Lelassulhatna az idő

Tizenötödik rész. Sok Enid már megint.

 

XV.

 

Sirius bemegy, az idő meg darabokra törik.

Az előszobában áll, fűzi ki a bakancsát, a keze mocskos és sebes. (A puszta kezével szúrt és ütött.)

Az ujjait szappanozza, egyenként mindet, a körmeit sikálja, a mozdulat gépies, Enid a háta mögött vizet enged a kádba, meg-meglökik egymást a szűkös fürdőszobában.

Enid azt mondja, hogy ide most varázslat kell, de ez legyen titok.

A fürdőkád megnő, kényelmesebbé bővül, a csap helyén vidáman csobogó vízesés, mint a Mungóban, pont olyan, mozdulnak a falon a csempék, rejtett szekrénykék, bennük pasztellszín üvegcsék. Enid sorban locsolja a vízbe őket, buborékok ringatóznak és libbennek a verőfényes kék ég felé; csillagok, félholdak, kagylók, szívek, szivárványszínek, édes-meleg, bújós ölelésillatok, Enid közben delfinekről meg sellőkről csacsog, az kicsit talán sok lett volna, kuncogja, és Sirius mondaná, hogy sok lesz így is, de nem akarja őt megbántani. Egyébként is zuhanyoznia kellett volna, mert így csak a saját mocskában dagonyázik tovább megtisztulás helyett.

Elugrok Lilyékhez a holmidért, mondja Enid.

Fehér habok. (Hótakaró.)

Mély levegő (lélegezz), Sirius a víz alá bukik. Mindenhol víz. (Özönvíz.)

Folyik a pára a tükrön, csempén lefelé. Izzad vagy sír.

Izzad vagy sír a szeme és a bőre is.

A víz kezd kihűlni, lilabőrt borzong a bőre, a haja fojtogatón tapad a nyakára, felhúzza a térdét, ráhajtja a fejét, aztán csak hallgatja az óramutató kattogását, pont a feje fölött lehet a túloldalon a falon.

Tikk-takk.

Mintha egyre gyorsulna, olyan.

Enid megkérdezi, hogy jól van-e.

Felelnie kéne, nem felel. Nem tud mit.

Bemegyek, mondja Enid.

Nem kellett volna bemennünk, motyogja válaszul neki.

Enid szeme csillogó aggodalmat izzad vagy sír. Nem tudok segíteni, bocsi, mondják az ajkai, segítek, mondják közben vézna karjai, ahogy izzadó vagy síró bőre köré fonódnak, szorítják, ölelik, megtartják.

Csöpögő vízcseppek. (Vércseppek, csipp-csepp.)

Csipp-csepp.

Az ágynemű ropogós és friss illatú. Inkább lenne elnyűtt és Remus-illatú.

Hálát kéne éreznie, de nem érez semmit.

Enidben az a jó, hogy nem is vár tőle semmit. Üldögél mellette egy darabig, aztán megsimogatja a haját, és megkérdezi, hogy magára hagyja–e. Sirius bólint. Jó lenne pedig, ha maradna.

Szomjas, de nem esik jól a tea. Pedig finom. (Az ő gyomra egyébként is mindent bevesz. Lenyelte Benjyt is.) (Nem csak vér volt, apró húsdarabok is.)

Nem tudja megemészteni.

Felemészti.

Fáj a feje. Nyomva feszíti a homlokát, halántékát, szemgödreit belülről minden, amit nem tud kimondani, kigondolni, amit nem akart soha látni, mégse lát mást, csak újra és újra ugyanazt, mikor lehunyja a szemét, mintha a szemhéjára tapadt volna, vagy a koponyája falába égett bele, próbálta lekaparni, lesikálni, nem megy, szét fog robbanni a feje. (Pedig az még Benjynek is egyben maradt.)

Fullad. Kap levegőt, de nem eleget, tele a tüdeje, de minden lélegzettel valami megreked benne, se ki, se be, perzselő súly a mellkasában, de az is lehet, hogy a szíve az.

A szíve vacog. Hangtalanul és görcsösen.

Szavakat keres, de egyszerűen csak rossz, rossz minden.

Fél.

Fáj.

Az izmaiban persze még megvan a fásult, büszke dac, nem engedelmeskednek, vánszorog, csoszog. Álomban lépdel vagy emlékben. Így csoszogott át éjszakánként hozzá az a bolond öccse is. Megállt az ágya fölött, és nem szólt semmit. Ő se mond semmit. Enid érti, valószínűleg sokkal jobban, mint ő, Sirius legalábbis szeretné így hinni, hogy ezen múlik, mert Enid vigasztalása sokkal igazabbnak tűnik, mint az a nyomorult, ingatag menedék, amit ő próbál Remusnak adni.

