Lelassulhatna az idő

Tizennyolcadik rész - kiszenvedtem magamból valahogy, nagyon döcögve, nagyon szenvedve. Enid durván elszabadult, bocsi érte.

XVIII.

Sirius nem álmodik ezen az éjszakán már.

Az ébredés tűnik álomnak, mintha megtorpant, és visszafordult volna az idő, és a holnap helyett a tegnapban ébredt volna, Teo a zárral matat, Sirius arra riad, kézmosás, konyhában motozás, Enid mellette olvasgat plédbe gubózva, rajongó tekintetek, szerelmes csók, Baldur hűtlenül elsomfordál, és Sirius visszaszunnyad, hátha legközelebb pár évvel korábban, a roxforti ágy baldachinölelésében, Remus ölelésében ébred…

– Csalódottnak tűnsz – állapítja meg mindentudó kismosollyal Enid, mikor Sirius nyűgösen nyújtózva felpislog rá újra.

– Nem Remus vagy – nyöszörgi még valahol az álom és az ébrenlét határán, és talán mégis álmodott, csak nem emlékszik rá, mert csinos kis nyáltócsa áztatja a párnáját. Enid párnáját. Összenyálazta, összeizzadta az ágyát, kutat magában a „hát, ez kínos”-érzés után, de nem leli nyomát. Tényleg jobban van. (Hamarabb, jóval hamarabb jöhetett volna ide.)

– Nem – biggyeszti a száját Enid. – De van kalács! – ragyog fel, átnyúl Sirius fölött, bal kezében a könyv, jobbjával a tálcát emeli az éjjeliszekrényről le. A tálcán tányér, kalács, lekvár és két bögre tea, Enid vézna kis karjában feszülnek az izmok, ahogy egyensúlyoz vele. Túl nehéz lesz ez fél kézzel neki, figyelmeztetné Sirius, de akkor már sejti ő is: a tálca helyére pottyantja a regényt a szekrényke tetejére, két kézzel kapaszkodik bele így már, mégis meginog. Dől. Hegyes könyökkel, egyenesen Sirius alhasába bele. Sirius fájdalomlendületből felül, kikerekedett szemekkel és nyögve – ugyanazzal a mozdulattal Enidet helyrebillentve és vele együtt a reggelit megmentve.

– Hupsz. Köszi. Bocsi – kommentálja a hősies mentőakciót Enid, és Sirius vele együtt nevet. Jól érzi magát. Nem kéne így rácsodálkoznia, fel sem kéne tűnnie, természetesnek kéne lennie, de… már rég nem az. Valahol talán az is természetellenes, és valami bűntudatfélét is ébresztget benne, hogy Remus nélkül is képes jól érezni magát. 

A kalács tényleg eszméletlenül finom: puha, könnyű, pont tökéletes összhangban édes a benne omló fanyar aszalt-kandírozott gyümölcsökkel. (És Enid átadja Teo üzenetét, mely szerint minden óvatossága ellenére előfordulhat, hogy nyomokban macskaszőrt is tartalmaz.) (Baldur szereti nézni, ahogy a konyhában tüsténkedik.)

– Teo?

– Már elment. Este beugrik majd megint. Így szoktuk.

– Maradsz itthon ma? – csámcsogja Sirius inkább kijelentve, mint kérdezve.

– Maradok.

– De most tényleg.

– De most tényleg.

– Mit olvasol? – pillant az éjjeliszekrényre, és két harapás kalács között érdeklődve kezébe veszi a könyvet. A Gyűrűk Ura: A Gyűrű Szövetsége áll a borítón. Mugli regény lehet.

– Teo kedvenc könyve – árulja el Enid, és tündököl már megint, mint mindig, mikor szóba kerül a srác, és Sirius egy pillanatra árnyékban érzi magát mellette, mert eszébe jut, hogy ő nem tudja, mi Remus kedvenc könyve. Visszaejtené a kötetet a szekrényre, de Enid akkor félreérti, és azt mondja: – Nem olyan, nyugi.

