Lelassulhatna az idő

Tizenegyedik rész. Valentin-nap. 

XI.

A szerencse az ő oldalukra állt.  Önáltatás talán, mint amilyen a muglik karácsonya volt, vagy a fuldoklónak odavetett foszladozó kötél, de épp elég lélegzetvételre, mielőtt újból magába ölelné őket a mély.

Vihar előtti csend. A hurrikán szeme. Tudják, hogy készül valami, Voldemort készül valamire, és ez a sűrű, bénító feszültségtől mozdulatlan csend eleinte idegtépőbb, mint a percek, míg az aznap elhunyt áldozatok névsorának végére ér a rádióban recsegő hang – de aztán megszokják ezt is. Hisznek benne, hogy a szerencse az ő oldalukra állt.

Néha elmennek Remusszal sétálni, csak úgy, ahogy tennék egy normális életben, és minden bokor és ház mögül támadásra várnak, nem, nem is várnak, szándékosan akarják kiprovokálni, hogy végre történjen már valami, és egyszer sem történik semmi.

Elmennek egy mugli rockkoncertre, és Sirius rosszul lesz a tömegben.

Étterembe mennek, az asztalon mécsesek meg rózsák, és úgy eszik a tésztát, mint az a két kutya abban a mugli mesében.

Egyik este (vagy reggel, nem számít) Remus megkérdezi, hogy a motor meddig, milyen messze tudná őket innen elvinni, és Sirius bevallja, hogy nem tudja. Elmehetnének innen. Hátrahagyva mindent, új életet kezdenének valami messzi, eldugott, trópusi szigeten talán, éveik, évtizedeik lennének, mire a háború utolérné őket, ősz hajú, ráncos kis bácsikák lennének, verandai hintaszékben ringva békésen megöregednének egymás oldalán. Elmehetnének innen. Remus megtenné, ha most kézen fogná azzal, hogy indulás, Remus indulna és hátrahagyna mindent. És akkor Sirius rájön, hogy kettőjük közül nem ő van pórázon, ő már az engedelmes, hűséges eb, aki láncok nélkül is a helyén marad. Szabad lehetne, szabadon mehetne, de ő szabadon marad.

 

Február 14. lesz.

– Szólnunk kéne Enidnek. Ő a szakértő.

– Viccelsz? Mindet haza akarná vinni!

– Miért, mi nem?

Egy állatmenhely előterében várakoznak, a levegő fülledt és nehéz. Közelít feléjük egy lány, sárga pólóján a menhely neve, a haja zilált copfban, a mosolya ideges. Kathynek hívják a pólója nyakára tűzött papírfecni szerint és önkéntes itt, de a pillantása önkéntelen, ahogy újra és újra Sirius arcára szökik. Ha Remusra nézne valaki így, Sirius megölné. Remus csak somolyog magában, mint aki felettébb jól szórakozik.

– Kutyát vagy macskát szeretnétek? – kérdezi a lány, és minden gesztusából süt a remény, hogy hármuk közül Sirius fog felelni.

– Cicát – mondja helyette James, és a hajába túr, megvillantva ezzel a jegygyűrűjét, csak a rend kedvéért. (A lány tekintete erre Sirius csupasz ujjára rebben.)

Lilyvel hosszasan megvitatták, alaposan kitárgyalták, és arra jutottak, hogy elérkezett az idő, hogy tovább bővüljön a család. Az új jövevény örökbefogadását Lily Jamesre bízta, hatalmas felelősség, életre szóló, életeket megváltoztató döntés, de hát James a férje, hogyne bízna benne. (Lily tudta, hogy Sirius elkíséri majd Jamest, Siriusszal pedig ott lesz Remus is.)

A macskák hátul, külön épületben vannak, hosszú folyosón vágnak át hozzá a szabad ég szürke felhői alatt. Sirius orrát betöltik az ismerős-idegen szagok; az átjáró két oldalán kennelek, izgatott vakkantások és reményteli sötét tekintetek követik minden léptüket, Sirius szívére nehezedő tappancsnyomok, gombóc a torokban, szőrgombóc talán, vagyis nem, neki az nem is lehet, ki akar törni, rácsokat ledönteni, el innen, futni, játszani, kergetőzni, szabadon, és szédülni kezd. Remus megsimogatja a kézfejét

A cicák legalább nincsenek ketrecbe zárva.

