Lelassulhatna az idő

Ötödik rész. Ebben már van egy icipici Remus is. :$

V.

 

Aztán elkezd megint tönkremenni minden. Hullámvasút az élet.

Remusszal álmodik. Mikor hajnalban Enid ellibben mellette, még tisztán emlékszik rá, aztán elfelejti. Bűntudata lesz, amiért elfelejt valamit, ami kötődik Remushoz.

– Nem mész – dünnyögi álomfoszlányokat hajkurászva Enidnek.

– De.

Az egyik füzetes lány az, valószínűleg nincs baj, de azért jobb biztosra menni. Tényleg nincs baj, Sirius alig húsz perc múlva felriad újra, mikor Enid hazajön. Hallgatja, ahogy lehúzza a kabátja cipzárját – aztán vissza. Felbukkan az ajtóban az arca. Halovány, mint egy szellem.

– Alszol? – suttogja.

Sirius válaszul a párnába morran.

– Be kell mennem a Mungóba, muszáj, sürgős, nem tudom, mikor jövök… – hadarja Enid.

Sirius megtámasztja az állát a párnán. Remus szerint ez a legbánatosabb bánatos kutya ábrázata.

– Megígérted.

Enid megcsóválja szomorkásan a fejét.

– Megpróbáltam. De az nem én vagyok. Bocsi.

Sirius nem érti. Fekszik az ágyban órákig, dobálja magát, forgolódik, és nem érti. Ő mindent megtett, és az nem elég mégsem.

Remusért is mindent megtesz, és az sem elég.

Ennek az egésznek semmi értelme így, dörmögi a párnába, aztán rájön, hogy magában beszél.

Valahogy reggel lesz, mert az az átkozott idő, az halad, és Enid még mindig nem jött haza.

Sirius nem kel fel, mert minek. Vannak ilyen napok. Amik csak vannak, de minek. A lézeres macskajátékokat pont az ilyen napokra találták ki, fekszik az ágyban, és egyetlen gombnyomással remegő fénypontot küld a szőnyegre és a falakra, majdnem olyan, mintha varázspálcával varázsolna. Lehetőségeken és jövőképeken gondolkodik közben, mert tudja, hogy előbb-utóbb úgyis fel fog kelni. Semmit sem képes túl sokáig bírni.

Lehetne macskás öregbácsi. Mint a szomszédban lakó macskás öregnéni, Mrs Brown. Ő Mr Black lenne. Gyűlölte, mikor így szólították a Roxfortban a tanárok. Felvehetné Remus nevét, ahogy Lily is felvette Jamesét, hogy egyértelműen egy család legyenek, és akkor Sirius Lupin lenne. Egy család lennének, apa, apa, gyerekek, fogadhatnának örökbe, vagy ki tudja, talán vannak erre más módszerek, megkérdezhetné Enidet. (Enid azt mondta, Remusnak elméletben lehetne gyereke.) (Csak ahhoz valaki más kéne mellé helyette, valaki, akit beenged a női mosdóba a piktogram boszorkány…) Szopinapló helyett cuminaplót vezetne. Család lennének, Lupinék és Potterék, összejönnének családi programokra minden hétvégén. Hétköznap pedig eljárna munkába, ahogy azt minden normális (normális…) ember is teszi. Sikítva tiltakozik ellene minden porcikája. Sirius Lupin. Belesajdul a szíve és a füle, olyan idegenül hangzik. Egy kóbor kutyának nincs családja és nincsen családneve. Ez nem az ő jövője, és nem a macskák miatt.

