Lelassulhatna az idő

Hatodik rész. Ebben már van egy Lily is.

VI.

Remus csukja be az ajtót, aztán nekidönti a hátát, mostantól se be, se ki senki, Sirius a szemben lévő falnak dől neki, és nézik egymást.

– Beszélgetnünk kell – mondja Remus

– Ühüm – ért egyet Sirius.

Aztán ellöki magát a faltól, Remus felé lendül, könnyű így eltüntetni a távolságot közöttük, az ujjai ott vannak Remus hajában, Remus érintése pedig a hátán. Csókolóznak az előszobától az ágyig. Remus szája meleg, az arca hideg, a bőre illatos, semmi nem változott.

– Tényleg beszélgetnünk kell. – Remus lefogja a kezét, mikor már a sliccével matat. Sirius egyetért megint. Hogy is akarhat változást, ha mindent ugyanúgy csinál. Talán nem is akar változást. Csak legyen minden olyan, mint régen, mikor a klubhelyiségben hevert Remus ölében, és a térképen törték a fejüket bájitaltan vizsgára készülés helyett.

Sóhajtva túr két kézzel a hajába, lehuppan az ágyra, aztán tovább csusszan a földre, ahonnan már nincs lejjebb.

– Nem tudom, miért csináltam – nyögi. Nem is neki kéne magyarázkodnia. –  Tudom, de nem tudom. Nem tudom elmondani.

– Tudom. – Remus odakucorodik mellé. Sirius várja, hogy mondjon valamit, ha már annyira akar beszélgetni, de Remus nem mond semmit.

– Miről beszélgessünk? – kérdezi végül ő. Mikor felejtettek el beszélgetni?

Remus lassan fordul felé, és Sirius csak most veszi észre, hogy milyen vörösek a szemei, és milyen mélyek alattuk a karikák. Torkon ragadja a bűntudat, pedig ő is hasonlóan nézhet ki.

– Szeretlek – mondja Remus, és Siriusnak olyan érzése támad, mintha ezzel nem őt, hanem saját magát próbálná megnyugtatni és meggyőzni. Nem nagyon szokták ezt a szót kimondani. Túl elcsépelt, túl kevés, túl üres, kitalálhatnának helyette egy sajátot, amit csak ők használnak, amiről csak ők tudják, hogy mit jelent, hiszen az, amit ők éreznek, jóval több és más, mint egy egyszerű szeretlek.

– Kéne egy saját szó a szeretlek helyett, nem?

– De. Ötlet?

– Nincs most.

– Majd.

– Majd. Remus?

– Hm?

– Tudnál mást szeretni?

Remusnak villan a tekintete. Keres benne valamit, amiről Siriusnak fogalma sincs, mi lehet, és láthatóan megnyugtatja a tény, hogy nem talál semmit. Szeretik egymást, szeretik, jobb szó híján, ezt mindketten tudják. Nem kéne egymást bántaniuk, mégis ezt teszik.

– Nem.

– Én se.

Megbeszélték. Sirius nem igazán tudja, mit beszéltek meg, azzal indult, hogy „szeretlek”, és azzal ért véget, hogy „én se.” Tulajdonképpen nem is érti, hogy hogy jött ez most ide, hogy Remus miért is feltételezi róla, hogy ebben kételkedne. A valódi kétségekről kellene beszélniük, azokról a dolgokról, amiket nem csak nem tudnak kimondani, mert nincsenek rá szavaik, de nem tudnak (nem mernek) őszintén érezni és kimutatni se. De Remus mosolyog, és ha a napfény nem is, a feszültség Sirius izmaiban olvadni kezd.

– Mit csináltál, amíg nem voltam itthon? – kérdezi tőle.

– Gondolkodtam. Kerestelek Jameséknél, aztán Peteréknél, aztán Jamesszel és Peterrel kerestünk mindenhol. Lily üzent, hogy Eniddel vagy. Hazajöttem és gondolkodtam tovább.  Te merre jártál?

– Színházban, étteremben, ruhaboltban. Ilyenek.

– Színházban?

– Aha. Ugyanazt néztük, mint tavaly veled.

– Kinek az ötlete volt?

– Az enyém.

– Miért Enid?

