Lelassulhatna az idő

Harmadik rész. Még több Enid, bocsi érte mindenkitől, nem is emlékeztem már, hogy ennyire elhúztam az elejét. :$ Majd beindul a történet idővel, eskü. :$

III.

Sirius a plafont a bámulja; visszabámulnak rá a mágiacsillagok. Mekkora elvetemült őrültnek kell lenned ahhoz, hogy egy csillagról nevezd el a fiadat. Mintha már akkor arra ítélték volna, hogy állandó sötétségben létezzen. És ragyogjon, mindig és kötelezően, akkor is, ha nem akar, akkor is, ha fáradt. Fogalma sincs, hogy az izzó ragyogáson kívül mit kezdjen az életével. Nem tud aludni. Ha lehunyja a szemét, képek, hangok, illatok tolakodnak a szemhéjai mögé, éles minden és zavaros, a halántéka tompán lüktet és sajog, a mai nap összekuszált, kóválygó emlékei között szédítőn kavarognak a gondolatai. Ha ugyanígy pörög le a halál előtt az életünk, meghalni sem fog tudni. (Csak izzik tovább és ragyog.) (Sok csillag már rég halott.)

Kimegy pisilni, aztán kikukucskál az ablakon. Alszik a város, elcsendesült a forgalom, néha húz csak el egy-egy autó vagy éjszakai busz. Sisteregnek a pocsolyába süllyedő kerekek. Nézi a kinti, fekete, felhőtakaróba burkolózott eget, és az a röhejesen romantikus gondolata támad, hogy Remus talán ugyanezt a fekete felleget figyeli most. Hisztérikus nevetés csuklana fel a mellkasában, de csak a gyomra rándul görcsbe helyette, mikor zöld villanást pillant meg odakint. Egy magányos közlekedési lámpa váltott. Monoton dallamot kopognak az esőcseppek az ablaküvegen, végigfolynak a tükörképe sápadt-szétkent vonásain, és Sirius sírni kezd.

 

Késő délelőtt ébred. A bal oldalán fekszik, azon az orrlyukán a levegő se be, se ki, éhes, és hirtelen azt sem tudja, hogy hol van. Aztán emlékezni kezd. A tegnapra, Remus megsokasodott sebhelyeinek ezüstderengésére a hajnali fényben, az esőre, a pocsolyákra, a vértócsákra, és arra, amit Enid mondott tegnap este. Mi van, ha túlságosan szereti Remust ahhoz, hogy igazából lássa őt? Hogy észrevegyen valamit, valami nagyon fontosat, amit látnia kéne? Gondolkodik. Gondolkodik a gondolatain, az érzésein, amiket érez, amiket érzett, amiket már nem érez, amiket talán éreznie kéne, és már a kérdéseiben sem biztos. A neve Sirius Black, az biztos – ez áll aranybetűkkel az ágya mellé készített zöld füzeten. Belelapoz.

„Gratulálok, ezzel egy kismamafüzet büszke-boldog tulajdonosa lettél! Itt tudunk mostantól beszélni, írj nyugodtan, ha bármire szükséged van. Vettem új kenyeret, zöldséget, gyümölcsöt, tojást meg még ezt-azt, reggelizz egészségesen, ne vágd meg az ujjadat és ne gyújtsd fel a konyhát, ha nem muszáj. Kikészítettem pár dolgot, amire szükséged lehet, a kulcsokat felcímkéztem. A szomszédok elég pletykásak, ha kérdezik, az unokatesóm vagy és Steve-nek hívnak, a Siriuson csámcsognának. Ne kelts túl nagy feltűnést. Ma korán végzek, ha nem jön közbe semmi, 6 körül már otthon is leszek.”

Sirius mosolyog. Rég nem indította már ilyen egyszerű és őszinte mosollyal a napot. Kisimítja az arcából a rátapadt hajszálakat, megdörgöli a szemét (kiszárították a könnyek, csíp), és körbenéz. A sötétítőt hajnalban biztos, hogy kihúzva hagyta, mikor észrevette, már visszadőlt az ágyba, és lusta volt miatta felkelni újra, de most be vannak húzva. Fáradt napsugarak furakodnak be a sűrű szövetszálak között a szobába, barátságos a félhomály, láthatatlan ejtőernyőn inogva navigál pár fehér macskaszőrszál. A tulajdonosuk pedáns arcmosás-rituálét végez épp Sirius lábainál. Sirius megvakargatja a nyakát, élvezi az ujjbegyein végigbizsergő nyugtató dorombolást. Enid tényleg kikészített mindent, amire szükségük lehet, a fotelben sorakoznak sorban: labdák, szalagok, megcincált egérkék, tollas kismadarak, pálcás játékok. Az ágy melletti asztalon százas zsepi és egy üvegcse sűrű, gyógynövényillatú szirup, a megfázásodra, hirdeti a mellé helyezett cetli. Hajgumik. Egy fekete, a többi neonszín, pink, lila, napsárga, türkiz, piros, tegnap kért, akkor nem volt, Enid most vett neki. Három kulcs, alsó, felső, kapu.

