Lelassulhatna az idő

Negyedik rész. Még mindig Enid. :$

IV.

Már pirkad, mikor hazaér Enid, Sirius felriad rá, ahogy ajtót nyit. Régen Celestina Warbeck válogatásalbumát is lehetett mellette üvöltetni (James tette is egy időben, mikor romantikus szerenádcsokrot készült Lilynek összeállítani, saját előadásban, természetesen), ő csak durmolt tovább vígan, de a háború megtanította éberen aludni. Így olyan, mintha a valóság is csak egy rossz álom volna, ő pedig talán még mindig mélyen alszik tovább, azért olyan nehéz felébredni belőle. Enid hosszasan zuhanyozik, zubog-zubog a víz. Nesztelenül próbál aztán ellopakodni mellette, ijedtében szökken egyet, ahogy Sirius megszólítja:

– Mi volt?

Enid tusfürdőillatot hoz, lecsücsül mellé az ágyba, az állát a térdére támasztja, a lábain vastag, bolyhos zokni, a pizsamája ezúttal rózsaszín és szürke, és egy dundi macska álmodik halacskáról, csirkecombról és tejjel teli tálkáról rajta. Lehetetlenül picinek tűnik most, a szemei nedvesen csillognak, ahogy a sötétbe mered. Sokáig hallgat, aztán elkezdenek belőle ömleni a szavak.

– Egyre gyakrabban ölnek és kínoznak puszta kedvtelésből muglikat. Ez most egy lagzi volt, nem tudom, hányan lehettek, huszonkét halott volt, mikor megérkeztem, sokakért még küzdöttek. Elláttam többek között négy lányt is, megerőszakolták mind a négyüket. A menyasszonyt már nem sikerült megmentenem. Még szakadtan, véresen is gyönyörű volt a ruhája, biztos sokáig készült erre a napra, biztosan örült, amikor úgy tűnt, minden tökéletesen sikerül. A vőlegénye végignézte. Szerintem az ő elméjét sem fogják tudni helyrehozni, azt mondogatták a többiek, hogy jobb is lesz így neki. Én nem így gondolom. Mire megjöttek a mugli orvosok és rendőrök, már mindenkinek kitöröltük az emlékeit. Az étteremben felrobbant valami, ez szerepel majd holnap a hírekben. Ezért nincs se rádióm, se tévém. Nem akarom hallani a hazugságokat.

Ülnek egymás mellett, és hallgatják a lélegzetüket, mert ők még lélegeznek.

– Az őrület a legrosszabb – mondja lassan Sirius. – Aztán a felejtés. Én tudni akarnék mindent, ami történt velem. Amit túléltem.

– Nem tudnád feldolgozni.

– De bosszút attól még állhatnék.

– Nem tudnál azt sem. Egyedül nem.

– Majdnem megöltem Greybacket.

– De végül nem tetted.

– Nem sikerült.

– Nem tudtad.

Sirius rápillant Enidre. Ugyanúgy ül, ugyanúgy bámul maga elé, tusfürdőillatúan, cicás pizsiben és bolyhos zokniban.

– Mert eszembe jutott… – Sirius hangja rekedt, mintha nem a hangszálai, hanem a csontjai ropognának fájdalmasan a csendben. – Mert mindig az jut eszembe, amit Jamesék szoktak mondani. Hogy mi nem vagyunk gyilkosok.

Enid felé fordul végre. Fáradt és beesett az arca, gondrajzolta, halvány ráncaiba beleül az éjszaka.

– Nem ettől leszel gyilkos. Engem vannak, akik egy abortusz után is legyilkosoznak. –Mosolyogni próbál, és sikerül is neki, kisimítja maga után a lepedőt, ahogy feltápászkodik. – Megyek, megpróbálok aludni még egy kicsit. Ha legközelebb találkozol vele, ne gondolkodj, csak öld meg.

Otthagyja Siriust a csendben.

 

Egy-két órával később Sirius azzal az elhatározással ébred, hogy ma megmenti a világot. Megvívja a háborút, véget vet ennek egymaga, mert tovább ezt így nem lehet bírni, nem lehet csinálni. De kezdésként az ébresztőóra csengésének vet véget, ami Enid szobájában berreg türelmetlenül már hosszú percek óta. Enid valószínűleg már elment, az órát pedig felhúzva hagyta. Az ajtó nyitva van most is, úgy, ahogy szokott, Sirius bekukucskál rajta.

