Lelassulhatna az idő

Kilencedik rész. Dorcas.

 

IX.

Dorcasnak már csak két élete maradt.

A konyhájukban fújja a füstöt, a lába idegesen jár, cipője sarka hajszolt dallamot dobog a hideg kövön. A sminkje elkenve és lefolyva, a haja már fiúsan rövid, sokkal jobban áll neki, mint a vállára omló, hollófekete lobonc. Megint vérezni kezd az orra.

– Faszomat. – Megtörli, a zsebkendőt a többi közé, a konyhaasztalra dobja.

– Nincs is olyanod – jegyzi meg csak úgy mellesleg Sirius. A véres zsebkendőket laza mozdulattal arrébb söpörve helyet csinál a tányérjának, csontleves, Remus anyukájától egyenesen. Megkínálhatná Dorcast, de úgyse kérne.  Dorcas bólint egyet kurtán és elismerően.

– Faszodat.

– Azt hagyd ki ebből – emeli fel a kanalát figyelmeztetően Sirius. A sót keresi, Dorcas előhalássza a zsebkendőhalomból és odaadja neki. Véres lesz a sótartó és véres lesz Sirius keze is. Dorcas vállat von.

– Már amúgy sem érdekel – közli.

– Már? – kérdezi Sirius felhúzott szemöldökkel.

– Most mit teszel úgy, mintha csodálkoznál? – fúj egy füstkarikát Dorcas egyenesen Sirius tányérja felé. – Mindenki beléd volt zúgva.

– Két évvel fölöttünk jártál.

– Legalább két évvel idősebbnek tűntél, mint a legtöbb fiú az évfolyamunkon. Ne tegyél már úgy, mint aki nem tudta.

– Tudtam. – Sirius egykedvűen falatozik. – Rólad nem tudtam.

Dorcas felnevet a dizőz nevetésével. Elnyomja a cigit, előhúz a dobozból és rágyújt egy újra. Eredetileg Jamesékhez ment, de ott kint lóg a „tilos a dohányzás!” tábla, így kötött ki náluk. A konyhát karácsony óta nem takarították, jól illik ebbe a koszos és nyomorúságos kuplerájba, a széthányt holmik, csüggedt karácsonyi díszek, kávéfoltos újságok és mosatlan edények közé. Dorcas egy szívsajdító szépséggel megírt obszcén költemény. Benjy jólfésült, jólnevelt, kifinomult és jámbor. Gyertyafényes vacsorán elsuttogott szerelmes szonett. Sirius néha nézi őket együtt, és biztos benne, hogy őket az ég is egymásnak teremtette.

– Aztán kiszerettünk belőled – mondja Dorcas rövid szünet után.

– Hogy lehet kiszeretni valakiből? – Sirius felnéz rá. Ez már komolyan érdekli.

Dorcas ránt egyet megint a vállán. Mélyen kivágott, szűk, fekete felső van rajta, a mellei finoman ringnak minden hevesebb mozdulatkor.

– Belőled könnyű volt.

– Kösz.

– Volt pár csaj, akik szentül hitték, hogy ők vannak olyan különlegesek, hogy a végén úgyis mellettük állapodsz majd meg, és szánalmasan várták, hogy legalább észrevedd őket. De a többség úgy volt veled, mint én. Onnantól, hogy kiderült, hogy Remus farkára buksz, nem voltál érdekes. Nem lettél más lányé, úgy meg már érdekeltél. Hazamegyek – jelenti be, felkel, és a mosogatóhoz lép, hogy megmossa a kezét. Beletörli a konyharuhába a leázott mocskot és vért.

– Benjynél laksz még?

– Jah.

– Hivatalos?

– Mi?

– Ti.