Enid ágya meleg és puha, a matracon otthonosan kifeküdt domborulatok, Sirius talál egy kényelmes kis fészket a csípőjének, belekucorodik.

Enid válla kemény, Remuson legalább van némi izom, Enid csak csupa törékeny kicsi csont. Kényelmetlen nagyon, pedig a szíve olyan szép, nyugodt altatódalt dobog. Ezt megint baromi mókásnak gondolhatta az élet. Hogy pont Enidtől vette el a lehetőséget, hogy bújni lehessen hozzá.

Sirius feladja.

– Nagyon kemény vagy – mormogja, és csalódottan araszol a párnára vissza.

– Bocsi – pislog rá Enid bűntudattal és szomorkásan, mint akit nem most ért először a keménység vádja, de valahogy rendre megfeledkezik róla. Aztán hozzáteszi kuncogva: – Kemény csaj vagyok.

Siriusnak muszáj mosolyognia, pedig Enid talán nem is sejti, hogy abban az értelemben is mennyire igazat mond.

Dorcas egyszer arról beszélt, hogy a lányok, fizikai értelemben legalábbis, puhábbak, szóval Sirius most átverve érzi magát. Nem kéne ezt megemlítenie, nem kéne Dorcast megemlítenie, de muszáj. (Enid kedvelte Dorcast. Megrendült, mikor megtudta, mi történt, kedves lány volt, suttogta, és könnyezett némán Jamesék kopott kanapékarfáján, miközben Siriust vigasztalta. ((Dorcas nem sokkal a templomos eset után megkereste Enidet – a gyógyító Enidet. Túl makacs és túl büszke volt ahhoz, hogy bármilyen problémával valaha is gyógyítóhoz forduljon, vagyis Dorcas is megkedvelte Enidet. És bármi is volt a baja – Enid nem árulta el, gyógyítói titok –, Dorcas nagyon kétségbeesett lehetett miatta.)))

És ha már megemlíti Dorcast, beszél Benjyről is, tudom, mi történt, mondja Enid csendesen, Lily elmondta, de nem tudhatja, mert Lily sem tudhatja, Lily csak látta, Lily nem állt ott vele szemben közben, Lilyt nem… Szóval Sirius most elmondja. Hadarva és elakadó nyelvvel, egyetlen lélegzettel és hosszú-hosszú, tikk-takk szünetekkel, elmond mindent, a mondatai nem igazi mondatok, szavakat hord zavaros rendben egymásra, olyanokat is, amiket nem lenne szabad, sosem tudott titkot tartani, tudja, tudja, hogy nem lenne szabad, de akkor jön valami, egy gondolat, egy érzés, hirtelen jön mindig és túl heves, és kisöpri a tudatából az észérveket. Beszél Remusról, a farkasokról, a Rendről, a szavai közül lassan kikopik az idő, ez tavaly történt, az tíz évvel ezelőtt, nem számít, most úgyse számít semmi, ami eddig történt, különben nem ezt az életet élnék, nem ezt érdemelnék. Beszél a hibáiról. A döntéseiről és terveiről, amik már akkor rosszak, amikor az agyában megfogannak. Talán az agya a rossz. Talán ő a rossz, valami tönkrement benne, régen irigyelték meg csodálták sokan, de sosem volt tökéletes, tökéletlen volt mindig, Remus tudta, Remusnak tudnia kellett, most mégis úgy tesz, mintha valami megváltozott volna benne. És megváltozott James is, pedig ő akar, ő próbál vele beszélni, de James közben Harryt altatja vagy büfizteti, és akkor ő rájön, hogy Jamesszel sem lesz már semmi úgy, mint régen, és ez megrémíti. Régen azt hitte, régen elhitte, hogy együtt képesek lesznek a világot is megváltani.