Az első, amit megállapít, az, hogy Enid nem ment sehova.

A második az, hogy nem is fog ma menni sehova, mert ő nem hagyja.

Enid hason fekszik, félig betakarózva, a pizsifelső a derekán felcsúszva, a feje a párnáról lecsúszva, pont úgy fest, mint aki azonnal elaludt abban a pózban, ahogy bezuhant az ágyba. Az éjjeliszekrényen a Siriustól kapott adventi naptár őrködik az öt füzet fölött, közülük négy veszettül villog és világít, az ébresztőóra Enid arcától kartávolságnyira sikolt, Sirius egy pálcaintéssel elhallgattatja.

Ha nem ébreszti fel őt, Enid agyoncsapja.

Megsimogatja gyöngéden a vállát. Csontos nagyon, Enidnek többet kéne ennie, Enidnek többet kéne étteremben ennie. Majd ő gondoskodik róla, vigyorog magában, aztán végigsimít Enid törékeny kis vállán és soványka karján újra és újra, egyre határozottabban. Nem számolja, de talán a hetedik-nyolcadik simogatásnál járhat, mikor Enid szempillái riadtan megrezzennek.

– Elaludtam? Elaludtam! – pattanna fel kapkodva, kétségbeesett kismadár, lemaradt a délre induló csapattól, és ezt most bajnak hiszi, pedig hát a baj alapvetően az, hogy vándorolnia (kóborolnia) kell, egy szebb és jobb és békés világot érdemelt volna. (a baj alapvetően az, hogy ki kellett repülnie.) (a kutyák nem repülnek, te bolond.) Sirius fél kézzel visszanyomja.

– Nem mész ma sehova – mondja, szabad kezével a füzetekért nyúl, egyenként pakolja őket Enid ölébe át, így lesz a mungós legalsóból legfelső. – Írd meg nekik. Nem mész sehova se ma, se a héten többet. Nem fogod még jobban tönkretenni magad. Szabin vagy. Írd meg.

Enid némán hápog a döbbent felháborodástól.

– De…

– Nincs de.

– De ezt én szoktam mondani!

– Most meg én mondom – közli vele Sirius.

Enid pislog még pár másodpercig nagyokat, aztán megvonja a vállát, villámgyorsan olvas, csak úgy cikázik a tekintete még ébredés után is, aztán firkant pár sort a mungós füzetbe, becsukja és félreteszi.

– Ennyi? – kérdezi Sirius.

– Ennyi. A héten már csak sürgős és halaszthatatlan esetekben hívhatnak be.

– Komolyan ennyi? – Sirius nem hiszi.

– Komolyan.

– Kisujjeskü?

– Kisujjeskü.

A kisujjeskü után Sirius megcsóválja a fejét, mint aki még mindig alig hiszi, aztán kurtán-sután, félkézzel magához öleli Enidet. A „büszke vagyok rád”-pillantásért „büszke vagyok rád”- ölelés jár.

– Lily írt? – érdeklődi meg, miután Enid végez az utolsó füzettel is (ennyi munkát azért engedélyez a szabadság alatt). Lilyé az, az került alulra az átrendezés során, ami azt sugallja, hogy velük beszélt utoljára még az este. Éjjel.

– James.

– Minden okés velük?

– Minden – nyugtatja meg Enid. – Csak… várj, inkább megmutatom – mondja, ráteszi mindkét tenyerét a füzetlapra, úgy, hogy egyetlen szó kivételével minden mást diszkréten kitakarjon, aztán némi bénázás után nagyjából Sirius felé fordítja. Az egyetlen kitakaratlan szó James macskakaparásával a sor, és egyben egy új bekezdés elejére van róva, és így szól: „Szopikérdés45:”

Sirius megütközve bámulja.

– Mit jelent a negyvenöt?

– Azt, hogy ez a negyvenötödik kérdés a témában. James újabban számozza és kategóriákba sorolja a kérdéseiket, mert így könnyebb visszakeresni – tájékoztatja Enid.

– Hát, ez teljesen meghibbant – állapítja meg Sirius.

Enid felkuncog.

– Régen nem ilyen volt?

Sirius elgondolkodik. Úgy egy másodpercig.

