felőli oldalán terem, az érintése óvatosan simul Enid karjára, majd onnan a nyakára, és olyan gyöngéd, és annyira szerelmes puszit lehel az arcára, hogy Sirius nézni sem bírja. Enid csak kuncog rajta. Rajtuk. Szeretettel simogatja ki Teo homlokából az előre hulló, göndörkés fürtöket, míg a fiú Baldur busa fejét cirógatva kíváncsin megkukucskálja, hogy hol tart Enid a könyvben, majd puhán szájon csókolja. Sokat nőtt a haja november óta. Jól áll neki.

Émelyítően édesen cuppan a lassú szájrapuszi, aztán Enid elzavarja Teót reggelit készíteni. Baldur hűtlenül szegődik a nyomába.

 

Sirius visszaszunnyad, mire elkészül a gofri. A nappaliban már hét ágra süt a nap, arra ébred, vakító aranyösvényen ömlik be a dundi macskapocakhoz igazodó résre nyitva hagyott ajtón, a gofri Enid helyén hever az ágyon, tálcán és melegen tartó bűbájban. Elnyammogja, aztán kitántorog pisilni. Hasogat a homloka. Teo szerencsére már nincs itt, Enid a konyhaasztalon heverésző Baldurral labdázik: végiggurítja az asztalon a pingponglabda méretű golyót, Baldur unott pöccintéssel a földre sodorja, Enid guggol utána és felkapja, odalöki újra, Baldur újra lepofozza, és újra és megint.

– Hogy érzed magad? – pördül Sirius felé Enid, mikor végre észreveszi.

– Nem tudom. – Kelletlen grimaszba rándulnak Sirius vonásai. Ezt nem lehet szavakkal leírni, tudhatná ő is. – Furán. Még aludnék.

– Szólj, ha kérsz valamit.

– Itthon maradsz?

– Persze. 

 

Nem marad.

Mikor Sirius legközelebb felébred, a gofris tálca helyén a nyitott kismamafüzete várja:

„Be kellett szaladnom a Mungóba, bocsi. Megkértem Teót, hogy jöjjön át addig, tudom, hogy nem örülsz neki, de én nyugodtabb vagyok így. Nem fog zavarni, mondtam is neki, de egyébként se tenné. Ha kész a kalács, egyél, eszméletlen finom, komolyan.”

Sirius fintorog. A levegőben terjengő illatok alapján nem csak kalács készül, hanem valami más, fűszeres-paradicsomos is. Pavlovi reflexet beindító, ínycsiklandó illatok – most felfordul tőlük a gyomra. A feje lüktet, a torka száraz, szúr a szeme, szédeleg, émelyeg. Felöltözik, az első kézreeső pólót és farmert húzza magára, aztán feltúrja a ruhái és táskája zsebeit, hátha kallódik valahol egy elfelejtett doboz, vagy legalább egy szál cigi. Nincs. Akkor lemegy venni. Kézzel fésüli a haját az előszobatükör előtt, borzalmasan néz ki, nem érdekli. Teo mögötte olaszul motyog a konyhában, halkan és folyamatosan, hangsúly alapján válaszol és kérdez, vagy még inkább gügyög. Baldurral beszélget, pillant rájuk Sirius elhaladtában, a macska hunyorogva-dorombolva törleszkedik a simogatásába. A sütő meleget okád, a tűzhelyen három fazék rotyog. Ez is émelyítően idilli és otthonos.

– Hova mész? – szól utána Teo, mikor már a kulcsot fordítja a zárban.

– Cigiért.

– Elmegyek veled – közli rövid habozás után, szabad, nem szabad, mit tegyen, bosszantóan teszetosza a srác, de komolyan gondolja a gardedám szerepet, már tekeri is le az edények alatt a tüzet. Siriusnak ökölbe szorul a keze. (Megütné?) (Meg…)

– Akkor nem megyek – rúgja le a bakancsát, és visszaviharzik a szobába, bevágná maga után az ajtót, de akkor rájön, hogy nem otthon van. Csakazértis bevágja. Leroskad az ágyra, belemarkol a hajába, mi történik, miért történik ez, és mikor lesz már vége. Elesetten szipog. Felkecmereg, visszanyitja Baldur-résnyire az ajtót, legyen ennyi elég, viaskodik dacosan a saját bűntudatával, de végül legyőzi őt az is.