Lehetne az, akinek a világ úgyis látja. A csibészes félmosoly, a bőrdzseki és bakancs, a vagány és megközelíthetetlen motoros srác, akiért rajong a másik szomszédban lakó lány. A bajkeverő. A lázadó. Vakmerő önbizalom és hanyag magabiztosság, nemtörődöm lazaság. Szívná a dohányt, magasról téve rá, hogy tönkremegy a tüdeje, csak saját maga teheti saját magát tönkre, más nem ejthet sebet se rajta, se benne, felcsapná az asztalra a lábát, és hátradöntött székkel, a hanyattesés peremén billegve nevetne harsányan, ugatva, kinevetné az életet és a halált. Néha elhiszi, hogy ez ő. Aztán áll a semmi közepén a zuhogó esőben elveszve (mint egy szánalmas kis buzi), és várja, hogy valaki megtalálja. Megszárítsa, hazavigye, megetesse, ágyba tegye. Megölelje. Szeresse. Szabad akar lenni és ragaszkodni és tartozni. Inkább lenne elveszett, mint kóbor, mert aki elveszett, azt talán keresi és hazavárja valaki, ott lenne az arca házfalakon és villanyoszlopokon, mint a körözési plakátokon, elveszett, kérik vissza, kérik haza. Haza. Hazamehetne, ha tudná, hova. Volt egy otthoni címe itt Londonban, ahová a roxfortos levele érkezett (ahol volt egy öccse), aztán a Roxfort lett az otthona, a szünetekben Jamesékhez ment haza, hazajár hozzájuk most is, este fel akarta hívni Remust az otthoni telefonon, most pedig Enidet várja, hogy jöjjön már haza.

Nincs családja, nincs otthona. Nincs jövője. Csak kóborol a mostban.

Felkel, mert éhes, és nincs itt Remus, hogy ágyba hozza a reggelit. A gabonapelyhet szórja, mikor megzörren a lakásajtón a zár.

– Mi történt? – kukucskál ki, hátsó két lábára billentve a székét.

– Hanyatt fogsz esni. – Enid a kesztyűjét veszi le. Színtelen a hangja és színtelen az arca, éjfél helyett delet üt az óra, oda a varázs, ami tegnap este körbelengte. Legalább a cipellőjét elhagyhatta volna. Letesz Sirius elé egy Reggeli Prófétát. – Megetetted Baldurt?

Sirius bólint.

– Cseréltem a vizét is. Reggel sokat játszottunk.

– Köszönöm.

– Csináljak neked enni, amíg fürdesz?

– Nincs étvágyam, köszi.

Sirius nem mer a Reggeli Prófétához nyúlni.

Cuppog a tusfürdős flakon, ahogy Enid az utolsó cseppeket igyekszik belőle kipréselni. Este még majdnem félig volt, vagyis egy fél flakon tusfürdőt magára locsolt. Sirius Remusra gondol, aki láthatatlan szennyet sikál-sikál újabban magáról addig, míg a bőre égővörösre nem sebesedik. 

Nem mer a Reggeli Prófétához nyúlni.

Ha nagy baj lenne, ha ismerős (közös ismerős) lenne, azt elmondta volna Enid, biztos benne. Megkérdezi a zuhany után tőle, hogy kéri-e a vállát sírni. Enid nemet mond, mert a sírás még nem hozott vissza a halálból senkit, aztán lefekszik aludni, és fel sem ébred estig.

Sirius leszalad a boltba tusfürdőt, tejet, kenyeret venni. Lázadó nagyvagány, vanília-kókusz és kakaóvaj-kókusz tusfürdő közt vacillál, hosszasan válogat a tejek között zsírtartalom és szavatosság alapján. Talán ezt jelenti felnőni.

– Más valamit? – Az eladó gépiesen kérdezi.

Sirius vesz egy doboz cigit.

 

Mészárlás, kegyetlen, brutális, megkínzott, megcsonkolt, darabokra tépte, imperius, cruciatus, a gyilkos átok. Címszavakban futja át az újságcikkeket. Átnézi az áldozatok neveit is, egyik sem mond semmit. Neki csak betűk, másoknak életek, anya, apa, testvér, szerető, barát, gyerek. Megakad a szeme öt azonos vezetéknéven. Teljes családot irtottak ki. Visszakeresi az egyik cikket, „… és velük három gyermekük: Agnes (5) Charlotte (2) Lucas (2)”. Mondani szeretne valamit Enidnek, de nem talál olyan szavakat, amikért megérné őt felébreszteni. Békésen alszik, macskásan összekucorodva, remélhetőleg nem álmodik. Sirius behúzza a szobájában a sötétítőt, megigazítja a takarót a vállán, aztán sétálni indul.

