Lelassulhatna az idő

Tizenharmadik rész. Az előző közvetlen folytatása, 18+ ez is. 

XIII.

Túl nagy csend.

– Utálom a csendet… – morogja Dorcas. Recseg-krecseg a bakancsa alatt az omlatag törmelék. Nyomasztóan hosszú folyosón vágnak át, ami a két szárnyat köti össze, itt már nem világítanak a mugli fények, és az ablakokra tapadt borostyán még tovább árnyékolja a sötétet.

– Énekeljek neked? – ajánlkozik Benjy.

– Gyerekek! – torkollja le őket Marlene, és Sirius valahogy nem érzi úgy, hogy élete eddigi egyik legveszélyesebb bevetésén van épp, pedig tudja, hogy ez lenne most a helyénvaló érzés. Oldalára fektetett, keresztbe fordított ágy az ajtó előtt, amihez közelítenek, mintha elbarikádozni igyekeztek volna. A falakat obszcén mugli graffitik zavaros hálója szövi be, gyomorforgatóan ocsmányak és ízléstelenek.

– Utálom ezt a helyet – mondja ki Dorcas újfent a gondolatait.

Az ágyat sikerül teljesen nesztelenül arrébb tenni, míg Marlene repteti, Benjy a csempe- és üvegszilánkokat puha szivaccsá bűvöli. A kitört ablakon nem hull be a hó, Sirius konstatálja, de nem tulajdonít különösebb jelentőséget neki. Biztos felfogják a borostyánok zegzugos levelei. 

Homenum Revelio, Marlene-nak csak a szája mozog, ahogy ellenőrzi a terepet. Nincsenek egyedül. Dorcas közel simul Benjyhez, Benjy átfogja a derekát, és Sirius azon kapja magát, hogy irigyli a szerelmüket, irigyli, hogy egymás oldalán küzdenek.

– Együtt maradunk – leheli Marlene, majd balra int, jelezve az irányt, amerre elindulnak. Az épületnek ez a része még roskatagabb állapotban van, mint a másik, a mennyezetről vezetékek indái lógnak összegabalyodva, a falak mentén rögzített székek kiszakítva, felborigatva, szemét, kiürült sörös dobozok és alkoholos üvegek keverednek a leomlott vakolatba, a padló vészesen roppan és inog meg egy-egy lépésnél alattuk. A kanyaron túl, a sarkon sötét alak, háttal nekik, de azért jól jönne most James köpenye. Mögé lopóznak, Sirius elkábítja, Marlene magukhoz lebegteti, Benjy megkötözi, Dorcas leköpi. Mesteri csapatmunka.

Egy megvan, még legalább kettő maradt, mit sem sejtve röhögcsélnek egy félig nyitott ajtó mögött. Zajt csapnak, hogy előcsalják őket.

– Emmeg mi vót?

– Mittomén.

– Akko menjé oszt nézzed meg, húgyagyú!

Lépések, nehezek, csoszogók.

Recsegés, mintha kemény pergament gyűrnének.

Éles sikoly, segíts, segíts, segítség, mint amikor a penge a csontba hasít.

Marlene rázza a fejét.

Fojtott röhögés.

Csattogó, nedves fröcsögés.

Tompa fény ömlik a folyosón szét – a kiküldött halálfaló ostobaságával nem számoltak… Tört pillanat, farkasszemet néznek, Dorcas a leggyorsabb, de az alak egy legyintéssel kivédi, támadják mind a négyen, peregnek le róla az átkok, elborult vigyorral közelít. A falon vörös hengertárgy koszlott üveg mögé zárva, tűz esetére, hirdeti a tábla, Marlene kirántja, a halálfaló felé dobja, az reflexből elkapja, kiesik ujjai közül a pálca. Meginog, és bezuhan az üresen kongó liftaknába. Háborgó tenger az üvöltése, csattanás, aztán vége lesz. Dumm-dumm, dobol a visszhang odalent.

Marlene a szája elé kapja a kezét.

– Ezt elrontottam… – sírásba hajló rémülettel sikkantja.

– Tűnjünk el innen! – rögtönöz B-tervet Benjy. Rohannak a másik irányba, szikrázva, süvítve felviharzó átkok között.

– Új terv! – közli Sirius. Ő nem menekül. Ellentámadásba lendül, öt-hat halálfaló lohol a nyomukban csak, kettőt könnyedén leterít, a mellette lévő ajtót berúgva fedezékbe vetődik, sisteregve hasítják az ajtófélfát a záporozó átkok, Sirius vilámgyors és tűpontos, ahogy újból támad, és újabb halálfaló zuhan arccal a koszba.

– Még jönnek! – kiáltja Marlene.

– Be a szobába! – ordítja Dorcas, és Sirius félig magától ugrik, félig a folyosón végigömlő embermagas mágiahullám taszítja és sodorja egészen a túlsó falig. A hátán landol keményen, partra vetett halként hápog sajgó tagokkal, csuromvizesen levegő után. Talán mégis maradhattak volna a B tervnél a C és D helyett. Utólag mindig olyan nyilvánvalónak tűnik az igazság. 

Nyöszörögve tornázza ülő helyzetbe magát, körbenéz a szobában, míg a kellően elegáns talpra szökkenéshez kaparja az erőt össze. Betegszoba lehetett, nyolc ágyas, embertelenül kevés privát térrel. Az ágyak között elhúzott, foszladozó függönyök, az ajtóhoz közel letört mosdókagyló, fölötte tükör, a tükörben lomha, sötét árny mozdul. Sirius begördül a legközelebbi ágy és függöny mögé. Nem tűnik valódinak ez a hely. Előre berendezett díszlet inkább, rohan át Sirius agyán, ahogy az ablakon beleső hízó hold kaján vigyora betegfehér, reszkető fénybe vonja a szobát, a málló falakon málló gyerekrajzok és bomlásnak indult matricák, eltorzult, rothadó mesefigurák, az ágyak között lebegő lepedőkön foltok sötétlenek és tenyérnyomatok, mugli vandálok talán, vagy… Vagy. Az ajtóban tornyosuló alak sem tűnik valódinak, még az Abszol utas meláknál is rondább és hatalmasabb, a kezében pálca helyett hosszú pengéjű kés, kéjesen villan rajta a holdfény, ahogy megindul befelé. Sirius pont rálát.