Enid ül, Sirius fekszik félig, Enid soványka karjának dőlve, mert kell a támasz, mert egyedül ezt nem bírja már, és azon a ponton, ahol az arcuk néha, egy mélyebb sóhajtásnál összeér, Sirius haja néma könnyektől nyirkos. Ő nem sír. Szűköl, vonyít, nyüszít, morog, hörög, de sírni nem tud. Aztán felbukik újra az a nap, ahogy mindig, hánykolódik a gondolatai viharában, nem süllyed el, nem mosódik partra sem, csak őrjöngve dobálja ott magát vádlón. Hófehérkével vicceltek Dorcasék, és Dorcas később a koporsóban tényleg olyan volt, a haja ében, a száján a rúzs vörös, bőréből kiszívta a halál az életet és a színt, fehér volt, mint a hó azon a napon. Vörös és fekete és fehér. Benjyből alig maradt valami, amit koporsóba lehetett tenni. És elmondja, hogy Benjy akkor boldog volt, és haza akart menni, és Dorcas is haza akart menni, haza akartak menni és együtt lenni és egymást szeretni, és hogy tervezzen ő bármit is, minek tervezni bármit is, ha aztán egyszer csak, boldogsággal és diadallal és szerelemmel telve darabokra szakadsz. Önző, önző dolog, hogy magára gondol most, de gondolna Benjyre is mindig, csak nem tud, mert nem érti, hogy szeretett, szerették, nevetett, érzett, ember volt, aztán csak hús és vér lett. Forró volt és fémes és büdös, ragacsos és nyúlós és darabos, nem tudja nem érezni és nem látni, mert tele lett vele a szája és a szeme, és látott mindent, látta, hogy mi volt Benjy, hogy mi egy ember, csak vér, hús, csontok és belső szervek, roncsolt, gőzölgő vörös csonkok és rögös cafatok, a szíve is ennyi volt csak, egy torzult szövetdarab, és nem látott lelket, semmi magasztosat, semmit, ami valahol, egy szebb és megérdemeltebb világon tovább élhetne, nevethetne, szerethetne, egyszerűen csak vége van egyszer, és onnantól nincs soha többé semmi. Ennyi. Ennyi volt Benjy. És Dorcas ment utána. Visszatarthatta volna. Megmenthette volna. Nem tette. Nem tudta, nem bírta. Nem tett semmit. Semmit.

– Szedd ki a fejemből – pillant fel Enidre, és könyörög és szűköl.

Enid megrázza a fejét, a mozdulat újabb könnycseppet gördít sápadt, sebzett orcáján le, igazgyöngy, a hasonlat giccses, de nem a gyöngy a fontos, hanem az igaz. Csendes, sötét tó most csillogó tekintete.

– Nem. – Remegnek az ajkai.

– Kérlek. Kérlek szépen. Kérlek. – Sirius esdekel. Soha nem tett még ilyet. Nem érez szégyent.

– Nem. – Enid a homlokához nyúl, kisimogatja a haját, ujjbeggyel apró, kedves kis köröket cirógat rá. Hűvös az érintése, jólesik nagyon, és Sirius szeretne megint kisfiú lenni. Talán akkor jóra fordulna minden, ha onnan kezdhetné újra, egy normális, szerető családban, ezúttal. – A te agyadba nem nyúlunk bele. Kockázatos – teszi halkan hozzá.

– Miért? – kérdezi Sirius, tudja a választ, de hallani akarja. Remegő lélegzete szaggatottan sikolt a csendbe. Elárulta magát, és Enid csak annyit mond válaszul:

– Te is tudod.

– Mert Black vagyok. – Bólint Sirius keményen, és bólint Enid is puhán, nem engedi el a pillantását, és Sirius még mindig nem lát szánalmat vagy sajnálatot benne. Fájdalmat igen. És mellette még valamit, ami arra a fényre emlékezteti, ami James szemében is ragyog, mikor a hasfájós Harryt figyeli. Ha létezik az érzéseknek fényük, akkor ez annak az érzésnek a fénye lehet, amikor egymásba olvad a legtisztább, önzetlen szeretet és aggodalom.

Meg kéne kérdeznie Enidtől, hogy miért törődik vele.

Lehet, hogy meg is kérdezi, mert Enid ekkor valamire azt feleli, hogy erre nem tud felelni. Hogy vannak emberek, akiket egyszerűen csak megszeretsz.

– Az öcsém bolond volt – mondja aztán Sirius, csak úgy. Egy gombot babrál a párnahuzaton, valószínűleg le fogja tépni, és majd nem fogják tudni visszavarrni, Enidből legalábbis nem nézi ki, hogy ismer ilyen bűbájokat. Teo biztos tud varrni. Tűvel, cérnával, mint a muglik. Majd ő megvarrja. Ő tönkreteszi, aztán majd valaki más helyrehozza, ha és amennyire tudja. Mindig ez van.