Sirius arra gondol, hogy ő mégiscsak szerencsés és különleges. Azt mondjuk eddig is tudta, hogy különleges. Nem különlegesen különleges, mint ahogy sokan hiszik, csak elcseszettül különleges, pont olyan, amilyet Remus szeret. Nemrég (rég?) kitalálták, hogy kellene az otthonukba pár növény. Remus kaktuszt akart, mert az mindent túlél. Elmentek egy mugli virágboltba, álltak a kaktuszok között, az eladó ki akarta választani nekik a legszebbet, Sirius szerint egyforma volt mind, de Remus talált egy különlegeset, egy kicsit hibásat, egy kicsit nyomit. Most van egy csálé kaktuszuk, ami mindent túlél. (Regulus már nem él.) Túl sokat gondolkodom a halálon, állapítja meg Sirius, pedig hát ő szerencsés és különleges, hiszen életeket bíznak rá, Enid a macskáját, James a szerelmét, Remus önmagát.

Szerencsés és különleges, mert valaki mindig rátalál és hazaviszi, mikor ő nem találja magát.

Feszélyeznie kéne az idegen lakásnak, helyette otthonosan mozog, mintha egy régi jó baráthoz tért volna haza. Jó lesz minden, most úgy érzi, és elhessegeti a zaklatott kis hangot a fejében (normális, hogy hangokat hallok?), ami azt sugdossa, hogy túl gyorsan és túl sok mindent érez. Hullámvasút az élet, James azt mondta egyszer erre neki. (És nevetett, hogy leplezze az aggodalmat a szemében.) (A családjában örökletes kór az elmebaj, aranyvérű beltenyészet, nem baj, ha időnként félresiklik a fejekben ez-az, toujours pur, csak ez a lényeg. De az nem a családja, sose volt az.) (Az öccse is bolond volt.)  (Volt.) (Én nem vagyok olyan Black.)

Kimegy a konyhába. Friss kenyér, teljes kiőrlésű, zöldség, gyümölcs, a hűtőben joghurt, sajt, vajkrém, Sirius azon gondolkodik, Enid hogy bírt egyáltalán felcipelni ennyi mindent. Áll a pulton két gabonapelyhes doboz is, az egyiken „bio” és „natúr” feliratok, a másikon mesefigurák. Utóbbi van felbontva, Sirius belepislog, agyoncukrozott, pasztellszínű, ropogós karikák. Tálkába szórja, tejet önt rá, aztán elrágcsál egy almát, hogy elmondhassa, egészségesen reggelizett. Nem mintha Enid nem élne meglepően egészségtelen életet. Ez egyszerre szórakoztatja és szomorítja el.

Nyújtózkodik. Szipog. Be kéne vennie azt a szirupot, de azzal elismerné, hogy megfázott. A pólóját az éjjel szétizzadta, náthásan is érzi, hogy büdös, lecibálja magáról, bevágja a mosdókagylóba, és kimossa tusfürdőben, mert a mosóport nem találja továbbra sem. Kiteregeti a kád fölötti fregolira, Enid két felsője és egy melltartója szárad még rajta. Utóbbi nem olyan, mint amiket Lily szekrényében látott, azok csipkések voltak és domborúra gyártottak, ez inkább azokra hasonlít, amiket sportolók szoktak hordani, és jóval kényelmesebbnek is tűnik. Fogalma sincs, miért gondolkodik ilyeneken, de azért mereng még rajta fogmosás közben is.