Könnyű lenne leszedni, de ezúttal kivár, cuppogva-ragadva süpped a sikamlós, iszappá ázott mocsokba, fáradt, elege van, és valami itt rohadtul nincs rendben, veszettül villogó riasztóként sikítják a kóválygó gondolatok a fejében, de képtelenek egésszé összeállni benne. Bármit is tesz, bármit is tesznek, egyre rosszabb lesz. Szóval most kivár, kezdeményezzen a bumburnyák. Penge hasítja ketté az első vásznat, a másodikat zörögve tépi le. A behemót biceg és szörcsögve hörög, megsérülhetett, mikor Dorcas özönvizet szabadított rájuk, talán a pálcáját is ott veszítette el. Sirius pálcája lendül, és a penge pengve fúródik az ajtó tömörfájába. A benga őrjöngve felüvölt, elhajol Sirius kábító átka elől, azzal a lendülettel két kézzel markol az ágyra, brutális erővel gurítja Sirius felé, ő bukfencezve vetődne az útból, de már késő, a fémkeret oldalba kapja, a falnak préseli, felszakadt homlokából vörös cseppekben csurdogál a hűvös csempén a vér. A nyelvére is ráharaphatott, zsibongva árad szét a szájában a keserű, fémes íz. Fekszik az oldalán, forog a világ. A drabális alak fölötte áll, villogó szemekkel vicsorog le rá, elrongyolódott sportcipő csónaknyi lábán, tonnasúllyal nehezedik Sirius csuklójára. Sirius felordít, kigurul az ujjai közül a pálca. 

Elrántja a karját, csípve-égve horzsolódik húsig a bőre, felállna, remeg a lába, térdre rogy. Szédül. A földön csúszva tocsog a mocsokban. Acsarog, halált megvető és halált rettegő sarokba szorított kutya. A behemót röhög rajta. A kabátja nyakára markolva felkapja, mint valami ócska játékbabát, a nyála az arcába fröcsög, irdatlanul büdös, kizárt dolog, hogy az öccse érzékeny gyomra ne fordult volna az ilyenektől fel, mégis mit keresett ezek között az a bolond, és ő miért gondol Regulusra most, miért akkor, mikor a halál küszöbén imbolyog. Legalább jönne segíteni az a bolond, csak jönne hozzá vissza… Kétségbeesetten ficánkolva rúg előre. A halálfaló válaszul áthajítja a szobán, felkenődik a törött mosdókagyló mellett a falra, szárnyaszegett madárként csapkodva kapaszkodna, vigyorgó bohócrajzot szakít és gyűr a marka, nem normális, hogy ezt a zsírkrétával mázolt rémpofát ilyen tisztán látja, miközben zsong és zúg körülötte a világ. A tükröt és hámló festékcafatokat magával sodorva zuhan a padlóra.

Közel van az ajtó.

Mászva indulna, de a behemót a hajánál fogva talpra rántja, a haját ne, ez az ezért már tényleg több a soknál, Sirius üt és rúg, vagy inkább csapkod és rúgkapál oldalra és hátra, erőtlen és egyébként is levegőt talál. A behemót hátulról hozzásimul, ez meg így baromi undorító, előre löki, a térde a combjába vág, a keze a tarkóján markolja a haját, rettenetes, tántoríthatatlan erővel nyomja lefelé centiről centire a szilánkosra tört mosdókagyló fölé. Élesen csipkézett hegyoromként mered a csorba porcelán, felsebzi a vékony, érzékeny bőrt Sirius torkán, pont ott, ahol a legjobban szereti Remus csókját. Élni akar. Élni fog, buzog fel benne a makacs élni akarás, kiszabadítja a karját, teljes erőből, könyökkel hátravág, a következő lendülettel hátrafejel, a koponyájában éles fájdalom, de egyúttal reccsen is valami, ami nem ő, a benga üvölt, az érintése lazul, Sirius ellöki magát és pördül, rámarkol az ajtóba fúródott kés nyelére, kirántja, belevágja a halálfaló nyakába. Vér bugyog elő, lesiklik a penge rajta, újra szúr, marokra fogva a kést, akkora erővel, mintha ütne, a szíve felé.

Megdöbbentően könnyen csusszan át bordák között, izmon, húson, szöveteken a penge. Erő. Hatalom. Mámorító érzés. Megpöccinti a behemótot, mintha egy ocsmány bogarat pöckölne le, mire az nagy robajjal a hátára dől, mintha sóbálvánnyá dermedt volna. Sirius kinyújtja a kezét, felajzott mágiája egy szempillantás alatt magához hívja a pálcáját, hűvösen simul a markába. Részegezi az eszméletlenül előtte heverő alakra. Remegnek az izmai, de ez most jóleső remegés, ő él, ezt is túlélte, zubog az ereiben a vér, a tüdeje zihál, őrült vigyor az arcán. Megölhetné. Egyetlen varázsige, egyetlen laza csuklómozdulat lenne, vagy csak a kést kéne kirántania, és szépen lassan, magától elvérezne. Hangok tolakodnak a fejébe, tedd meg, igen, tedd meg, csábítón susogják, de akkor egy másik hang visszarántja a valóságba. Benjy hangja. Nemet zokog Benjy hangja, és Sirius riadva magához tér. Nem… nem, motyogja magában ő is, láthatatlan, jéghideg kéz nyúl le a torkán, rámarkol a szívére és görcsbe rántja  a gyomrát, nem nem nem, ezt megint nem ő tette, ez megint nem ő, nem lehet… Vissza sem nézve rohan a zokogó Benjy felé.

Benjy a szomszéd szobában térdel. Előtte Dorcas. Dorcas a földön fekszik. Dorcas gyönyörű és halott. Benjy fuldokolva zokog.

