"Megérte"

Megkésett Sirius-szülinap. Roxfort, Tekergők, telihold után, csapnivaló tündérkeresztanyák, gyengélkedő.

(Múlt héten kezdtem el pötyögni, hirtelen felindulás volt, de azért befejeztem.)

Sirius Blacknek nem volt valami különösképpen teljesíthetetlen születésnapi kívánsága, pusztán csak szerette volna ezt az igen különleges napot azzal az igen különleges személlyel eltölteni, akit a világon a legeslegjobban szeret. (És aki nem James Potter. Mert Sirius Black természetesen James Pottert is a világon a legeslegjobban szereti, csak épp őt úgy szereti a legeslegjobban, ahogy James Potter is Sirius Blacket szereti a legeslegjobban, nem pedig úgy, ahogy Sirius Black Remus Lupint szereti, és ahogy Remus Lupin Sirius Blacket szereti, ami a leginkább ahhoz hasonlatos, ahogy James Potter Lily Evanst szereti, aki James Pottert a történet ezen pontján még leginkább csak elátkozni szereti.)

A kívánságteljesítő tündérek munkaköri feladatát minden év november harmadikán ideiglenesen betöltő beugrótündérek, név szerint James SiriusértmindentmármintMINDENTmegteszünk Potter őfőtündérsége és Peter abiztonságkedvéérténinkábbcsaksegédtündérmaradok Pettigrew segédtündér kívánságteljesítő haditerve ugyanakkor ebben az évben némi nehézségbe ütközött, tekintve, hogy Sirius Black születésnapja az idén pont egy holdtöltét követő vasárnapra esett, mely napot Remus Lupin rendszerint az átváltozás kínjaitól kimerülten és fájdalomcsillapító bájitaloktól kábultan szenderegve a gyengélkedőn kénytelen eltölteni. Azon a gyengélkedőn, ahol a napokban egy rendkívül (el)kapós és a jól bevált kalapkúra főzettel szemben bosszantóan renitens megfázásos vírus miatt Madam Pomfrey a látogatókra vonatkozóan új szabályokat volt kénytelen bevezetni. Tegnapelőttig. Tegnapra egész egyszerűen kitiltott mindenkit, akinek az állapota nem indokolt huzamosabb idejű tartózkodást a gyógynövény és fertőtlenítőszer illatú teremben.

A kívánságteljesítő tündérekre így tehát az a dicső feladat hárult, hogy bejuttassák Sirius Blacket a gyengélkedőre – bármilyen módszerrel, bármilyen áron, bármilyen eszközzel, amit e nemes cél szentesít.

Feltehetően (és remélhetőleg) ez a nemes cél szentesítette most, születésnapja hajnalán, nem sokkal holdnyugta után Sirius Blacket arra is, hogy a Szellemszállásról visszatérve ledobjon magáról a tappancsmintás alsónadrágja kivételével minden ruhát, és hosszú percek óta vacogjon a szobájuk nyitott ablakában állva abban az egy szál tappancsmintás alsónadrágban.

– Szerintem már megfázott – esik meg rajta a paplankuckó mélyéről Peter szíve.

– Azért várjunk még egy kicsit – javasolja James igazi jóbarátként.

Sirius káromkodik.

– Hé! Érted csináljuk! – húzza fel pirosra fagyott rudolforrát sértődötten James.

– Ne-e-e-em aaa-z – kocogják Sirius fogai. – Va-laala-k-k-ki va-a-aan o-o-ott.

– Mit mond? – Peter Jamesre pillant segélykérőn, Sirius dühös didergéssel ismétli meg:

– Va-la-la-la-kiii vovolt o-ott.

– Azt mondja, hogy valaki volt ott – tolmácsolja a szavait nagy vidoran James.

– Már értettem én is… – Peter eltöpreng. – Hagrid?

– Kikiki-kiss-sss-ebb.

– Azt mondja, hogy kisebb.

Sirius Black James Pottert szereti úgy a világon a legeslegjobban, de jelen körülmények között valószínűleg ez sem akadályozná meg abban, hogy egy jól irányzott párnadobással leverje arról az önelégülten vigyorgó fejéről a szemüvegét. Ha jelen körülmények között nem lenne az ablakba fagyva, biztosan megtenné…

– Madam Pomfrey? – találgat Peter tovább.

– Nem hiszem – feleli James. – Ő még a Szellemszálláson lehet Remusszal… – Vállat von, aztán gyorsan visszaigazítja a hátáról lecsúszott plédet. – Akárki lehetett. Biztos nem font…

– MR BLACK! AZONNAL JÖJJÖN BE ONNAN!

