Lelassulhatna az idő

Tizennegyedik rész.

XIV.

Nem volt senki aznap éjjel, akit ki kellett volna menteniük. Csapda volt, a rendtagoknak állított csapda, és ők hősködő tettvágytól elvakítva gyanútlanul belesétáltak.

Áruló van közöttük.

Remus nem jelentkezik, nem jön haza, nem is ír. Nem írhat, utólag mindig azt mondja.

Jameséknek magvannak a maguk gondjai. Harry hasfájós és nyűgös, James órákig altatja, százszámra rója vele minden áldott nap ugyanazokat a köröket a házban, mert Harry csak karban, sétálva tud aludni, ha leteszi, azonnal megneszeli, felébred és felsír, és akkor James újra a vállára veszi, ringatja, dúdol neki, és megint tart órákig, és Siriust megőrjíti. Lilynek a melleivel van valami, megviseli a szoptatás, vagy ilyesmi, Sirius igyekszik a részleteket nem meghallani, mert ez rohadtul nem rá tartozik, neki rohadtul nincs már semmi helye itt, csak James és Lily túlságosan szánják és sajnálják ahhoz, hogy ezt megmondják neki. Lilyhez gyakran átjön Enid. Sirius néha azt hiszi, miatta is jön, hoz neki sütit, semmiségekről mesél, megöleli, az öleléséből hiányzik a szánakozás, ami jó, a legjobb, amit most kaphat, aztán Enid megkéri, hogy zuhanyozzon le, mert James és Lily túl tapintatosak mondani, de kegyetlenül büdi vagy, bocsi. Tényleg az lehet, pár napja már Cyrene is kerüli. Előtte naponta többször, tüntetőleg állt neki Sirius mellkasán, ölében mosakodni. A végén mindig méltatlankodva nézett rá, aztán otthagyta. Sirius nem ért macskául, Sirius kóbor kutya.

Alig különböznek az éjszakáktól a nappalok. Fekete tavasz, mintha belefáradt volna az állandó újjászületésbe a természet, és az örök halált választotta inkább. Elvesztette a reményt, hogy sokadik nekifutásra, egyszer majd jobb lesz.

Néha órákig bámul a sötétbe. Néha felül, feszülnek az izmai, most, most tenni fog valamit, aztán visszahanyatlik. Néha nem hiszi el, ami történik és történt. Néha megpróbálja felfogni, de nem sikerül az sem. Néha bosszút esküszik, de nincs, akin bosszút állna, saját magát vádolja és marja, és olyankor olyan közel érzi magához Remust, mint talán még soha. Néha azon gondolkodik, szerelmes-e még Remusba, szerelmes volt-e valaha Remusba, vagy ez tényleg más, az ő szerelmük más valami, amire meg sem próbáltak azóta sem szavakat találni. Néha azon gondolkodik, különlegesebb-e vajon az ő szerelmük, mint Dorcas és Benjy szerelme volt, mint Jamesé és Lilyé, mint Enidé és Teóé, mint bárki másé ezen a világon. Néha alszik. Forgolódva, hánykolódva, az izzadt ágyneműbe kapaszkodva rántja magába az álom, és néha békésen ébred, csak a gyomra korog és pisilnie kell, és amikor kinyitja a szemét, és egyszerre egyszerűbb és élesebb a világ, akkor jön rá, hogy álmában átváltozott.

Egyszer nem bírja tovább, az emeleten a ringató lábdobogást, a feje fölött az órakattogást, mit számol, mennyi van még hátra, vagy mennyi telik el, és nem tudja, melyik kérdésre lenne ijesztőbb a válasz. Az ég fekete, harapni lehet a hideget, a motor olyan hűségesen simul a combjai közé, ahogy Remus már régen nem, és száguld vele a szabadságba szabadon. Nem tud olyan gyorsan menni, hogy ne kövessék a gondolatai. Valami elromlott, nem csak az időben, benne is, pont akkor, pont akkor kezdett el szétesni minden, mikor elkezdhettek volna élni. Kár, kár, késő már, károg alatta kárörvendve egy varjúsereg, de késő lehet-e az, amire kóbor esély sem akadt. Régen mindenhonnan elkésett, nem érdekelte, nem sietett, nem érdekelte az idő, úgy tűnt, van belőle bőven, őt egyébként se próbálják kattogó mutatók ritmusába zárni, rá nem vonatkozik az idő, nem vonatkoznak a szabályok, semmi külső rendszer, ez az ő élete, azt tesz vele, amit akar. Ha tönkreteszi, azt szabad akaratból akarta tenni.