– Nem milyen? – Sirius maguk közé fekteti a könyvet az ágyba, Enid szeretettel simít végig rajta.

– Nem olyan… okos vagy tudományos, vagy… nem tudom, hogy mondják ezt. – Pirul. Aranyos. – Szóval nem olyan… komolyirodalmas…

– Szépirodalmas? – segíti ki Sirius, és Enid rábólint.

– Nem olyan szépirodalmas, mint Teóról hinnéd. Varázsló van benne, varázsgyűrűk, tündék, törpök és hobbitok. Meséljek neked a hobbitokról?

És Enid megint mesél, nem is a történetet igazán, a saját álmairól inkább, mert ő is pici, mint a hobbitok, és ha a háborúnak vége, ha végre élhetnek szabadon, titkok nélkül, boldogan, Teóval és Baldurral vidékre költöznek, otthonos, meghitt kis hobbitlakot varázsol majd egy domb alá, és ott fognak élni, gondtalanul, szeretetben, szerelemben, együtt, boldogan, amíg meg nem halnak.

– Meglátogatsz majd ott is, ugye?

– Naná! – Sirius olyan hevesen bólogat, hogy leeszi magát. Enid a teájába prüszkölve nevet rajta, aztán segít összeszedegetni a szétguruló morzsaszemeket. Lenne rá bűbáj, de így viccesebb, a takaró gyűrődéseiből egyenként kihalászgatva őket.

– Felteszed? – nyomja a kezébe aztán a félig üres (félig teli?) bögrét Enid, és Sirius az éjjeliszekrényre csúsztatja.

– Ez mi? – szúr ki egy sötétpiros papírdobozkát a szekrényen sorakozó holmik között. Enid füzetei, zsebkendő, kézkrémek, ajakápolók, illatgyertya, masszázsolaj, nedves törlőkendő (a címke alapján eredetileg babapopsira szánták) – utóbbi három biztosan nem volt Teo előtt itt, ahogy a kis dobozka sem.

– Óvszer – feleli egyszerűen Enid.

– Jah – Sirius a kezébe veszi, kíváncsin nézegeti, sose látott még közelről ilyet –, a muglik ezt használják, ha nem akarnak gyereket, mi?

– Igen. Meg betegségek ellen is véd.

– Beteg? – kapja fel Sirius döbbenten a fejét.

– Teo? Dehogy! – A puszta feltételezés is abszurd, Enid a csilingelő kuncogásával nevet, szétgurul a szobában a hangja. – Tényleg, tutira nem, semmi baja, még az elején egyszer nagyon alaposan megvizsgáltam, miközben aludt.

– Az vicces ébredés lett volna – vigyorog csálén Sirius is. – Na és, szép egészségesek a heréi?

– Szépek és egészségesek – bólogat ártatlanul Enid. – És mélyen aludt közben.

– Fáradt volt? – Sirius beszédes szemöldökemelgetésbe kezd.

– Eléggé. De ne gondolj semmi olyanra. Ez még tényleg nagyon az elején volt, másodjára aludt itt. Csak… annyira fél a betegségektől, hogy muszáj voltam őt megnézni. Makkegészséges egyébként, simán megéli a száz évet – büszkélkedik vele Enid, aztán szusszan egyet. – Viszont mugli fogamzásgátlót én be nem veszek, a méhembe bele nem piszkálok – nincs kifogásom ellene, ne érts félre, rutinbűbájok, ha mások kérik, megcsinálom, de magamnak inkább nem –, a mi egyéb módszereink meg ugye kétoldalúak, feltűnő lenne, ha mindig megitatnék vele valamit, mielőtt… érted. Amúgy is túl kíváncsi. Szóval maradt ez.

– Megnézhetek egyet?

– Szolgáld ki magad.

Sirius érdeklődve bontogat. Enid szeretetteljesen figyeli egy darabig, mint a játszadozó-felfedező gyerekeket, vagy inkább kiskutyákat szokás, aztán azt mondja csendesen:

– Nektek se ártana. Vannak olyan betegségek, amiket még mi sem tudunk kezelni…

– AIDS? – pillant fel rá az elmélyült gumitanulmányozásból Sirius. Hallott már róla. Nem igazán tudja, mi ez a betegség, de nagy baj a mugliknál, ezt tudja.