– Kellett valami új, és ő eddig mindig tudott valami újat mondani vagy mutatni. Azt is tudja, hogy milyen egyedül lenni. Csak beszélgetni akartam vele, aztán, nem tudom, arra gondoltam, hogy meghúzom magam egy mugli szállodában vagy visszamegyek mégis Ágasékhoz, nem, igazából nem is gondoltam semmit, csak hagytam, hogy alakuljon, ahogy alakul. Így alakult.

Így alakult. Ennyi.

– Tegnap volt egy gyűlés. Jamesszel akartunk neked is üzenni, de Lily azt mondta, hogy hagyjunk.

– James újabban mindig azt csinálja, amit Lily mond – húzza a száját Sirius.

– Nem maradtál le semmiről. Nem hangzott el semmi érdemleges. Még Dumbledore is úgy tűnt, hogy kezdi feladni a reményt. Nagyon megszaporodtak a támadások, és mi nem sejtünk semmit. Amit sejtünk, onnan elkésünk.

– Nem harcolunk. Már csak kullogunk utánuk és védekezünk.

– Tegnapelőtt megtámadták Dorcast.

– Megint? – Sirius felkapja a fejét. Remus bólogat.

– Megúszta sértetlenül, megint. Elviccelte a szokásossal, tudod, hogy előző életében macska volt, és még maradt három a kilenc életéből. A háza porig égett. Benjynél húzta meg magát.

Sirius a hír hallatán vigyorgó szemöldökemelgetésbe kezd.

– Szerinted?

– Szerintem marad a barátság extrákkal.

– De együtt élnek!

– Ki tudja. – Remus nem nevet. – Van még valami.

– Mondd.

– Caradoc – sóhajtja Remus. – Másfél napja nem jelentkezett. Nem tudunk róla semmit.

Siriusnak ökölbe szorul a keze.

– Szerinted…

– Tudnak a Rendről, és minket támadnak. Áruló van közöttünk – nyúl Remus Sirius kezéért. Egyenként hajtogatja ki az ujjait, mintha egy bimbózó virág szirmainak segítene kinyílni. Mintha érdemes lenne ebbe a világba még bimbót bontani. Sirius a vállára hajtja a fejét. Nézik a falat egy darabig némán, aztán csókolóznak megint.

Enid nem jön át másnap, a kórházban tartják késő estig. Vasárnap érkezik, ízetlen kakaós süteményt hoz („cukrozzátok meg, bocsi”) és egy kisebb elsősegélydobozt, hogy könnyebben teljen az éjszaka. Lecukizza az otthonukat, aztán megy is.

Este leviszik a pincébe a megcukrozott sütit, a kötszerekkel, kenőcsökkel tömött dobozt, vizet, a két zacskó forrócsokit és az adventi naptárat, Sirius bezárja az ajtót, bűbájokat szór a falakra és a parányi pinceablakra, aztán kuckót épít foszló, kopott pokrócokból a sarokba tolt vérfoltos matracon. Remus közben levetkőzik, a ruháit pedánsan hajtogatja. Sirius megtépázott plédbe burkolja, és szájon csókolja. Ilyenkor már a farkas csókol vissza. Akivel pár szívdobbanás múlva már a matracon gubózva az adventi naptárat nézegetik, az Remus lesz újra, csupán a tekintete lángol sötétebb aranyban, de Siriust, az érintéseit és a csókjait az átváltozáshoz közel a farkas már magának követeli. Sirius abban sem biztos, hogy Remus reggel emlékszik ezekre a csókokra és érintésekre, és nem is meri megemlíteni neki. (Biztosan nem emlékszik, mert Remus soha nem hagyná, hogy Holdsáp bemocskolja őt, bemocskolja a szerelmüket.) (Mindent elvehet tőle a farkas, de Siriust nem.) Nem meri megemlíteni, hogy ezeknél a csókoknál mindig érzi a fogait. A farkas marja és akarja, úgy feszül Siriusnak, hogy minden porcikáját érezze (és élvezze) Remus bőrén keresztül is, a nyelve vadul a szájába nyomakszik, a lélegzetét nyeli, félelmetes ragaszkodással szorítja, iszonyatos vággyal öleli. Sirius nem meri megemlíteni Remusnak, mert akkor arról is beszélnie kellene, hogy ő ezt mennyire élvezi.