– Baszki, dehogy! – Dorcas felnevet, erőltetetten és érdesen, mint aki biztosra megy, hogy még véletlenül se tűnjön gyengé(d)nek és szerelmesnek. – Még van két életem. Majd az utolsóban, talán. Mikor már fog is számítani. De addig – megrázza a fejét, majd sokatmondóan Siriusra mered – én nem fogom leláncolni magam.

– Nem lánc – vágja rá Sirius. (Vagy mégis az?)

– Póráz.

– Biztonsági kötél.

– Visszafog – grimaszol Dorcas.

– Talán néha nem árt. – Sirius tudja, hogy nem hangzott túl meggyőzően. Térfelet vált inkább: – Ha megfogadsz tőlem egy tanácsot – Dorcas itt felhorkan –, akkor megmondod neki, hogy szereted. Csak így, ennyit, egyszerűen. Baromságnak tűnik, de sokat számít most.

Dorcas gúnyosan és mindentudón vigyorog.

– Te mikor mondtad utoljára neki? – bök a nappali felé, ahová Remus önkéntes száműzetésbe vonult, miután szótlanul elé pakolt egy csomag papírzsebkendőt. Remus nem kedveli túlzottan Dorcast. Még tavalyelőtt nyáron az egyik gyűlés után Dorcasnak támadt egy ötlete, Sirius meg belement, és ment vele. Dorcas otthagyta a hetedik életét, Sirius meg majdnem a fél karját. – Világít az a füzet.

– Mi? – Sirius a kismamafüzetéért kap. – Faszomat – csúszik ki a száján, és akkora lendülettel ugrik talpra, hogy csattanva vágódik el mögötte a szék.

– Mi történt? – jelenik meg Remus nyúzott, kócos feje az ajtóban. Sirius agyán átfut, hogy mennyire szereti.

– Enid! – A füzetet az ajtófélfának fektetve körmöli kapkodva a választ, hogy Remus a válla fölött a teljes beszélgetést lássa. Dorcas is ott nyújtogatja már a nyakát mellettük.

„Szerintem követnek. Nem merek hazamenni, az Abszol útra jöttem. Ne szólj Lilynek.”

„Hol vagy pontosan?”

„Beültem Fortescue-höz. Úgy tettem, mintha eleve ide terveztem volna jönni, most pedig dolgoznék. Nem hiszem, hogy tudják, hogy észrevettem őket. Itt köröznek a bejárat előtt. Ketten. Nem tudom, mire várnak.”

„maradj ott megyünk”

Dorcas nem kérdez semmit, csak jólesően megropogtatja az ujjait, és megy velük.

 

„Bejöttem a Gringottsba. Félek.”

„itt vagyunk”

– Várj – ragadja meg Remus Sirius vállát. – Mi a terv?

Sirius türelmetlenül néz körbe. Az Abszol úton a szokásos hangzavar és forgalom, egyesek a kirakatok előtt bámészkodva andalognak, mások céltudatosan rohannak, teljesen hétköznapin bizarr ábrázatú boszorkányok és varázslók melegszenek gőzölgő tea és kávé fölött a mágiafűtötte teraszokon. Talán csak a patika nyíló-csukódó ajtaja csilingel feltűnően gyakran. Látszólag nem gyanús semmi, és őket se vette észre senki, pedig elég feltűnő látvány lehetnek, már csak Dorcas sálja miatt is. Nem mintha ő zavartatná miatta magát. Az alvadt vér az új fekete.

– Kimentjük Enidet, elintézzük azokat a férgeket. Minek terv?

Remus a fejét rázza.

– Küldök patrónust. Hívjuk a többieket – javasolja.

– Ne – ellenkezik Sirius.

– Megoldjuk – fogja a pártját Dorcas. Sirius kedveli Dorcast.