Családokat irtanak ki szórakozásból, és megy tovább az idő, megy tovább az élet. Sirius rágyújt. Ropogós hideg a levegő, így olyan, mintha csak párafüstöt eregetne. Céltalanul lődörög a környező utcákban. Semmi sem utal rá, hogy háború van, karácsonyra készül a város, darukosárból nyújtózó muglik hópihét és Mikulás-szánt mintázó fénydíszeket erősítenek fel a villanyoszlopokra. Egyetlen bűbájjal megoldható lenne. Az étterem előtt elhaladva lelassít egy pillanatra: bíbor masnikkal és arany csengettyűkkel ékszerezett műfenyő girlandot igyekszik az ablakba aggatni egy olajbarna arcú, zömök, korosodó néni. Nem ducin zömök, inkább erősen, mint aki sok tésztát gyúrt-dagasztott már életében. Elakad a mozdulatban, mikor Siriust észreveszi, ismerős, hosszúpillás, sötét-meleg bociszemekkel pillant rá, és mosolyogva integet neki. Sirius visszamosolyog és visszaint. A néni elvileg nem láthatta őt tegnap, de ez cseppet sem zavarja abban, hogy úgy üdvözölje most, mintha Enid unokatestvéreként máris családtaggá fogadta volna. Furcsák az emberek. Szapora léptek dobognak mögötte, ahogy továbbsétál.

– Sirius! – Rekedtes hang, akcentus. Mattnek a valódi nevén mutatkozott be tegnap, nem lepte meg, brit szeszélynek gondolja biztos, hogy egyes szülők ilyen bizarr neveket választanak a szerencsétlen gyereknek. – Szia!

– Szia. – Visszaerőlteti az illedelmes mosolyt az arcára. Nem akar beszélgetni, ha nem Enid potenciális fiúja volna, elküldené a francba. Matt egy szál ingben szaladt ki, fázósan öleli magát, Sirius bízik benne, hogy hamar feladja.

– Hogy van Enid? – Nem adja.

– Hajnalban be kellett mennie a kórházba, nemrég ért csak haza. Most alszik – mondja Sirius, és reméli, hogy Matt ebből megérti, hogy ideje őt békén hagynia.

– Este jöttök enni? – Nem érti.

Sirius végigméri őt a nappali fényben, ha már így alakult. Alacsonyabb nála, és egyértelműen idősebb, valahol féltávon járhat közte és Enid között korban. Rengeteg, erős, fényes fekete haja van, jobban állna neki, ha megnövesztené, a borostája tipikus eltüntethetetlen mediterrán borosta. Szépvonású az arca. Nem bálványozandó szépség, nem is a szomszéd srác típusú jóképű kölyök, egyszerűen csak szép és szimpatikus. Illik Enidhez. Vajon Remusról és róla gondolja-e bárki, hogy illenek egymáshoz? Majd megkérdezi Jamest. (James válaszul kiröhögi, amiért ennyire az agyára ment a szerelem. Ő erre visszavág a szopikérdésekkel, aztán elhülyülik szépen az egészet.)

– Nem hiszem. Nagyon kimerült.

– Nagyon erős. Nagyon nehezet dolgozik. Csodálom érte.

Sirius bólint. Most már azért is kellemetlenül érzi magát, mert ennek a srácnak fogalma sincs, kicsoda valójában Enid. Talán idővel megtudja. Hogy fog vajon reagálni? Hogy reagálhat egy mugli, ha megtudja, hogy létezik az eddig ismert világon túl egy másik világ is? Hogy élete párja egy boszorkány, aki varázspálcával hadonászva olyan sebeket gyógyít be, amire még a legprofibb mugli orvos sem lenne képes?