– De. Sose volt normális, de negyvenöt „szopikérdés”t még én sem néztem volna ki belőle…

A papír sercegni kezd.

– Á, itt a negyvenhatodik! – Enid visszahúzza magához a füzetet.

Sirius nézi, ahogy olvas és választ körmöl neki, és azon töpreng, hogy James, az a James, aki neki örökre csak Ágas marad, és akit pár éve Lily még egy hatalmasra bűvölt ganajtúróval görgetett a roxfortos folyosókon végig, tényleg, komolyan apuka lett, mostantól már mindig apuka is lesz, ahogy Lily pedig anyuka, saját család, felnőtt férj és felnőtt feleség és egy gyerek, és hogy ez tulajdonképpen mit is jelent. (És hogy neki mostantól itt hol a helye és mi a szerepe.) (Elszalad az idő, de ő nem akar, ő nem fog futni vele.) (Utána se.) (Legfeljebb előle, ha már vissza benne nem lehet.)

Enid visszadől aludni, Sirius pedig úgy dönt, ha a világot nem is ma menti meg, legalább megpróbál ma hasznos lenni, vagy legalábbis kevesebbet gondolkodni. Alomtálcát takarít, macskareggelit készít, macskatányért mosogat. Előkerül a tegnapi paradicsom, macskafocilabdaként. Egy ideig gurigáznak vele, aztán Sirius ránéz a székeken felejtett szatyrokban árválkodó ruhákra, és eszébe jut valami. „Elmentem, majd jövök!” üzenetet firkant egy cetlire Enidnek, aztán nekivág Londonnak. Kétszer is rossz metróra száll, de végül a Covent Gardenben köt ki. Úgy sétál be az operaházba, mintha visszajáró vendég volna, mintha ismerne más mugli színházat is, mintha látott volna más mugli előadást is a tavalyi, Remusszal közös Diótörőjük óta.* A plakátok szerint azt játsszák most is. Kér két jegyet a holnap esti előadásra.

– Elfogyott! – recsegi feleletként egy festett vörös, házsártos nőszemély. Rózsaszín rúzst visel, a szemhéja kékkel van kihúzva, úgy néz Siriusra alóla, mintha az ő borostája és hosszú haja, nem pedig a saját ízlésficama hozna szégyent erre a patinás helyre. – Legközelebb tervezzen időben, fiatalember!

Sirius válaszul fölényes vigyort villant, aztán átsétál komótosan a túloldali jegyértékesítő ablakhoz, ahol egy huszonéves, kerek arcú, kövérkés lány ül. Előveszi a legszívdöglesztőbb mosolyát, és elismétli újra a mondókáját.

– Sajnos csak holnaputánra tudnék adni – sajnálkozik a lány.

Siriusnak nem jó a holnapután. Nem változtatna semmin, de ő holnapot akar, és ha ő holnapot akar, akkor abból holnap is lesz. Hanyagul rákönyököl a párkányra, hátracsapja a haját.

– Nézd meg nekem jobban, kérlek. Hátha akad még ott két kósza jegy.

A lány rajtafelejti a tekintetét.

– Oh, máris, egy pillanat – kap észbe aztán, nem csak az orcái pirulnak, a nyaka is, forgolódik és kutat, és mit ad isten, előkerül két jegy. Lentre szólnak, a nézőtérre. Siriusnak nem elég jó az sem.

– Páholy nem lenne esetleg?

A lány vívódik magában, közben már az egész arca vörösben pompázik.

– Kérlek szépen – teszi hozzá búgva Sirius.

Lesz páholy, méghozzá a legjobb, a fontos, kiemelt vendégeknek lefoglalt helyek. Sirius egy vagyont fizet érte. Megérte. Hazafelé beszerez egy borotvát meg a farmer-póló kombónál némileg színházkompatibilisebb ruhát.