– Matteo?

Csak kiáltson vissza, ne jöjjön ide, ne jöjjön ide… Jön.

– Igen? – tűnik fel az ajtóban, pont akkor, mikor Sirius visszazuhan az ágyra.

– Csak… Bocs. Nagyon fáj a fejem.

– Olyannak is látszol, mintha lázas lennél – bólogat aggódó-busongó bociszemekkel Teo. Ez így a lehető legrosszabbul alakul. – Hozzak neked lázmérőt és gyógyszert?

– Nem kell – tiltakozik kézzel-lábbal Sirius.

– Hozok.

Sirius szenvedve rántja a takarót magára.

Teo túlbuzgóságában hoz egy pohár vizet és egy bögre teát is, kamillát, meg egy nagy üveg mézet hozzá. A tálcán hever még pár szalvéta (ki használ otthon szalvétát, most komolyan?), bárány és kiscsibemintás, olyan enides, hamarosan húsvét lesz, villan át fájdalmasan Sirius tudatán. Rohannak a napok. Az egyik szalvétán van még valami, ezüstösen csillogó keménypapírba bújtatott fehér tabletták, Sirius cukorkának nézi, nem foglalkozik vele, mert Teo közben még furább dolgot nyom a kezébe: arasznyi hosszú, keskeny, számokkal és rovátkákkal skálázott üvegféleség, a végén hűvös, fémes kupak.

– Mit csináljak ezzel? – forgatja az ujjai között tanácstalanul Sirius. Mugli szerkentyű lehet, az tuti, sosem látott még ilyet.

– A lázmérővel? – csodálkozik Teo.

– Ezzel az üvegizével – bök ingerülten az üvegizére Sirius.

Teo csak áll ott meglepetten és pislog hatalmasokat, végül elmosolyodik lassan és szelíden, azzal a bosszantóan tökéletes, gödröcskés mosolyával. Rácsodálkozó, megértő mosoly, és Siriusnak az a gyanúja támad, hogy már megint elszúr valamit.

– Tedd a karod alá… – mutatja neki Teo, majd a fejét rázza: – Nem mindet, nem úgy… Mutathatom? – lép oda Siriushoz, elveszi az üvegizét tőle, óvatosan félrehúzza a pólója nyakát, aztán a fémes, hűvös kupakrészt bedugja a hónalja alá. – Várunk így pár percig, jó?

Fél perc kínos csend sem telik el, mikor rájön, hogy nem lesz jó.

– Jövök vissza majd, te maradj így – kéri… könyörgi Siriustól, aztán ruganyos léptekkel kisiet a szobából – és megáll az ajtókeret túloldalán, karcsú árnyékát egészen az ágyig nyújtja a délutáni nap fénye. Sirius úgy dönt, bosszankodás helyett mostantól csak röhög magában rajta. (Lehetne vele mondjuk kedvesebb is, és akkor mindjárt kevésbé lenne kínos ez a pár, kettesben eltöltött perc. Lehetne – de az nem ő lenne.) (Az nem az lenne, akinek mutatni akarja magát.) ((Az az lenne, aki az éjjel ugyanebben az ágyban sírt Enid vállán.))

– Mennyi? – érdeklődik Teo kedvesen úgy öt perc szerencsétlenkedő toporgás után.

– Mi mennyi?

– Mit mutat a… vonal?

Sirius keresi a vonalat az üvegizében, aztán egy lemondó szusszanással átnyújtja Teónak inkább. Tényleg lehetne kedvesebb vele, dorgálja meg a lelkiismerete, szegény srácban biztosan ott szorong a kétely, hogy rossz szavakat használ, vagy a röhejes akcentusa torzítja érthetetlenné a mondandóját.

– Harminchét nyolc – ráncolja a homlokát. – Nem jó, de az még nem láz. Nem tudom rá a szót… – Felpillant az üvegizé tanulmányozásából, és Siriusnak megesik rajta a szíve. ((Tudta, hogy ez lesz a vége.))

– Hőemelkedés – segíti ki. – Hülye egy szó. Tök jól beszélsz egyébként.