– Mi a szar ez… – szólal meg Dorcas, és ott áll Sirius mellett, a karja súrolja a karját, a bőre elevenen és forrón sóhajtja magából dohány és füstös-fűszeres parfüm illatát, és Dorcas farkasszemet néz halott önmagával. A halott Dorcas erre megmoccan, lassan és hideg irtózattal, reccsenve billen egyenesbe a nyaka, ahogy a fejét megemeli, kimerevedett szemeit végig Dorcasra szegezi, miközben vontatott rángásokkal talpra áll. Változni kezdenek a vonásai. Dorcashoz tagadhatatlanul hasonlóak, de már mégsem ő, hosszabb a haja, gömbölyűbb az arca, lágyabb a szemöldöke íve. Árnyak tűnnek fel mögötte, és fokozatosan alakot öltenek azok is, még egy lány, idősebb, de hasonló Dorcashoz ő is, egy korosodó nő és férfi, Dorcas orrával és szemével és zabolázhatatlan, dús hajával. Egy kisfiú, öt-hat éves talán, böngyör, szőke fürtökkel és csodálkozó tekintettel, és egy rosszfiúsan jóképű, húsz körüli srác, hosszú hajával és tetoválásaival pont úgy fest, mint a mugli rockbandák idoljai. Egyszerre indulnak rothadásnak mind. Dorcas nővérei és szülei testén iszonyatos kínzások nyomai, a kisfiú karjain és foszladozó rövidnadrágba bújtatott lábain tépett karmolások és harapások, az arca felpuffadva, ahogy a vízbe fúltaké szokott, a rocker srácból vízesésként dől a vér, ömlik a szemén, orrán, száján, fülén. Foszladozó karjukat maguk elé nyújtva, halált okádva indulnak meg a földön kucorgó Benjy felé. Benjy fenékre huppanva, még a halott Dorcas látványától fogva tartott sokkban araszol hátra, Dorcas mellette terem, talpra rántja.

– Nem… Őt nem veszitek el! – visítja feltartott pálcájával. – Riddikulus! – kiáltja, a hangja olyan elesett, mintha nem is az övé volna, és a közeledő alakok épp csak megbotlanak, de botlukban pont, hogy még közelebb lendülnek feléjük.

Sirius Dorcas és Benjy elé ugrik, védelmezőn kitárt karjai mögé ölelve őket.

Remus áll előtte. Nyúlánkan és kócosan, sápadtan és gyönyörűn, a kedvenc, kinyúlt pulcsijában, és Sirius felszabadult örömmel lépne hozzá, hogy az oldalán ébredve magához szorítsa, összevissza csókolja, és véget érjen ez a nyomorult rémálom végre. Remus elmosolyodik. Gúnyos, rideg közönytől torz a mosolya, aranybarna szemeiben undorodó megvetés, ahogy Siriusra néz, és kihívás is egyúttal, tessék, most már tudod, tessék, szállj szembe velem, tégy valamit, ha mersz. Ha tudsz. Nevetségessé kéne tennie, nevetségessé kéne tennie, nevetségessé kéne tennie… Nem tudja nevetségessé tenni. Semmit nem tud tenni. Csak áll dermedten, és nézi Remust, Remust, akit szeret, Remust, aki nem lehet Remus, akit nem szerethet, nem lenne szabad szeretnie, mert ez nem Remus, ez egy csodaszép, áruló hazugság, aki elvette tőle Remust…

– Mi történik itt? – esik be hirtelen a szobába Marlene, mire Remus rápillant, és Remus sírkővé változik, ismeretlen, elfeledett sírrá, rozsdás, fonnyadó falevelek hullnak rá, belepik egészen, névtelen, emléktelen emlék, nem tett semmit, amivel kiérdemelné, hogy a nevét történelemkönyvekbe véssék. Marlene tehetetlenül nézi.

– Bombarda! – ez már Dorcas jól megszokott, dizőz hangja. Nemes egyszerűséggel ráomlasztja a plafont a mumusra, és egyúttal majdnem magukra is, porfelhőben tántorognak a folyosóra ki. Marlene szólásra nyitja a száját, de végül inkább becsukja. Nem bírtak el egy mumussal. Harmadikos tananyag, és ők most nem bírtak el egy mumussal, és erre még neki sincsenek szavai. Sirius megszárítja magát, aztán a falnak dőlve fáradtan leguggol. Jólesne egy cigi, szólna Dorcasnak, de Dorcas még mindig a reszketve pityergő Benjyt csitítja és ölelgeti.

– Csak egy mumus volt, csss, csak egy mumus, élek, itt vagyok, élek, érzed? – szorítja inkább a mellére, mint a szívére Benjy tenyerét, és Benjy bólogat, szelíd, kisfiús arcán koszos könnypatak, zsebkendőt vesz elő, azzal maszatolja, Dorcas elveszi tőle, párducmama, megnyálazza, tisztogatja. – Téged nem vehetnek el tőlem – súgja, és piszkos, sebes kezébe simítva Benjy frissen mosott arcát, végtelen puhán szájon csókolja. – Téged nem.

– Ki volt az a két fiú? – kérdezi Sirius, teljes és tökéletes tudatában annak, hogy valószínűleg ő az egyetlen, aki ezt a kérdést Dorcasnak következmények nélkül felteheti.

Dorcas karjai lehullnak Benjy nyakáról, biccent a fiúnak, hogy beszéljen (beszélhet), ő közben Sirius mellé roskad, cigivel kínálja, rágyújtanak. Érzelemmentes arccal bámulja a füstöt, úgy hallgatja Benjyt, aki belekezd halkan, szeretetteljes tisztelettel:

– A kisfiút Elliotnak hívták. Gyerekkori szerelem. – Gyöngéden elmosolyodik. – A szomszédban laktak, és volt a közelükben egy tavacska, gyakran fürödtek benne. Sose úsztak túl mélyre, közel is volt, szinte a kert végében, a szüleik elengedték őket kettesben. Egy nap valamiért partközelbe merészkedtek a kákalagok. Már késő volt, mire odaért a segítség. A másik fiú Daniel. Ő volt az igazi elődöm. Ő volt az első… – Benjy mogyoróbarna szeme ismét megtelik könnyel. – Tizenkilenc évesen halt meg

– Mi történt vele?