Ha valamire jelen körülmények között biztosan nem számítottak, az McGalagony professzor teljes életnagyságban, feldúlt-szigorú (és valami egészen különös... riadt?) kifejezéssel az arcán és a hajnali félhomályban a szokottnál is élesebben villogó szempárral, a szobájuk ajtajában. A döbbenettől James arcára fagy az idegesítő vigyor, Peter a takaróhalomba csavarodva kizuhan az ágyból, Sirius, mint a mögötte tátongó acélkék égboltból született Vénusz kapja szemérmesen maga elé mind a két kezét – a mozdulattól meginog, lendületét vesztve dől a nyitott ablak felé. James utánakap, de McGalagony, hajdani kviddicsreflexeit idézve, megelőzi: van egy töredéknyi pillanat, az ösztönös rémület, az ösztönös féltés és az anyai szeretet iránti ösztönös vágy töredéknyi pillanata, ami az azt követő pillanatban már minden bizonnyal Sirius Black és Minerva McGalagony életének egyaránt egyik legkínosabb töredéknyi pillanata lesz – egy töredéknyi pillanat, mikor McGalagony a felkarjánál fogva sután magához szorítja megmentett kis nebulóját, Sirius pedig lehunyt szemmel, reszketve ráhajtja a fejét házvezető tanára csontos vállára.

– Maga… – köszörüli meg a torkát és lép hátra a töredéknyi pillanatot követő kínos másodpercben McGalagony. Pálcája egy gyors aligsuhintásától jól nevelten csukódik be az ablak, hogy visszhangzó pofonként csattanhasson aztán a tanárnő minden egyes szava: – Maguk mégis mit művelnek?! És miért nincs magán ruha?!

Sirius tetőtől talpig vörös – foltokban, mert Sirius foltokban pirul. Hogy a hideg, a szégyen, vagy élete egyik legkínosabb töredéknyi pillanata csípte a legpirosabbra a bőrét, azt valószínűleg maga sem tudja – hogy nem így, nem McGalagony társaságában képzelte el ruha nélkül a születésnapját, azt biztosan tudja.

– Alva járt, tanárnő – siet a segítségére James.

Peter a földön vergődve hevesen bólogat – még mindig a paplanjából igyekszik kigomolyodni.

– Mostanság gyakran teszi.

– A vizsgák miatt lehet… – súgja James sötéten.

– A tanév végi vizsgák miatt? – vonja fel McGalagony tekintete szúrósságát fokozandó a szemöldökét.

– Tudja hogy van ez, tanárnő – sóhajtja James. – Ezek a mai fiatalok… Ilyen korán kezdjük.

– Azt gondolom, maguk aztán főleg... És maguk ketten miért vannak kabátban és sapkában?

– Mi is alva járunk – bizonygatja Peter annak örömére, hogy nagy nehezen sikerült legalább ülő helyzetbe tornáznia magát.

– Csak mi okosabbak vagyunk – teszi hozzá James –, mi már eleve a kinti hőmérsékletnek megfelelő öltözetben fekszünk le.

– Készen arra, hogy a vizsgadrukktól alva járjunk.

McGalagony olyan feddő pillantással nézi őket (a tappancsmintás alsónadrágban toporgó Siriust, Peter szerencsétlenkedését a takarókkal és plédekkel, és az ártatlan bambiszemekkel pislogó James bűbájos mosolyát), ahogy azokat a rosszcsont gyerkőcöket szokás, akikre képtelenség komolyan haragudni.

– Feltételezem, semmi köze ennek a maguk… alvajárásának ahhoz az állapothoz, amelyben a barátjuk az éjszakát töltötte.

– Semmi, tanárnő.

– Akkor nyilván azt sem akarják tudni, hogy épp a Szellemszállásról jövök, és…

– Hogy van?

– Jól van?

– Minden rendben vele?

Halvány mosolykezdemény fut át McGalagony vékony ajkain.

– Madam Pomfrey épp ellátja a sebeit, de rendben lesz. Az utóbbi pár hétben állítólag feltűnően enyhültek az átváltozás… mellékhatásai, legalábbis az eddigi évekhez képest. – Különös fény villan McGalagony szigorú szemeiben, gyanakodva méri végig a fiúkat újra: előbb Jamest, aztán Petert, aztán Sirius…ról elkapja a tekintetét gyorsan. – Az isten szerelmére, Sirius, vegyen már magára valamit! – Vékony, bordó fonalszál röppen elő McGalagony pálcájából, hogy Sirius vállára borulva, vastag, pihe-puha pléddé hízva, melengető ölelésbe zárja a pőrén vacogó testet. – Tessék, még megfázik itt nekem…

Felkel a nap, és már mindhárman izzadnak, mire a döbbent sokkból ocsúdva újra szóhoz jutnak:

– Hogy a fenébe ért fel ilyen hamar?