A csók után összebújnak a matracon, és Remus fantáziája életekkel tölti meg az adventi naptár rajzolt házikóit, a szánkózó kislány az utca elején lakik, ott, a hóemberes házban, a korcsolyázó fiúcska kettővel arrébb, ahol masnis koszorú lóg az ajtón, a pirosban fát díszítenek, a sárgában az utolsó ajándékokat csomagolják, közben odasül az elfelejtett mézeskalács. Remus remegni kezd. Sirius kezéhez kap, vörös csíkot húznak a bőrébe a körmei, változz át, mondja, a hangja már nem emberi, és elkezdődik.

 

Caradoc eltűnt, nyomtalanul. Caradoc volt, Caradoc nincs. Sirius nem tudja, illik-e meggyászolni valakit, akinek nyoma sincs.

Azt leszámítva, hogy valaki egyik pillanatról a másikra nincs, jól telnek a következő hetek. December lesz, és decemberben Remus mindig kivirul. Mikulásvirág. Piros szirmok, fenyőzöld levelek, virágba zárt karácsony, mézeskalács házikónak álcázott cserépben, Enid konyhaasztalán.

– Cserepes virág? – vonja fel a szemöldökét Sirius. – Az tartós.

– Az bizony. – És Enid rákacsint a kakaója fölött. Sirius teát iszik, Baldur cicatejet, Remus még nem döntötte el, mit, Enid otthonának karácsonyi kiadásában gyönyörködik csillogó szemekkel, ide-oda ugrálva úgy háromnegyed órája, mióta feljöttek a lakásba, mert megunták, hogy az utcán ácsorogva várjanak Lilyre.

– Ugye tudod, hogy nem tudod, hogy mit csinálsz? – érdeklődi meg Siriustól Enid, és megpöcköli az asztalra kisimított jógaórás szórólapot.

– Miért kéne mindig tudnunk, hogy mit csinálunk? – vágja rá nagy bölcsen Sirius.

Enid ingatja a fejét, de nem szól többet.

– Ez most az „igazad van” vagy az „igazam van” hallgatásod? – kérdezi Sirius.

– Ez a „te akartad, én szóltam” hallgatásom.

Siriusnak most az az elve, hogy mindent ki kell próbálni (amíg még lehet) (amíg még élnek). Ami magától jön szembe, azt főleg ki kell próbálni, szóval ha már megtalálta a kitekeredett emberes papírt így közel egy hónap távlatában a zsebében, miért ne. Siriusnak még mindig elképzelése sincs, mi az a jóga. Mugli sport, azt tudja, a kitekeredett emberrajz alapján valami kőkemény küzdősportnak gondolja. Jameséknél voltak, a kabátját hanyagul a szék támlájára dobta, és akkor az összehajtogatott papír a zsebéből kicsusszant, és a földre pottyant. Lily lelkesedett az ötletért. Remus és James megegyeztek, hogy ezt egyikőjüknek mindenképp látnia kell (aztán majd kölcsönkérik Dumbledore merengőjét, hogy a másik is visszanézhesse), és mivel Remus nem vállalta, hogy otthon marad Harryvel, eldőlt, hogy ő kíséri őket el. Enidet aztán Lily és Sirius egymástól függetlenül kezdte el beszervezni, egyértelmű volt, hogy így ő sem mondhat nemet.

– Szerintem Remus be fog hozzád költözni karácsonyra – jegyzi meg Sirius.

– Jöhet.

– Nem adom.

– Nem ad nekem – biggyeszti a száját Enid a konyhába betoppanó Remusnak. Remus erre mondani készül valami frappánsat, de akkor észreveszi a konyhaablakban üldögélő kerámiaangyalkákat, és szökken is őket megcsodálni. Aztán megcsodálja a hópihéket. A mikulásokat. A hóembereket. A téltündéreket. Baglyokat, gömböket, csengettyűket, a girlandokat és a papírdíszeket.

– Hihetetlen, hogy ez mind mugli dísz! – ámuldozik. Az izgatottságtól kipirult az arca, az egyik leggázabb, rénszarvasos pulcsija van rajta, kész csoda, hogy Enidnek nem jutott még eszébe lecukiznia.

– Olyan cuki vagy. – Tessék, itt van. Siriusnak nincs hiányérzete. Jó nap ez a mai.

– Muszáj – kotyog közbe. – Mugli a pasija.

– Nem a pasim – vágja rá Enid. – Csak randizunk.

– De felhoztad már ide.

Enid a szemét forgatja.