– Egy ér az agyában…

– Aneurizma – mondja Dorcas rekedten. – Mellette is ott voltam, végig. Fájt a feje, hányt, mugli kórház, meghalt. Nem lehetett megmenteni. Túl gyorsan történt.

– Megölelhetlek? – szipogja Marlene.

– Nem.

– Oké – veszi tudomásul csalódottan.

Sirius nézi Dorcas szép, büszke profilját, és azon gondolkodik, mekkora veszteséget képes elviselni egy ember. Aki ennyi mindent túlél, az talán tényleg nem hal meg soha. (Benne együtt halt valami Regulusszal.) (Hogy Remust vagy Jameséket elveszítse, azt… Azt nem élné túl, legbelül biztosan nem. Üresebb lenne, mint a kopár porhüvelyek dementorcsók után.) Legalább már tudja, miért nem mer Dorcas kimondva szeretni, még akkor sem, ha minden pillantása és mozdulata egyértelmű szerelmi vallomás. (És ő miért nem mer vajon?) Szerencsés, mert Benjy így is tudja. (És Remus vajon tudja?)

– Meggyógyítsam a homlokodat? – térdel eléjük Marlene, és Sirius engedi neki, hadd érezze hasznosnak magát.

Szaporán közeledő lábdobogás. Rezignáltan emelnek pálcát, jöhet bárki vagy bármi, ők mindenre készek – leereszteni aztán már megkönnyebbült szusszantással eresztik le.

– Ti komolyan itt pöfékeltek? – Lily a combján megtámaszkodva kapkod levegő után, tincsekbe tapadva hull az arca elé a haja. Peter oldalára szorított kézzel és sípoló tüdővel nyúlik el a földön, Frank kinéz magának egy ingatag széket, komótosan odasétál, leporolja, megrángatja, aztán vállalva a kockázatot roskadozva beleszédül.

– Eddig jutottatok? – Emmeline félvállal támaszkodik a falnak, a mellkasa zihál. Véresek, csapzottak, koszosak, rémültek mind a négyen.

Marlene kínosan bólint.

– De elfogtunk egyet! – ragyog fel Benjy.

– Hol van? – fordul körbe hirtelen új erőre kapva Emmeline.

Egymásra néznek, Dorcas a száját húzza.

– Hát, szerintem az már elúszott… – dünnyögi, a cigimentes kezét nézegeti, és elmélyülten hozzálát a fekete körömlakkdarabkák kapirgászásához.

– Hogy… Mi? – fakad ki Emmeline. – És miért vizes itt minden?

– Hosszú történet… – Benjy békítőn, vagy inkább oltalmazón (önfeláldozón?) lép a két lány közé.

– Ki kell jutnunk az épületből – veszi át a szót Frank, megneszelve, hogy itt az ő segítségére is szükség lesz. – Ez csapda. Ki kell jutnunk az épületből, aztán azonnal hoppanálunk el innen jó messzire…

– Vészkijárat? – ötletel Marlene. – A muglik szoktak olyat építeni.

Lily lemondón rázza a fejét.

– A másik szárny felejtős, lezártak és eltorlaszoltak mindent. Csodálkoznék, ha itt más lenne a helyzet.

– Nincs kiút… – nyöszörög Peter.

Sirius megelégeli a nyavalygást. Ökölbe szorult kézzel, tettre készen pattan fel.

– Akkor csinálunk.

– És mégis hogyan? – fújtat bosszankodva Emmeline. – Mindent próbáltunk.

Sirius íves karlendítéssel a közeli ablakra mutat.

– Kimászunk. Kiugrunk. Hoppanálunk. Vagy ugrás közben hoppanálunk. Sima ügy. – És rezdül a pálcája, egy törtmásodperccel azelőtt, hogy Emmeline riadt „Ne!”–t ordít. Visszapattan a bűbáj a pókhálós ablaküvegről. Lüktető gyűrűkben árad szét, elsöpör, lerombol, elragad, pusztít, jól bevitt ütés térdre, gyomorszájra, valami súlyosan roppan, mintha megrepedne az ég. A föld repedt meg, és Sirius zuhan. Karcoló törmelékeső mindenfelé. 

– Faszomat! – üvölt Dorcas.

– Olyanod még mindig nincs! – üvölt Sirius.

– Faszotokat!

– Szebben szoktál róla beszélni! – üvölt Benjy.

Sirius háta valami hidegen és keményen landol fémesen csattanva, reflexből emeli a pálcáját, láthatatlan ernyő védi őket a potyogó betondaraboktól meg. Ágyon vagy asztalon fekszik, Benjy és Dorcas mellette a földön, félig egymáson. Ezt is túlélték. Mindent túlélnek, Siriusnak nincs kétsége. Ők túlélők mind.

– Neve is van? – röhög fel, mint aki felettébb jól szórakozik. (Igazából tényleg egész jól szórakozik.) (Ezen már csak röhögni lehet.)

– Van hát – vágja rá Dorcas. Rekedten nevet ő is, bár neki könnyű, ő puhára, Benjyre érkezett.

– Rendben vagy, Fenwick? – érdeklődi meg Sirius. Óvatosan oldalra fordítja a fejét, csak annyira, hogy lássa, ahogy Benjy hüvelykujja minden rendbent jelezve felemelkedik Dorcas és a rájuk omlott emeletnyi por alól.

– Elmondjam? – Dorcas még a becézgetésnél tart. Kedvelt témája lehet.

– Nem akarom tudni.

– Ha túléljük, elmondom.

– Mondom, hogy nem akarom.

– Dehogynem, különben nem kérdezted volna.

– Van beleszólásom? – kérdezi udvariasan Benjy, majd választ sem várva (úgyis nemleges lenne), megkomolyodva hozzáteszi: – Nem tört el semmitek?

Sirius tovább forgatja a nyakát, megmozgatja a tagjait, megropogtatja a vállait. Felül. Úgy tűnik, egészben van és mindene működik. Bizarr fémasztalon ücsörög, pereme van, és a lábainál egy lyuk. Fürdőkád lehet talán, bár annak meg túl sekély.