Lehetetlen, embertelen döntés közülük egyet kimenteni, egyet kiválasztani. Remus elmondja, hogy nyugodt, szelíd természetű cicát keresnek, aki jól kijön egy kisbabával, aztán megkérdezi, hogy a jelöltek közül kinek van a legkisebb esélye, hogy hazavigyék mások. Az önkéntes lány elgondolkodik, majd mutat nekik egy cicust, ő évek óta itt van már, lustácska és betegecske, gyógytáp és gyógyszerek kellenek neki, a legtöbb gazdi nem akar ezzel bajlódni, de egyébként jó cica nagyon, bizonygatja, nem túl játékos, de legalább kiszámítható és nyugis, csak hát olyan átlagos szegény, valahogy elsiklik mindenki fölötte, meg persze a fogai, alig vannak már fogai, meg gyógytáp kell neki, jah, már mondtam, bocsika.

– Ő lenne az – és akkor megáll egy rőt szőrgombolyag fölött. – Cicc, cicc – ébresztgeti, és a szőrgombolyag lassan macskaformává változik. A lányt ignorálja. James borzas ábrázatát méregeti méltatlankodó zöld szemekkel, és Sirius Remusra néz, Remus pedig Siriusra, és ugyanarra gondolnak mind a ketten.

James megcirógatja a puha, vörös bundát, belenéz a zöld szemekbe, pislog egyet, a cicalány egy „egye fene, kicsit bolond, de majd megnevelem” pillantás után visszapislog rá, és James ezzel végérvényesen bele is szeret.

– Tökéletes. Igen, ő az, tökéletes, ő az, ő az, ő az, Ő AZ! – vigyorog idétlenül és meghatottan, barátkozás, simogatás, gügyögés, és a macska a karjában csücsül máris.

Ha baj van vele, hozzák csak vissza, jegyzi meg a lány, mire James felháborodik mélységesen, ő családtag, nem egy tárgy, ezt meg se hallottuk ugye?, hogy hívjalak, hogy hívjalak, majd anya ad neked nevet!, bolondos táncot lejtve örömködik tovább, minden tökéletes, bővül a család.

Siriusnak zúg a feje.

Őt nem zárhatják ketrecbe, őt nem zárhatják be.

– Miért vannak bezárva? – dörreni a lányra, akinek erre riadtan összerándul a válla. Bumm. Egy képzelt bálvány összeomlása.

– Minden… minden nap kivisszük őket sétálni – habogja. – Ha jelentkeztek önkéntesnek, ti is segíthettek – próbálkozik azért még, elővesz a zsebéből, és Sirius felé nyújt egy kártyát, de odaadni már nem meri neki.

Sirius tekintetében tenger háborog, a hangja súlyos, rideg kövek érdes karcolása.

– Ez börtön. Ez akkor is börtön.

Őt nem zárhatják ketrecbe. Őt nem zárhatják be.

 

Estefelé Enid megkérdezi, hogy át tudna-e hozzá egy villámlátogatás erejéig jönni.

– Szép vagyok? – fogadja aztán köszönés helyett.

Sirius szakmai szemmel, alaposan végignéz rajta, és arra a megállapításra jut, hogy Enid pontosan olyan, mint mindig. Azazhogy nem is, mert az utóbbi időben gyakrabban sminkel (nem szégyelli a forradást az arcán, de zavarja, ha megbámulják), meg öltözik ki.

((Nemrég elhívta őket egy idézőjeles duplarandira. Múzeumba mentek, és hamar kiderült, hogy nekik itt tulajdonképpen mi is a szerepük: Matteo mellé kellett valaki, aki érti is, amiről beszél neki – ez volt Remus. Enid mellé kellett valaki, aki összevigyorog vele néhány anatómiailag nem teljesen korrekt ábrázoláson – ez volt Sirius. Csak álltak ott az időrágta, lenge öltözetű kő- és festményalakok között, és Sirius egyszer oldalba bökte Enidet, és a hüvelyk és mutatóujja között valami kicsit mutatott. Enid erre megfogta, és még kisebbre zárta az ujjait, méregette, rábólintott. Aztán felcsuklott belőlük az idétlen vihogás. Mindenki őket nézte. Remus színlelt méltatlankodással a szemét forgatta, a Roxfortban is ezt csinálta, tanárnő, én mondtam nekik, hogy ne tegyék, és megúszta a büntetőmunkát, akkor is, ha ő eszelte ki a csínyt. Teo nem értette. Enid megpaskolta az arcát, és közölte vele, hogy cuki. (Tényleg cuki volt egyébként. Lelkesen mesélt görög istenek és római császárok szépséges fiúszeretőiről, hogy felkeltse Sirius érdeklődését, a szomorúan végződő történetek után pedig bocsánatot kért, bocsi, így mondta, pontosan azzal a hangsúllyal, ahogy Enid is szokta.)