– Siriusnak hívott…

– Csodálkozol? Azok után, hogy látta a tappancsmintás alsógatyádat…

Nem adhatjuk fel, így összegezi végül McGalagony megfázásszabotázsa után a helyzetet Peter segédtündér. Nem adjuk fel, korrigálja azonnal James őfőtündérsége, és minden mesék két legelfuseráltabb tündérkeresztanyjaként, pártfogoltjukat két oldalról átkarolva, elindulnak a nagyterembe, hogy a haditerv további megvalósításához szükséges energiaszükségletet egy kiadós reggeli elfogyasztásával fedezzék. Gondoskodásuk még arra is kiterjed, hogy a lépcső alján Siriust végre elengedjék, és hagyják visszafordulni, hogy felöltözhessen.

Ha nem hagyták volna, azzal bizonyára még életreszólóbb élményt szereztek volna annak a másodikos hugrabugos lánynak, aki most láztól és izgalomtól kipirult arccal nem csak a saját, de a rászegeződő több tucatnyi irigy szempár tulajdonosának is megvalósult álmát éli, ahogy James Potter a mellette ülő, makkegészségesnek tűnő fiúcskát arrébb penderítve, széles mosoly kíséretében lecsüccsen mellé.

– Szia, kérhetnék valamit tőled?

A lányka hörögve-hiperventillálva kapkod levegő után, amit James igennek vesz, mert mégis ki mondhatna neki nemet.

– Megtennéd, hogy odajössz velem Siriushoz – tudod, az a hosszú, fekete hajú srác, aki majdnem olyan jóképű, mint én –, és ráköhögsz párszor?

A kislány az izgalomtól vagy a láztól botladozva lépdel James Potter mellett, egyenesen Sirius Black felé, hogy megtisztelő feladatát kiválasztottként az egész iskola szeme láttára teljesítse.

– Szia! – Sirius a legszívtipróbb mosolyával várja. – Én készen állok, ha te is.

A lányka minden erejét és bacilusát összeszedve köhincsélni próbál – aztán az izgalomtól vagy a láztól, nemes egyszerűséggel elájul. Még az unokáinak is mesélni fogja a napot, mikor Sirius Black a karjában vitte őt a gyengélkedőre.

– Azt hiszem, megfertőzött – sajnálkozik Sirius.

Madam Pomfrey kioszt még pár bájitalt az ágyban fekvők között, majd Siriushoz lépve megérinti a nyakát a pálcája hegyével. Csiklandoz, de Sirius viháncoló vakarózásán kívül nem történik semmi. Madam Pomfrey megrázza a fejét.

– Szerencsés vagy – mondja. – Elmehetsz.

– De…

– Elmehetsz.

A megfázást lehúzzák a listáról, dönt James őfőtündérsége. Peter segédtündér ezzel elérkezettnek látja a percet, hogy egy teljes önfeláldozást kívánó (hát, Sirius részéről legalábbis…) tervvel álljon elő: átkozzák meg Pitont, de úgy, hogy maradjon még ereje a rontást viszonozni, Sirius pedig ne védekezzen, kapja telibe az átkot. James tiltakozik, ilyen szörnyű tettre még ők sem vetemedhetnek, hogy hagyják Pipogyuszt majdnem győzni, Sirius azonban, jobb terv híján, belemegy végül, egy Remusszal eltöltött (fél)nap elvégre mindent megér – csak Pipogyinak megalázó legyen és ezerszer jobban fájjon.

– Lefújva, lefújva! – tér vissza Peter a Pitonfelderítő akcióból zihálva. – A gyengélkedőn van. Neki bezzeg sikerült megbetegednie!

Sirius olyan arcot vág, mintha Peter izzadtságán túl valami még büdösebbet is szagolna.

– Nem vagyok kíváncsi a taknyos görbe orrára.

– Viszont – újságolja Peter felderülve – pont akkor kísértek be a gyengélkedőre egy hollóhátast, aki addig keresgélt a könyvtárban valami könyvet, míg végül magára borította az egész polcot.

– Végül is… – mérlegel James. – Működhet.

– Csak ne az orromat, oké?

Sirius orra ívében van egy aprócska törés. Ezt az apró tökéletlenséget még csak–csak megtűri magán valahogy, de egy ennél nagyobb, neadjmerlin maradandó szépséghiba már tényleg elviselhetetlen lenne. (Sirius nem tudja, hogy Remus pont az ilyen apró tökéletlenségek miatt szeretett bele.)