– Például. Igen.

Sirius megnyugtatón legyint.

– Ettől tényleg ne félts. Nem voltunk senki mással, és nem is leszünk soha. Nem tudunk megfertőződni.

– Biztos vagy benne? – Van valami nyugtalanító Enid mosolyában, de túl jó ez a reggel, vagyis inkább már délelőtt ahhoz, hogy Sirius foglalkozzon vele.

– Teljesen biztos. Nekem nem kell más. – Látványosan undorodva borzong bele a puszta gondolatba.

– És neki?

– Neki se! – vágja rá. Ha nem lenne ilyen jó ez a reggel (délelőtt), most kezdene dühbe jönni. Sérti, de főleg untatja a lehetetlen feltételezés is.

– Kutyahűség? – forszírozza Enid tovább, a tekintetében furcsán zárkózott aggodalom, és Sirius úgy érzi, végre megérti: Enid túlfélti őt. Nem haragudhat rá ezért, Remust tulajdonképpen alig ismeri, ő folyton csak azt panaszolja, hogy már megint nincs mellette, már megint hetekre, hónapokra magára hagyta, és… hát, valljuk be őszintén, az utóbbi időben azért ő is mindent megtett azért, hogy azok, akiknek hiányozna, ha egyik pillanatról a másikra nem lenne, féltsék.

– Kutyahűség – biztosítja Enidet vigyorogva, téma letudva, visszatér az óvszerhez inkább, az amúgy is sokkal izgalmasabb: – Azt ez kényelmes?

– Meg lehet szokni – feleli Enid egy szívdobbanásnyi, tétova szünet után. Mire Sirius újra rápillant, már a szokásos minden-rendben-lesz mosolya ragyog az ajkain és a szemében.

– Nem tűnik annak. – Sirius szkeptikusan vizsgálódik tovább. – Egyszerűbb lenne, ha elmondanád neki – sandít Enidre.

– Ne kezdd megint.

Sirius vállat von. Megrángatja a gumit, ellenőrizve, hogy mennyire nyúlik.

– És ebből vannak méretek? Vagy akinek ez túl nagy, vagy túl kicsi, az így járt?

– Ott van a dobozon – mutatja Enid. Sirius lecsekkolja, számokat lát, amik nem mondanak neki semmit. Túl megalázó lenne magát méricskélni. (Épp elég, ha Remushoz méri…)

– Aha. És ez…?

– Tökéletes átlagméret.

– Tényleg? – somolyog felvont szemöldöke alól Sirius. Nem bírja megállni. (Soha nem bírja megállni.) – Nagyot tippeltem volna neki…

– Az nagyon nem lenne jó – szörnyülködik Enid.

– Tapasztalat? – Sirius indokolatlanul élvezi ezt a beszélgetést. Enid megrovón szemforgat és sóhajt, de azért hamiskás kis mosollyal folytatja ő is:

– Nagyon rossz tapasztalat.

– A srác vagy a méretei?

– Kettő az egyben.

Sirius értőn bólogat.

– Vannak ilyen öntelt, bunkó fa…fejek, akikkel valamiért, valamilyen téren kegyesen bánt az élet, és tisztában is vannak ezekkel az adottságaikkal. És a legtöbben közülük el is hisszük, hogy ez elég. Hogy lehetünk mellé bármilyenek, tehetünk bármit – vagy éppen semmit –, ez akkor is elég. Én legalább megtanultam használni. Mármint ezt – mutat az arcára –, nem azt – int egyet hanyagul lefelé. Azért hozzáteszi gyorsan: – Azt is tudom használni, nyilván, de ott azért… van is vele mit kompenzálnom. – Drámai fintor.

 Enid fejcsóválva kuncog.