Enid feltűnően csinos volt aznap, tőle szokatlan, szűk szabású felsőbe bújt, más nő talán dögös meg vonzó lett volna benne, ő lehetetlenül bájos és törékeny volt. És kínlódott és feszengett, teremről teremre, egyre jobban. Nem a felső, hanem a melltartó miatt, panaszolta, itt szúr, ott bevág, arra kemény, erre nyomja a bordáját. Pedig ő csak nőiesebb akart egy kicsit lenni, meg akarta mutatni, hogy tud ő ennél szebb is lenni ((Sirius ezen a ponton nem lepődött volna meg, ha Matteo az antik római szobrokat tanúvá fogadva térdre ereszkedik, és megkéri Enid kezét. túl nyílt, túl kifejező a srác tekintete. biztos, hogy ez a jelenet játszódott le benne.)), és beszerzett valami szivacsos-merevítős csipkecsodát, hosszasan részletezte a fiúknak. Ők meg rövidesen elzavarták az első szembejövő mosdóba, most azonnal vegye le, ne tegye tönkre ilyen butaság miatt a napját. Baromi kellemetlen percek voltak, a női mosdó melletti falat támasztva, bakancsorrot bámulva, néha kínosan összemosolyogtak, hát igen, ühüm, aha, jah, és nem tudtak egymásnak mit mondani, és Enid végre felbukkant, újra kap levegőt, újra tud mozogni, jelentette vidáman, ők hárman meg nem értették, mi van, nem értették, miért nem vette le azt az átkozott kínzóeszközt magáról. Hatalmas különbség van, bizonygatta Enid. Semmi különbség nincs, bizonygatták hárman. Enid legyintett rájuk, és boldogságtól sugárzott.)) (A múzeum egyébként melltartó nélkül is fojtogató volt. Túl sok időt zsúfoltak be a négy fal közé.) (És Remus megígérte, hogy még többször visszamennek, mert a többi tárlatra is kíváncsi…)

Most meg csak… csak Enid. Bolyhos zokniban, kinyúlt pólóban, csillogó szemekkel, puha mosolygással, bájosan kócosan, bohókásan szétszórtan, fáradtan, izgatottan, komolyan, gyerekesen, szerelmesen, szégyenlősen, kíváncsian, kiscicásan, édesen, félszegen és várakozón, mert Enidbe belefér ennyi minden. Sirius kitartóan nem érti, hogy csinálja.

– Szép – mondja meg neki őszintén.

– Oké. Köszi. – Enid megkönnyebbülten felragyog, és a látogatást láthatóan lezártnak tekinti. Körbenéz a szobában, mütyürt igazít, ágyneműt simít, szórakozott kényszertevékenység.

– Ennyi? – hökken meg Sirius.

– Ennyi. – Enid szaporán bólogat. Tündéribb, mint valaha. Sirius gyanakodva fürkészi. 

– Neeeee. – Jön rá.

– Mit neeeee? – Enid lecsippent egy szál macskaszőrt a tányérra készített kakaós sütiről. Túl forrón cukrozhatta meg, olvadásnak indult hó a tetején a porcukor, ragacsos és kemény, a süteménykockákat ezúttal félbevágta és megkente, gyümölcslekvár talán, túl sok, kibuggyan az oldalán. Mindkét kikészített bögre cicás. Itt bizony szintlépés van készülőben…

– Mondd, hogy nem Valentin-napon terveztek először lefeküdni egymással.