Enid délután kettőkor ébred, a nap hátralévő részében macskanapot tartanak, esznek, szépítkeznek, heverésznek. A sérülése óta Sirius egész jól belejött az otthon ülésbe, a kóbor kutyáknak is kell a pihenés, amikor elfáradnak. Megfáradnak. Meg is szelídült talán. Mindig, mindenki úgy nézett rá és szólt hozzá, mintha próbálnák őt megszelídíteni. Lehet, hogy ez történt Jamesszel is. Csak míg Jamesnek egy kisbaba jelenti a szelídséget, ő beéri heverészéssel és arcpakolásokkal is, addig se gondol arra, hogy az a valami a mellkasában és a fejében, amit lehetetlen megszelídíteni, előbb-utóbb úgyis ki fog törni. Nagy mókamester az élet. Elsőre azt hinné mindenki, hogy Remus mellett könnyű szelídnek lenni. Remus ránézésre pont olyan szelíd, mint Lily vagy Enid. Ma reggel óta Sirius biztos benne, hogy ötük közül hárman lennének képesek gondolkodás nélkül, ösztönből ölni: Remus, Lily és Enid. Lehet, hogy ez Remus nagy és sötét titka.

 

– Megtanítalak élni – újságolja el Sirius másnap Enidnek. (Mintha ő tudná, hogyan kell csinálni...) (Tudja. Rosszul csinálja, de attól még tudja.) (Talán.)

Enid épp fogat mos, szkeptikusan fityeg a szájában a fogkefe nyele.

– Nem akarok repülő motorról halálfalókra átkokat lövöldözni – szögezi le gyorsan mentolos habbuborékokat fröcsögve.

Sirius önérzetesen a mellkasához kap.

– Tájékoztatlak, hogy ennél jóval sokoldalúbb vagyok. – Hatásszünetet tart (Enid a hatásszünet alatt kiköp egy adag fogkrémhabot), majd titokzatoskodva megkérdezi: – Mennyi idő, míg kicsíped magad?

– Mennyire? – ráncolja a szemöldökét Enid.

– Nagyon. Elegánsan. Csilivilin. Csilivili csinin.

Enid úgy méregeti, mintha James után most Sirius is meghibbant volna.

– Sok – feleli kurtán.

– Akkor kezdj el készülődni – dörzsöli Sirius a kezét, mindjárt, mindjárt itt a nagy bejelentés.

– Miért?

– Mert este színházba megyünk! – Előhúzza a farzsebéből, és meglebegteti Enid orra előtt a tegnap beszerzett jegyeket.

– Add már, így nem látom! – Enid pipiskedve kapja ki Sirius kezéből az egyik jegyet. Elkerekednek a szemei. – Balett? Komolyan?

– Komolyan. Tavaly voltam Remusszal. Szeretni fogod, tuti.

Enid pánikolni kezd.

– Gyerekkorom óta nem voltam színházban, balettet sose láttam, egy évben talán egyszer, ha sminkelek, és elesek magassarkúban – hadarja, közben úgy hadonászik a fogkeféjével, mintha az valami elfuserált varázspálca volna.

Sirius megnyugtatja. Nem lesz gond, ő tavaly volt először színházban, tavaly látott egyszer balettet, Lily (Lily…) megtanította sminkelni, ha pedig Enid esni készül, majd ő elkapja. 

Enid ettől valahogy még idegesebbnek tűnik.

 

Sirius megmossa, majd kontyba fogja a haját, és ingbe bújik. Fehérbe. Vagy a méretet nézte el, vagy sokat fogyott az utóbbi időben. Leveszi az inget, ellenőrzi a méretet, az stimmel. Végignéz magán a tükörben. Fogyott, méghozzá izomból, állapítja meg, és fintorog. Enid magassarkúban billeg nagyjából egy órája ide-oda a lakásban. Gyakorol. Néha meginog azokon a fogpiszkáló lábain, de amúgy egész jól csinálja. Mikor kiderül róla, hogy sminkelni is tud, Sirius egyenesen hazugnak titulálja. Eltűnnek az arcáról a bájos bőrhibák, a szemeit cicás tusvonal és hosszú, feketére festett szempillák emelik ki annyira, hogy Sirius most már tényleg kezdi komolyan kétségbe vonni a valódiságukat. Halványpiros rúzst választ, épp csak egy árnyalattal színezi természetes színüktől élénkebbre az ajkait.

– A hajammal nem tudok mit csinálni, ékszereim egyáltalán nincsenek, és nem tudom eldönteni, melyik ruhát vegyem fel – imbolyog tanácstalanul Sirius elé körülbelül akkor, mikor már indulniuk kéne. Majd hoppanálnak, dönti el Sirius, szóval még ráérnek.