– Te nem olyan vagy – jelenti ki teljes és megingathatatlan meggyőződéssel, közben megsimogatja Sirius karját, és Sirius úgy dönt, hisz neki. Enidnek könnyű bármit elhinni.

 – Tudom, én tündérkirályfi vagyok. – Elvicceli, aztán visszakanyarodik: – Miért voltál vele?

Enid kelletlenül ránt egyet csontos kis vállán.

– Hülye voltam. Ő volt az első. Kínosan későn jött, én meg úgy voltam vele, hogy ha van lehetőség, miért ne próbáljam meg. Ki. Nem kellett volna. Ketten voltak még utána, azok se kellettek volna. Várnom kellett volna Teóig… – Csillan a szokásos, ábrándos szerelmes fény a szemében, és Sirius már megint nem bírja megállni:

– Okos, intelligens, művelt, főz, mos, takarít, kiszolgál, pont tökéletes átlagméret, jó az ágyban és még cuki is. Igazi csodafiú – összegzi vigyorogva.

– Szemtelen vagy – fújja fel magát durcás tündérré Enid, majd megkomolyodva hozzáteszi: – Nem csodafiú ő sem, tudom. De tanulékony és figyelmes és nyitott, és hiába pislogsz rám ezzel az édes kiskutyatekintettel, ennél többet nem árulok el. Mellesleg kb ugyanígy jellemeznéd Remust is, pedig biztos, hogy ő sem olyan hibátlan, mint amilyennek te látod.

Sirius szólásra nyitja a száját – aztán becsukja. Végiggondolja.

– Remus nem tudna ilyet – bök a kalácsra – csinálni, és vannak titkai.

– Amik miatt csak még izgalmasabbnak látod – mutat rá Enid.

– De Teo itt van neked, Remus pedig nincs itt nekem… – dörmögi az elvitathatatlan különbséget Sirius. – Hiányzik. Hiányzik, amikor nincs velem, de újabban már hiányzik akkor is, amikor együtt vagyunk…

– Tudom – mondja halkan Enid, és kedvesen kisimogatja Sirius homlokából az arca elé hulló tincseket. Ne lógjanak a lekvárba. – De ezek csak a körülmények. Nem változtatnak azon, ahogy érzel. Az a lényeg, hogy mind a ketten, vagyishát mind a négyen tudjuk, hogy bármilyen tökéletesnek is lássuk a másikat, azt csak az érzéseink mondják, valójában ők sem hibátlanok, ahogy mi sem vagyunk azok. És ha sikerül az édes szerelemfelhőkön át kiszimatolnunk valami hibát, vagy félreértést, vagy bármit, ami nyugtalanít, beszéljünk róla, beszéljük meg.

– Például?

– Ezt neked kell tudnod.

– De nálatok?

Enid elgondolkodik.

– Nálunk például azt, hogy akinek van két diplomája, és mellé ilyen – macskakörmöket rajzol a levegőbe – „okos, intelligens és művelt”, annak miért nincs más célja azon túl, hogy a szülei éttermében hordja az étlapot meg a tányérokat.

– És mi volt erre a válasz?

– Az, hogy majd bátor lesz, és megpróbál belevágni valami másba. Tudom, hogy nem fog. – Enid szomorkásan mosolyog. – Rólad is tudom, hogy meg sem próbálod betartani, amiket megígérsz.

– Te is mindig megígéred, hogy itthon maradsz, aztán mégse – jegyzi meg Sirius, és belekortyol a teába.

– Pont erről beszéltem.

– Remus mindig megtartja, amit ígér. Vagy csak olyasmit ígér meg, amit meg tud tartani.

– Biztos ez? – Enid hangja meglepően és idegenül éles, Sirius felkapja rá a fejét.

– Túlságosan szeretem ahhoz, hogy igazán lássam őt?

– Ezt is neked kell tudnod – sóhajtja Enid.

Sirius nem tudja.

– Ez – harap inkább a kalácsba újra – többet ér két diplománál.

– És főzni is ilyen jól főz… – olvadozik Enid.

