'Szeretlek'

Kulcs: ajándékcsomagolás – jelen esetben kicsomagolás. E/2, fluff és giccs. Nagyon giccs. Roxfort után. (Ez eredetileg egy roxfortos évek alatt játszódó, csupahumor, csupabaromkodós szösszenet lett volna – de valamilyen megmagyarázhatatlan okból kifolyólag úgy döntöttem, hogy időutaztatom az ötletet. Így lett belőle Roxfort után és háború-árny.)

Remie szépsége

Sirius kizárja a hideget, amikor elnyomja a cigit, és becsukja az ablakot. A kandallóban pattog a meleg. A hidegben háború van, reszketés és szomorú mosolyú szellemarcok a könnyfátyolon túl (mindenki, akit ebben az évben elveszítettetek), de itt bent, a melegben karácsony van. Sirius úgy döntött, ma csak karácsony van. Ma csak ti vagytok. Nagyon szereted őt ezért.

Nagyon szereted azért a sejtelmes csillogásért is a szemében, amivel rád (egyedül rád) néz, és aminek az üzenete jó ideje nem titok már előtted.

– Hmm, dögös – vigyorogja, mikor észreveszi a pulcsidat: a Jamestől kapott eddigi leggiccsesebb, legidétlenebb szarvasos darab, ráadásul hatalmas is, mintha egy bolyhos és csilivili zsákba bújtál volna. De nagyon jó puha és meleg.

– Fáztam – feleled enyhe szemrehányással a hangodban, mire Sirius úgy pislog rád, aztán az ablakra, újból rád, majd a cigisdobozra, és végül ismét rád, mint egy bánatos kiskutya. Pedig csak azt akartad, hogy megöleljen és felmelegítsen. Kinyújtod felé mindkét karod, hogy visszacsempészd a mosolyát, amit az imént olyan meggondolatlanul elloptál.

Ragyogva repül feléd (és nem csak azért, mert a Jamestől kapott eddigi leggiccsesebb, legidétlenebb repülő rénszarvasos zoknija van rajta), közben felkap a kanapéról egyet azok közül a girlandok közül, amik már nem fértek fel a karácsonyfára; sziporkázó fénykígyóként táncol a levegőben, ahogy Sirius, mint egy hurkot, átdobja a fejed fölött, és azzal húz magához kacéran közelebb.

– Kikötözőset játszunk? – kuncogod.

– Szeretnél? – csillan fel a szeme, és már nyomja is a kezedbe az aranyszínű füzér két végét.

– Szeretlek – súgod a fülébe, miközben átcsempészed a girlandot a karjai alatt, és összecsomózod a háta mögött. Aztán a karjaiddal is átöleled, és lehunyt szemmel imádkozol valakihez, bárki is figyeljen odafent ezen a karácsonyestén, hogy lássa, hogy értse, és soha szét ne tépje a köteléketeket.

Néha megrémít, mennyire függtök egymástól. Megrémít, hogy Sirius, mintha olvasna benned, pontosan ekkor csókol meg. Borzongatóan gyöngéd az ajkai érintése. A keze már jóval határozottabb; céltudatosan siklik végig az oldalon, a húsodba markolva elidőzik a fenekeden kicsit, majd újból feljebb merészkedik, bebújik a pulcsid alá – ahol aztán megtorpan, mikor útját állja a girland. Ő sem akarja, hogy lehulljon rólatok a karácsonyölelés. Kihasználod a pillanatnyi tanácstalanságát, és a hajgumi börtönéből szabadjára engeded nagy műgonddal zilált kontyba rendezett tincsei feketeségét, hogy belerejthesd az arcodat, miközben oldalra hajtva a fejed a csókjait a nyakadra tereled. Azonnal rátalál arra a pontra, amitől tehetetlenül reszkető érzékdarabkákra hullasz szét. A karjai megtartanak. Édesebb sóhajokat csal elő belőle a tudat, hogy ennyire élvezed, amit veled tesz, mint amikor te kényezteted. Mosolygó ajkaid visszakövetelik maguknak a száját, és ki is sajátítják egy időre; közben, ahogy egyre mohóbbá válnak a csókjaitok, becsúsztatod a kezed összesimuló alhasatok közé, hogy kitapogasd a farmer durva szövete alatt domborodó helyzetet. A helyzet egyértelműen a hálószobáért és a karácsonyi ajándékod mihamarabbi átnyújtásáért kiált. Lassan indulsz meg vele az ajtó felé.