Meghajolnak a koboldőrök, ahogy elhaladnak előttük. Ezüst ajtó, márványcsarnok, Merlinre, ezt a nagyzolást. Pennahegyek karcos sercegése, pultra pergő galleonok, ékkövek törte fénysugarak. Semmi különös. Egy idősebb boszorkány poroszkál el mellettük, kedvtelve méreget egy nagyobb erszényt, mohón markolják göcsörtös az ujjai. Sirius majdnem neki esik; megbillen és hátrahőköl, ahogy Enid a nyakába ugrik. Egy mogorva kobold leteremti őket, mint a rossz gyerekeket.

– Sajnálom, sajnálom – hadarja Enid Sirius mellkasának –, gyenge vagyok, gyáva vagyok, nem mertem egyedül, sajnálom, ott voltam a téren, akkor vettem észre őket, és… csak eszembe jutott az az este, és… nem tudom, nem tudtam…

– Semmi baj, semmi baj... – Sirius csitítja. Most hősnek és megmentőnek érzi magát, csupa óvó erő az érintése Enid hátán, Remus vigasztaló simogatásába ütköznek az ujjai. Talán csak félreértés az egész, hisz miért is követnék épp Enidet, ha csak nem… (miattuk…) – Most már nincs semmi baj…

(Dehogynincs.)

– Hogy néznek ki? – türelmetlenkedik Dorcas.

Enid szipogva igyekszik összeszedni magát. Sokkal jobban megviselte az az este, mint eddig mutatta, hasít Siriusba. Nem lett volna szabad harcolni hagyni, vagy még többet kell majd gyakorolnia. Még többet fognak gyakorolni.

– Egy szőke és egy melák. A szőkének van a homlokán egy sebhely, és egy foltban hiányzik a haja.

Sirius összenéz Dorcasszal, bólintanak.

– Maradj itt Eniddel – fordul Remushoz.

– Te maradj – próbálkozik Remus. Patthelyzet, Siriust mindenképp magára kell hagyja. Ha Enidre pályáznak valamiért, Dorcasszal odakint talán nem sokra mennek, Sirius közben idebent veszélybe sodorja Enidet és magát. De lehet, hogy egészen mást gondol, fut át Sirius agyán, aztán úgy dönt, nem foglalkozik ezzel most többet.

– Védjétek meg egymást – mondja búcsúzóul, esélyt sem hagyva Remusnak a vitára, és Dorcasszal nekivágnak a vadászatnak.

– Érzem a vér szagát – szimatol a levegőbe Dorcas. Komótosan döcögnek lefelé a bank előtti lépcsősoron.

– Szó szerint.

– Szó szerint. – Dorcas röhög.

Előbb érzik magukon a tekintetüket, minthogy meglátnák őket. Egy sunyi képű, sebhelyes szőke, a fél fejét mintha nem is átok, hanem valami fenevad tépte volna meg, és egy nagydarab, baltaarcú melák. Felismerik Siriust. Felismerik őt, ahogy felismerték Enidet, talán ott voltak a vásáron, kézenfekvő magyarázatnak tűnik, és ez megnyugvást ad. Siriusnak hirtelen veszettül jó kedve lesz.

– Mi legyen? – súgja oda Dorcasnak izgatottan. El kell őket csalni innen, minél messzebb Enidtől és Remustól, minél messzebb az utcán bóklászó civilektől. Valószínűleg a halálfalók fejében is hasonló járhat, piti kis gazfickók lehetnek, valahol a halálfaló rangsor legalján, már ha létezik náluk ilyen. (Regulus vajon meddig jutott?) Nem mernek nyílt színen támadni.

Dorcas kihívóan megáll, és rájuk mered. Rájuk kacsint. Érzéki mosoly az ajkán, Dorcas istennőt játszik, most éppen Vénusz, Vénusz légycsapója, a mutatóujjával hívogató mozdulatot tesz, gyertek fiúk, kövessetek, gyertek fiúk, játsszunk egyet. És a két rovaragyú belemegy. Remek.

Most ők fognak eljátszadozni velük.