– És még ez – lengeti meg szabad kezével Sirius az óvszert – sem zavarja. Érezni amúgy ezen keresztül rendesen a dolgokat? – hunyorít Enidre. Enid úgy hunyorog rá vissza, mintha mérlegelné, hogy egyszerűen csak leszemtelenezze-e őt, vagy folytassa a felvilágosítását.

– Persze. – Utóbbi győz. – Ez amúgy is vékony. És már nem is használjuk mindig, csak a babaesélyes napokon.

– Miért, vannak külön babaesélyes napok? – csodálkozik Sirius. Ilyet se hallott még.

– Persze. Csak számolgatni kell hozzá, meg figyelni a testedet…met, testhő, méhnyaknyák…

– Micsoda? – vonja össze a szemöldökét. Időutazik újra, pont úgy érzi magát, mint azon az estén, Harry születésekor: kérdez, mert kíváncsi, mert új, bár nem teljesen biztos benne, hogy készen áll a válaszra is… (Kapaszkodik a múltba, mégis állandóan vágyik valami újra.)

– Váladék, amit a kis mirigyek termelnek odabent – feleli készségesen Enid. – A babaesélyes napokon más az állaga, nyúlós, áttetsző, olyasmi, mint a nyers tojásfehérje, így jobban tudnak úszni benne a spermiumok. Én érezni is szoktam egy pici szurkálást olyankor, főleg a bal petefészkemnél. Lényeg, hogy idővel belejössz. Persze bármikor bekavarhat egy enyhe kis megfázás is, vagy simán a stressz, egy plusz ovuláció, vagy akár a…

– Az mi?

– Az ovuláció?

– Aham.

– Peteérés.

– És az mi?

– Minden ciklusban több kis petesejt is érni kezd, közülük egy – vagy ritkán több, abból lesznek a két- vagy többpetéjű ikrek – lesz a befutó, ő megérik szépen teljesen, ez általában a ciklus közepén történik, de egyénenként és körülményektől függőn is változó, erről csacsogtam eddig. Szóval ő elindul szépen a petefészekből, és ha ekkor találkozik egy hímivarsejttel, és jól kijönnek egymással, abból lesz a baba. Meg függ még egy csomó mindentől, de azt most egyelőre hagyjuk. Nagyon röviden és nagyon alapjaiban ennyi. Ha nincs baba, akkor az a nyálkahártya, ahová a megtermékenyült petesejt beköltözött volna, leválik, az pedig a menstruáció.

Csend.

– Hűha – összegzi végül nagyokat pislogva Sirius. Elképzelte. Nem biztos benne, hogy jól képzelte el, de valamit elképzelt, és az az elképzelt valami nagyon, nagyon bizarr.

– Bezony – mosolyog Enid. – Nem a gólya hozza.

Sirius teljesen összezavarodik. Ez így már tényleg túl bizarr.

– Hogy jönnek ide a gólyák? – kérdezi óvatosan, mert gyanús, hogy csúnyán félreértett valahol valamit, a gólyák legalábbis sehogy sem illenek bele abba a képbe, amit az eddigiek alapján maga előtt látott.

Enid felnevet.

– Ez csak egy mondás. A muglik szokták mondani, hogy a gólya hozza a babát, nem tudom, honnan jött ez, biztos van valami magyarázat rá.  De csak egy szófordulat. Nem fontos. Viszoooont – a hangsúly alapján valami olyasminek a felkonferálására készül, ami még a gólyáknál is érdekesebb – van egy nagyon egyszerű kis bűbáj is, ami megmutatja, hogy hogy állunk a babaesélyes napokkal. Érdekel?

– Érdekel – vágja Sirius rá. Érdekli. Tényleg érdekli. Érdekli minden új információ és tudás, minden, ami más, mint a monoton, szürkén sodró folyó, amivé az élet és az idő a háború miatt vált.