– Várj – pihegi, és elhúzódik tőled, amennyire a girland és az ereje engedi. Vagyis úgy nagyjából három centire. Megtorpansz, de nem mozdulsz, a szemed se nyitod ki, mert tudod, hogy úgyis belemerül, beleveszik még legalább kétszer a csókjaidba, mielőtt folytatódna ez a beszélgetés. Hagyod, hadd fedezze fel ő a szádat, hadd higgye, hogy ő csábít el téged. Mégiscsak karácsony van…

– Várj… Várj már… – zihálja az ötödik ráadáscsók után. Mozdulatlanul állsz; ő képtelen nyugton maradni, a kezei összevissza futkároznak a testeden, mintha nem tudná, hol érintsen, mert bárhol is ér hozzád, képtelen betelni veled. Vannak pillanatok, mint ez a mostani, mikor nem gondolkodsz azon, vajon miért képzeli azt, hogy ennyire kíván téged, mikor nem rettegsz attól, vajon mikor fog rádöbbenni, hogy téved, és csak hagyod, hogy szeressen.

– Nem csinálok semmit – nevetsz, mert pontosan tudod, mennyire imádja a nevetésedet. Imádja, amikor boldog vagy.

Majdnem egy percig némán méreget. Látod rajta, hogy készül valamit mondani, de végül csak megrázza a fejét hitetlenkedve, mintha nem találna szavakat se rád, se az érzéseire. Valószínűleg rájött, hogy úgyis beszél helyette a tekintete. A csillogás a szemében. Megcirógatod az arcát. Puszit nyom a tenyeredbe, aztán óvatosan lesodorja a csípőtökről a girlandot; úgy léptek ki belőle mindketten, hogy a csomó sértetlen marad.

– Ajándékbontás! – rikkantja ekkor Sirius hirtelen, és kacagva beveti magát a karácsonyfa alá; izmos, karcsú teste inkább párducra, mint kutyára emlékeztet. Fekete párducra – zöld és piros, aranypomponos zokniban. Szívmelengetően mókás látvány. Úgy nevet, ahogy az első együtt töltött karácsonyotokkor, tizenegy évesen nevetett, amikor még nem volt ott az ajkán, állán az a halvány átok-heg, és a szívén sem voltak még ilyen mélyek a családja okozta sebek. Odakucorodsz mellé, és újból megcsókolod. A fenyő az illatába burkol titeket, könnyű és varázslatosan meghitt lepel, meseburok, védőburok, Sirius egyik keze a hajadban, a másik le-fel siklik a hátadon, karodon, és az ereidben úgy száguld utána a vér, mintha minden sejted, létezésed minden láthatatlan kis részecskéje az érintésére ácsingózna. Még az is kellemes, ahogy a padló nyomja a térdedet. Azt jelenti az is: élsz.

– Csukd be a szemed – kéri Sirius suttogva, miután nagy nehezen elszakad az ajkaidról. Állítólag vannak olyan emberek, akik nem élvezik különösebben ezt a fajta néma üzenetváltást két nyelv, két lélek között. Szerencsére Sirius nem ilyen. Ő bármikor, bármeddig képes a szádat élvezni. Legalább annyira elbűvöli a csókolózás csodája, mint téged.

A karácsonyfaégők színes fényei átvilágítanak lehunyt szemhéjaidon, tompán derengő tarkaságuk megnyugtat, mert így nincs teljesen sötét. Mostanában újra elkezdtél félni a sötétben. Nem árultad el Siriusnak, mégis, azóta ragaszkodik hozzá, hogy látni akarja az arcod legapróbb rezdüléseit is szeretkezés közben – a villanyt, mécsest pedig valahogy elalváskor is rendre égve felejti. Most halkan motoz, mocorog a fa alatt. Mosolyogsz. Szereted a meglepetéseket, ő pedig mindig olyan édesen büszke magára, valahányszor sikerül téged meglepnie, hogy eszedbe sem jutott eddig azon morfondírozni, vajon milyen ajándékkal készülhet.

Ő egy szeretlek-et kap tőled, ami ugyan nem újdonság, és nem is meglepetés (csak ma reggel óta is jó párat kapott már belőle), de a bizonytalanságban a biztosság és a biztonság a legnagyobb ajándék. És persze mert szeretlek-ekből sohasem elég.

Sirius egyszer megkérdezte tőled, mi a jó abban, hogy megszállottan gyűjtögetsz mindent, mindenféle, látszólag jelentéktelen kis mütyürt, képeslapokat, faleveleket, csokipapírokat. Emlékek, felelted majdnem, de nem akartál túl érzelgősnek tűnni előtte (nem mintha nem tudná pontosan, milyen vagy. nem mintha nem a lelkedbe szeretett volna bele.), szóval inkább visszavágtál, mondván számodra meg az az igazán érthetetlen, hogy ő nem gyűjt semmit sem. „Honnan veszed, hogy nem gyűjtök semmit sem?”, kérte ki magának, mielőtt halvány pírba borult arccal megsúgta neked, hogy egész szép gyűjteménye van már szeretlek-ekből, ami egyre gyarapodik – az imént is eltett magának belőlük kettőt. „Emlékek”, árultad el válaszul, aztán megajándékoztad egy olyan szeretlek-kel, ami valószínűleg azóta is az egyik legszenvedélyesebb darabja a gyűjteményének.