Nézi magát a tükörben. Rosszabbra számított, de az igazság az, hogy bármilyen ramatyul is érezze magát, nem tud nem jól kinézni. Tudja, néha utálja és unja, de tudatos és gyarló élvezettel használja gátlástalanul ki. Kifejezetten jól áll az űzöttség is neki. Idősebbnek tűnik a koránál, annak tűnt mindig is, és gyerekkorukban ez rendben is volt, ő volt az idősebb. Most már csak ő van, így nem lehet idősebb, most már csak idős lett. Felnőtt férfi. (Enid szerint csak fiú, mintha belelátna, átlátna rajta, látná és hallaná a szűkölve rettegő kisfiút, aki nem akar felnőni.)

Elmosogatja a reggelije maradványait, egyúttal elmosogatja, majd újratölti napközbeni ropogtatnivalónak szánt száraz táppal a macskatányérokat is, labdát gurít, zörgő-csörgő egérkét rángat, aztán csak lötyög és lődörög a lakásban. Iszik egy kortyot a megfázás elleni löttyből. Gyógynövényes, fűszeres, és felmelegíti odabent. Magára borít egy plédet (el kéne mennie ruhát venni…), leül a szabad fotelbe, a lábát maga alá húzza, hátravetett fejjel bámulja a plafont, jobbról balra, balról jobbra, egy mágiaszivárvány ívén haladva. Enid egyébként a tegnapi monológjából kifelejtett valamit, mikor a titkolózást és kitaszítottságot emlegette – elfelejtette, hogy két fiú (férfi) szerelméről beszél…

Felvillan a füzeten a neve. Kinyitja.

„Megtanultam megszárítani a ruháidat!”

„Pont azon gondolkodtam, hogy elmegyek venni újakat.”

„Elkísérjelek?”

„6-ra eléd megyek.”

„Gyere 4-re, elszökök hamarabb.”

„Csak miattam?”

„Csak miattad. :)”

Van egy olyan sejtése, hogy Enid már tényleg nem bírja, ami a kórházban történik.

Sirius az írásos útmutatása alapján megoldja a pólószárítást, ami nem különbözik attól, ahogy a haját szokta szárítani, vagy ahogy Enid szárította a kezét és a haját tegnap, szóval nem is érti, a ruháin ezzel miért nem próbálkoztak. Felöltözik, zsebre csapja a kulcsokat. Idős néni csoszog a földszinten mögötte, a szemetet viszi ki, Sirius gálánsan ajtót nyit neki. A néni köszönetképp ráförmed, kicsoda és mit keres itt. Sirius Steve-vé és Enid unokatestvérévé változik. A néni megenyhül, megállapítja, hogy nagyon hasonlítanak, csak Sirius magasabb. Sirius egyetértőn bólogat.

Hideg van, de legalább nem esik. Betonszürke estébe ásító délután.

Sirius arra gondol, hogy tulajdonképpen nem arról van szó, hogy szüksége van valakire, aki anyáskodik fölötte, egyszerűen csak nem akar egyedül lenni, ahogy Enid sem akar egyedül lenni, akkor meg miért is ne kísérhetné el őt vásárolni. Egy normális életben egyébként is ilyesmit csinálnak a normális emberek. Éttermekbe járnak, vásárolgatnak, barátokkal lógnak. Neki nincsenek barátai, neki választott családja van. Még Enid is a tiszteletbeli kuzinjává fogadta.

Négy óra hét perc van.

– Soha nem csináltam még ilyet. Szabadságon se voltam évek óta.

– Rossz hatással vagyok rád.

– Az a jó.

Sirius hasznosnak érzi magát.

Mugli boltokba mennek, ha már a Mungo mugli bevásárlóutcában van, és a gyerekkori csak neki tervezett, csak neki varratott méregdrága rongyok után Sirius egyébként is igényli a nagyobb mugli üzletek személytelenségét. 

– Neked minden jól áll. – Enid ezt úgy közli vele, mint aki büszke rá. Újdonság ez is. Nem irigység, nem évődés, nem vágy, nem is olyan zavart büszkeség, mint amivel Remus a szüleinek újságolta el annak idején a nyilvánvaló tényt, hogy Sirius (Sirius!) szereti őt (őt!). Regulus nézett gyerekkorukban talán hasonló büszkeséggel rá. (Regulus már nem létezik.)

Míg ő a pólók között lófrál, Enid ruhákat nézeget.

– Vedd meg azt – javasolja neki immár négy, majdnem tökugyanolyan fekete pólóval felpakolva Sirius.

– Ez nem is tetszik.

– Akkor vedd meg azt, amelyik tetszik.