– Mi történt vele?

– Meghalt. Nem tudom, hogyan. Bolond volt. Közéjük állt. Gyenge volt. Bolond volt. – Szünet. – Az öcsém volt. – Eltörik a szó, a torkát karcolja. Nyel rá, de szúr tovább, ugyanott, ugyanúgy, felcsuklik, fulladozó és szánalmas kis nyöszörgéssel. – Nem emlékszem, mit mondtam neki utoljára. Próbálok emlékezni, de nem megy. Abban se vagyok biztos, hogy mikor láttam őt utoljára.

– Magától döntött így szerinted, vagy bizonyítani akart a család, a szüleitek előtt?

– Nem tudom. – Sirius a hajába túr, belemarkol, aztán hátraveti a fejét. Fölöttük hullócsillagos éji ég. – Egyszer, erre emlékszem, egyszer azt mondta, hogy ő az, akinek nekem kellett volna lennem. Érted, hogy ő azért nem lehet szabadon az, aki szeretne lenni, azért nem teheti azt, amit szeretne, mert inkább mártírt játszik, és átvette tőlem ezt a terhet. Bolond volt.

– Szerintem nem így értette… – Enid hangja óvatos.

– Akkor? – pillant rá Sirius.

– Szerintem úgy értette, hogy… veled ellentétben, ő nem tudott egyedül megszabadulni ettől a tehertől.

– Vagyis cserbenhagytam, és miattam halt meg. – Ez az igazság. Bármivel is hitegette magát, bármivel is hitegette Remus és James, mindig is tudták, hogy ez az igazság. Enid most kimondta. Enid néha kegyetlen, kegyetlenül őszinte.

– Nem – mondja mégis ezt már a határozott hangján. – Van, akiken egyszerűen nem segíthetünk. Ez a szakmám, tudom. Ahogy azt is tudom, hogy vannak, akiknek azzal segítünk, ha elengedjük őket. Ilyen volt Dorcas is – teszi hozzá egy szívdobbanásnyi hallgatás után.

– Nem hiszem. – Sirius tiltakozva a fejét rázza, közben visszafordul az oldalára, és újra a gomb után kutat. Megnyugtatón akad az ujjai közé. – Ennek így semmi értelme. Ez így értelmetlen halál.

– Ne keress benne értelmet. – Enid lefogja a kezét. Tényleg értelmetlen bosszút állnia egy gombon. De azért jólesett volna. – Nem tudhatjuk, hogy mikor hozunk jó döntést, vagyis inkább, hogy milyen rosszat kerülünk el a döntéseinkkel. Lehet, hogy Remus, ha veled maradt volna, és aznap veletek ment volna, már nem élne. Ha nem találkoztunk volna, lehet, hogy te vagy én ottmaradunk a karácsonyi vásárban. – Mélyfekete árnyék kucorog az orcáját átszelő vékony átokheg alatt, Sirius bűntudata ösztönösen rebbenti rá a tekintetét. Enid inkább csak érezheti, mint látja a sötétben, odanyúl mégis, és mosolyogva simít rajta végig. – Az egyik legcsodálatosabb dolog az életemben, hogy téged megismertelek. Ne ellenkezz, én beszélek, és komolyan beszélek. Szó szerint egy csoda, mert gondolj csak bele, mekkora esély volt rá, hogy Harry hamarabb érkezik, hogy aznap te leszel Lilyvel, hogy James nem ér időben haza. Ha úgy döntök akkor, hogy mégis ki merek menni hozzátok, talán akkor is más lett volna…

– De végül így alakult a legjobban.

– Bizony.

– Nekem. – Sirius elesetten, keserűen felnevet. – Különben most egyedül szenvednék. De cserébe nem tudom, mit adhatnék… – Bámul komoran maga elé. A sötétben minden árnyék végtelenül mély.

– Most ugye csak viccelsz?  – csattan fel Enid, egyszerre kuncog, csodálkozik, felháborodik, mintha tényleg nem tudná eldönteni, hogy Siriusnak csak a humorérzéke ennyire vacak, vagy komolyan ennyire hülye.

– Teóval nélkülem is összejött volna idővel a dolog – vállvonogat válaszul Sirius. Valószínűleg nem is látszik a takaró alatt.

– Nem csak róla van szó. Egyrészt ez nem így működik, ez nem adok-kapok dolog, másrészt… Emlékszel, hogy vezetted fel a diótörős estét? Azt mondtad, megtanítasz élni, de nem csak arra tanítottál végül meg. Arra is te tanítottál meg, hogy ne féljek a haláltól.