– Annyira azért nem hordod fent az orrod, hogy a fejed tetején legyen – vihog könyvtári csendhez igazodva, visszafogott vihogással Peter. James nem nevet vele, a könyvsorokat vizslatja gondterhelten. Végül rábök a mugliismeret részleg legfelső polcára: színes, puhakötésű, vastagnak vastag, de nem túl nehéznek látszó könyvek, a célnak pont megfelelnek. Pálcát készít, közben Sirius elfoglalja a helyét.

– Mehet?

– Mehet.

Megy.

Mint lusta lepkék libbennek fel a polcról a könyvek, megtorpannak a magasban James utasítására várva, aztán lepotyognak sorban – szép, szabályos körben, Siriusnak egyetlen hajszálát se súrolva. Az utolsót leszámítva, az a vékony, agyongyűrt könyvecske azért a rend kedvéért, csak úgy tessék-lássék módon, homlokon kólintja.

– MÉGIS MI A CSODA FOLYIK ITT MÁR MEGINT? – Madam Cvikker, mint a potenciális vacsorajelöltek fölött állandó jelleggel ott keringő keselyű, azonnal lecsap a zaj forrására. Peter, aki pontosan az ilyen szituációk miatt lett inkább csak segédtündér, a könyvtárban lézengő pár diákkal egyetemben diszkréten felszívódik a bűntett helyszínéről, James ellenben, védelmező főtündérkeresztanyaként, azonnal Sirius oldalán terem. (Mintha össze lennének nőve. Madam Cvikker biztos benne, hogy ezek ketten össze vannak nőve – mintha egy nem lenne belőlük elég…)

– Én mondtam, hogy nem fér el egyszerre ennyi könyv a kezében, de nem hitt nekem – szögezi le azért James rögtön.

– Nem tudtam választani – bizonygatja Sirius a legbűnbánóbb kiskutyusszemeivel. – Legszívesebben egyszerre elolvasnám mindet.

– Képtelen velük betelni – csóválja a fejét James. – Alig eszik, alig alszik, folyton csak ezeket a könyveket bújja…

Madam Cvikker végignéz a két összenőtt gaztevőn és a körülöttük heverő mugli lányregények romjain, végül a kezében tartott tollseprűt a magasba emelve, remegő orrcimpákkal csak annyit mond:

– Kifelé.

Nem kell kétszer mondania.

A Sirius homlokán pirosló puklikezdeményt azért természetesen megmutatják Madam Pomfreynak: a gyengélkedőre ezúttal lényegében be sem jutnak, a javasasszony az agyrázkódás lehetőségét már az ajtóban egyértelműen kizárja (olyan hangsúllyal zárja ki, mintha afelől is erős kétségei lennének, hogy Sirius csinos kobakjában egyáltalán lenne minek rázkódni), a pukli további jegelését pedig Jamesre bízza, mondván ha valakinek, neki bőven van már gyakorlata hasonló sérülések kezelésében. (James rendíthetetlenül biztos benne, hogy a hozzá vágott tárgyakkal Lily a szeretetét fejezi ki.)

– Lökjük le a lépcsőn? – veti fel Peter.

– Csak a gyengélkedőre akarjuk bejuttatni, nem megölni – emlékezteti James. Sirius egyetért:

– Kínos lenne pont a születésnapomon meghalnom. Nektek is megtiltom, hogy a születésnapomon haljatok meg. Vagy akár csak a születésnapom környékén.

James és Peter bólogat: ők a maguk részéről, ígérik, mindent megtesznek, hogy ne Sirius születésnapján vagy annak környékén hajlanak meg.

– De a leesés, egy kis esés, amúgy nem rossz ötlet…

– Most! Most nem figyel senki! – adja meg a jelet izgatottan Peter, és Sirius átváltozik: Tapmancs az avarban meglapulva, oldalról cserkészi be a bágyadt őszi napsütésben gyanútlanul tisztálkodó Mrs Norrist. A macska fúj, karmol és a bundáját borzolja, de egy rövid és kétségbeesett ellentámadás után mégis inkább menekülőre fogja – engedelmesen iszkol fel pont a kiszemelt fára. A terv eddig bevált, Peter int, szemtanú nincs, Sirius gyorsan visszaváltozik. James szívszaggató jajveszékelésbe kezd:

– Ó jaj, szegény pici ciculi, hát hogy kerültél fel oda?