– Beszélt rólam tegnap óta? – érdeklődik Matt félénk mosollyal. Még a mosolya félénk kiadása is felháborítóan tökéletes, Sirius azzal vigasztalja magát, hogy csak a gödröcskék meg a napbarnított bőre teszi. Magasról tesz másokra, magasról tesz az egész világra, arra, hogy mit gondolnak róla mások, hogy mit gondol róla a világ, mégis csorbát ejt a hiúságán, ha bárki, bármiben jobbnak bizonyul nála. (Talán ezt hívják féltékenységnek.) (Miért érez mostanában néha féltékenységet Remus mellett?)

– Igen, naná – hazudja. Kegyes hazugság, belefér az ilyen. Csak el ne felejtsen róla szólni Enidnek.

– Jókat mondott? – Rebegő remény Matt hangja. Tényleg szerelmes. Ilyen egyszerű is tud lenni a szerelem?

– Majd elmondja neked személyesen.

 Úgy csillognak Matt melegbarna szemei, mintha a vártnál is jobb választ kapott volna.

– Ha adok valamit, elviszed neki?

– Persze.

– Bejössz? – int az étterem ajtaja felé.

– Várok kint. – Sirius felmutatja az ujjai közt fityegő cigit. A negyedik talán vagy az ötödik, mindegy is, a lényeg az, hogy tökéletes alibi arra, hogy idekint maradhasson anélkül, hogy megbántaná őket. (Tessék, ilyen figyelmes is tud lenni, ha olyan emberek boldogságáról van szó, akik fontosak neki.) (És Remus pont most nincs itt, hogy ezt lássa.)

Matt egy óriásdoboznyi sütivel és egy még nagyobb csokor virággal a kezében tér vissza.

– A virágokat én még kicsit soknak érzem, de az anyám nem olyan nő, akinek lehet ellentmondani, és őszerinte kellenek… – vallja be pironkodva (hogy lehet valakinek ennyire vicces az akcentusa?), búcsúzóul pedig rámutat Sirius cigit tartó kezére, elmondja, hogy tegnap megfigyelte, hogy Enidnek és Siriusnak ugyanaz a körme csillog, és hogy ez szerinte kedves.

Komolyan nem kéne ezt a srácot veszni hagyni, mereng virággal és sütivel felpakolva hazafelé menet Sirius. Majd elmondja Enidnek.

 

Vázát keres a virágnak. Nem talál csak egy üres lekváros üveget, engorgio, na még egy kicsit, így már jó, pont beleférnek. Nem ért a virágokhoz. Azok ott rózsák, az biztos, cirmosak, vagy milyenek (vagy cirmos csak macska lehet?) (Enidnél még a rózsák is cirmos cicává változnak.), a többiről fogalma sincs, mi lehet, rózsaszín, sárga, narancs, lila, jó illatú, szép csokor, olyan enides. Enid meg sem rezzen álmában, ahogy az éjjeliszekrényére teszi.

Sirius ellenőrzi az alomtálca tartalmát, lábnyomok és kisebb-nagyobb kupacok, kitakarítja, elsimítja, kislapáttal, biztos lenne valami bűbáj erre is, nem ismeri. Lefekszik aludni, mert nem tud magával mit kezdeni, és egyébként is fáradt, még ha nem is ma fáradt el. Ma tulajdonképpen nem csinált semmit. Telnek a napok, háború van, családokat irtanak ki, lassan Remust is elveszíti, és ő nem csinál semmit. Nagyon korán van még, kizárt, hogy el tudjon aludni, aztán elszundít mégis.

 

– Sirius…

Sötét van, mikor Enid felébreszti. Rendes, éjszakai sötét, nem fázós-borús novemberdélután sötét. Hízó hold pislog az ablakon be.

– Tetszik a virág? – Sirius megemeli a fejét, elvigyorodik álmosan-csálén. Ez jutott hirtelen eszébe, pedig biztos, hogy nem virágokkal álmodott.

Enid leinti. Nem mosolyog.

– Taníts meg harcolni.

– Most?

– Igen.

Sirius bólint.