– Én félek tőle… – És megint csalódást okoz.

– Túlélőként, utólag. Ha eljönne az a pillanat, akkor és ott nem félnél. – Ezt mondja Enid, csak ennyit, azon a kellemes és megnyugtató, minden rendben lesz hangján, és Siriusnk fogalma sincs, mit nyitottak meg benne és miért pont ezek a szavak, de végigömlik valami a testén, bizsereg és szorít, és Enid mágiacsillagfényben derengő ezüstkék sziluettjét elmaszatolva kifolyik a szemén. Szipogva, nyeldekelve próbálja odabent tartani.

– Szabad sírni – öleli őt át félkézzel, sután Enid. – A sírás jó dolog. Kiskoromban nagyon sokat sírtam. De nagymamám azt mondogatta mindig, hogy a sírástól szebb lesz a szemem, így nem szégyelltem.

– Ez mondjuk bejött.

– Mi?

– A szép szem.

Enid elhúzódik kicsit, és mosolyog. Nagyon szép ilyenkor.

– Ne nevess ki, de én amúgy komolyan hiszek a szem a lélek tükre dologban. Nem mindenkinél, de vannak olyan kivételes tekintetek, amikbe ha belenézel, sosem felejted el őket, mert egyszerűen olyan, mintha megfognák a kezed, és egészen a másik lelkéig vezetnének. Neked gyönyörű lelked van. Emlékszel, mikor Harry született, akkor a kórházban Remusnak azt mondtam, hogy nem tud olyan szörnyűséget tenni, hogy szörnyeteggé váljon az, akit így szeretnek? – Megvárja, míg Sirius bólint, aztán folytatja: – Akit te így tudsz szeretni, így kellett volna mondanom. Ha nem lenne háború, te sose kerültél volna olyan helyzetbe, hogy mérlegelned kelljen, meg szabad-e ölni valakit…

– De háború van – vág Sirius közbe.

– Igen.

– És vagy ők, vagy mi.

– Igen.

– Tudom. És nem is sajnálom őket. Igazából nem érzek semmit. Pont ezért félek magamtól olyankor.

– Mert csoda-csodaszép, gyönyörű lelked van.

Sirius erre nem tud mit mondani. Nem érdemel ennyi kedvességet, tudja, de Eniddel fölösleges lenne erről vitatkozni, tudja azt is. (Egyébként meg, miért is ne érdemelne? Miért ne érdemelne minden jót, amit csak kaphat?)

– Nagyon fáj a fejem – mondja, hogy mondjon valamit mégis.

– Kérsz rá gyógyszert? – Enid keze segítőkészen indul meg fölötte az éjjeliszekrény felé, de Sirius visszahúzza.

– Nem. Csak aludnék.

Enid bólint megértőn. Az ajkára harap közvetlenül aztán, mintha lenne itt még valami, amit el szeretne mondani.

– Ne kímélj.

– Csak… – kezdi habozva. – Ne értsd félre, és próbáld nem túlgondolni, amit mondtam, jó? Semmi baj nincs a kobakodban. Csak pihenned kell. – Ezt már megint a minden rendben lesz hangján mondja. Enid mondandójának eleje mindig bizonytalan, mint egy tétova nap, amiről reggel még nem sejtheted, miket tartogat, de estére már biztosan tudod, hogy jóra fordul minden (minden rendben lesz), és csodaszép (csoda-csodaszép) éjszakád lesz. Az éjszakák Remus mellett a legcsoda-csodaszebbek. (Zavarosan ugrálnak a gondolatai, ez így biztosan nem lesz rendben.)

– Nem tudhatod, hogy mennyi szart örököltem abból az ocsmány beltenyészetből én is… – dörmögi.

– Igazából tudom. – Enid olyan arcot vág, mintha most készülne valamit elmondani, ami már rég esedékes lett volna. – Anno megnéztem a buksidat is, emlékszel?

– Nem írtál róla semmit.

– Nem akartalak felzaklatni – vallja be. – De nem is lett volna mit. Nagyon picit, ici-picit labilisebbek itt – az érintése ismét Sirius homlokára szökik, nyirkosak és hűvösek az ujjai, Remusra emlékeztetnek, így még jobban esik – a dolgok, mint a többségnek. Ennyi. Az egyik legszebb „betegség”, mert szeretettel lehet gyógyítgatni, itt – simítja Sirius szívére keskeny tenyerét.