James sivalkodására azonnal összeverődik a tömeg, Sirius a sokaság füle hallatára hősies szónoklattal felajánlja, hogy a Griffendél házhoz méltó bátorsággal, testi épségét kockáztatva felmászik a fára, és lehozza onnan Mrs Norrist, ha addig él is. Mármint ő, nem a macska. Egy csapat griffendéles lány, James vezényletével, megtapsolja – Sirius köszönetképp hanyag mozdulattal közéjük dobja a dzsekijét (ami James dzsekije egyébként, a sajátját nem dobálná csak így). A hollóhátasok műkincsvédelmet emlegetve Sirius szobortestének épségét féltik, a hugrabugosok Mrs Norrisért is aggódnak. A mardekárosok törésre szuggerálnak minden egyes faágat, amibe Sirius belekapaszkodik vagy rálép. Nem mintha különösebben fejlett szemmel verési technikára lenne szükség – hogy Sirius Black nem fáramászásra termett, az minden mozdulatáról lerí. Valahogy mégis eléri az ágat, amit Mrs Norris nyugalmas búvóhelynek vélt: a macska egy jól irányzott jobb horoggal üdvözli a rejtekhelyére betolakodó kézfejet, egy még jobban irányzott bal horoggal végigszántja Sirius csuklóját is, csak úgy, a megváltozott erőviszonyok tisztázásaképp, majd Sirius karját (ami cifra káromkodássorozat közepette épp lerázni igyekszik őt magáról) létrának használva, mind a tizennyolc karmát a húsába mélyesztve, komótos élvezettel leereszkedik rajta. Földet érve visszanéz, hogy búcsúzóul megmentőjére fújjon még egyet.

Ezt azonban már nem hallja, nem figyeli senki, még a hugrabugos állatvédő klub sem: a sikeres mentőakció tiszteletére kviddicsmeccseket idéző üdvrivalgás tör ki. Sirius sütkérezik kicsit a dicsőség fényében (csak amíg enyhül valamicskét a karjában a zsibbadás ott, ahol Mrs Norris karma idegszálat talált), mielőtt elindul lefelé. Az utolsó ágak egyikét véletlenül elvéti (rémült sikongatások odalent), megcsúszik a bakancsa talpa, valami reccsen, fájdalom nyilall a térdébe, az ujjai ösztönösen kapaszkodót keresve csak pár száraz levelet markolnak (holtra vált csend odalent), és Sirius zuhan. Szemét-fogát összeszorítva készül a kemény landolásra; egy igazán griffendéles hőstett drámai lezárása – vagy mégsem. Valami a földtől pár centire megtartja, tompán huppan a fenekére. Sirius felnéz. Azonnal kiszúrja a tömegben az öccsét.

Regulus szemében aggodalom, a kezében pálca.

Sirius ráförmed:

– Muszáj neked mindent elrontanod?!

Regulus szemében könnyek, a kezében pálca. Átkozza őt meg, Sirius azt kívánja.

– Szívesen. – Mélyült a hangja, mióta Sirius utoljára beszélni hallotta. Egy idegen, egy idegen szólt hozzá, győzködi magát, ahogy Jamest és Petert és az egész átkozott világot lerázva a gyengélkedő felé biceg.

– Ejnyena, ugyanmár, katonadolog – gügyög neki Madam Pomfrey, miközben a karját csíkozó karmolásnyomokat fertőtleníti. Sirius nem tudja a hirtelen törődést mire vélni. Csak mikor a javasasszony zsebkendőt nyom a kezébe, mielőtt még a térdét csípő horzsolás kitisztításához hozzálátna, akkor tudatosul benne, hogy szorít a torka és nedves az arca, és a levegőt is szaporán, rázkódva kapkodja.

– Miért csinálta? – bukik ki belőle rekedten.

– Tessék?

– Miért csinálta? Születésnapom van. Biztosan tudja, hogy születésnapom van, biztosan nem felejtette el, soha, azelőtt soha nem felejtette el, hozta mindig azokat a hülye rajzait, hogy majd elmegyünk ketten mindenfelé, állatkertbe akart menni folyton, mugli állatkertbe, akkor még normális volt, biztosan nem felejtette el, biztosan tudja, tudja, hogy már nem ismerem, hogy már nem jelent semmit nekem, biztosan tudja, de akkor meg miért csinálta? Mindegy. Mindegy, nem érdekel. Azt csinál, amit akar, engem rohadtul nem érdekel. Megyek – jelenti ki, és feltűrt nadrágszárral, egy rögzítetlenül fityegő géztekercset maga után húzva, kicsörtet a gyengélkedőről.

Madam Pomfrey sokáig néz utána.