– Bemutattam Baldurnak.

– És, mi volt az ítélet? – tudakolja Sirius.

– Nekidörzsölődött a térdének, ahogy leguggolt hozzá. – Enid tekintete a legragyogóbb türkiz, ahogy eszébe jut az emlék, mint amikor tündöklő csillámporrá szóródik a tenger felszínén a napfény. Bájosan szégyenlős mosoly társul mellé.

– Megjelölte magának – szűri le Remus a lényeget. Ez a kapcsolat bizony eldöntetett.

– Meg... – Enid felkuncog, mint egy gyerek. Aztán összecsapja a tenyerét, ahogy eszébe jut valami: – Jaj, nem írtam meg, mert személyesen akartam elmondani: voltunk azóta az operaházban kétszer is, újranéztük együtt A diótörőt, annyira szeretem a balettet, annyira hálás vagyok, hogy megmutattad nekem. Meg megnéztünk egy operát is, Bohémélet volt a címe, és valami olasz a szerzője, valami… Pi... Pu… nem jut eszembe, hupsz, szóval, abban ugye énekelnek, és nagyon vicces volt, mert a történet szerint tüdőbajos a főszereplő lány, és már haldoklik, de azért még nagyban énekel hangosan, teli torokból. És Teo mondta, hogy ez szokás, hogy még vígan énekelnek áriákat, miközben haldokolnak. Aztán kinevetett, hogy ne legyek ennyire orvos, hogy még itt is ezt nézem.

– Te nagyon szerelmes vagy – állapítja meg Sirius. Szelíden mosolyog, felnéz Remusra, aki bólint egyet megerősítésképpen, de úgy, mint aki pontosan tudja, milyen érzés nagyon szerelmesnek lenni.

Enid durcásan szusszanva erőltet komolyságot magára. Sirius ekkor jön rá, hogy mit kedvel a leginkább benne: Enid az élő példa rá, hogy tényleg lehet kortól-gondtól függetlenül örökgyereknek lenni. Összenéznek Remusszal, és Remus újra bólint egyet.

– Csak randizunk – ismétli Enid makacsul.

– Jól csókol? – vigyorog rá Sirius. Enid a bögréjéért kap, feltehetően azért, hogy a maradék kakaót Sirius vigyorgó arcába öntse. Szomorúan konstatálja, hogy a bögrében egy csepp Sirius vigyorgó arcába öntendő kakaó sem maradt. Úgy dönt, hogy ignorálja Siriust és azt az idegesítő vigyorát, és Remushoz fordul inkább:

– Anya miatt ilyen a lakás. Nem szereti a mágiát. Igazságtalannak tartja, hogy nem oszthatjuk meg a muglikkal a tudásunkat. Teljesen jogos, amit mond, de tenni nyilván nem tudunk ellene semmit, szóval apával és az öcsémmel megegyeztünk, hogy igyekszünk minél kevésbé emlékeztetni őt arra, hogy létezik a világban mágia. – Elhallgat egy pillanatra, aztán büszkén elárulja: – Egyébként azokat a kis gyurmafigurákat, amiket a nappaliban nézegettél, én csináltam.

– Komolyan? – álmélkodik Remus.

– Aham. – Enid szaporán bólogat. – Só, liszt és víz. Aztán lefestem, és küldök rá egy tartósító bűbájt. Megtanítsalak?

Nincs idő Remust aznap megtanítani, mert valaki elkezdi veszettül a csengőt nyomkodni.  Csrrr-brrr-csrrr-brrr-csrrr-brrr, fejezd már be, Lily!, Sirius siet ajtót nyitni.

Az ajtó előtt különös, műanyag-szivacsos óriástekercs áll, és azt mondja Lily hangján:

– Srácok! Szereztem jógamatracokat!

 

– Minek a matrac? – ráncolja a homlokát gyanakodva Sirius. A nappaliban ülnek, Lily négy különböző színű polifoamot hozott, az előbb osztották ki maguk között, Siriusnak a babakék jutott. Havazik a plafon. – Feküdni fogunk?

Nem kap választ, csak beszédes összenézést és sejtelmes somolygást, és az az érzése támad, hogy már megint hatalmas hülyeséget csinál. Azért Jamesben lehetett volna annyi, hogy lebeszéli róla – de nem, újabban már ő is Lilyvel szövetkezik inkább. Nem baj, neki majd ott lesz Harry, dönti el, aztán felkapja a babakék jógamatracát.