Dorcas már talpon van, mellette áll; ütött-kopottan, szájtátva és csillogó szemekkel, hosszú, sötét pilláit bűbájosan rebegtetve, édes-ártatlan kislány, aki karácsonykor beszabadul a játékboltba, a barbie vagy póni részlegre, vagy…

– Tudjátok, mi ez? – susogja izgatottan, közben felrángatja Benjyt is.

– Mi mi? – kérdezi Sirius.

– Amin vagy – mutat rá Dorcas. – Boncasztal…

– Boncasztal? – Sirius felvont szemöldökkel megpaskolja a fura fürdőkádat a feneke alatt. Még nem állt össze neki. Dorcas türelmetlenül oldalba löki, menj már innen, add át a helyet, Sirius a földre huppan, ő pedig a helyén fekszik máris, a karját a mellkasán múmiapózba zárva. Tündöklő boldogság az arca.

– Itt boncolták a muglikat! Itt feküdtek a halottak, miközben felvágták őket. A lyukon folyt le a vér meg a mindenféle testnedvek… Valahol kell lennie egy mérlegnek is, a kivett szerveknek… – körbenéz, nem látja, vállat von, visszadől kényelmesen, lehunyja a szemét, mint aki szundira készül. Sirius megkockáztat egy beszédes pillantást Benjy irányába. Benjy kurtán bólint válaszul, majd a torkát köszörülve, szép-szerelmes mosolygással Dorcas fölé hajol.

– Hófehérkét játszol, vagy a csókom nélkül is felkelsz onnan? – búgja.

– Hófehérkét? – fintorog értetlenkedve Dorcas. Nem tetszik neki a szó. Nem illik hozzá. (Dorcas féltékeny.) Benjy puhán felnevet.

– Tudod, az almás lány a mugli mesében. A hét törpével meg a nekrofil herceggel.

– Ja! – Dorcas megvilágosodik. – Az kibaszott beteg az a mese. Brr. – Megborzong. A csókot azért kéri. Nem színlel halottat közben.

– Az alagsorban lehetünk? – kérdezi Benjy, miközben gálánsan lesegíti Dorcast a boncasztalról.

– Úgy tűnik… – Sirius lábujjhegyre billenve kikukucskál az apró, pincékre emlékeztető ablakon. A fejét vakarja. Ezt már megint jól elszúrta. – Bocs – nyögi őszinte bűntudattal ki. Dorcas és Benjy egyszerre legyint, ugyan, megesik, gyakran landol az ember egy elhagyatott mugli kórház boncasztalán egy elszúrt bűbáj után, szót se érdemel. – A többiekkel vajon mi lehet?

– Ők távolabb voltak – meresztgeti Benjy felfelé a szemét, hátha túllát a plafonon tátongó lyukon. Sűrű porba és sötétbe burkolózik minden. – Talán megúszták odafent.

– Nézzétek, mit találtam! – sikkant fel Dorcas, fémes hűvösséggel csilingelő tárgyak között matat elragadtatva egy dobozban, és Sirius rájön, hogy az imént tévedett: ez a játékboltba beszabadult kislány ábrázata. Tűhegyes ollókat és éles szikéket emel fel úgy, mintha egy marék drágakövet tartana az ujjai között. Benjy elnéző mosollyal somfordál hozzá, és csókol a hajába.

– Egyet tegyél el szuvenírnek, aztán keressük meg a többieket, jó? Szeretnék már hazamenni…

Dorcas egy szikét választ emlékbe.

Tényleg az alagsorban lehetnek, a folyosó alacsony, dohos, ablaktalan és teljesen sötét, kénytelenek halvány fénnyel pálcát gyújtani. Fölöttük vastag, nehéz, rozsdamarta csövek egy irányba futó hálózata, patkánysereg cincog és iramodik ijedten a lábuk alatt. A padlót kiterjedt foltokban moha nőtte be, csendesek a lépéseik. Félig lebomlott kutyatetembe botlanak. Sirius földhalmot bűvöl rá és emléktáblát, Kutyus, karcolja Benjy bele. A pár másodperc néma tisztelgés alatt Sirius arra gondol, véletlenül kóborolt-e le ide szegény blöki, és eltévedve, fogságba esve később nem tudott kijutni ((őt nem zárhatják be)), vagy szándékosan keresett egy csendes, magányos helyet meghalni. Azt kívánja Kutyusnak, hogy bárhogy is történt, most békében, Kutyusbarátok között, telepocakkal, farokcsóválva legyen.

– Te sírsz, Black? – hökken meg Dorcas.

– Nem.

Benjy előkotor egy tiszta zsebkendőt neki, és a Benjy-féle nagyöleléssel megöleli. Dorcas az ajkát beharapva, színpadias élvetegséggel figyeli. Hirtelen hervad le a mosolya, csendet int, pálcát olt, a fiúkat a legközelebbi szobába tessékeli. Irodafélének néz ki, az ablaka túl nagy és pont a hold útjába esik, kékezüst leplet sző a fal menti üvegajtós szekrényre, a benne sorakozó, molyrágta lexikonok és szakkönyvek vaskos gerincére, sápadt derengésbe burkolja a tömör, nehéz íróasztalt, a süket telefont és foghíjas írógépet rajta, és a törött lábú székeket a mocskos szőnyegre döntve. Fény gyullad a folyosón, ordenáré röhögés közelít. Sokan vannak, formázzák Benjy ajkai némán, és szégyen vagy sem, az íróasztal mögé kucorodnak be. Mellettük a falon óra. Negyed nyolckor fagyott meg az idő, este vagy reggel, az örökre megszakadt pillanatban már nem számít. Ott már csak a minden van, vagy a semmi.  

Benjy riadtan rezzen össze, ahogy a földre szórt újság- és papírlapok között sercegve megmoccan valami.

– Csak egy elkószált patkány… – sóhajt fel aztán. Fejcsóválva nézik az elinaló kövér, kócos foltot.

Sirius halkan maga elé húz egy viszonylag üres papírt, és nekilát, hogy elnagyolt, vázlatos térképet bűvöljön rá. Ahhoz persze gondosan be kellene járniuk az épületet, hogy valódi, részletes térkép legyen, de arra talán így is elég lesz, hogy a lehetséges kiutat megmutassa. Szinte biztos, hogy a többiek is arra lesznek.