Talán mégis Jameséknek van igazuk. Rohanni kellett volna az élettel, versenytfutni az idővel, nem csak lenni, lődörögni, ellenni, várni valamit, ki tudja mit, amire úgyis nemet mondott volna, őt ne várja, ne vezesse, ne irányítsa senki. Nem volt alkalma élni, úgy igazán élni, alkalmatlan az életre, talán, talán a háború még kapóra is jött valahol, indoklás és alibi, amiért nincs jövője, és a jelenben sem csinál tulajdonképpen semmit, mert ez csak keserves próbálkozás, látszat, szerep, álarc, mindig is űzötten rettegett a cinikus és merész nemtörődömség mögött, mert nem ő fogja a világot megmenteni. Nem ő fogja, nem, nem ő. Nem. Ő fogja.

Nem.

Nem bírja tovább.

Harmatot sírnak a fűszálak, ahogy leparkol Jamesék udvarán.

Kéne valami papír, amire írhatna, varázsló, varázsolhatna, előkotor egy zsebkendőt inkább. „Visszajövök hozzá”, ennyit ír csak, ebből tudni fogják, hogy nem kell aggódni érte, nem kell keresni őt, nem csinál őrültséget, mert a motort nem hagyná magára. 

Cyrene a konyhaablakból nézi őt ítélkező zöld pillantásával. Lily Cyrene Griffithsről, a Holyhead Harpies fogójáról nevezte el hosszas ötletelés után, talán azért, hogy enyhítse ezzel is James kviddics-hiányát. A macska még egy molylepkét se próbált soha elkapni. Sirius féloldalas mosolyra húzza a száját, pislog és hunyorog, „ne ijedj meg”-üzenet, aztán átváltozik. Cyrie mancsnyálazva törli körbe-körbe csodálkozó szemeit, aztán valószínűleg arra jut, hogy látott már Siriustól ennél furább dolgot is, és lábemelve nekilát komótosan a pocakmosásnak inkább.

Csaholva vágtat végig Godric’s Hollow üres utcáin, megugatja a foszló hold utolsó cafatkáit, az érzés ismerős, Tapmancs Társ után nyüszít, és honvágya támad. Keres egy bokros-fáj helyet, ahol senki sem látja, visszaváltozik, és elhoppanál, egészen Roxmortsig. Siriusnak túl sok emlék lenne, Tapmancsnak pont elég. Farokcsóválva baktat a jól ismert, kanyargós kis utcákon, Mázesfalás, Három Seprű, Zonkó Csodabazára, ismerős illatok, otthonérzés, Tapmancs egyszerű, tiszta kutyaszívét szétveti a melegség. A Rengeteg peremére ér. Beleszippant a hűs-nehéz erdei szagokba, belemártja mancsát a csillogó harmatba, örömkönnyek jutnak már róla eszébe, aztán nekiiramodik, most, most szabad igazán, élvezi az izmai jóleső mozgását, a lélegzete gőzölgő páráját, a fűben meglapuló apró lények neszeit, kövér, szárnyas bogarakat kerget, kéken csillan páncélos hátuk, régen is kapkodott fogcsattogtatva a levegőben utánuk, sosem jutott eszébe kikutatni, hogy mégis milyen bogarak lehetnek.

Üget, ugrál, kószál, szabadon. Jól ismert, szeretett, gazos ösvények.  Megszűnt az idő, csak a gyomra emlékezteti rá, kuncsorog Roxmortsban, kuncsorog Hagridnál, és csurran-cseppen néhány falat. A Roxfortra nem néz. Még így sem viselné el a látványát. Végigkúszik az alagúton, mikor felhuhognak a baglyok és lemegy a nap, a Szellemszálláson tölti az éjszakát, Merlinre, Sirius beleőrülne, Tapmancs csak szűköl Társ után. A mocskos matracnak és toldozott-foltozott plédnek Társ-illata van ennyi év után is, rákucorodik, belebújik, odabújik hozzá.