– A kéket vedd fel – javasolja. Arra ő beszélte rá Enidet, hosszasan győzködte, hogy akinek ennyire csodakarcsú a dereka, az igenis megengedheti magának, hogy egy ilyen ruhában megmutassa a világnak.

– Jó. – És Enid elbilleg, hogy felvegye a kéket.

– Ennyi? – vakkantja utána Sirius. – Meg is győztelek?

Enid a hálószobából kiabál ki:

– Van valami sztereotípia a meleg pasikról meg a szépérzékről.

– Mióta hiszel te a sztereotípiáknak?

– Nem annak hiszek.

Enid utolsó simításként parfümfelhőbe burkolja magát, púderes-mandulás tisztaságillat, ártatlan romantika, semmi csábító bujaság, csak bújós, puha boldogság, mint egy könnyű, halványbarack selyemsál, úgy simul Enid porcelánbőrére. Enid egy nő, csodálkozik rá Sirius, ahogy végignéz filigrán alakján, és eszébe jut két dolog. Az egyik, hogy figyelnie kell majd rá, hogy ne pukkanásig tömje tele magát a színházi süteményekkel, mert előadás után elviszi őt vacsorázni, de még mennyire, hogy elviszi, csak érjenek zárás előtt vissza, a másik pedig az, hogy kilakkozhatnák a körmüket. Színtelen, nude és bordó, ez a három lakkja van Enidnek. Az átlátszóért nyúl, Sirius elé tolja helyette a bordót, aztán megállapodnak a nude-ban. Később előkerül még egy, csupacsillám halványrózsaszín, mehet belőle egy vékony, harmadik réteg a gyűrűsujjra, szépen feldobja. Sirius irigykedve nézi. Enid kilakkozza vele az ő gyűrűsujjait, aztán a lábkörmeit is. Sirius boldog. (És nem, a csillámos dolgok iránti titkos rajongása egyáltalán nem sztereotip.) (Csak lázadás ez is.) (Meg a híresen fejlett szépérzéke.) (Meg miért is ne, ha egyszer jól érzi magát így.)

– Kivételesen szép nő vagy, tudsz róla? – mondja egy ponton körömlakkozás közben, mert nem árt már most, neki elkezdenie felkészíteni Enidet a vacsora alatti bókokra. Meg egyébként is erős a gyanúja, hogy Enid ezt nem tudja.

Enid nevetve legyint rá.

Ellenőrzik magukat a tükörben, leszedegetnek pár kézre eső macskaszőrt csak úgy ímmel-ámmal, tessék-lássék módon a ruhájukról, aztán elindulnak.

Sirius időutazik. Tegnap óta győzködi magát, hogy azért találta ezt ki, hogy azért csinálta, hogy Enidnek örömet okozzon, hogy kikapcsolódjon, hogy felvehesse a tegnap vásárolt csinos ruhát, de a valóság az, hogy nem állnának most itt, ebben az impozáns előtérben, ha tavaly nem Remusszal állt volna ugyanitt. Az idő a legszenvtelenebb dolog a világon. Nem érdekli semmi, csak megy előre, és még ő, Sirius Black sem képes megálljra vagy hátra arcra kényszeríteni. Sirius gyűlöli az időt. Is. Vissza akar menni Remushoz a tavaly ilyenkorba, azazhogy nem is ilyenkor volt, csak tizenegy hónapja, tizenegy holdtöltével ezelőtt, mert ők holdtöltékben mérik az időt, de ha akkor sejtette volna a mostot, annyi-annyi mindent másként csinált volna. Tizenegy holdtöltével ezelőtt még sokkal jobb volt minden. Jövőre talán majd azt gondolja ugyanezen a napon, hogy idén volt jobb minden. Jövőre talán nem is él már ezen a novemberi napon.

De most nem szabad a halálra a gondolnia, hisz ragyognak körülötte a fények, Enid pedig csupa élet, ideszalad-odatipeg, megcsodál minden plakátot és képet az ismertetőfüzeteken és a szereposztásos lapon, ámulatba ejtik a kiállított jelmezek, pördül-fordul a tükör előtt, mint Alice, aki tükörország helyett tündérországba tévedt, feltartja a tolongó tömeget, többen megmorogják és szitkozódnak, Enidet nem zavarja, a tükrön keresztül mosolyog rájuk. Rajtuk. Tetszenek neki azok az arany izék a lépcsőfokok tövében, és persze a sütemények a büfében.