Mellékutcákon kanyarognak, egyre keskenyebbek és egyre kihaltabbak, errefelé már senki nem bajlódott azzal, hogy eltakarítsa a macskakövekre olvadt havat, alattomosan csúszik a cipőjük talpa alatt.

– Enyém a szőke.

– Én akarom a szőkét.

– A tied lehet a melák. Nagyobb dicsőség.

– Te vagy a férfi.

– A szőkének sunyibb a pofája. Veszélyesebb.

– Azért akarom én a szőkét.

– Elintézed a melákot, aztán átadom neked utójátékra a szőkét?

– Milyen lovagias!

– Csak neked, csak most, csak tőlem.

– Megegyeztünk. Te…

– Heh?

– Intézzük el őket mugli módon.

– Hogyértve?

– Pálca nélkül. Puszta kézzel.

– Te nem vagy százas.

– Jó móka lesz. Na? Benne vagy?

– Benne hát.

Egy zsákutcában megállnak.

– Ködösíts! – utasítja Dorcas, és Sirius már majdnem visszakérdez, de végül megérti. Könnyű suhintás, csuklóból, lazán, és a nehéz, sűrű füst áthatolhatatlan falat húz közéjük és a nyomukban lévők közé. Sirius harcra készen tartja maga előtt a pálcáját, közben Dorcast figyeli, aki villámgyors, gyakorlott mozdulatokkal húzza fel épp magát egy alacsonyabb, omlatag ház tetejére. Néhány törött cserépdarab a földre potyog.

Aztán a ködfüggönyt elfújja a fagyos januári szél, és a halálfalók csak állnak bambán, rozsdamarta, akadozó agykerekekkel elemezve a helyzetet, mert esküdni mernének, hogy az imént még ketten voltak, most meg már csak Sirius van ott.

– Expelliarmus! – használja ki Dorcas a pillanat zavarát, majd azzal a mozdulattal magához is hívja mind a két pálcát. A sajátjával egyetemben a farzsebébe vágja őket, őrült csatarikoltást hallat, kacagó hiéna egy fékevesztett tivornyán, mégis elegáns párducként veti rá magát – a szőkére. Naná. (Dorcas, te kis dög.)

Szóval Siriusra marad a melák. Zsebre teszi a pálcáját, megtornáztatja a karját, vállkörzés, jobbra roppan a nyaka, majd balra is egyet, a kezét ökölbe szorítja, megszólal a gong, első menet, mehet. Jólesően feszülnek az izmai, ahogy meglendíti a karját, és teljes erőből orrba vágja a melákot. A melák meg se inog, csak rávigyorog, foghíjas a vigyora, mint aki sok közelharcot átélt már. Basszus. Sirius a pálcáért nyúlna, de a behemót meglepően gyors, bűzszellő előzi meg az ütést, Sirius elhajol, de az ormótlan ököl így is a halántékába csap. Lélegzetvételnyi sötétség és csend, aztán vakító fény és vad táncot járó fájdalomszikrák, Sirius émelyeg, éles, hasító nyilallás, ezúttal hátul a koponyáján, és a feje a téglafalnak koccan újra és újra és megint.

– Rúgd tökön! – tanácsolja Dorcas, és kacag tovább, mint aki rég szórakozott már ilyen jót.