Baldurt bezárják a hálószobába – Enid felkapja, beteszi az ágyba, elgügyögi neki, hogy most bent kell maradnia, aztán otthagyja. Csodálkozó aranypillantásából ítélve életében először esik meg vele, hogy valahová nincs teljesen szabad bejárása a lakásban. (Aztán persze az első zsörtölődő nyávogásra kiengedik, és átviszik a konyhába.) (Majd hasonlóképp vissza a hálószobába.) Hangszigetelő bűbájt szórnak a nappalira, a bútorokat pár suhintással a falak mellé tolják, nem nagy középen a tér, de pont elég. Puha matraccá varázsolják a szőnyeget, és elkezdődik a kiképzés.

Ez jó, ez hiányzott már nagyon, Sirius vérében izzik a mágia, visszatér belé az élet, minden pálcaintéssel fellobban a remény lángja benne. Megmutat, kijavít, ismétel, és közben egyre csak mesél, ezt az átkot ekkor használták, azt a rontást akkor, ebben a harcban így védekeztek, a másikban meg úgy. Valódi háborús hősnek tűnik az átélt (túlélt) kalandok után, és az az érzése támad, hogy az, amiben most vannak, az már a végjáték lesz, mert képtelenség, hogy ez örökké így legyen tovább. Törést hozott az idei nyár. A háború mostanra ez életük része lett, de eddig maga volt az életük, a tervek, a harcok, a gyűlések, a bevetések. Aztán ő megsérült, most először igazán, Lilynek és Jamesnek pedig gyermeke, Harryje született. Talán az jelezte a végjáték kezdetét, mikor James egy álmos (és szerelemillatú…) reggelen az ágyuk fölött állt, idült vigyorral, a bőréből majd kiugorva, és elújságolta, hogy apa lesz, aztán az egyértelműség kedvéért hozzátette, hogy Lily pedig anya lesz, és hogy ők ketten egymástól lesznek apa és anya, merthogy nekik kettőjüknek közös kisbabájuk fog születni, nagyjából nyolc hónap múlva. Később mindenki arról faggatta őket, hogy tervezett vagy becsúszott baba, és ők felháborodva vágták rá, hogy tervezett, nyilván. Ennek már a végjátéknak kell lennie, mert háborúban senki nem tervez gyereket, kivéve ha… Kivéve ha az időt felpörgetve próbálnak megélni mindent, amit lehet, addig, amíg lehet.

Ez már a végjáték, nincs több idő.

Valami történni fog, mert valaminek most már történnie kell.

Talán Enid is ezt érezte, mikor az éjszaka közepén felébresztette őt. Villámgyorsan tanul, de… nem ügyes. Nem fogja tudni megvédeni magát, sima párbajban még talán, túlerővel szemben semmiképp, de valószínűleg nem is ez a célja. Sirius kisebb sérüléseit mind gyöngéden begyógyítja, magán az összes véraláfutást sajogni hagyja, mint a bőrébe égetett bizonyítékot és kitüntetést, úgy viseli őket büszkén. Izzadtak, felhevültek, kipirultak, izgatottak, és Remus már nem csak önmagában, önmagáért hiányzik, hanem még valamiért, ami Sirius fejében (és egyéb, a folyamatban érintett testrészeiben) kizárólag hozzá tartozik.

– Nem hiányzik a szex? – Szünetet tartanak. Sirius háton hever a matracon, a pólója izzadt, a haja csatakos, a mellkasa piheg. Enid nem felel, míg magába nem önt egy liter vizet.

– Nem – mondja aztán, és elfekszik a földön Sirius mellett. Glutty, löttyen a hirtelen mozdulatsortól a víz a gyomrában.

– Hogy csinálod? – Sirius úgy néz rá, mintha valami szuperhős volna.

– Te hogy csináltad Remus előtt? – kérdez Enid vissza.

Sirius eltöpreng, mi is volt Remus előtt. Nem volt Remus előtt. Remus olyan, mint az időszámítás kezdete, azóta világ a világ, hogy Remus van.