A szórólapot fent hagyták, Remus a legalsó lépcsőfordulóban kérdez rá. Visszamásznak érte.

Az étteremnél Lily és Enid megtorpan. Az ablakhoz lépnek, párafoltokat eregetnek a makulátlanra sikált üvegre, Enid egyik kesztyűs kezével árnyékol, a másikkal mutogat odabent valamire Lilynek. Lily értetlenkedik. Enid megkocogtatja az ablakot, aztán integet valakinek, akit Siriusék a lányok sapkás fejétől ugyan nem látnak, de feltehetően visszaint nekik, mert Lily is lelkes integetésbe kezd.

– Nagyon cukiiiiii! – örömködik aztán.

– Ugyeeeee? – Lepacsiznak.

Remus olyan arcot vág, mint aki Siriusnál is jobban kezdi megbánni, hogy belevágott ebbe a kalandba.

A jógastúdió a szórólap szerint a közeli bevásárlóutcában van, kellemeset a kellemessel, mondta Lily, mikor megtervezte a napot, előbb kijógázzák magukat, aztán elmennek Harrynek karácsonyi ajándékot venni, mert Jamesszel ragaszkodnak hozzá, hogy mugli játékok is kerüljenek a karácsonyfájuk alá.

Szürke és kemény az ég, havat ígért.

A véget nem érő háborúban talán az a legfelfoghatatlanabb, hogy gyakran olyan, mintha nem véget ért volna, hanem egyszerűen nem is lenne. A mugliknak is sejteniük kell, érezniük kell, hogy valami nincs rendjén, a nyüzsgő karácsonyi vásár mégis többnek tűnik hamis önáltatásnál. „Teremtsd meg a valóságodat, és valósággá válik!”, Sirius nem emlékszik, hol olvasta vagy hallotta ezt, nevetséges gondolat, a világ nem így működik, a muglik mintha mégis ezt csinálnák, és egész jól megy nekik. Puncs és forralt bor illatú, zsongó tömeg. Az árusok fabódéi színpadot ölelnek körbe, hangfalakból mugli karácsonyi sláger recseg, Mikulásnak álcázott vattaszakállú férfi giccsesre festett szánban üldögélve várja közös fotóra a kígyózó sorban fázó gyerekeket. A kicsik izgatottak vagy félnek, a szülők lelkesen kattogtatják a fényképezőgépet. Mintha ez olyan különleges pillanat lenne, amit érdemes az időből kiragadni. Egyszerűnek és átlagosnak és jelentéktelennek tűnik mindenki és minden.

– Hányadik emelet?

– Első.

A lépcsőházban nincsen senki, huss és pöcc, átvedlenek jógaszettbe. Nagyjából itt válik egyértelművé a nyilvánvaló, hogy gőzük sincs, hova jöttek. Remus, mint aki délutáni szundira, Enid, mint aki hétvégi nagytakarításra készül, Sirius élete első mugli bokszmeccsére öltözött ki (Jamesék televíziójában látott ökölvívást – egyszer, tavalyelőtt. meglehet, hogy a ruházatra nem tökéletesen emlékezett…), Lily pedig, nos, Lily. Lily kitett magáért, tulajdonképpen lehet így mondani, gondolja Sirius, mikor a szavakat keresi. Tornadressz van rajta, rikító narancs, alatta neonzöld leggings élénksárga lábszármelegítővel feldobva, a haját lófarokba fogta, a teljes szettet a homokára húzott frottír fejpánt koronázza meg. Ezt tuti, hogy Jamesszel együtt találták ki. (És büszkék voltak magukra.) (Harrynek hatalmas szüksége lesz egy kiváló divatérzékkel megáldott keresztapára.) 

– Te meg hogy nézel ki? – húzza a száját Sirius.

Lily csípőre tett kézzel méri őt végig.

– Jobban, mint te – jelenti ki tüzesen.

– Gyerekek… – nézi őket szeretettel Enid.

Remus a tenyerébe temeti az arcát, a McGalagonyt idéző mozdulatával.