Siriusnak összeakad a tekintete egy fehér kontyos nagymamával, akinek a csálé tiarás, rózsaszín tüllszoknyás kisunokája Eniddel versenyt futva rohamozza meg éppen a lépcső mellett felállított embernagyságú diótörő figurát. Enid lelassít a végén, így a kislány lesz a győztes. Sirius egyszerre siet a nagymamával utánuk, Enid pedig beszélget velük, mert Enid bármiféle haszonvágy vagy hátsó szándék nélkül képes idegenekkel elcsacsogni, és a kislány nagy bizalmasan elmondja nekik, hogy ha nagy lesz, Mária hercegnő szeretne lenni, kikapja a hajából a kopott, műanyag tiarát, úgy mutatja Enidnek, mintha az lenne az első lépés az útján a hercegnőséghez. Hercegnő vagy most is, súgja meg neki Enid, megérinti futólag a hajdíszt, mire az felragyog, akár a legtisztább, legbecsesebb kristály. A nagymama figyelme épp másfelé kalandozik, a kislány eltátja a száját. Enid az ajkai elé emelt mutatóujjal és cinkos kacsintással inti titoktartásra őt. A kislány szájtátva bólogat.

Hercegnőt varázsolt Enidből egy estére, ez jut Sirius eszébe, ahogy a páholyukba kísérik őket, minden csupa elegancia és pompa, mint a mesékben, csak ő itt most nem a mesebeli herceg, hanem a csodatevő tündérkeresztapa. Ha Remus látná, olyan büszke lenne rá, mint talán még soha.

Enidet elbűvöli az előadás. Naná.

Sirius megfigyel minden részletet – majd elmeséli Remusnak, változott-e tavaly óta bármi a színpadon.

– Vége van? – biggyeszti a száját Enid, mikor felkapcsolódnak a fények, és a nézőtér alattuk zsongó mocorgásba kezd.

– Szünet – mondja tapasztalt mindentudással Sirius.

– Sütiszünet?

– Sütiszünet, pisiszünet.

Minden hercegnői és tündérkeresztapai kellemet és előkelőséget nélkülözve robognak a büféhez. Enid cselesen navigál a tömegben, átfér a vállak között, átbújik a karok alatt, Sirius komoly koccanások és elmaradt bocsánatkérések árán tudja csak tartani a lépést vele. Legalább a sor háromnegyedét megelőzték valahogy. Már a süteményespult előtt állnak, mikor Enid vállát megkocogtatja egy felékszerezett, pirosra festett karmú kéz.

– Enid? – A kéz tulajdonosa magas, szőke és aszott, és affektáló orrhangon beszél. Enid arcából kifut a vér.

– Célia… – mondja olyan hangsúllyal, mintha káromkodna.

– Alig ismertelek meg így… – A Célia nevű emberi képződmény saját, agyonsminkelt arcára mutat, de nem fejezi be a mondatot, mintha Enidre azért nem használná ezeket a szavakat. Hidegrázós művigyort villant helyette. – Hogy kerülsz te ide?

– Ide jöttem.

Sirius köhintésnek álcázza a kitörni készülő röhögést. Célia erre rápillant rebegő műszempillái alól, eddig talán fel sem tűnt neki, hogy Sirius Enid társaságában várakozik itt.

– Hm, és hol szedtél össze ilyen jóképű fickót? – búgja, és érzékin belekortyol a kezében gyöngyöző pezsgőbe.

– Az unokatestvérem.

– Oh. Így azért érthetőbb. – Célia felkacag. A nevetése krétacsikorgás egy képzeletbeli táblán, amin akasztófát játszanak, és Enid – a pillantása alapján – épp most rajzolja a hurkot Célia lúdnyakába. A nő a közelgő halálról mit sem sejtve illegeti magát mélyen dekoltált, tűzpiros ruhájában, újabb kortynyi pezsgőt önt le a torkán, koccannak a gyűrűi a pohár falán, és megszólal megint: – Na és, mi van veled? Még mindig terhes nőkben matatsz?

Enid csak áll ott, a szemében kihunytak a fények, a mellkasa szaporán emelkedik és süllyed, ütni vagy sírni fog, villan át Siriuson.

– Gyógyító a Szent Mungóban – siet Enid segítségére. – Életeket ment és segít a világra.