Enid felnéz a sütiből. Az egyik kockát véletlenül meglöki, az eldől, és fejét veszti. Enid gondosan talpra állítja, minden gyógyítói tapasztalatát bevetve összenyomkodja, a lekvár összemaszatolta a tányért, ujjal törli le.

– Ez így nem pontos. – Az ajkára harap, a fejét ingatja. Olyan kis ártatlan, fut át Sirius agyán, aztán eszébe jut, hogy miről is beszélnek éppen. Olyan gyorsan felnőnek, ereszt meg erre egy szívbemarkoló sóhajt magában…

– Szeretkezni – pontosít.

– Ez sem pontos.

– A hagyományos értelemben vett behato…

– Hallgatsz! – Enid az orrára koppint. Siriusnak lekváros lesz az orra.

– Komolyan? Ez nagyon nyálas.

– Szerintem cuki.

– Ő akarta?

– Aha.

– Tuti hoz virágot is.

– Aha.

– Rózsaszirmokkal hinti az ágyat.

– Neeee.

– Deeee.

– Tuti nem. Nem bántaná a virágokat.

– Hogy bírtátok ki eddig?

– Ebbe ne üsd bele a nózid.

– Ne már, komolyan, hogy bírtátok ki eddig?

– Sicc innen! Hess! Sicc! – És Enid hazatessékeli.

 

– Ki kéne őket szabadítanunk – dobja be a javaslatot Sirius. A Roxfortban is így csinálta, nézte a plafont, aztán egyszer csak bedobott egy javaslatot, amit aztán vagy kapásból elfogadtak, vagy továbbgondoltak, továbbfejlesztettek, és megszületett a legújabb tekergős csínytervezet. A Rendben is ezt csinálja, időről-időre bedob egy javaslatot, a legtöbbet talán, még ha nem is a legjobbakat. Annyit érnek, mintha feneketlen kútba dobálna kívánságérméket.

– Így legalább biztonságban vannak – feleli Remus. – Tudod, mit csinálnának a muglik, ha meglátnának egy falka kutyát szabadon kóborolni? Sintért hívnának. Bántanák őket, befognák őket, megölnék őket.

– A rabság rosszabb, mint a halál.

– A rabságból ki lehet szabadulni. Ma, holnap, holnapután, évek múlva, látod, értük jön valaki, hazaviszi őket, szereti őket. És addig is gondoskodnak róluk.

– Ez így nem élet. – Sirius makacsul a fejét rázza. – Ennek nem szabadna így lennie, ezt nem szabadna hagynom. Ez így nem élet. Szöktessük meg őket.

Remus felsóhajt. Édes kis hang a sötétben. Takarósusogás követi, ahogy felkönyökölve hasra fordul, Siriushoz hajol, és az orrával finoman megböki az orrát. Sirius reflexből szájon csókolja.

– Ha vége ennek a…z egésznek, kimentjük őket – súgja Sirius ajkai közé forrón. – Nem csinálunk mást, csak kutyákat mentünk, élünk, és szeretjük egymást. Hm? – Édes-hamis ígéret, Remus puha ajkairól főleg. De legalább újra hisz, mert ha őt hitegeti, azzal önmagát is hitegetnie kell, és Sirius nem akarja ezt a düledezve épülgető hitet összetörni. Csókolóznak egy darabig, bele-bele mosolyogva, apró, tapogatózó kis puszikkal, mint régen.

– Olyan gyorsan felnőnek – sóhajtja drámaian Sirius.

– Hm? – Remus még folytatná a csókokat. Sokkal többet csókolóznak, mióta fogyni kezdtek közöttük a szavak.

– Olyan gyorsan felnőnek – ismétli nagy komolyan Sirius. – Ágasék már családbővítenek, Enid… Enid meg hirtelen nagylány lesz!

Remus felnevet. Sirius megcirógatja az arcát, mert olyan nagyon szép ilyenkor.

– Más társadalmakban Enid az anyukád lehetne.

– Hát, akkor legalább nem lett volna ilyen elcseszett gyerekkorom… – Sirius elkomorul egy pillanatra, de aztán visszatornázza magát a korábbi szerepbe. Élvezi. – Na de tényleg. Alig pár hónaposak! Én hoztam őket össze, én egyengettem útjukat a sütiillatú szerelemfelhők szivárványos mezején, vagy hol! És most, és ma éjjel – hatásszünet – ma éjjel beérik szerelmük gyümölcse!