Trappolva csörtetnek a halálfalók az ajtó előtt el, nem lassítanak, nem sejtik, hogy idebent vannak. Amilyen szívtelen, érzéketlen szörnyetegek, ezeknek még Kutyus sírja se szúrt szemet. Fülelnek, hátha elcsípnek valami használható információmorzsát, de csak három hangot, és tőlük három félmondatot hallanak tisztán: az egyik, fiatal fiú lehet, az új cipőjére panaszkodik, nyomja a tyúkszemét, egy másik, átlagos női hang, azon morfondírozik, mi legyen holnap az ebéd, meg kéne már sütni azt a halat, de milyen köret legyen mellé, a harmadiknak, egy nyegle hangú, idősebb férfinak elege van ebből a napból, menne már a gyerekekhez haza… Hétköznapi gondok, hétköznapi emberek, akik valamiért mégis Voldemort szolgálatába szegődtek, gyilkosok, szívtelen, érzéketlen szörnyetegek lettek. Ők biztosan nem ebbe születtek, ők önként, szabadon választották a gonoszt. Ezek talán a legaljasabbak és legveszélyesebbek mind közül.

Vékony mágiavonalak jelzik az épület alapjainak körvonalát, a fontosabb folyosókat és nagyobb helyiségeket, alagsor és földszint csupán, a kijárat úgyis a földszinten bújik meg; kettő is, ha a felderítő varázs helyesen működött (még szép, hogy helyesen működött), egy félreesőbb hátsókijárat, és egy nagyobb, jóval közelebb, ahhoz hasonló előcsarnokból nyílik, mint amin bejöttek. Dorcas a hátsókijáratra bök. Egyetértenek. Egy darabig előre a folyosón, aztán balra, egy keskenyebb lépcsőn fel, onnan még pár kanyar. Sima ügy lesz.

– Ejnye-bejnye, mit szólna Dumbledore bácsi, ha tudná, hogy a talpnyalói gyáván bujkálnak? – A női hang, amelyik az előbb még halat akart sütni.

Nem fog halat sütni a közeljövőben, üszkös kézzel nehéz lesz, Dorcas átka tesz róla. Támad Sirius és támad Benjy is, de a halálfalók túlerőben vannak, lehetetlennek tűnik, hogy teljes csendben lopóztak vissza, valami itt tényleg nagyon nem stimmel, de Sirius nem ér rá gondolkodni, sisteregve záporoznak rájuk az átkok, elege van, nem akar már harcolni, haza akar menni, Remushoz haza, legyen már vége, legyen már vége ennek az egésznek. Benjy pajzsot húz köréjük, recsegve pattannak le a gyilkos mágiaszikrák róla, míg kiverekszik magukat a lángra lobbant szobából, Sirius hátraint, a tűz perzselő hurrikánná dagadva kicsap, ez ad némi fedezéket és előnyt. Rohannak, előre még egy darabig, bal kéz felől már látni a folyosót, ami a lépcsőhöz visz.

– Honnan tudták, hogy itt vagyunk? 

– Nem tudhatták, biztosan nem láttak meg!

– Vigyázz! – Benjy az utolsó pillanatban rántja le őket a földre, a fejük fölött elsüvítve robbannak a falba az átkok. Döngve reszket meg a világ, mögöttük füstöt és hamut szitál az egyre közeledő, elszabadult tűzhurrikán. – A másik lépcsőhöz, futás!

Terelik őket. Terelik őket, terelik őket, terelik őket, vissza kéne fordulni és harcolni, de lángok emésztik a visszautat. Mintha még ez is előre megtervezett lett volna. Elérik a lépcsőt, Dorcas megbotlik, csúnyán odavágja a térdét, felreped a szája. Összeszorított fogakkal, bicegve fut tovább, ellöki magától Benjy támogatást kínáló karját. Tágas váróteremben vannak, boltív köti az előcsarnokkal össze, ömlik be a holdfény. Romos-koszos pult mögé kuporodnak pihegni.

– Ez nagyon csúnya… – aggódik Benjy, két remegő kezében Dorcas szakadt nadrágban vérző, feldagadt térde. Dorcas felrepedt száját harapdálva vonogatja a vállát. Sose ismerné be a fájdalmat. (Addig nem valódi. Sirius ezt is túl jól ismeri.)

– Rendbe hozhatom?

– Tudod? – Benjy mogyorószín szeme meleg féltés és hála. Sirius bólint.

– Remus és Enid mellett akaratlanul is ragadnak rám hasznos dolgok – ereszt meg egy biztató félmosolyt. Engedélyt kér Dorcastól és Dorcas engedélyt ad neki. A száját már nem engedi. Az tetszik így neki. Próbálgatja a térdét, nem tökéletes, de azért elmegy, mondja köszönöm helyett, aztán várnak.

Valamire. Bármire, amit végre ők irányítanak.

Dorcas hozzábújik Benjyhez, és Benjy magához öleli, ösztönösen cirógató ujjak Dorcas karján, ők legalább itt vannak egymásnak. Piszkosak, fáradtak és haza akarnak menni mindhárman, és így érezhetnek most a többiek is, ha van egyáltalán idejük, erejük érezni a kilőtt és kivédett átkok között. Marlene előre megírt sorsokról és véletlenekről beszélt, és ez tényleg nem véletlen, azért vannak most itt, mert így döntöttek. Ők a főszereplők, a dicső hősök, a jók, és győznek, ma éjjel győznek. Ma éjjel nem is kéne itt lenniük. Hiábavalóan jöttek ide. Hiába. Hibába. Abba sétáltak bele. Talán azért alakult így minden, mert így volt megírva. Akkor legalább nem szúrtak el semmit. A döntéseik előre eldöntettek, a gondolataik előre elgondoltak, és soha nem volt, és soha nem lesz náluk az irányítás. Feláldozható marionettfigurák a háború színpadán.