És még csak nem is ők néznek ki a legröhejesebben, konstatálja Sirius, az a srác ott, a falatnyi rövidnaciban és batikolt pólóban, vagy a szaténmelegítős lány sokkal kínosabbak. Mégis őket bámulja mindenki. Mondjuk megszokták már, Remus rutinosan vezényli őket hátra a terem legtávolabbi csücskébe. Belép egy nő, botsáska, asszociál Sirius róla, üdvözöl mindenkit, szíve-lelkes repes, hogy új arcokat lát, és a hangja olyan sejtelmes-megnyugtatónak szánt műsuttogás, hogy Sirius ezzel meg is elégelte a jógát.

– Én húztam innen – vakkantja hangosan, túl hangosan, és húzna innen, de Lily jobban húzza a haját, maga mellé vissza, a babakék matracra.

– Maradsz! – fenyít rá, és Tapmancs marad. Leülsz, mondja aztán, és Tapmancs leül. Aztán fekszik. (Ágas, néha komolyan ijesztő a barátnőd.) (A feleséged.) (A gyereked anyja.) (Basszus, hova lettek az elmúlt évek?)

A botsáska vagy bolond, vagy be van szívva, vagy bolond és be van szívva, Sirius ezen felfedezésének többször is hangot ad. Lily erre lepisszegi, „viselkedj!” vagy „rossz vagy!”. Pedig Sirius nem rossz, hanem pillangó, teve, aztán meg kobra, a botsáska legalábbis ezt duruzsolja. Tuti, hogy bolond és be van szívva.

– Beszívjuk a levegőt – sóhajtja idegtépően lassan, és együtt sóhajtoznak vele vagy másfél tucatnyian. – És kifújjuk. – A terem elejében kegyetlen szájszag lehet.

– Ebbe így beleszédülök… – dünnyögi Remus. Eddig unott törökülésben ücsörgött, nemrég váltott hason fekvő könyöklésbe, hogy kevésbé lógjon ki a kobrasorból.

– Te csinálod, amit hablatyol? – hüledezik Sirius.

– Ezt most kipróbáltam. – Remus vállat von. – Ha már itt vagyunk.

Sirius átkukucskál Remus hónalja alatt. Megböki Remust, jelezve, hogy továbbítsa a bökdösést Enid felé. Remus megböki Enidet.

– Vége van? – kapja fel Enid a fejét.

– Még csak most kezdődött…

Enid nyűgösen roskad vissza az alvó Enid pózba.

Felállnak. Már aki. Harcosok, hegyek és fák, Lily két tenyere az égbe mered összezárva, fél lábon áll, a másik lába háromszöget bezárva, a talpa a belsőcombján pihen.

Aztán dőlni kezd.

Puhára esik.

 Siriusra.

– Orvos vagyok! – int nyugalomra mindenkit álmos hangon Enid, felkecmereg zsibbadva-inogva, megbotlik a saját fogpiszkáló lábában, belekapaszkodik a legközelebbi stabil dologba, ami történetesen Remus, aki a stabilitástól ezúttal igencsak messze, imbolyogva kacag. Enid rázuhan Lilyre, Remus pedig rá a halom tetejére.

– Este én leszek felül! – nyögi Sirius odalent.

A teremben néma csend.

Búcsúzáskor valamiért elmarad a visszavárunk legközelebb.

– Szerintem tök jók voltunk – összegzi a jógaóra tapasztalatait önérzetesen Lily. – Az a nő vagy bolond volt, vagy be volt szívva, vagy mindkettő. És amúgy is úgy nézett ki, mint egy botsáska.

Sirius helyeslőn bólogat.

– Na ezért már megérte! – mondja később a játékboltba belépve. Harry plüsskutyával (fekete és borzos), felhúzható kismozdonnyal (James filctollal pingálja majd rá, hogy „Roxfort Expressz, csihuhuhú!”), csörgő-csillogó aranyszínű labdával (fürdőjátékként hirdetik, majd varázsolnak rá szárnyakat) és bambis rágókával lesz karácsony reggelén gazdagabb, mesekönyves részleg is van, lapozgatnak, válogatnak (mind a négyen) (Remus is). Lily vesz magának egy távirányítós kisautót, mert „ez de vaggáááány!”, Jamesnek pedig egy kockát, ami színes kiskockákból áll, és az eladó szerint „türelemjáték.”

Rájuk esteledik. Jó helyen, jó társaságban repül az idő, vagy hogy szokás mondani, elcsépelt és hülye kifejezés ez is, de még egy bizonyíték, hogy az a fránya idő képtelen nyugton maradni.