James vigasztalja Siriust. Igazából nem csinál semmit, csak mellette van, és jelenlétével támogatja őt a farmerja térdrészén tátongó lyuk módszeres továbbcincálásában.

– Szar egy nap ez – összegzi Sirius.

Peter segédtündér kétségbeesett csináljmárvalamit nézéssel pillant fel James őfőtündérségére. A mai nap statisztikája alapján kétségkívül csapnivaló tündérek.

– Csokipocakot még? – nyújt Sirius felé egy újabb édességet, igaz, az eddigieket is főleg ő ette még. És Sirius amúgy is utálja a tejszínhabot.

– Gyomorrontást nem akarok – Sirius fintorog. James, mint akit isteni sugallat szállt meg, erre felpattan hirtelen.

– Tudom, mi kell neked!

– Egy új nadrág, egy normális család, egy normális születésnap és egy Remus? – dörmögi Sirius. Az utolsó szót inkább csak az ajkai formázzák, nem mondja ki, de belepirul még így is, két rózsás folt emeli ki arccsontja elegáns ívét. Amikor a gyerekek elcsenik az anyukájuk sminkkészletét, hogy kedvenc játékbabájuk orcáit pirosítóval kipingálják, az néz ki így. James, a szülinapjára való tekintettel, megkíméli ettől a hasonlattól Siriust (holnap első dolga lesz megemlíteni neki), most csak megrázza a fejét ragyogva:

– Testmozgás – jelenti be, és tudomást sem véve Sirius heves tiltakozásáról, mely szerint ha valamire neki biztosan nincs szüksége, az a testmozgás pont, gyorsriadóval, a kellemeset a hasznossal jegyében, összeverbuválja egy soron kívül edzésre a kviddicscsapatot.

– Be nem teszed a lábam közé azt az izét.

– Csak ülj rá. Legalább egy menetre.

– Ne erőszakoskodj.

– Rendben, akkor csináljuk a földön. Tessék, fogd meg.

– Én ezt biztos nem veszem a kezembe.

– Ne már, tök jó stresszlevezetés!

Ez az a beszélgetés, aminek valószínűleg jót tett volna, ha nem a kviddicsöltöző mosdójában hangzik el. Szerencsére a Griffendél ház csapatának tagjai nem ítélkeznek, és nem is csodálkoznak semmin sem. Azon sem, hogy mit keresett James és Sirius egy seprűvel és egy terelőütővel a vécében. Vagy hogy hogy fértek el egyáltalán odabent.

James egy darabig még próbálkozik, de Sirius hajthatatlan, sem a seprűlovaglás sem a gurkópüfülés jótékony hatásáról nem lehet őt meggyőzni. Inkább a lelátón gubbaszt végig, míg James a rendkívüli edzést levezényli. Csak miattad jöttünk ki ide!, duzzogja drámai duzzogással James (mintha akkora áldozathozás lenne részéről a kviddicsezés…), de Siriusnak születésnapja van, szóval ezen a napon az év többi napjához hasonlóan megteheti, hogy nem érdekli, hogy csak miatta jöttek ki ide. Meg amúgy is, így legalább James jól szórakozik.

Feltámad a szél, belekap Sirius hajába; felnyúl, hogy kisimítsa a szeméből az elkóborolt tincset. Valahol valaki valakinek azt kiáltja, hogy vigyázz, és Sirius a látótere peremén érzékeli, hogy valami közelít felé – a frizuraigazító mozdulat lendületével, ösztönösen és kínosan szerencsétlenül kapja az arca (az orra) elé védekezőn a kezét. A roppanásra a csillagok előttről tisztán emlékszik, onnantól teljes filmszakadás, egészen az őt körbevevő aggodalmas suttogásig és James diagnózisáig:

– Basszus, ez eltörött.

– Ez most tényleg nagyon súlyos – robog be James Siriusszal a gyengélkedőre. Madam Pomfrey nem szól semmit, szavak nélkül is lerí fáradt vonásairól, hogy a sérülés súlyosságát illetően kizárólag a saját ítéletében bízik. Mire odaér, hogy Sirius állapotának tényleg nagyon súlyosságát felmérje, James önkéntes ápolóvá avanzsált főtündérként már le is nyomja barátját egy szabad ágyra, leül mellé, a törött karja oldalára, és valami végtelen gyöngédséggel, mintha haldoklóval bánna, elkezdi róla lehámozni a kabátot. Madam Pomfrey szerint elég lesz, ha feltűrik az ujját. Sirius valahol tudatában van annak, hogy minden joga meglenne most, hogy a fájdalomtól felordítson (vagy legalább káromkodjon, bár Madam Pomfreynál nem kéne pont most kihúznia a gyufát), de csak a roppanás jár a fejében. Remus egyszer mesélt neki róla, egy holdtölte előtti éjszakán a takaró alatt összebújva, úgy mesélt magáról, a farkasról, mintha valaki másról mesélt volna. A roppanások hangja a legrosszabb, azt mondta akkor. (A fájdalom elviselhetetlen, azt egyszerűen kizárja a tudata, mielőtt beleőrül, de a roppanások, azok valódiak és tiszták és élesek…)