– Mi a szar ez már megint? – sziszegi a fogai közt Dorcas, és Sirius nem tudja, a hangra vagy a szagra vonatkozott-e a kérdés, ha utóbbira, akkor a szar kifejezés tökéletesen találó; émelyítő bűz terjed szét a levegőben lassan, rothadásszag, csatornaszag, izzadtságszag, orrfacsaró és hányingert keltő. Egymásra néznek, együtt döntenek. Nem futnak tovább. Pedig a szaggal tompa dobbanások is közelednek, súlyos léptek dobaja, mögötte jeges csikorgás, mint amikor valami nehéz és kifent tárgyat húznak a kemény földön végig. Eltakarja a holdfényt egy hatalmas, ormótlan árny, aránytalanul apró, kerek fej ül fatörzsnyi nyakán. A pálcájukat markolják, ugrásra készen feszülnek az izmaik, és a troll lecsap, kezében furkósbot helyett óriás, fűrészfogú hóhérbárd, a pult papírmaséként robban szálló darabokra szét. Sirius jobbra vetődik, Dorcas és Benjy balra, kétoldalról lendülnek ellentámadásba, villámként cikáznak, repkednek, durrognak őrült tempóban az átkok, mintha mugli géppisztolyok lövedékei volnának. A troll vastag sziklabőrét nem sebzi semmi. Nem normális ez sem így, mintha azok, akik ezt a fűrészbe oltott óriásfejszét a kezébe adták, mindent lepergető, láthatatlan mágiapáncélt is húztak volna rá.

– Megoldom! – rikkantja Dorcas. – Addig foglaljátok le! – Bepördül egy oszlop mögé, jobb kezében a pálca, baljában a szuvenír-szike, elmormolt bűbájok az ajkán.

Sirius kérdőn pillant Benjyre, Benjy lebukik, bukfencbe gördülve kitér az újabb csapás elől, szikrákat hányva karistolja feje mellett a követ a troll fegyvere. Viszonzásul a szeme közé küld egy átkot, majd int Siriusnak, hagyják csak Dorcasra a piszkos munkát, ha azt ígéri, megoldja, akkor az úgy is lesz. Siriusnak azért akadnak kétségei, de ideje nincs most rájuk, a troll ezúttal őt szemelte ki magának, bűzt üvöltve lódul az irányába, lendül a bárdja. Sirius ráküld még egy haszontalan átkot, aztán beveti magát egy oszlop fedezékébe ő is. Porrá zúzva záporoznak a kisebb-nagyobb kődarabok, az oszlopon villámkarú repedés fut végig recsegve. Még egy-két ilyen ütés, és rájuk omlik az egész épület, fut át az agyán, de a troll akkor felordít bömbölve, és abbahagyja az oszlop ostromát. Sirius kikukucskál, sötét, ragacsos lé toccsan a törmelékre, a troll lábikrájából jöhet, onnan, amerre aztán böhömnagy öklével legyint. Dorcas fekete pillangóként röppen végig a termen, majd felkenődik az omlatag falra. Csilingelve pottyan ki a kezéből valami hosszú és fémesen fényes.

– Neked teljesen elment az eszed? – Marlene hisztérikus kiáltása visszhangozva zengi be a teret. Széles lépcsősoron rohan le, az oldalán Lily, átkokat szórva a trollra, ami erre meglepően szapora léptekkel feléjük indul meg. Sirius ekkor veszi csak jobban szemügyre Dorcast, akit épp Benjy segít talpra: bosszúsan és hiábavalóan porolja le magát, majd lehajol, és felkapja a kardméretűvé bűvölt orvosi szikét. Még elegáns markolatot is varázsolt neki.

– Ide gyere te rohadék! – vijjogja, miközben kivont karddal, feltartóztathatatlanul biceg a troll felé.

Tényleg elment az esze.

Benjy ajkán ideges kis mosoly. A tekintete tömény aggodalom és kétségbeesés.

Hangos zörrenés, a troll megtorpan és meginog, ahogy vastag, erős lánc hurkolja körbe, majd fogja gúzsba a lábait. A lánc túlsó végén Emmeline, a pálcája rándul, és a troll féltérdre rogy, a vádliján a seb hívogatón szétnyílva kínálja magát, Sirius ráküld egy rontást. Célba talál, a troll görcsösen rángani kezd, és egy szemvillanás múlva tehetetlenül zuhan hasra a hatalmas test. 

Átokeső zúdul az ajtóból rájuk.

Dorcas káromkodik, és Marlene helyeslőn káromkodik vele, Sirius pedig azon kapja magát, hogy már megint nevet, közben hárít és támad, támad és hárít újra, és csak nevet. Ennek sosem lesz vége, ennek az átkozott éjszakának, ennek az átkozott harcnak, ennek az átkozott háborúnak sosem lesz vége. A troll mocorogni kezd, lassan, de annál dühödtebben egyenesedik fel. Sosem lesz vége.

– Foglalkozzatok a kijárattal, mi elintézzük a trollt! – adja utasításba Dorcas, a lépcsőn robog-biceg fölfelé, alatta a troll, és Sirius még pont időben kap észbe, hogy a mi-nek ő is a része; Benjyvel szorítják a trollt a lépcsősor tövébe.

Az ajtóban közben tombol a csata, kiáltások hallatszanak, süvít, pattog, ropog a mágia. Egy félreeső folyosón feltűnik Frank, majd kisvártatva, újabb irányból befut Peter is. Még ő is kérdés és pánikoló sopánkodás nélkül kapcsolódik be a harcba.

Dorcas már a korláton egyensúlyoz párducügyességgel. A troll odacsap, Dorcas pár lépést följebb szalad, a következő lendülettel elrúgja magát és ugrik, összezárt öklében villan a karddá lett szike. Tövig merül a troll koponyájában. A szörnyeteg buta, üres szemei pontosan ugyanolyan kifejezéstelenek, mint eddig, talán csak a mozdulataiban látni némi döbbent csodálkozást, ahogy fegyverét elejtve bizonytalanul feje fölé emeli lapátkezét, mintha legyet próbálna elhessegetni. Dorcas visszaszökken a korlátra, mielőtt a troll hízott hasára zuhan. Még élettelenül is rombol, ahogy hatalmas robajjal elterül a földön, ezúttal végleg, szinte ugyanabban a pillanatban, mikor az ajtóban is véget ér a csata.