Sirius azon kapja magát, hogy vele együtt nevet. Eszelős egy ötlet, főleg így, hogy immár az ellenfele is tudja, bár az ábrázata alapján az is erősen kétséges, hogy hallgat-e egyáltalán az emberi szóra. A mocsárszínű tekintetében kongó értelemhiány és a bőréből áradó gyomorforgató szag alapján Sirius le merné fogadni, hogy félig troll lehet. Rámarkol a karjára, hogy viszonylag egy helyben tartsa, na meg hogy vele is kevésbé forogjon a világ, aztán minden erejét összeszedve a melák lábai közé rúg egyet. A behemót megbillen, és Sirius rúg megint, ezúttal térdre megy, majd bízva benne, hogy a csúszós talaj a jófiúkat segíti, mint a mesében, teljes lendülettel nekiveselkedik, és földre viszi a böszmenagy testet. Undorító egy ilyen akármi fölött térdelni, állapítja meg, miközben többször egymás után arcon vágja. Az ökle sajog, a meláknak fröcsög a nyála, lelöki magáról Siriust, de ő valahogy fölé kerekedik újra, majd fordul a világ megint, a gyomra háborog, a koponyája lüktet és zúg és sajog, a hátán fekszik, a melák ott tornyosul fölötte, rohadtul nehéz és rohadtul büdös, és így már annyira azért nem is jó ez a kis móka. Mocskos, kérges ujjak kulcsolódnak a nyakára.

– De undorító vagy… – röhögi Sirius ugatva-zihálva. – Mikor mostál te utoljára fogat? Vagy mit… – A behemót fröcsög, Sirius nyakán erősödik a szorítás, és ő még akkor is nevet, mikor elkezd beszűkülni a világ.

Meggyvörösre festett körmökkel érkeznek a segítő kezek. Dorcas hátulról veti rá magát a melákra, az arcába kapva húzza hátra, tompa körmei a vastag bőrbe tépnek, vörös csíkokkal szántják, a száját eszelős vicsorra rántják, majd beleakadnak a szemgödrébe. Nedves hangok, a melák torkaszakadtából üvölt, és Sirius nem néz oda. Felkap egy kilazult macskakövet a földről, lecsap egyszer és újra, üti és üti újra, amíg mozog. Deformált, véres roncs tátong a melák erős nyakán, ha Voldemort látná, talán ez alapján tervezne új halálfaló maszkokat, csak úgy heccből, mert ez azért már tényleg túl hatásvadász, de különleges alkalmakra kötelezővé tehetné. A behemót még él, eszméletlenül, cuppogva-recsegve szuszog.

Egyszerre, lassan fordulnak Dorcasszal a szőke halálfaló felé.

Az a földön fekszik és nyöszörög, a nyakából törött cserépszilánk mered az égnek, a lábait összeszorítva felhúzza, mint egy búgócsiga, forog és rúgkapál a síkos talajon. Vér patakzik a füle mögül, és a korábbinál nagyobb foltban hiányzik a haja. Dorcas sötéten csillogó szemekkel, párducmosollyal és groteszk szeretettel szemléli a teremtményét. Egy ragadozó stíröli hasonló kedvvel az ebédjét. Puha kis pamacsokat piheg a fagyba. Édes-kéjes kis pamacska. Végigsimít Sirius csuklóján és tenyerén, ahogy kibontja és átveszi ujjai közül a vértől ragacsos követ.

– Ne! – Sirius leállítja. – Várj. Ezzel előbb elbeszélgetünk...

Dorcas bólint, a kődarabot könnyed mozdulattal maga mögé ejtve. Kecses ívben találja arcmaradványon a melákot. Míg Sirius elé térdel, ő a sérült vállába marva szemmagasságba húzza a szőkét.

– Miért követtétek azt a nőt?! – sziszegi Sirius, pálcáját a halálfaló torkának szegezve. Ennek is szörnyen büdös a szája. – Halljam, miért?!

A szőke csak vinnyog és jajong, szánalmas ellenállási kísérletként megpróbálja Siriust arcon köpni, de frissen elvesztett fogakkal nem sikerül a célzás, saját állán csorog le a véres nyál.

– Kérdeztünk valamit! – rivall rá Dorcas, és mélyebbre löki a vállában a cserepet.  A nyaka felé fúródhat és eltalálhat valamit odabent, vizenyős szemei fájdalomtól guvadnak ki, szája sarkából vérpatak tör elő.

Léptek dobognak futva a hátuk mögött.

– Szívem?

Dorcas leejtett vállal szusszan, fintorog, és megforgatja a szemét.

