Félelem

(Anno egy pályázatra pötyögtem [nyilván nem kellett senkinek xD], karakterszám-limittel, azért ilyen kurta-furcsa, de az ötletet szerettem, lehet, hogy majd valamikor kibővítem.)

A királynő és a király mindent megtettek, hogy egyetlen gyermeküket megóvják. Bár birodalmukban béke honolt és biztonság, szívükre különös balsejtelem árnya borult, valahányszor szeretett kislányuk jövőjére gondoltak. Elkeseredésük egészen a közeli erdőben élő varázslónőig űzte őket:

– Segíts őt megvédeni az átkoktól, sérülésektől, betegségektől és minden bajtól és boldogtalanságtól, mik megkeseríthetnék az életét! – kérték tőle.

A varázslónő erre gyógyfüveket morzsolt egy tálba, a felszálló füstködben ezüstösen derengő jóskövek koccantak egymásnak.

– Az ismeretlen… – kántálta fátyolos hangján. – Az ismeretlen az eljövendő rossznak minden forrása. Ki ismeri a rá leselkedő veszedelmeket, ellenük védelmet szerez. Építsetek kastélyt, mi a felhőket súrolja! Zárjátok őt a legmagasabb torony legfelső szobájába, földalatti termekben pedig állítsatok csapdát minden fenyegetésnek, mi ártó szándékkal közelít felé!

Megépült a kastély. Erős kőfalak védték, legmagasabb tornya felhőmezők közé veszett a hósipkás hegyek fölött. Ennek a toronynak a legfelső szobájában, a világ veszélyeitől elzárva élt a királylány. Levendulát szőttek ruháiba és fontak hajának éjfekete hullámaiba, illata messzire kergette a nyomasztó gondolatokat, esténként kamillateát kortyolt, ami távol tartotta tőle a rémálmokat.

A föld mélyébe vájt tömlöctermekben ezalatt sorra ejtettek foglyul minden nyugtalanságot, iszonyt és gonoszságot, mi megsebezhette volna a királylány boldogságát és békéjét: megbűvölt rácsok mögé zárták a sötétben kaparászó neszeket, bilincsbe kényszerítették a legvadabb viharokat és legádázabb szörnyeket.

Ahogy a királylány cseperedett, egyre kíváncsibb lett; tudni akarta, mi rejtőzhet a titokzatos ajtók mögött. Eleinte csak résnyire nyitotta őket. Hamar megtanulta, hogy az ajtószárnyakat, akárcsak egy rémregény lapjait, bármikor becsukhatja, az irányítás az ő kezében van. Lassan minden rémséget megismert és megszelídített, és uralni kezdte őket. Ezután már szinte minden napját odalent töltötte, teremről teremre járt, kopár temetőben sétált a telihold fénye alatt, mérges pókokat cirógatott a tenyerében, törött tükröt faggatott babonákról és balszerencséről, összebarátkozott a háborúval és az éhínséggel. Mohón szívta magába ezeket az élményeket, hisz semmi mást nem látott, nem ismert a kinti világból.

Végül elérkezett a koronázás napja, a nap, mikor a királylány életében először az emberek közé lépett. Borzongatóan szép volt. A bőre hófehér, az ajka vörös, mint a vér, a haja fekete, akár a csillagtalan éj. Ridegkék tekintetéből nyugtalanító hűvösség sugárzott: meglódult a szíve mindenkinek, akire csak rápillantott, mégis vacogni kezdtek a fogaik, remegni a tagjaik, és megfagyott az ereikben a vér. Akkor a királylány felkacagott, nevetésében visszhangoztak a kastély tömlöceinek sötét titkai, és az alattvalók mind menekültek előle.

Rémületes erejével országokat igázott le könnyedén, míg végül hatalma az egész földön körbeért, és az érzés, mely a nyomában járt, beköltözött minden élőlény szívébe. Teltek az évek, a fák virágba borultak, majd didergőn lerázták koronájukat újra és újra. A királylány valódi nevét az emberek és állatok lassan elfeledték, és már csak úgy emlegették: Félelem.