Enid szégyenlősen toporog.

– Nem tudnám hova hordani… – rázza meg a fejét.

– Azt majd kitaláljuk később – vágja rá Sirius. – Próbáld fel.

– Melyiket?

– Mindet!

A mindből végül kettő lesz, egy klasszikus, elegáns szabású kis fekete, és egy bájosabb-játékosabb éjkék, mellre simuló finom csipke, a szoknyája kacéran libben, ahogy Enid divatbemutató-paródiát rögtönözve pörög benne. Sirius rábeszéli őt mindkettőre. A fehérneműrészlegen aztán megkérdezi, hogy mi a különbség a melltartók között, és nem kényelmetlen-e melltartót hordani. Enid bevallja, hogy a melltartók kapcsos-szivacsos-merevítős terepén meglehetősen tudatlanul mozog – meghallja ezt egy eladó, középkorú, szigorú vonású nő, a szemüvegén arany lánc fityeg, lenyűgözően részletes és elhivatott szakmaisággal vezeti be őket a bralette-ek és push-upok világába. Sirius megint tanult valami újat. Tényleg jó ez a mai nap.

Remus mondjuk nem örülne, ha tudná, mennyi pénzt szórt el tulajdonképpen fölöslegesen, hiszen otthon sorakoznak a ruhái a szekrényben (és a ház különböző pontjain széthagyva-szétdobálva), és Remus szerint ésszel kell költekezni és amúgy sem ártana munkát keresniük végre. Ironikus, hogy éppen ő készül úgy a jövőre, mintha biztos lenne benne, hogy lesz még holnap, és túlélik azt is, Sirius meg állandóan beleragad a mostba, csak élni akar, nem túlélni, mostban ragadva fel nem nőni. Enidre pillant, Enid ragyogva örül a zizegő szatyrokba gyömöszölt ruháknak. Talán azért maradt ilyen pici, mert még időben eldöntötte, hogy ő márpedig nem fog felnőni.

A kijáratnál mosolygós lány osztogat szórólapokat, karácsonyváró akció egy jógastúdióban, az első óra ingyenes, gyertek el! Ott leszünk, vágja rá Sirius, aztán szemügyre veszi a kezébe nyomott papírlapon embertelenül kitekeredett pózban kínlódó alakot, és megkérdezi Enidtől, hogy mi a fene az a jóga. Enid elveszi tőle a papírt, szépen összehajtja, Sirius bőrdzsekijének zsebébe bújtatja, megpaskolja.

– Őrizd meg, menjetek el Remusszal. Nagyon fog tetszeni neked – bizonygatja.

Átverést szimatol Tapmancs orra.

– Most szívatsz, ugye?

– Én? Téged? Soha. – Enid az ártatlanság csenevész szobra.

 

A vacsora zacskós leves és gyorsfagyasztott mozzarella rudak, esznek hozzá salátát, így már mindjárt más, így már vitaminos.

– Egészségesebben kéne enned. Élned – jegyzi meg Sirius.

– Nem az én tüdőm kezd tönkremenni – kéri ki magának Enid.

– Ma nem is gyújtottam rá – lepődik meg Sirius. Tényleg, eszébe se jutott ma a cigi.

Enid mindentudón bólogat. Mondani készül valamit, de akkor a táskájában, ami kinyitva hever az asztal lábánál a földre dobva, éles fény villan. Öt füzetet halász elő, egyik a mungós, a másik négy zöld, kikeresi a világításért felelőst, olvas, fejcsóvál mosolyogva, ír. Becsukja.

– Lilyék? – érdeklődik Sirius.

– Nem, egy másik lány. James aggodalmaskodott egyébként napközben, de úgy tűnik – mutat Enid az egyik nyugton pihenő füzetre – átmenetileg megnyugtattam.

– Mitől függ, hogy ki kap tőled ilyen füzetet?

– Csak a leendő és friss anyukák, meg most te. A Szent Mungós betegeknél a kórházi füzetet használjuk, de abba csak mi, dolgozók írhatunk.

Sirius összevonja a szemöldökét. Számol. Ötből egy a mungós, az négy, négyből egy Jamesék, az három, háromból egy ő, az kettő. Kettő.

– Csak kettő terhes vagy kisbabázó boszorkány van most Lilyn kívül?

– Igen. Az utóbbi időben így szokott lenni. Plusz azok, akik valami sérülés vagy komplikáció miatt bekerülnek a kórházba, de őket általában csak ellátom, egyébként maradnak a kollégáknál.