– Kinyithatod – kapod meg végre az engedélyt. Lassan nézel fel, kiélvezve és gondosan elraktározva magadban az eléd táruló látvány minden négyzetcentijét: Sirius a hátán fekszik, az inge kigombolva, csupasz mellkasán egy egyszerű, natúr csomagolópapírba bújtatott, piros szalaggal átkötött ajándékdoboz. A vastag, hópehelymintás plédet terítette maga alá; mint egy műalkotás, olyan a kontraszt fekete ruhái és feketén hullámzói tincsei, és a bőre és a pokróc fehérsége közt. Elképesztően gyönyörű. Ő a leggyönyörűbb ajándék minden karácsonykor. Minden nap és minden egyes percben. Azt mondják, az együtt töltött évek alatt a legtüzesebb szerelem is képes megszokássá csitulni, de te nem hiszed, hogy valaha is lesz majd olyan pillanat, mikor ne csodálkoznál rá a szépségére, a létezésére, és mikor ne rendítene meg a tudat, hogy ez a szépség, ez a létezés, ő maga – a tiéd. És mikor ne látnád tükörként ugyanazt a rajongó szerelmet az ő szemében is.

– Remus… – Morzsaszemként szóródnak szét a neved hangzói; Sirius így vezet vissza a valóságba, mielőtt túl messzire kóborolnál az elmélkedés (a jövőről való elmélkedés. a kétségbeesett reménykedés.) labirintusában. Belekapaszkodsz, amikor a kezedért nyúl, hagyod, hogy magához húzza, és a dobozka fölé tartsa a tenyeredet. – Próbálj meg ma este egy kicsit kevesebbet gondolkodni, jó? – Nagyon szelíd a mosolya és még szelídebb, szinte már szomorkás a hangja. Aztán felvidul: – Inkább nyisd ki az ajándékodat. Gyerünk.

Csillogó szemmel figyeli, ahogy óvatosan megérinted a dobozt – ami abban a pillanatban semmivé foszlik az ujjaid között; helyén egy másik, külsőre ugyanolyan, de valamivel kisebb dobozka csücsül. Csínyt sejtesz. Siriusra sandítasz, de csak őszinte izgatottságot látsz az arcán.

– Nyisd ki, gyerünk – noszogat tovább, és ha nem lenne valamiért olyan fontos neki, hogy a mellkasa közepén őrizze az ajándékodat, talán még tapsikolna is hozzá, mint egy lelkes kisgyerek.

Gyanakodva közelíted meg a második dobozt. Épp csak megbököd a mutatóujjad hegyével – és már mállik is szét, felcsillanó mágiaszemcsékké az is, átadva a helyét egy tenyérnyi, még szerényebb csomagolású, lapos dobozkának: még szalag sincs rajta, csak egy levehető tető. Egyre kevésbé érted, mire megy ki ez a játék, Sirius pedig egyre kevésbé bír magával; izgatottan icereg-ficereg.

– Nyúlj bele.

Egy hivatásos fogó is megirigyelné a villámgyors mozdulatot, amivel lekapod a doboz tetejét… ami erre ismét eltűnik a kezedből. Maga a dobozka azonban, meglepetésedre, a helyén marad. És teljesen üres. Kérdő pillantást vetsz Siriusra, aki válaszul bólint egyet.

– Nyúlj csak bele – biztat. – Nem harap.

Belebújtatod a kezedet, és széttárt ujjakkal tapogatod ki a dobozka alját – míg végül el nem illan az is, és csak az érintésed marad: Sirius bőrén, pontosan a szíve fölött. A tenyeredben érzed, milyen erősen, hevesen dobog.

– Eddig is a tiéd volt – szólal meg ekkor Sirius, mert tudja, hogy most nem hagyhat egyedül a csenddel. – De gondoltam, nem árt végre egy klasszikus csomagolás is neki. Nem mintha ez amúgy nem lenne tökéletes – mutat végig magán, és vigyorog bolondul, bolondul szerelmesen.