– Köszönöm. – Teo sötét tekintetében őszinte a hála. – Itt vagyok évek óta, de néha még mindig félek, hogy félremondok vagy félrehallok valamit. Enid azt mondja, hogy szereti, ahogy beszélek – teszi hozzá, az ajkára harap, és a gödröcskéi mélyebbek, mint valaha.

– Lecukizta az akcentusodat, mi? – Sirius a híres-hírhedt félmosolyával száll versenybe a gödröcskékkel.

– Tessék?

– Azt mondta rá, hogy cuki.

– Igen. – Teo eltöpreng, hogy kimondjon-e valamit, felcsillan a szeme, ahogy az igen mellett dönt: – Köszönöm neked, hogy rábeszélted őt, hogy barátkozzon velem.

– Azért hamar több lett ez „barátkozásnál”… – Sirius a fejfájásával harcolva beszédes szemöldökemelgetésbe kezd.

Teo felnevet. Szép és visszafogott, kicsit rekedtes nevetése van.

– Érted, hogy értem. Köszönöm – ismétli meg. Sirius nézi őt, a fényeket a szemében, a nyitott-könyv érzéseket vonásainak minden rezdülésében, és arra gondol, hogy a kínos szerencsétlenkedésektől eltekintve ez a fiú baromi szerencsés, ahogy Enid is.

– Nélkülem is összejött volna, csak kicsit lassabban – legyint.

– Kitartottam volna a próbálkozással örökre is – bizonygatja büszkén Teo, aztán a szalvétán pihenő cukorkákra mutat: – Vettél már be aszpirint?

– Mit?

– Aszpirint.

– Nem.

Siriusnak fogalma sincs, mi az az aszpirin, Teo pedig úgy bólint, mint aki sejtette, hogy ez lesz a válasz.

– Szokott fájni a gyomrod?

– Nem – rázza a fejét Sirius.

 (Lenyeltem Benjyt is, mondaná, de inkább nem mondja.)

– Akkor szerintem bevehetsz egy szemet, nem lesz bajod belőle. Tőle.

Sirius kezébe veszi a cukorkás keménypapírt. Aspirin van a hátoldalára írva.

– Ez micsoda?

– Gyógyszer a fejfájásodra.

Sirius vállat von, és a tenyerébe pattint egyet.

– Rágjam szét, vagy…?

– Egészben kellene lenyelni. Vagy ha túl nagy, törd félbe. Igyál vele vizet, és azzal nyeld le.

Sirius követi az utasításokat. Nyel egy nagyot, vár… és nem történik semmi, a feje változatlanul hasogat.

– Nem történt semmi – kommentálja.

Teo ráharap a kikívánkozó mosolyára.

– Kell neki idő, hogy dolgozzon. Működjön. Addig pihenj. És igyál sokat, az is jó a fejfájásnak.

– Ellen – javítja ki Sirius. Nem bírja megállni. – Ha a fejfájásnak jó valami, akkor annak pont, hogy örül a fejfájás.

– Ellen – bólint Teo. – Nem akarjuk, hogy örüljön a fejfájás.

Csend. Összenéznek, és egyszerre pukkad ki belőlük a nevetés, mert ez nagyon enidesen hangzott. Teo suta integetőmozdulatot tesz aztán, mintha nem tudná, hogy jelezze, hogy kimenne, ha itt már nincs többé szükség rá, megvárja, míg Sirius fojtott röhögéssel visszaint, elindul a nappali felé, de pár lépés után megáll:

– Remus is olyan, mint Enid és te vagytok, vagy ez ilyen… családi dolog? – kérdezi egyszerűen. Sirius a gyógyszerre gondol meg az üvegizére, és rájön, hogy ezt megint csúnyán elszúrta.

– Remus más… – feleli, és ezzel tulajdonképpen nem hazudik. – Majd Enid elmondja – teszi egyértelmű hangsúllyal hozzá, még mielőtt még jobban elszúrja ezt is.

Teo megértőn biccent, és nem firtatja tovább.

– Hőemelődés – fordul az ajtóból még egyszer vissza.

– Hőemelkedés – javítja Sirius fáradtan mosolyogva.

– Hőemelkedés – ismétli Teo vidáman, aztán behúzza maga után az ajtót.