– Várj, van olyan, aki nem veled akar szülni? – Sirius tekintete döbbent és felháborodott sokk, Enid felnevet, aztán elegánsan visszatuszkolja a szájába a félig megcsócsált salátaleveleket.

– Ja, hogy te azt hitted, hogy összesen hárman vannak? De cuki vagy.

Sirius sértetten vonogatja a vállait.

– És akkor mitől függ, hogy ki… –  a villájával gesztikulál (lebucskázik róla egy falatka paradicsom), fogalma sincs, milyen szót szokás használni erre – dolgozhat veled?

Enid elgondolkodik.

– Sok mindentől. Amikor megkeresnek, először mindig leülünk beszélgetni. Van egy, mondhatni beugró kérdésem, hogy hogy tervezik, bent lesz-e a leendő apuka a szüléskor. Ha nemet mondanak, ott azonnal elválnak az útjaink. Ha később tapasztalom azt, hogy túl sok mindenben különböznek a… nézeteink, akkor is javaslok nekik valaki mást helyettem.

– Hogy szoktak erre reagálni?

– Képzelheted – Enid arckifejezése mindent elmond, Sirius megmosolyogja. – Nem egyszer lettem már visszaküldve anyukámba.

– Basszus. Ennyire?

Enid bólogat.

– Ennyire. Hihetetlen, milyen bunkó emberek vannak. Meg vannak azok, akik ilyen nagy spirituális, vagy nem is tudom, milyen eseményként szeretnék megélni a szülést, és úgy képzelik, hogy majd gyertyafényes füstölőködben ősi varázsigéket kántálva fogom kivarázsolni belőlük a babát. Van, akinek az nem tetszik, hogy főállásban ugye én a Mungóban dolgozom, vagyis nem tudok hozzájuk rohanni azonnal, bármikor. Igazából már csak azokat vállalom, akik egyedül vannak, és látom, hogy elveszettek és segítségre és megértésre van szükségük, illetve hát Lilyék a tökéletes példa, az ilyen párokkal szoktam és szeretek együtt dolgozni.

– Akkor is, ha Jameshez hasonló hülyeségeket kérdeznek?

– Imádom, ha „hülyeségeket” – Enid macskakörmöt rajzol a levegőbe – kérdeznek. A nagy része amúgy nem is hülyeség, de az se baj, ha az, mindegy, csak kérdezzenek, kérdezzenek meg bármit, ami az eszükbe jut, ami érdekli vagy aggasztja őket, az a lényeg, hogy beszéljék ki, beszéljük meg. Ebből látom, hogy nyitott és egészséges a hozzáállásuk. Imádom. Téged is akkor kedveltelek meg.

– Amikor hülyeségeket kérdeztem? – vigyorog ferdén Sirius.

– Bizony – bólint határozott-nagyot Enid. – Meg amikor beleélted magad, és rosszul lettél.

Sirius beismerőn biccent egyet. Úgy volt, bizony.

– Azt tudtad, hogy Lilynek az is döntő érv volt melletted, hogy szép a kezed?

– Tényleg? – Enid maga elé emeli apró, madárcsontú kis kezeit, megzongoráztatja a levegőben az ujjait. – De jó!

Sirius nézi őt és kitartóan vigyorog. Tudta, hogy ez olyasmi, aminek Enid örül fog. Aztán eszébe jut még két dolog. Egyik sem vacsoraasztalhoz illő téma, de Enidet valószínűleg ez a legkevésbé sem zavarja.

– Kérdezhetek kettőt?

– Hármat is.

– Tegnap mondtál egy olyat, hogy nincsenek olyan női meg férfi testnedvek, amivel ne találkoztál volna.

Enid hümmög helyeslőn, és zavartalanul falatozik tovább. Sirius folytatja:

– És a… – Nagy levegő, gyorsan túl lesz rajta… – sperma, az hogy kerül… hozzád?

Enid sunyi kis macskamosolygással vigyorog rá.

– Ne gondolj semmi rosszra.

– Én? Soha – emeli fel Sirius a kezét. – Nem, most komolyan, nem azt akarom kérdezni. – Vesz még egy nagy levegőt. – Azt akarom kérdezni, hogy szoktál-e esetleg férfiakat is amiatt vizsgálni, hogy lehet-e gyerekük.