Te pedig csak nézed őt, és érzed őt, a simogató lüktetést a tenyeredben, és arra gondolsz, hogy talán mégsem lehet annyira bolond, mint amennyire bolondnak tűnik az, aki egy magadfajtára bízza az életét. Mert egy bolond nem képes felmérni a tettei következményét, ő viszont pontosan tudta, hogy az ajándéka egyszerre töri össze és lobbantja majd lángra a szívedet – ezért is adta oda a sajátját helyette.

– Nagyon fogok rá vigyázni – suttogod. Fogalmad sincs, mit kellene most mondanod, pedig általában jól bánsz a szavakkal. Most mégis leírhatatlan az érzés, a bizsergő melegség, ami egyszerre elönt; túl is csordul kicsit, kicsordul a szemedből, legördül az arcodon, aztán elveszik a mosolyráncban nevető ajkaid fölött. Hűvösen csípős nedvességcsík marad utána. Sirius simogatása azt is felszárítja.

– El ne kezdj itt nekem pityeregni, hé. – A szájához húzza, és végigcsókolja az ujjaidat, egyesével (egyre félreérthetetlenebbül) mindet, így nem csak látod, érzed is a huncut mosolyát, aminek a kíséretében elárulja: – Van még egy ajándékom.

Végigméred.

Itt az idő, hogy egyúttal te is felvezesd a neki szánt ajándékodat.

– Keressem meg, vagy csukjam be megint a szemem? – pislogsz rá ártatlanul rebbenő pillákkal, mire Sirius hangosan nyel egyet. Ha fel kellene sorolnod öt (na jó, tíz. tizenöt. huszon... hagyjuk.) dolgot Sirius testén, amit a legeslegjobban szeretsz, az egyik az ádámcsutkája lenne. Szereted a kiszámíthatóságát, hogy mindig ugyanolyan kiszolgáltatott sóvárgással rándul meg, és mindig ugyanolyan kéjesen elesett nyögések szakadnak fel mögüle, valahányszor végigsiklik rajta a nyelved, mielőtt az alatta mélyülő gödröcskébe csókolnál.

Hagyod, hadd vegye alaposan fontolóra a tapizásos ajándékkeresés lehetőségét, közben azért, rásegítve némileg a döntésre, körberajzolod az ajkait, megcirógatod a borostát az állán (a borosta közé rejtett sebhelyet), aztán az érintésed lekalandozik a mellkasára, ahonnan már rövid út vezet izmos hasfalára – de Sirius akkor megragadja a csuklóidat, és a szemedre szorítja a kezedet. Kileshetnél ujjaid rései közül, de nem teszed.

Érzed a mágiaszikrák táncát a levegőben. Megborzongatnak.

– Kész vagyok. Megnézheted – jelenti pár pillanattal később Sirius, mire kinyitod a szemed, és lassan, ahogy a függöny gördül fel előadás előtt, elemeled a kezeidet az arcod elől.

Pislogsz párat. Jó nagyokat. Aztán felkacagsz, őszintén, szívből, felszabadultan: Sirius elővarázsolt egy újabb ajándékdobozt, egy nevetségesen hatalmasat, ami csillogó aranypapírjával és fidres-fodros, szikrázó-sziporkázó masnicsodájával pontosan az ágyékán tündököl. Ő pedig büszkén vigyorog rád, és szintén csak úgy ragyog – nem akarod észrevenni a karikák árnyát a szemei alatt. Hadd legyenek neki is titkai. (Hátulról bújtál hozzá, és ölelted át hajnalban is, mert azok a könnyek csak magának és az öccsének szóltak. A nyakába szuszogtál, megnyugtató puhán, mintha még aludnál, és tudtad, hogy ma éjjel nagyon gyöngéden kell majd őt szeretned.)

– Nem túlzás ez egy kicsit? – kérdezed, mikor végre képes vagy a nevetéstől szóhoz jutni, a látványt ellenben még mindig képtelen vagy feldolgozni. Az a doboz még viccnek is óriási. (És csicsás.)

Sirius hümmögve veszi szemügyre azt a még viccnek is óriási (és csicsás) dobozt.

– Talán a masni tényleg nem kellett volna. Brr – állapítja meg. Fintorog, vállat von, aztán vigyorog tovább. A szemeiben csillog a fény. Megrémít, hogy mennyire szerelmes vagy belé.

– Bolond – hajolsz fölé, hogy a szájára csókolhasd az ajándékod kezdetét: – Ugye tudod, hogy mennyire nagyon szeretlek?

– Tudom. De azért megmutathatod.

Készségesen tűnik el az útból az ajándékdoboz, egyúttal pedig nyilvánvalóvá válik, hogy hiába vár odabent varázshóesés és fahéjillattal lobogó mécsesek, nem fogtok eljutni a hálószobáig. A karácsonyfa lesz a tanúja a szeretlek-ednek.