– Csak szeretnék odamenni hozzá – mormogja félhangosan Sirius, aztán rögvest fel is szisszen, ahogy hatni kezd a csontforrasztó bűbáj. Mintha láthatatlan mágiaszálak öltenék össze apró, bizsergető tűszúrásokkal sejtről sejtre a csontjait.

– Ne mocorogj – utasítja válasz helyett Madam Pomfrey, amit nem épp a legkönnyebb kivitelezni, tekintve, hogy James, míg az egyik kezével a hátát támasztja (támogatja – a maga James Potter módján, szó szerint), a másikkal ijesztően anyáskodó mozdulatokkal, izzadságtól ragacsos tenyérrel simogatja a fejét-homlokát, mintha lázas beteg lenne.

– Mindjárt kész vagy – nyugtatja Siriust vagy inkább saját magát.

– Nem olyan vészes – nyugtatja Sirius egyértelműen Jamest.

– Tudom, velem is volt már egyszer-kétszer – kezdi James; Sirius felvonja a szemöldökét az egyszer-kétszer hallatán. – De nézni sokkal rosszabb…

– Igen, erről beszélek mindig, mikor én ülök itt veled – emlékezteti őt Sirius. – Hagyjad már békén a hajamat, teljesen lelapítod!

A törött csont orvoslása után Madam Pomfrey nehéz, gyógynövényillatú krémet ken a gurkó okozta véraláfutásra – Sirius és James beszédesen összenéz, amint kinyílik a sűrű, sárgás kenőcsöt rejtő tégely, és az orrukba kúszik az a fájdalmasan ismerős Remus-illat. Madam Pomfrey mintha a gondolataikba látna:

– Tudom, mire megy ki ez az egész, de nem tehetek kivételt. Nem – előzi meg James érvelését –, még a születésnapján sem. Sajnálom. A karodat egy-két napig még kímélned kell, de most elmehettek.

A szokottnál is többen fordulnak utánuk, ahogy a lépcsőn felfelé baktatnak. Sirius arra jut, hogy a James pátyolgatói kényszertevékenysége által elbénázott haja a fokozott érdeklődés oka.

– Én megmondtam, hogy jól jött volna az az ütő – jegyzi meg James az egyik lépcsőfordulóban tartott pihenőjük során csak úgy mellesleg, az én megmondtam, de csak úgy mellesleg stílusával. Ha lenne ép keze, Sirius most jó eséllyel épp azzal az ütővel kergetné.

– Felajánlanám – csacsog James tovább, mert James sosem tudja, hogy mikor kell befogni – hogy amíg meg nem gyógyul, leszek én a jobb kezed, de inkább meghagyom Remusnak… Neki amúgy is kisebb a keze – vigyorogja. Siriusnak eszébe jut, hogy egy ép lába azért még maradt, azzal bokán rúgja. James elkomolyodik és szembefordul vele. Ilyenkor a barna legmelegebb, legsimogatóbb árnyalatává sötétedik a tekintete.

– Sajnálom. Nagyon nem így terveztem ezt a napot.

– Tudom.

– És annyira nem is kicsi.

– Mi?

– Remus keze. Annyira nem is kicsi.

– Menj a francba. – És Sirius végre nevet.

– És ha elhívná randizni Evanst? – kockáztatja meg Peter. A klubhelyiségben ülnek, lelombozva, délután négy óra. James és Sirius egyszerre felpattan:

– Elment az eszed?! – zengik kórusban.

– Csak egy ötlet volt, nyugi már – hőköl Peter hátra. – Többször kötöttél már ki a gyengélkedőn – gesztikulál James irányába –, mikor megpróbáltad őt randira hívni. Vagy csak bókolni neki. Vagy csak hozzászólni. Vagy csak vele egy helyiségben tartózkodni…

James ellenpéldákat keresve szóra nyitja a száját. Némán hápog egy darabig, aztán becsukja.

– Akkor is – huppan a kanapéra durcásan vissza – Lilyt ebből kihagyjuk. Ő szent és sérthetetlen. És az enyém.