– Az alapdolgokat meg tudom állapítani, igen, aztán ha gond van, elirányítom őket máshoz, mert annyira azért nem értek hozzájuk. Tok. Hozzátok.

– És azt meg tudod mondani, hogy egy vérfarkasnak lehet-e gyereke?

Enid szájában megáll a falat. Szusszan egyet az orrán keresztül, rág gyorsan, nyel, aztán Siriusra mered azokkal az okos, fürkésző szemeivel.

– Erről nincs gyakorlati tapasztatunk, de még szakirodalmunk se. Nőkről van, férfiakról semmi. Én elméletben nem tartom kizártnak, amíg… bocsi a szóért, de emberalakban történik az aktus, de ha ezt most lányként kérdeznéd, akkor óva intenélek attól, hogy ilyesmivel próbálkozzatok.

– De én nem vagyok lány, és Remus meleg, akkor meg miért akarna gyereket? – bukik ki Siriusból a kérdés, ami Harry születése óta ott motoszkál benne.

Enid megrázza a fejét.

– Ezt tőle kell megkérdezned. De szerintem nincs feltétlenül összefüggés, nem orientáció, hanem egyénfüggő, hogy ki hogy gondolkodik erről.

– Én nem akarok – szögezi le Sirius.

– Te keresztapa vagy. És még eleve gyerek. – Enid megcirógatja kedvesen az arcát. – Csak meg kéne borotválkoznod. Vettünk neked borotvát?

– Nem.

– Akkor majd holnap.

– Te akarsz?

– Hozzam haza a munkámat? – nevet fel Enid kicsit zavarban, kicsit szégyenlősen. – Nem tudom. Ha eddig nem alakult úgy, szerintem már nem is fog... Min vigyorogsz már megint?

– Csak elképzeltem egy szépszemű kisEnidet… – mereng el teátrálisan Sirius. NagyEnid nem díjazza az előadást, hozzávág egy koktélparadicsomot.

– Mi a másik? – érdeklődik aztán.

– Másik mi? – Sirius az elgurult paradicsomot keresi.

– Amit kérdezni akartál.

Sirius feladja a paradicsomkeresést.

– Azt az érzem-hogy-mi-fáj varázslatot, amit szintén tegnap mondtál, megmutatod?

Enid felragyog izgatottan. Lelkesen felpattan, a táskája egyik cipzáras zsebéből előhúz egy kis dobozt, elsősegélydoboz, mutatja és magyarázza, koppan rajta a pálcája, a táskazsebnyi kisdoboz asztalnyi nagydobozzá nő meg. Kötszerekkel, könyvekkel, sebtében lefirkantott-aláhúzgált-felkiáltójelezett feljegyzésekkel, és polcokon sorakozó, felcímkézett bájitalokkal van tele. Enid egy nagyobb üvegcsét választ ki, magukhoz int két poharat, egy-egy kornyit tölt bele. Pofonegyszerű kis bűbáj, mondja közben, csak együttérzés kell hozzá – szóval alig akad olyan a kórházi gyógyítók között, akik vállalnák, derogál nekik. A beteggel kell a bájitalt megitatni, vagy legalább a bőrét megnedvesíteni, de nyálkahártyáról gyorsabban felszívódik, a gyógyítónak elég a bűbáj, de ők most isznak mind a ketten, mert kölcsönösen kipróbálva viccesebb lesz prezentálni. A bájital édes, Sirius szája, nyelve, bizseregni kezd. Enid hosszú, dallamos varázsigét dúdol közben, mágiaszikrák remegnek a semmiből elő, sziporkáznak, mint a gyémánt, körülölelik a kezüket és fényfonallá összeállva hurkot kötnek rá, ahogy Enid egymáshoz érinti a tenyerüket.

Sirius nagyon rákészül, hogy most érezni fog valamit, még a szemét is lehunyja.

Nem érez semmit.

– Mit kéne éreznem? – tudakolja meg az egyik szemét résnyire nyitva, hátha így suttyomban kilesheti az érezendő érzések titkait. Enid vele szemben áll, felnéz rá, és még mindig nem tűnik valószerűnek, hogy valakinek ekkora és ennyire kék szemei legyenek. Bár az is igaz, hogy bele kell férnie annak a rengeteg fénynek, érzésnek, simogató melegségnek és életnek, szóval talán azért lettek ilyen nagyok.

– Csak figyelj magadra.