Enid előhalássza a párnája alól a pálcáját, kibogozza a plédből magát, hátradől az ágyban, felgyűri a pólóját beesett hasán. Varázsigét dúdol aztán, közben a pálcájával tekergő mintát rajzol a bőrére, ugyanazt a mozdulatot ismétli újra és újra meg, míg az alhasán halványarany remegéssel mágiarajz izzik fel. Könnyed intéssel emeli fel, az arcuk előtt lebeg; mint egy nyitott, kacskaringós vonalkák könnyed hajlataiból szőtt szív, vagy két fura, karcsú leveleket és szirmokat bontó, összeölelkezett virág, olyan. Enid visszaigazgatja a felsőjét, és magyarázni kezd:

– Mást is elárul ez a bűbáj, de nekünk most ez – mutat a szívforma alsó részére, és Sirius észreveszi, hogy a két mágiafonal ott sem érinti egészen egymást – a része fontos. Minél közelebb van egymáshoz a két szál, annál inkább babaesélyes napunk van. Látod itt ezt a két pontot, ahol erősebben csillog a mágia? Ha ezeknél közelebb vannak egymáshoz, akkor már mindenképp szükség van erre – bök vékonyka ujjával az óvszerre.

– Akkor most babaesélyes nap van – állapítja meg a frissen szerzett tudás birtokában Sirius, és a pillantása akaratlanul lefut Enid hasára. Mint hónapokkal ezelőtt, most is képtelenségnek tűnik, hogy ilyesmiről beszélgetnek, hogy ilyesmin gondolkodik. Így belegondolva az is fizikai képtelenségnek tűnik, hogy Enid apró kis testében elférjen egy még apróbb kisEnid teste. (Így belegondolva a farkaskór olyan, mintha hónapról hónapra a világra törne Remus testéből egy másik test. A farkas teste.)

– Még négy nap van az ovulációmig… igen – erősíti meg Enid önmagát villámgyors fejszámolás után, és Siriusnak gyanús, hogy Enid épp úgy el van veszve az időben, ahogy ő is. Fogalma sincs, milyen nap van. – De lehetnek olyan kitartó spermiumok, amik képesek öt napig is várakozni odabent, szóval van rá esély, hogy találkozzanak.

– Teo egyértelműen kitartó – jegyzi meg csak úgy mellékesen Sirius, mire Enid csak úgy mellékesen hozzávágja a párnáját. Aztán csak nézik, ahogy lassan kihunyó mágiaszikrákká foszlik a babaesély-napos bűbáj.

– Ezt nem tudom neked megtanítani – biggyeszti ismét csalódottan Enid a száját. Másodszor okoz ma reggel (délelőtt) csalódást.

– Szerintem nem is nagyon venném hasznát – kockáztatja meg vigasztalón Sirius. – Azért az jó, hogy legalább emiatt nem kell Remusszal minden hónapban aggódnunk… – teszi halkan hozzá. 

– Nektek jutott helyette más.

– Jah.

– Rosszabb.

– De nem függ egy harmadik élet tőlünk. Vagyis… de, függ, egy csomó idegen élet függ, de az akkor is más. Ez – mutat Enid hasára – azért jóval komolyabb felelősség. Én nem bírnám.

– Én meg azt nem bírnám. A farkaskór nekem… nem is tudom, egy bizonyíték arra, hogy mindenhez hozzá lehet szokni, ha muszáj.

– A munkádat se bírnám.

– Azt már én is egyre kevésbé bírom…

– Honnan jött amúgy ez?

– A kórház?

– Nem. – Sirius az utolsó cseppig felhajtja a teát. Biztos a tegnapi láz. – Vagyis az is, de most a másikra gondoltam.

– Hozzak még? – Enid felül.

– Majd. Majd csinálok magamnak. Köszi – feleli Sirius. Remusnak igent mondott volna. Felteszi az üres bögrét az éjjeliszekrényre, Enidé mellé. – Vagy… Te kéred még?

– Nem.

– Megihatom?

– Persze. Lehet, hogy mégis hősködni akartam – mondja Enid aztán. Mosolyog puhán, de ez a mosolya most nem vidám. – A hőse akartam lenni olyan embereknek, akiknek a kiszolgáltatottságban szükségük valakire, akiben megbíznak, aki mellett nem érzik kiszolgáltatottan magukat. Nem tudom megfogalmazni, mennyire jó érzés, hogy bíznak bennem.