Vége van.

Győztek. Ma éjjel ők győztek. Hűvös, friss levegő árad be, elmossa a füst-, vér- és trollszagot a szabadság illata.

– Gyerünk haza! – Dorcas sántikálva táncol Benjy oldalára, a melle zihál, az arca ragyog, a tekintete mindent elárul, ahogy felpislog rá, de azért a nyomaték kedvéért még nemes egyszerűséggel rámarkol az ágyékára is. Benjy kuncogva csókolja meg. Sirius nem tudja eldönteni, csodálja vagy sajnálja őket, Dorcast nyilván csodálja, de Benjyt azért sajnálja is kicsit, magából kiindulva legalábbis, mert neki tuti nem lenne ereje egy ilyen éjszaka után még másra is. Öregszik. Talán.

A többiek a bejáratnál nyalogatják sebeiket. Összemosolygások, vállveregetések, nem beszélnek. Fáradtak a szavakhoz, és egyébként is vannak érzések és átélt, túlélt élmények, amiket nem lehet szavakba szuszakolni. Sirius hátbavágja Petert, és felsegíti Lilyt, tőle ölelést kap, Marlene-tól egy puszit. Emmeline biccent, Frank kezet nyújt neki. Dorcas a nyakába csimpaszkodik, a jobbján Sirius, a balján Benjy, szólni kéne neki, hogy az édeshármas most biztosan nem fog összejönni. Sirius túl sok mindent érez, mégis, mikor Remusnak meséli majd el, minden, ami most van, mindez emlék lesz csupán, nem lesz ugyanez, nem ugyanaz a boldogság, mintha együtt élték volna át (túl), a megkönnyebbült, felszabadult öröm, a büszke diadal, a részegítő erő, a felszabadult hit és remény, és mellé az a zsongó, fásult-fáradt üresség és hiány. Lankad az ébersége.

Nem tűnnek győztes seregnek, ahogy kimerülten és kosztól és zúzódásoktól borítottan vánszorognak a pirkadó ég alatt.

A lökés olyan hirtelen éri az oldalát, hogy majdnem elesik, de megbillen mellette Dorcas is, ahogy Benjy váratlanul maga mögé sodorja őket. Eléjük szökken, közben kivéd egy feléjük szálló magányos átkot, könnyedén suhint, fekete taláros alak zuhan a mélybe egy közeli fáról. Széles mosollyal fordul feléjük vissza, elégedetten és szerelmesen, Dorcas rajongva a kezéért nyúl, éppen összeérnek az ujjaik, másik keze Benjy arca felé indul, hogy eligazgassa kócos-kusza tincseit, mikor valaki, valahol felkiált:

– Confringo! – zúg a szürke pirkadatban.

Sirius nem tudja, honnan jön a hang, nem arra a hangra emlékszik majd. Benjy hangjára emlékszik majd. Benjy reccsen, Benjy szakad, Benjy fröccsen, forró vére az arcában, hajában, kezén és mindenütt, a szeméből törli ki, kiköpné, nem köpheti ki, nem köpheti ki Benjyt, lenyeli, Benjy fémes és keserű, gőzölgő zsigerek és húscafatok, szilánkokra robbant csontok, az a kézfej, az a láb ott és vér, rengeteg, kiömlött vér, ez, mostantól ez Benjy.

Tíz, húsz, ötven, és még több halálfaló ölt a semmiből gomolyogva testet, keselyűként gyűlve Benjy vérére.

És Dorcas istennővé változik, a háború és pusztítás vérszomjas istennőjévé, a bosszú könyörtelen úrnőjévé, a halál rettenetes, fenséges angyalává. Elszabadul a mágiája és kitör belőle minden elfojtott érzés, szerelem, félelem, veszteség, vágy és harag, tomboló viharában holtak és élők egyként menekülnek és sikoltanak. És akkor, az utolsó tüdőbe szakadt sóhajok után, mikor már nem mozdul körülötte semmi sem, nincs könyörgés, nincs reszketés, csak a dögszag gőze párolog a vértől latyakos havon, akkor térdre zuhan. Ordítva és fenyegetőzve, a világot tépve megesküszik, hogy ő megkeresi és megöli Voldemortot. Benjy leszakított fejének esküszik. Féltő simítással lecsukja a szemeit, csókot lehel rájuk, gyöngédet, majd a halott ajkakra is, érzékit, mohót, szenvedélyeset. Mond neki még valamit, amit Sirius nem akar hallani, aztán lassú ünnepélyességgel felegyenesedik, és karján azzal, ami Benjyből maradt, elbotorkál a ködben. Vörös uszály pettyezi a hóban léptei nyomát.

Senki se veszi komolyan. Egy fájdalomtól és gyásztól háborgó elme üres ígéreteinek hiszik. Majd megnyugszik. Majd lecsillapodik. Hagyjuk őt békén. (Hagyjuk őt magára.)

Dorcas megkeresi Voldemortot, és Voldemort megöli Dorcast.

Dorcas elszámolta az életeit.

Hosszú, szép ujjai sebesek, kemények és jéghidegek, ahogy Sirius közéjük gyűri a gyűlölt-szeretett, viharvert plüssmacit, az egyetlen dolgot, amit Dorcas a lángokban álló otthonából magával hozott, és egy szív alakú követ*, amit a zsebében őrzött. Dorcasból és a családjából ezen a világon így már semmi sem marad. Bárhol is van most, hiányolja azt a plüssmacit és követ, de így már jó lesz. Legyenek együtt újra mind. Marlene szívbemarkolóan gyönyörű beszédet mond a koporsója fölött. Senki sem sír, mert Dorcas gyűlölné a könnyeiket.

Benjy szülei nem engedték, hogy a fiuk mellé temessék.

 

A haláluk értelmetlen és hiábavaló.

 

 

 

------------------------------------

* külön mini-fanficet pötyögtem róla, majd egyszer megmutatom, ha úgy alakulnak a dolgok