Eltelik még két nap, ez biztos, ugyanott, ugyanúgy tölt még két éjszakát, de magányos a szabadság, és Tapmancs egyre bánatosabb és éhesebb, zúg benne a hiány Társ után és a finom falatok után, mert ma napközben már csak egy párizsis zsömle jutott, egy kislány szánta meg végül, miután egy idős boszorkány seprűvel kergette az ajtaja elől el. Ez se jó, így se jó igazán. De legalább a háborgó érzések és zakatoló gondolatok elhalkultak. Kiabálás az utcán. Messze, Sirius nem hallaná, Tapmancs összetéveszthetetlenül hallja ki az éj neszei közül a kínkeserves, kétségbeesett zokogást. Felemeli a fejét, az ablakon így pont kilát. Roxmorts egyik távoli háza fölött zöld az ég. Nyüszítve fúrja az orrát a plédek alá.

Arra az elhatározásra ébred – reggel, vagy inkább délelőtt talán, ez most nem lényeg –, hogy ha nincs Társ, és nincsenek Pajtások sem, akkor keres magának egy Gazdit, aki játszik vele, szeretgeti és megeteti. Szappanillat jut az eszébe, macskaszag, és a nagyváros bűze. Belesajdul a dereka, mikor felegyenesedve két lábra áll, és Sirius arra gondol, hogy soha nem volt még egyhuzamban ilyen sokáig kutya, és tulajdonképpen az is maradhatna. Könnyebb lenne minden. Hoppanál, aztán Tapmanccsá alakul újra, hogy könnyebb legyen minden.

A nagyváros zajos, büdös és az emberek félnek tőle, kikerülik, és meg is dobálják, követ vágnak hozzá, húzz el innen, ronda eb. Morog és vicsorog és kész harapni is, marcangolni, tépni, de akkor eszébe jut, hogy miért van itt, hogy most van célja, Gazdi a célja, és Gazdi nem örülne, ha megtudná, hogy rossz kutya volt és galibát okozott. Visszavonulót fúj, és szégyenkezve elkullog. Felismeri az utcát. Szereti ezt az utcát.

Amivel Sirius nem számolt, az az, hogy ezt az utcát mézesmadzagként lengik be az illatok, és az ő esze helyett Tapmancs orra és gyomra parancsol most.

Dundi cseppekben csepeg a járdára a nyála, jókutyásan ül, Remus tanította, ő nevezte így, ez a jókutyás ülés, bozontos farka ide-oda járva söpri a földet, így bámul megbűvölten az illatforrás ajtajára. Az kinyílik végre, egy nő sikítva hőköl hátra, áradnak az illatok, Tapmancs éhesen kap utánuk, orrbavágja a becsapódó üveg, és ő kint reked. Reklamáló kiabálás odabent. Tudja, hogy működik a kilincs. Ő okos kutya, és egy okos kutya miért is ne tudhatná, hogy működik a kilincs, hátsó lábaira emelkedik – és akkor nyílik az ajtó megint. Hirtelen megriadt, de így is simogatóan meleg bociszemekkel néz farkasszemet. Kutyaszemet. Bociszemet. Nézik egymást, ez a fontos, és az ínycsiklandón illatozó csirkecomb és nagy halom egyéb nyesedék az ismerős kezekben, mert Tapmancs felismeri ezeket a kezeket, és felismeri rajta Gazdi illatát is, nem a kezein, a nyakán, és nem a szappan- és macskaillatot, hanem tömény Enid-esszenciát, rászáradt nyál szagát, amit az emberek orra nem érez, így nem is tudják, hogy jelölik sajátjukká egymást. Olyan, mint egy birtoklón a másik nyaka köré font sál.