Sirius visszacsukja a szemét. Addig koncentrál, míg olyan ólmos fáradtság lesz rajta úrrá, hogy kénytelen ismét nyitott szemmel figyelni magára, még mielőtt elalszik állva. Megrázza a fejét.

– Semmi – közli csalódottan. Lehet, hogy élete első tizenegy éve mégis kiölt minden empátiát belőle. Vagy egyszerűen nem is volt rá képes, ki tudja, talán ezt is örökölni kellett volna, neki pedig nem volt kitől, nem volt honnan. Nem azért nem érti Remust, mert Remus nem engedi, hanem mert nem képes őt megérteni…

– Rúgj bokán – mondja Enid.

– Mi?

– Rúgj meg. Csináld.

Sirius kezdi megtanulni, hogy ebben a lakásban nem sokra megy azzal, ha ellenkezik, szóval csinálja, bokán rúgja Enidet, nem erősen, de nem is túlságosan finomkodva.

–Áú! – jajdul fel ugyanabban a pillanatban, csípve sajog a bokája, fél lábon szökdelve rázza. Enid kiröhögni.

Akkor jön rá, hogy mióta az a mágiaszál a kezükre fonódott, a fáradtságon és a vacsorát emésztő gyomortevékenységen kívül tényleg semmit sem érez – a megfázását sem. Káromkodás kíséretében döbben rá a felismerésre.

– Akkor én most te vagyok?

Enid kedvessé szelídült nevetéssel nevet rajta.

– Ennél azért ez bonyolultabb. Érezni ugyan érzed, de valójában nem éled meg a másik fájdalmát, betegségét – gondolj csak bele, a súlyosabb sérüléseknél akkor mi gyógyítók is kidőlnénk.

– De azt érzed, hogy mi és hol és hogy történik bennük.

– Nagyjából ez a lényeg, igen.

Sirius kérdezősködne még, de akkor hirtelen valami nagyon furát érez.

– Basszus, valami mozog a hasamban! Így nyom vagy görcsöl vagy nem is tudom, mintha belehúzna valami – hadarja, és párszor egymás után megszorítja Enid kezét, a hitelesebb magyarázat kedvéért.

– Az a méhem – közli egyszerűen Enid.

Siriusnak elkerekednek a szemei.

– Az ilyet csinál? – nyikkan elképedve fel.

– Menstruáció alatt, igen.

– Úristen, én most menstruálok?!

– Nem, én menstruálok – kacagja Enid.

– De érzem!

– Bizony.

Sirius ámuldozik.

– Hát ez nagyon durva! Hát ez nagyon jó! Meg tudod nekem tanítani ezt a varázsigét meg az egész bűbájt, hogy hogy kell csinálni?

Enid megtanítja neki.

 

Sirius engedelmesen felhajtja az esti megfázáselleni löttyöt, magára húzza a takarót, hóeséses éjszakát választ mennyezetnek, egy pálcaintés, kialszanak a fények, csak a hópelyhek táncolnak porcukor fehéren.

Tök jó volt ez a nap.

Szeretné elmondani Remusnak.

 

Térdig érő hóban baktat egy labirintusban, hó borítja a földet, hóból vannak a falak, céltudatosan kanyarog és kutat, valakit, nem a kiutat. Fázik a lába. Főleg a jobb. Aztán elsuhan mellette valami, könnyen és puhán, tündérszárnyak talán, melegbe burkolják a lábát. Kinyitja a szemét. Enid áll az ágy végénél, kabátban és sálban, a kezében a takaró csücske, eligazgatja Sirius lábfején, ráborít egy plédet is a biztonság kedvéért, ha netán újra megszökne. Sötét van még, túl sötét ahhoz, hogy munkába induljon.

– Hova mész? – Sirius nyűgösen ásít.

– Akadt egy kis munka – suttogja Enid, mintha még mindig aludna. – Aludj tovább.

– Vigyázz magadra. – Siriust is meglepi, hogy ezt mondja, Enid is megtorpan egy pillanatra. Nem szól többet, csak megsimogatja Sirius fejét-haját, ahogy elsétál mellette. Úgy simogatja, mintha egy nagyra nőtt macska lenne. Sirius összekucorodik a takaró és plédhalom alatt cicásan, megállapítja, hogy kutyásan heverni kényelmesebb, és azon gondolkodik, McGalagony vajon szokott-e dorombolni magának a hóesésben.