Célia elhúzza a száját. Nem ilyen válaszra számított.

– Én pár éve már csak utazgatok, szerencsére van miből, jól házasodtam. – A terem vége felé pillog, kacéran integet valakinek. – Na jó, megyek is vissza a férjemhez, már biztos hiányol. Örülök, hogy találkoztunk.

– Ki volt ez a ribanc? – kérdezi Sirius jó hangosan, hogy a távolodó Célia még garantáltan hallja.

– Együtt jártunk a Roxfortba – dünnyögi Enid. Ráncolja a homlokát, mintha fájna odabent egy emlék.

– Mardekár?

– Griffendél. Megkeserítette az első éveimet. Aztán Madam Pomfrey megengedte, hogy lényegében beköltözzek a gyengélkedőbe, állandóan ott lógtam órák között és után, segítettem, figyeltem, tanultam, gyakran ott is aludtam. Alig mentem vissza a toronyba. Onnantól jobb volt. – Még jobban elkomorul egy pillanatra, aztán hirtelen felvidul, mintha zseniális ötlete támadt volna. – Megátkozom! – Nyúl a táskájáért. Sirius lefogja a kezét.

– Megoldom – közli.

Célia után furakszik a tömegben, a pálcája az ingujjába rejtve, apró csuklómozdulat, és Célia uszályként maga után húzott estélyije láthatatlan szögekkel a földhöz tapad. Meginog a tűsarkakon, ahogy a ruhája visszarántja, aztán már az égben van a keze és a lába, a pezsgőspohár kicsúszik az karmai közül, szabadpályán röpül, bukfencet hány, szájjal lefelé landol a sajgó tomporra huppant Célia feje búbján, maradék tartalmával végigöntözve a nő loknikba sütött haját és kikent arcát. Célia hüppög az arcáról lefolyó vakolat alatt. Néhányan odalépnek, hogy felsegítsék, de a többség csak körbeállja és kacag.

A magassarkúnak hála, Enid mindent tökéletesen látott.

 

– Miért hosszabbak mindig a női vécénél a sorok? – teszi fel a szünet végét jelző csengetés után az élet egyik legnagyobb kérdését Sirius.

Nem sikerül megingathatatlan érvekkel megválaszolniuk.

 

Hazafelé sétálnak egy darabon. Fagyos szél csípi az arcukat, orrukat pirosra, de Enid dúdol és táncol a macskaköves sétálóutca közepén, és a legkevésbé sem zavarja, hogy dilisnek nézik. Siriusnak belesajdul a szíve, mikor kénytelen megsürgetni.

– Még szeretnék beülni vacsorázni – emlékezteti.

Enid nem kérdez és nem ellenkezik, dúdol, ügyetlen piruettbe pördül és tipeg tovább. Zenedobozba zárt balerina, és Sirius most kinyitotta. Örülnie kéne neki, vele, de akkor miért rándul mégis görcsbe a gyomra a gondolatra? (Vannak kincsek, amiket dobozba zárva kell vigyázni.) (Ő mindig csak jót akar, mikor a legnagyobb hibákat követi el.)

Zárás előtt pár perccel lépik át az étterem magas küszöbét (Enid belekarol Siriusba, nehogy még egyszer majdnem orra essen), zárvára fordul az ajtóban a tábla, de ők egyenek csak nyugodtan, tessékeli be őket tört angollal egy kedves arcú, idős bácsi, természetesen maradhatnak, amíg végeznek a vacsorával. Enid nagyon menne már, de Sirius nem zavartatja magát, rendel desszertet is.

Azt végre a pincérsrác hozza ki, fojtott olasz hablatyolás előzi meg valahonnan a konyha irányából, és az első pár lépést úgy teszi meg, mintha szabályosan hátba lökve tessékelték volna ki. Aztán szó szerint földbe gyökerezik a lába, mikor megpillantja Enidet. Sirius azon gondolkodik, vajon ő is ilyen hülye fejet szokott-e vágni, mikor Remus szépségére rácsodálkozik. Kínos a csend. A srác elhebeg egy jó estétet, Enid kerüli a tekintetét, és ő sem mer többet Enidre nézni, bús és lemondó féltékenységgel méri végig egy feltálalt panna cotta és egy feltálalt profiterol között Siriust. Sirius lepuskázza közben az ingére csíptetett névtábláról a nevét, Matt áll rajta, a helyi igényekhez igazodva, valójában Matteo lesz az.