– Édesem! – Szívdöglesztő mosolyt villantva fordul hátra. Ez valami belső poén lehet. Benjy talán azért tűnhetett meglepettnek, mert általában nem tartozik a vicchez, hogy Dorcas kezei közt közben egy félholtra vert halálfaló habos vért bugyog. Általában.

– Mi a fene folyik itt? – hápogja Marlene. Mögötte ott sorakozik James, Peter és Alice, az utca végén felbukkan Remus sápadt arca és borzas üstöke, és vele van valószínűleg Enid is, bár őt teljesen kitakarják a többiek.

– Vallatás! – Sirius és Dorcas egyszerre vágja rá.

Pukkanások.

Aurorok. Mint mindig, most is késve, de azért ellentmondást nem tűrve jelzik, hogy a munkát innentől átveszik, nekik pedig semmi keresnivalójuk itt. Dorcas csalódottan hajítja el a vonagló testet, majd búcsúajándékként az ágyékára lép még egyszer, és unottan megtapossa, mintha cigarettát nyomna el.

Úgy baktatnak az Abszol útra vissza, mint egy félresikerült buliból hazaigyekvő kis csapat. Sirius és Dorcas, ők ketten voltak az engedetlen rosszgyerekek, akik kiszöktek a tiltott mulatozásra, ahová értük jöttek a szigorú szülők, szerepükben Marlene és James, és most szégyenmenetben vonszolják őket haza. Alice a jószülő, ő még mentené a menthetőt, vívódva gondolkodik valami enyhítő körülményen, Peter a szomszéd kölyök, aki mindig kimarad a jóból, hogy aztán csodálón és irigykedve csüngjön a vagány rendszegők beszámolóján, és később úgy adja tovább a történteket, mintha saját tapasztalatból mesélne. Benjy a gazdag, eminens srác, ő persze csak véletlenül volt ott egy ilyen züllött buliban, de ha már ott volt, összejött gyorsan a legjobb csajjal, és úriemberként el is kíséri haza. A sor végén Remus, a partigyilkos, aki beköpte őket a szülőknek, és Enid, még mindig Remus oltalma alatt, akinek vélhetően fogalma sincs, hogy keveredett ide és alapvetően mibe is keveredett, de ha már itt van, velük tart, mert kötelességének érzi, hogy ellássa a sérült gyerekeket.

– Azért egyszer dughatnánk – közli Dorcas, miután percekig méregette kedvtelve Siriust. Benjy a túloldalán battyog, szerelmesen fogja át a lány darázsderekát, és nevet.

– Kihagyom, de azért kösz – hárítja a bájos ajánlatot Sirius.

– Nem vagy rá kíváncsi se? – vonja fel sötét, ívelt szemöldökét Dorcas.

– Nem.

– Komolyan? Felőlem csinálhatjuk négyesben is. – Benjyre pillant, aki erre derűsen széttárja a szabad karját, legyen, ahogy akarod, drágám.

Sirius vakkantva felröhög.

– Erre az egyre nem fogsz tudni rávenni – szögezi le.

– Azért gondold át. – Dorcas sandán hunyorít rá.

– Nincs mit. – Sirius szűkszavúan, de jókedvűen diskurál. Dorcas legalább nem idegesíti. Kevés az ilyen. Bírja a lányt, bírja a stílusát.

– Nem mondom, hogy tetszene, de izgalmas lenne. Szebbek vagyunk, puhábbak, nedvesebbek, és akármeddig bírjuk.

– Már elkeltem erre az életemre, meg a következőkre is. – Sirius tettetett sajnálkozással jelenti be.

– Ez nem arról szól. – Dorcas rálegyint.

– Nekem igen. – Ezt már őszintén mondja.

Dorcas vállat von.

– Kár.  – Átfogja ő is Benjy derekát, a fenekére csúsztatja a kezét, és nem foglalkozik Siriusszal többet.