Sirius nem biztos benne, hogy ez jót jelent-e.

– Nem fogok megbolondulni? – Felvont szemöldök, csálé, csibészes félmosoly, próbálja elviccelni. Az egyik legkomolyabb, legrettentőbb kérdést, amit valaha feltett.

– Nem fogsz – ígéri Enid kétely és tétovázás nélkül.

– És szeretet nélkül?

– Úgy mindenki megbolondul kicsit. Hogy hívták?

– Regulus. Ha így fordulok – gördül a másik vállára Sirius –, megölelsz? Úgy szoktam tudni aludni…

– Kiskifli? – Most nem szégyen semmi, de azért örül, hogy nem látja Enid arcát, ahogy ezt a kérdést felteszi. A hangját is épp elég hallani. Annyira… (cuki).

– Jah.

– Jaj, de cuki vagy! Gyere – és Enid mellkasa a hátának simul, vékonyka karja átbújik Sirius karja alatt, megpihen az oldalán, lazán öleli a hasát –, gyere ide te nagyra nőtt kiskifli!

– Mondta az aprón maradt hátizsák… – sandít Sirius hátra.

Enid csontos térde fenékbe billenti.

Baldur végszóra bekucorodik a sorba legkisebb kiflinek, és így, körbeölelve, közrefogva, Sirius végre elszunnyad.

Aztán megcsörren a telefon.

– Bocsibocsibocsi! – kapkod Enid, de a füzetei közt matat, nem az előszobába rohan; felcsapja az egyiket, és a hívás abbamarad.

– Menned kell? – dünnyögi Sirius.

– Nem. – Enid a fejét rázva választ körmöl. – James. Azt kérdezi, hogy vagy.

– Kérdezhetné személyesen is… – mormogja Sirius, és érzi és engedi, hogy elszabaduljon benne az a céltalan, sértett düh, ami annyira gyerekes pedig. – Van ikertükrünk.

– Tényleg? Az olyan jó! – ragyog fel Enid.

– Jah. Csak lényegében már nem használjuk, nehogy megzavarjam Harryt.

Enid fölé hajol, Sirius álla alá nyúlva billenti maga felé a fejét, okosan és melegen fürkészi őt a tekintete, kiolvas belőle valamit, aztán mosolyogva bólint egyet.

– James pontosan úgy imád téged, mint régen. A háború viseli meg őt ennyire, az állandó féltés. Egy normális világban folyton jönnétek-mennétek együtt mind az öten, élnétek, fiatalon, vidáman, ahogy megérdemelnétek. Így most a saját felelősségének érzi Harry és Lily biztonságát, és néha túlzásba viszi, szerintem is. De nagyon kellesz neki, azt is tudom. És nagyon aggódik Remusért is, ahogy érted is nagyon aggódnak ő is és Lily is. Néha csak azért hívtak át, hogy rád nézzek. Nem tudtak mit mondani neked, ahogy én sem tudok, csak itt vagyok, itt vagyunk. Most csak ennyit tudunk tenni, és Jamesnek ezt is borzasztóan nehéz elfogadni, pont, ahogy neked is. – Elhallgat, cinkosan csillan a szeme. – De szerintem voltak azért ott más… történések is, amik miatt később jobbnak tartotta mellőzni a tükörhasználatot.

Sirius ugatva felröhög, mire Baldur méltatlankodva kapja fel a fejét. Sirius bocsánatkérő nyakvakarásba kezd.

– Voltak.

– Látod, ennyiből jobb a füzet. Tartsd magadnál mostantól mindig, rendben?

– Igenis. – Enid már megint megígértet vele, Sirius pedig már megint megígér valamit, amit úgysem fog betartani. – De miért csörgött?

– Teo. – Édes kis szusszanás, ahogy Enid elmosolyodik, és kifújja a levegőt. – Nem tudtam mást kitalálni, megbűvöltem a telefont, hogy kezdjen csörögni, mikor jelez valamelyik füzet. Kimegyek, felveszem, és úgy teszek, mintha jegyzetelnék hívás közben. Elég béna, de nem tudtam jobbat kitalálni… – ismétli szabadkozva meg.

– Miért nem mondod el neki egyszerűen?

– Nem tudom. Még nem. Majd. Aludj.

Nem hiányzott most ez az emlékeztető arra, hogy – hála neki –, már Enid sincs egyedül. Ezt jól megcsinálta megint. Csak remélni meri, hogy Teo nem fog a következő napokban átjönni.