– Hé! – szól utána, mikor a srác már menekülőre fogja. – Nem randira csípte így ki magát, színházban voltunk. Miattam meg ne aggódj. Én csak a meleg unokatesója vagyok.

Matt (Matteo? majd Enid eldönti, melyik tetszik jobban neki) megtorpan. Hitetlenkedve fordul hátra, talán azt hiszi, az angoltudása tréfálta meg, és fél, hogy csúnyán félreértett valamit. Enid elkezd az asztal alá csúszni, ahogy lassú, bizonytalan léptekkel visszasétál hozzájuk.

– Emma…

– Enid – szakítja félbe zavart kis mosollyal Enid. – Igazából ez a nevem. Enid. Nem Emma.

– Enid – ízlelgeti Matt. – Különösebb, mint az Emma. Jobban illik neked.

– Különlegesebb – javítja Sirius, kimentve Enidet a bókreakció alól. – A különös azt jelenti, hogy furcsa, bizarr, érted. A különleges az az egyedi, olyan, ami nem átlagos, olyan…

– Mint ő.

Enid újfent kísérletet tesz az asztal alá süllyedés manőverével. Újabb kínos csend. Sirius szinte már el is felejtette, hogy ez ennyire nehéz volt.

– Mit néztetek a színházban? – Matt próbál beszélgetni. Ügyes a srác, eltekintve talán attól, ahogy a sarkain billeg közben. Siriusnak az a gyanúja, hogy a konyhaajtóból a szülei most összekulcsolt ujjakkal pont ugyanezt figyelik.

– A diótörőt. Balettet. Nagyon tetszett. – Enid egy szalvétát tépked és gyűröget. Így legalább látszanak a frissen lakkozott körmei.

Megint csend.

Sirius megelégeli Matt billegő toporgását, kirúgja a közte és Enid között lévő üres széket, jelezve, hogy üljön már le. A fiú kérdő bociszemekkel pillant Enidre, engedélyt kér, hogy leülhessen. Enid biccent. Matt leül. Nem tudja, hova tegye a kezét, felteszi az asztalra, Enid karja mellé, napbarnított kézfej és porcelánfehér, riadtan rebbennek szét. Aranyosak.

– Gyakran mész színházba?

– Nem. – Enid előtt gyűlnek a szalvétagalacsinok. Kár, hogy nem tanult meg hattyút meg legyezőt hajtogatni. –  Egyáltalán nem. Nem nagyon vagyok otthon az ilyen… művészeti dolgokban. Se színház, se múzeum, se semmi ilyesmi. Valahogy… nem fért bele eddig az életembe.

– Tényleg? – Nem lenéző a kérdés, nem is döbbent, inkább izgatott. Mintha a semmiből elé pottyant volna egy lehetőség, valami, amit bemutathat Enidnek, bevezetheti őt egy izgalmas kis világba, amiben ő ismerősen mozog, és amiben biztos, hogy Enidnek is tetszeni fog. – Én ezt tanultam az egyetemen. Még otthon.

„Mondtam, hogy idősebb”, formálják némán Sirius ajkai. Enid ezúttal magassarkúban rúgja őt bokán. Ezt már Matt is észreveszi, aggódón-kérdőn pislog rájuk, mintha valami rosszat tett vagy mondott volna, amit bár nem ért, de azért reménykedik benne, hogy megbocsájtják neki.

– Csak azt mondtam, hogy majd együtt bepótoljátok a kulturális élményeket – közli Sirius, aztán széles vigyorral hozzáteszi: – Tökéletes szinkronban pirultatok el.

Még tökéletesebb szinkronban pirulnak tovább.

 

A mai napon minden tökéletes volt, a mai napon tündérkeresztapa volt, Enid lakásába hazaérve felkapja az egyik legjobb mugli találmányt, a telefont, van nekik otthon is, tárcsázná is az otthoni számot, megjegyezte, megtanulta a saját és Jamesék telefonszámát is, felhívja Remust és elújságolja neki – aztán visszateszi a kagylót. Remus valószínűleg már nincs is otthon. Levelet ír inkább neki, pár szót csupán, amit nem küld el. 

 

 

---------------------

* https://mancsnyomok.blogspot.com/2019/12/a-diotoro.html