Remus a vállára ejti a fejét, prüszkölve kuncog fel. Sirius érzi a fogait a bőrén.

– Azt nem erre mondjuk, te.

– Oda lesz az ártatlanságuk!

– Nem, az sem ez. – Remus a fejét rázza. Csiklandoz.

– De basszus, komolyan, most viccen kívül, tényleg… – Sirius kifogy a lendületből, elakad.

– Aggódsz értük? – sandít fel rá Remus. Sirius bólint egyet. Kínos, de ez van. (És Enidnek még csak nem is ő a keresztapja… Mi lesz majd Harryvel? És James és Lily hogy éreznek majd akkor? Nem kellett volna felnőniük. Túl bonyolult lett így minden.)

– Aggódok, izgulok, felzaklat, nem tudom. Ugye vigyáz rá? Olyan kis törékeny.

Sirius kap egy puszit a szeretetéért. (Enid most biztos azt mondaná rá, hogy cuki.)

– Én inkább Teo miatt aggódnék. Szegény srác olyannak tűnik, aki mindent túl tökéletesre akar. Lehetetlenül tökéletesre. Túlfigyelmes, túlaggódó. Az ilyeneknek soha, semmi nem úgy sül el, ahogy aprólékosan előre megtervezik… Ráadásul, gondolj csak bele, Enid mennyi mindent tud az emberi testről. Frusztráló lehet.

– Százezer százalék, hogy eddig tanítgatta őt… – És Sirius felröhög.

– Szerintem még nekünk is tudna tanítani ezt-azt.

– Megkérdezzem? – És Sirius felragyog.

– Inkább ne – visszakozik kuncogva Remus. – Elég… bizarr lenne, ha a kismamafüzetedet lapozgatnád itt közben. Részletes leírások, rajzos útmutatások – kinézem Enidből –, hát… Ne. Inkább ne.

Sirius homlokráncolva maga elé képzeli a helyzetet – aztán igazat ad neki.

– Nagyon szemetek vagyunk, hogy kibeszéljük őket, mi?

– Igen.

– Pletykás meleg vénasszonyok.

– Majdnem.

– De hogy a francba bírták ki eddig?

– Kis lépésekben. Mi is sokáig húztuk. – Remus szünetet tart. – Kivéve azt a legelső…

– Hé, arról nem beszélünk! – Sirius kézzel-lábbal hadakozva igyekszik leállítani.

– Azt a legelső… – Remus ficánkolni kezd, az oldalát csiki-támadás ostromolja.

– Ki ne mondd, te, ki ne mondd! – Sirius maga alá gyűri. (Így feküdtek akkor is pont…) (Csak teljesen felöltözve.) (Öt másodperc volt, és Sirius élete első nem saját kezű orgazmusakor megszeppenten annyit mondott: o-ó…)

– Öt másodpercet. – Remus csak kimondja. Kipirult az arca, nevet, a szemét törölgeti, mert Remus még nevetni is könnyeket nevet. Puhává szelídül a mosolya, igazi, remusos mosollyá, sejtésnyi ív az ajkai szegletén, angyali, pimasz ártatlanság, lehunyja hosszúpillás szemeit, ahogy az arcára simul Sirius tenyere, és Sirius csak nézi őt, és keres valamit, benne, magában, bennük. Ott kell lennie, mert az nem lehet, hogy elveszett, az ilyesmi nem veszik el csak úgy, ők voltak régen is és ők azok most is, csak ez a rohadt háború, ez az elromlott idő… Ez az elromlott idő. Régen annyi minden fért egy napba. Ébredés, órák, leckeírás, tervek és punnyadás, eleinte James vállán, Remus ölében aztán, és még csak délután volt, és minden olyan intenzív volt, csupa szín, hang, illat, íz, érzés, élet. Az átbeszélgetett éjszakák, amikor lelassult az idő, és azok az éjszakák örökké tartottak volna talán, de Sirius folyton belealudt a beszélgetésbe, amik könnyűek voltak és mélyek, és csak úgy ömlöttek belőlük a szavak, nem voltak kérdések, nem kellettek kérdések, és akkor fontosnak tűntek és másnap nem emlékeztek rá. Olyan egyszerű és őszinte volt minden. Aztán megfakult, elhalkult a világ, ahogy az elromlott idő a háború és a felnőttkor leplét borította rá, szürke, súlyos, lehúz, elnyom, el akarja hitetni, hogy kevesebbek lettek (és egyre kevesebb van hátra abból, amik lettek), de Sirius tudja, hogy ez hazugság, fogást keres rajta, és meg is találja egyszer, gyönyörtől feszülő izmokkal, diadalmas mozdulattal rántja le, szabadulni fognak, és ott lesznek alatta mindketten igazán, azok, akik ők igazán, és visszakapja Remust, visszakapja magát, és az életet, amit érdemelnek igazán. És lelassulhatna a kedvükért az idő is, újra. Csoda kellene hozzá, de léteznek csodák, Sirius ezt is tudja, az eszével, szívével, minden szerelmet rebegő sejtjével tudja, léteznek csodák, egy csoda biztosan, mert…