– Megérdemled – emeli el egy hosszú korty után Sirius a cicás bögrét a szájától. Az övé szivárványos volt. – Meg is teszel érte mindent.

– Igyekszem.

– És ehhez, meg az olyan bűbájokhoz, amit az előbb mutattál, meg az egész tudásodhoz kell az igazi okosság, nem ahhoz, ami a komolyirodalmas könyvekben van – jelenti ki Sirius.

Enid szégyenlős kis szusszanással felkuncog.

– Cuki vagy. Köszönöm. – Kék szemében hűvösen simogató fény a hála. – Tudod, általában pont azok szokták megkérdőjelezni, hogy értem a munkámat, akik a legközelebb állnak hozzám, akiknek a legtöbbet számít a véleménye…

– Kik? – krákogja Sirius. Döbbent értetlenkedése közben majdnem félrenyelt.

– Anya. Például – árulja el keserűen Enid. – Szerinte már most öreg vagyok egy gyerekhez, és nem szabadna tovább várnom. Mintha ő fiatalabb lett volna, mikor az öcsém született. Mintha nem lennék teljesen és tökéletesen tisztában a testemmel.

Sirius csak krákog és pislog és értetlenkedik tovább döbbenten.

– Ez hülyeség. – Ellenérveket keresett volna, de hülyeségre egyrészt nincs ellenérv, másrészt Enidnél nyilvánvalóan nem tudja senki jobban az ellenérveket. – És baromira nem kéne ebbe beleszólnia.

Enid vállat von. Fáradt mosolyra görbül az ajka, ahogy felpillant Siriusra.

– Mégis beleszól mindenki – sóhajtja. – Maria, Teo anyukája, képes volt szótárból összerakni nekem a kérdést, hogy rendben működök-e odabent, mert szerinte betegesen sovány vagyok. Ő is tudja, hogy ez a munkám. Teo meg nemrég felvetette, hogy fogadjunk inkább örökbe, mert olyan kicsi vagyok, hogy aggódna értem a terhesség vége, meg főleg a szülés miatt. – Beharapja a száját, mintha valami csúnyát harapna és nyelne vissza, aztán csak bámul maga elé durcásan. Sirius úgy dönt, inkább hallgat róla, hogy az imént az ő fején is ugyanez futott át, de azért a védelmébe veszi Teót:

– Nem tudja, hogy boszorkány vagy. Nyilván nem értek hozzá, de a mugliknak biztos más módszereik vannak erre, biztos nehezebb megjósolni a… dolgokat, meg biztos kockázatosabb is a… – gondolatai közé tolakszik a mugli kórház és vele az az éjjel, elhessegeti – minden – fejezi be sután. 

Enid rázza a fejét.

– Akkor is. Ezzel azt sugallja, hogy ő jobban ismeri a testemet, mint én. Vagy legalábbis, hogy én nem ismerem eléggé, ami egyben azt is jelenti, hogy a munkámhoz sem értek eléggé. Azt egyébként tisztáztuk, hogy ha majd úgy alakul, hogy több gyereket szeretnénk, akkor tényleg marad az örökbefogadás, mert saját csak egy lesz.

– Mert?

– Szeretem a vaginámat, nem fogom kétszer vagy még többször megkínozni – feleli határozottan Enid. – Elfelejtetted, amikről Harry születésekor beszéltünk?

Sirius nyel egyet. Nem felejtette el.

– Nem, jól emlékszem – vágja rá a biztonság kedvéért gyorsan, mielőtt Enidnek eszébe jutna feleleveníteni a tudását. Visszavált Teo védelmére inkább: – És Teo mennyire van tisztában ezekkel a vaginás meg ovulációs – beletúr a hajába, és elakad egy pillanatra, míg feldolgozza, hogy ezeket a szavakat a saját hangján hallotta – meg születéses dolgokkal?