– És egyébként is pfuj – teszi hozzá Sirius.

– Ja, és egyébként is… MI?!

– Pfuj – ismétli Sirius közömbös nyugalommal. A fű zöld, az ég kék, Lily Evans pfuj. (Remus Lupin csodaszép.)

James elborzadva hüledezik.

– Ezt azonnal vond vissza.

Sirius visszavonás helyett inkább vállat von.

– Nekem pfuj.

James fellép a kanapéra, hogy fenyegetőn Sirius fölé magasodjon.

– Vond vissza, vagy megütlek! – toporzékol a süppedő kanapépárnán inogva, fenyegetőn Sirius fölé magasodva. Siriusnak felcsillan a szeme. Fellép James mellé, így a folytatásban már együtt imbolyognak.

– Üss meg – mondja. Kéri.

– Komolyan mondom, hogy megütlek – bizonygatja James.

– Komolyan mondom, hogy üss meg.

James megérti.

– Oké, de... – foszlik semmivé a harci kedve.

– Nincs de, üss meg!

– De…

– Üss meg, ha szeretsz!

– Öhm, ez elég félreérthetően hangzik… – szól közbe Peter. Ha valaki eddig esetleg nem őket figyelte volna, erre biztosan felkapja a fejét. (Még aznap este szárnyra kel a pletyka, hogy James Potter és Sirius Black összeverekedtek Lily Evansen. Egy másik verzió szerint Remus Lupinon verekedtek össze. Egy harmadik verzió szerint Sirius Black élvezi, ha James Potter hosszas könyörgés után elfenekeli.)

– Jól van, mindjárt, mindjárt… – ígérgeti James. Leszökken a kanapéról és lesegíti Siriust is; ha már bekerült tündérkeresztanyai feladatai közé a verekedés, legalább biztonságos, stabil talajon tegyék. (A fejleményeket az egyik árnyékba burkolózó sarokból fél szemmel követve Lily megállapítja magában, hogy James Potter képes a figyelmességre. De attól még egy tökkelütött idióta, teszi hozzá gyorsan.)

– Üss már meg – sürgeti Sirius.

– Oké. Oké… – James rákészül: nagy levegőt vesz és ökölbe szorítja a kezét. – Háromra. Egy…

– Csináld!

– Kettő…

– Várj, ne az orromat!

– Nem az orrodat. Há…

– Há?

– …

– Könyörgöm, üss már meg.

– Jól van, csak…

– Csináld már!

– De…

– Csináld! – Sirius ordít.

James behúz neki egyet. Siriusért mindent.

A klubhelyiségben mozdulatlan, megrökönyödött csend, mintha még a tűz is elfelejtett volna pattogni a kandallóban.

– Te te te megütöttél! – Sirius megszeppenten tapogatja az arcát a bal szeme alatt.

– Te mondtad, hogy üsselek meg!

– Igazából ordítottad – emlékezteti Peter.

James olyan elkámpicsorodott képet vág, mintha saját magát is arcon ütötte volna az imént. Duplán. A pulcsiját a derekánál megmarkolva rángatja le Siriust a gyengélkedőre – a karján nem talál ép kapaszkodófelületet.

Madam Pomfrey úgy néz ki, mint aki már várta őket.

– Már vártalak titeket – üdvözli őket rezignáltan.

Végigméri Siriust új sérülések nyomait kutatva, James egy gyorsan elhadart beszámolóval kisegíti, a végén pedig könyörögve kéri, hogy hadd maradjon, mert ő még egyszer meg nem üti.

– Végül is... – pillant a Remus ágyát rejtő paraván felé beletörődő sóhajtással Madam Pomfrey. – Mást úgysem fektethetek a közelébe...

Narancsfénnyel melengetve ömlik be az alkonyat a gyengélkedő ablakain, mikor Remus felébred. Sirius az ágya szélén ül és őt nézi, ami édes és egy kicsit ijesztő is egyben. Remus szempillája lustán, gyógyszerektől kótyagosan rebben.

– Szia. Boldog szülinap... Úristen, mi történt veled?

Sirius vigyorog. A szeme alatt monokli, a homlokán pukli, az egyik karja felkötve, a másikon karmolások, a térde felpolcolva. Szipog is – végül csak megfertőződött vagy megfázott. Végigpörgeti magában a mai nap történeteket, aztán csak annyit mond, Remus nyúzott-kócos, aggódó szép arcát nézve:

– Megérte.


(Pár nappal később Remus azért rákérdez az elfenekelésre. Csak hogy tudja, mi mindenről maradt le.)