– Nem volt Remus előtt.

– Nem? – böki meg Enid sorozatban többször Sirius jobb tenyerét. – Nemnemnem?

Sirius lebukottan hunyorít.

– Az is számít?

– Én beszámítom. – Enid rákacsint, aztán amíg Sirius azon gondolkodik, hogy maradt-e még olyan tabutéma, amit nem tárgyaltak ki, hozzáteszi: – Nagyon szerencsések vagytok, hogy ilyen fiatalon megtaláltátok egymást.

Sirius erre csak bazsalyogni tud, mint a vadalma.

– Cuki vagy – cukizza le Enid már megint, majd felpattan, és Sirius karját megragadva kísérletet tesz, hogy őt is felrángassa. – Támadj meg!

Valahogy másnap lesz. Néha esznek és alszanak, Enid akkurátusan megválaszolja a füzetes kérdéseket, az egyiket közvetlenül azután, hogy egy rossz esés után reccsenve töri el a karját. Megírja a választ, összeforrasztja a csontját, és gyakorolnak tovább. James Harry születése után egyszer azt mondta, hogy ha még egyszer valakitől meghallja, hogy a nőkre a „gyengébbik nem” szófordulatot használja, azt úgy megátkozza, hogy az illető onnantól élete végéig a fenekén fogja az orrát hordani. Sirius most, Enid kitartását látva mélységesen egyetért vele.

 

– Lassan telihold lesz.

– Ühüm. Még három nap.

– Nem kéne hazamenned?

– Kidobsz?

– Nem, de…

– Úgysincs otthon.

 

Reggel Sirius azt álmodja, hogy Remus hangját hallja. Nincs ebben semmi meglepő, gyakran álmodunk az alapvető szükségleteinkkel, enni kell, inni kell, pisilni kell, Remus kell.

Valójában délelőtt van, Sirius pedig ébren van.

Kibotorkál a konyhába, ahonnan a hangokat álmodja, megáll az ajtóban, az ajtófélfának dönti a vállát, aztán csak bámul Remusra. Az ott egy kedvencpulcsis Remus, mellette egy pizsamás Enid, az asztalon két bögre tea, filteres, és egy Baldurkandúr, busa fejét Remus cirógatja. Idilli a délelőtt, napfényes, hűvös arany. Nem tűnik valódinak. Sirius megvakarja a fejét, hangosan ásít, megvakarja a hasát is, aztán úgy dönt, visszabotorkál az ágyba, mert állva kimerítőbb álmodni.

– Tényleg ő az – csacsogja ekkor Enid. – Lily is írta, meg le is ellenőriztem neked. Másnak nem adnálak oda.

Sirius nem érti, mi van.

Remus azzal a mosolyával mosolyog rá, amitől szebb hely a világ.

– Itt vagy – kockáztatja meg Sirius rekedten.

Remus bólogat.

– Nem mentél el.

– Nem.

Aztán csak nézik egymást.

– Megváltoztál – állapítja meg Remus, és még mindig mosolyog. Siriusnak az jut eszébe, hogy azért ilyen fényes a délelőtt, mert Remus mosolya láttán megolvadt a nap, és befolyt az ablakon át, és Merlinre, ez milyen giccses gondolat.

– Tényleg?

– Igen. – Remus Sirius csillámos lábkörmeire mutat.

– Bejön?

Remus színpadias érzékiséggel beharapja az ajkát.

– Simán.

És Sirius leül közéjük reggelizni, mintha nem történt volna semmi.

Estére érnek haza, előtte még macskáznak, segítenek Enidnek bevásárolni, macskáznak, búcsúzkodnak, macskáznak, búcsúzkodnak megint. Sirius zsebkendőt lobogtatva integet (tiszta, bizonygatja), és megígérteti Eniddel, hogy holnap meglátogatja őket. Enid zsebkendőt kap elő, eljátssza, hogy belefújja az orrát, lobogtatva integet vele, és megígéri, hogy holnap meglátogatja őket.