Barátságosan vakkant egyet, ahogy visszaereszkedik jókutyás ülésbe. Teo rámosolyog félénken, szabad kezét maga elé tartja, lassú és óvatos, lefelé lejtő ívet rajzol a tenyere, ne bántsuk egymást alku, és Tapmancs vakkant megint és még hevesebb farokcsóválásba fog, mert azt általában jó jelnek veszik az emberek. Teo a finomságokat rejtő zacskóra mutat, és olaszul kezd beszélni hozzá, dallamos, pergő hablatyolás, amiből Tapmancs semmit nem ért, de a fiú elindul az utca túlsó vége felé, és ő lelkesen lohol mellette. Elmennek Gazdi háza előtt, majd egy sikátorba kanyarodnak be, félreeső, de nem elhanyagolt fajta. Teo megáll, szalvétát vesz elő (ha Sirius most önmaga volna, röhögőgörcsöt kapna), gondosan megtisztogatja a betont, majd kiborítja rá a zacskó tartalmát. Hezitál, kérdez valamit, amire Tapmancs akkor se tudna felelni, ha embernyelven válaszolhatna, mert nem ért belőle egy szót sem, de Teo nem is vár választ, helyette nagyon sután és óvatosan megcirógatja a buksiját. Megköszön valamit (megköszöni a simogatást?), ezt még Sirius is érti, meg azt is, hogy jó étvágyat kíván, aztán eliszkol a háta mögött, míg ő ráveti magát a bőséges ebédre. Ropognak a csontok a fogai között. Ezt fájdalmas lesz embergyomorral megemészteni, de nem érdekli most, nem tud leállni, még a követ is felnyalja az utolsó falat után.

Jóllakottan várja ki az alkalmat, mikor besurranhat a lépcsőház ajtaján.

Felcaplat a lépcsősoron, a harmadikon hangokat hall, meghúzza magát és kivár, de az emberek lusták, és inkább a liftet használják. Szerencséje van, nem találkozik senkivel, és már az ajtó előtt áll, megkocogtatja a karmával. Nem történik semmi. Nyújtózik, fel, a csengőig egészen. Semmi. Hall bentről mocorgást, de Baldur nem tud ajtót nyitni neki, szóval leheveredik a tappancsmintás lábtörlőre, és bár ott csiklandoz benne az érzés, hogy elfelejt valamit, nem foglalkozik vele. Biztos nem olyan fontos.

Régóta vár. Döngnek az ajtók, csörren a zár, zakkan a lift. Aztán végre lábdobogás, kurta, fürge, könnyű tündérléptek. Tapmancs felül jókutyásan, úgy várja őt. Enid felbukkan. Megáll. Az arckifejezése alapján kihord lábon egy kisebb szívrohamot, ahogy meglátja az ajtaja előtt tornyosuló medveméretű fekete kutyát. Tesz pár bizonytalan lépést hátra, hatalmas szemében gyanakvó felismerés csillan, megtorpan, és összevont szemöldökkel, fürkészőn előrehajol.

– Sirius? – „Ez most komoly?”, üzeni a hangsúly, és Sirius nem érti, mi a baj, mi rosszat tett már megint. Rá akarja vágni durcásan, hogy így hívnak, igen – és akkor a folyosót ugatás zengi be. Megszeppenten pislog. Megvan, mit felejtett el.

Ezt jól elszúrta már megint.

Maradhatna kutya. Enid beengedné, befogadná, mindig is jól kijött a macskákkal, Baldurnak még kapóra is jönne egy barát, unatkozik itt szegény egyedül naphosszat, ő játszana vele. Játszana, enne, aludna, ennyi lenne az élete. Teo hozná minden este a húsmaradékot a konyháról, ő farokcsóválva várná, Enid munka előtt és után megsétáltatná, póráz nélkül, nyilván, hűséges és okos eb, ott maradna lábnál, ennyire szelíd (megtört) már, de morogna és a fogait csattogtatná, ha valaki bántaná akarná Gazdát, és… és egyre csak szűkölne Társ után. Nem jó, nem jó ez sehogy. Visszaváltozik, megint beszúr-megsajdul a dereka, ahogy talpra áll. Túl gyorsan öregszik. Lelassulhatna az idő a kedvéért most már igazán.

Mondania kéne valamit, de csak bűnbánó kölyökkutyapofira futja. Nem tud mit mondani, mert nem tudja, mit érez. Túl sok mindent és semmit.