– Csoda vagy.

– Nem akarok csoda lenni. A csodák addig tartanak, amíg hisznek bennük. Ha nem hiszel bennem, onnantól nem leszek csoda, onnantól nem leszek semmi. Csak ember akarok lenni. Nem csoda, csak… ember. Egyszerűen. Néha nem tudom, hogy ember vagyok-e még. – Remus lassan beszél. Más a hangja, távoli, elveszett, csak visszhang talán, visszhangzó segélykiáltás a zuhanás után, ami még a sziklák között remeg, és Sirius most tényleg megkérdezhetné, hogy megölte-e azt a nőt, hogy mi történik a vérfarkasok között (hogy mi történik velük), de arra jut, hogy nem számít, bármi is a válasz, nem számít, mert ő örökké hinni fog benne.

– Most azt akarod mondani, hogy te örökké fogsz hinni bennem, és örökké a csodád maradok. – Remus tud mindent, amit ő nem mond ki (Remus tud mindent, amit ő nem mond ki?), a fejét rázza, selymesen terül szét a párnán a haja, a félhomályban sötét glória. – Nem. Nem. Ne ígérj, kérlek, ne ígérj semmit. Nem tudhatod mi lesz még, nem tudhatjuk, mi lesz még.

Ezt az egyet tudja, mondaná Sirius, Remus nem tud olyat tenni, ami… nem tud?

– Nem emlékszem, mi volt az utolsó szó, amit a bolond öcsémnek mondtam, vagy amit ő mondott nekem. Akkor nem tűnt fontosnak, most meg nem emlékszem. Ennél rosszabbat nem tehetsz. Te se, senki se.

Legördül Remusról, a plafont nézik újra, és Sirius arra gondol, hogy most elszalasztottak megint valamit. Szavakat, tetteket, visszautat a múltba.

– Szeretni akarlak, úgy, mint régen. – Most már biztos, hogy Remus belelát a fejébe. Szívébe. Mindenébe. Túl közel engedte magához, és Sirius hirtelen nem tudja, hogy ez hiba volt-e. Nem szabadott volna ennyi terhet, ennyi titkot bíznia Remus gyönyörű, törékeny lelkére.

– Leszel felül?

– Ebben te vagy a jobb.

– Egymás mellett?

– Oké.

És átölelik egymást, egymás szemébe nézve, ölelkező pillantás, ölelkező lélegzet, ölelkező combok, apró csókok, lassú ringás, alig érintve egymást. Aztán Remus érintése, ami addig ártatlan végtelenjeleket cirógatott a derekán, lecsúszik Sirius fenekére, a húsába marva rántja őt magához, és Sirius a tenyerébe köp, és a keze türelmetlenül furakszik a testük közé. Remus belerejti az arcát a nyakába.

Nem tudják úgy szeretni egymást, mint régen.

 

– Ha győzünk…

– Győzünk.

– Csokibékákba kerül a képünk?

– Megveszem mindet.

– Egyenként ellenőrzöd, hogy jól áll-e a hajad?

– Is. Téged meg nem adlak másnak.

Szerelem? Biztosan. Birtoklás? Lehet. Remus-függő lett? Úgy fest. (A rabja lett Remusnak.) (Félelmetes?) (Igen.) ((Őt nem zárhatják be.))