Enid hosszú szusszanással hatalmas levegőt vesz, de nem szól ő sem, mintha a lélegzet csak arra kellett volna, hogy lent tartsa a kikívánkozó szavakat, még szép, telt ajkait is McGalagony szigorát idéző keskeny vonallá préseli a feszültség össze. Körbekémlel és fülel, ahogy a kulcsa után kutatva közelebb sétál, a kukucskálóra tapadnak-e már vajon a kíváncsi szomszédok, hogy megtudják, honnan jött az ugatás.

Sirius nem érti, mi történik már megint. Nem ezt várta. Azt várta, hogy Enid a nyakába fog ugrani ismét, mint akkor ősszel is, terelgeti, babusgatja, vigasztalja, törődik vele, örül neki, ezeket keresi Enid mesekék szemeiben ezúttal is, de a pillantása tengermély, fullasztó titok, és Sirius összezavarodik.

– Ezt jelentenem kéne.

– De nem fogod. – A hangja rekedt, torz vigyora szánalmas önbizalom-kísérlet.

– Nem fogom, de kéne. – Enid megáll előtte. Sirius arcát nézi, Sirius meg az övét, fakó és száraz a bőre, az arccsontja íve alatti beesett árokban friss pattanáshegek, gond- és kimerültségráncai tovább mélyültek. Elszégyelli magát, amiért Jamesék kanapéján fetrengve és szenvedve elkerülte a figyelmét ez. Akkor talán nem jött volna ide.

Dehogynem.

– Szóval eltaláltam a kóbor kutyát. – Enid mosolyog, és egy kicsit mintha helyre… helyrébb billenne a világ. – Nem lakik kutya a házban, úgyhogy sipirc befelé, mielőtt a szomszédok kérdezősködni kezdenek. – Ajtót nyit, és tessékelné sietve Siriust be, de Sirius egyetlen lépés után megáll.

– Nem mehetek… – motyogja, a feje lesunyva, húzza a száját, ez milyen kínos már…

– Mert?

Sirius a hajára mutat.

Enid nem érti.

– Bolhák – nyögi ki. Remusszal és Jamesszékkel nevettek rajta régen. Enid előtt most valamiért kínos, pedig nem kéne, hogy az legyen, nevetniük kéne, mi történt vele, mikor veszítette el magát, és miért érez mindent olyan távolian és tompán? (Semmi nem szégyen. A bolhák sem, segítséget és szeretetet kérni meg főleg nem.)

– Cuki vagy – közli fáradtan Enid, aztán a vállait finoman lenyomva jelzi, hogy guggoljon vagy hajoljon le. Suttyomban húz pálcát, a táskájával takarva, nem beszél, nem dúdol, és Sirius azon töpreng, mi lehet vajon a varázsige. Bolháim Revelio?, röhögne, de Marlene hangja tolakszik a fejébe, Homenum Revelio, suttogta akkor, az emlék most mégis élesen hasítja a tompult valóságot át, és Sirius tudata a sötét hasadékba süpped, nem voltak egyedül, innen indult az egész.

– Nincsenek – állapítja meg Enid, megpaskolva a fejét, ahogy a jókutyáknak dicséretkor szokás.

– Az meg hogy? – Sirius ledöbben.

– Kiköltöztek?

– Maguktól? Nem volt még olyan…

Enid mosolya végtelenpuha, a pillantása simogat, ringató tengerfodor, ölelő habok, és Sirius arra gondol, hogy végig ilyen volt talán, csak ő képzelte az arcára, a hangjába a vádat és a rosszallást. Már nem tudja (nem hiszi), mi a valóság. Furcsán üresnek és darabosan nehéznek érzi magát, minden lélegzetét és gondolatát, sűrű, tespedt ködben mozdul, visszafogja őt és lehúzza, mégis mintha úszna vagy lebeg talán, talán csak álmodik, aludnia kéne már, mikor aludt rendesen utoljára, aludnia kéne, és akkor felébred, talán.

– Olyan kóborka vagy, hogy még a bolhák sem találtak otthonra benned…

A teljes és tökéletes nyomorúság, mikor már a bolhák is kerülnek.

– Gyere be gyorsan – mondja Enid.

(Nem kellett volna bemenniük. Csapda volt, nem kellett volna bemenniük.)