– Teljesen.  – Eniden nyoma sincs a zavarnak. – Megtanítottam neki mindent, kívül, belül, folyamatában, mindent. És nagyon jó tanuló volt, vagyis ez semmiképp sem mentség. De cuki vagy, hogy így próbálod mentegetni, majd elmondom neki.

Sirius vet Enidre egy inkább ne pillantást, bár tudja, hogy hiába.

– Van még egy ötletem – mondja. – Egyszerűen csak félt téged. Hiába a tudás, ha erősebbek az érzelmek. Valami ilyesmit mondtál te is, nem? Hogy a fordítottjának kéne lennie, de néha… gyakran nem tud a fordítottja lenni, mert túl erős az, amit és ahogy érzünk.

– De engem nem kell félteni.

– Ma már mindenkit félteni kell… – dünnyögi Sirius sötéten. – De én nem fogok félelemben élni.

– A féltés nem félelem. – Enid törökülésbe húzza a lábait, és szembefordul vele. – A féltés az szeretet. És igen, igazad lehet, Teo félt engem, mert szeret. Én évekig féltem Balduron kívül mást az életembe engedni és szeretni, most pedig féltem azokat, akiket szeretek. Féltem Teót, ezért félek neki elmondani, hogy valójában ki vagyok.

– De te látod, hogy az ő féltése alaptalan, vagyis valószínűleg a tiéd is az.

– Akkor is féltem.

– Ahogy ő is félt téged, akkor is, ha tudja, hogy alaptalan. Féltitek egymást, mert szeretitek egymást. Tökegyszerűen hangzik.

– Nekünk talán az is.

– Nekünk nem.

– Tudom.

Sirius két kézzel túr a hajába, a tenyere aztán lecsúszik az arcára, az ujjai közül pislog ki.

– Azért hagy magamra – hadarja –, mert félt, de ha igazán féltene, tudná, hogy nem szabad magamra hagynia, mert vannak helyzetek, mikor csak ő tud hatni rám, mikor csak ő tudná megakadályozni, hogy olyasmit csináljak, amit utólag megbánok, mert amúgy megbánom, csak úgy szoktam tenni, mintha nem bánnám meg.

– Tudom – ismétli szomorkásan Enid. – Gyere ide – tárja ölelésre a karjait, és Sirius esetlenül közéjük araszol. Enidet nem lehet rendesen megölelni. Túl pici és túl törékeny. (Vagy csak ő is túlfélti őt…)

– Kérdezhetek egy fiúsat? – bontakozik ki Sirius a satnya karok közül.

– Bármennyit – biztosítja Enid.

– A méretekre visszatérve… – Sirius a tálcán, egész pontosan a tányér és a lekvár között pihenő óvszerre pislog, mire Enid felnevet:

– Ajjaj – készül fel.

Sirius hivatalos torokköszörülésbe kezd:

– Az mitől függ – mondja szépen tagoltan –, hogy vannak, akiknél tök látványos a változás a nyugalmi és a… – gesztikulál – bevetéses állapot között, míg másoknak alig van különbség? – teszi fel a kérdést úgy, mintha kettőnél több viszonyítási alappal találkozott volna életében. Enid elharap egy kikívánkozó mosolyt, helyette komolykás, fejtörő szemöldökráncolásba kezd.

– Igazából ezt nem tudom – vallja végül be –, butaságot meg nem akarok neked mondani. Holnap még itthon maradok, ha nem jön közbe semmi, de holnapután már biztosan megyek dolgozni, ne szólj bele, muszáj, szóval majd megkérdezem neked olyanoktól, akik nálam sokkal jobban értenek ehhez.

Ennyire azért nem fontos, mondaná Sirius.

Ahogy mondaná akkor is, amikor Enid hirtelen, de annál lelkesebb felindulásból nekiszegezi a kérdést Teónak. Fél hét múlt pár perccel, az előadás nyolckor kezd, indulniuk kéne, Enid még sminkel, a mosdókagyló fölött hajol pipiskedve a fürdőszobatükörhöz, Teo kezet mos mellette az érkezése után, aztán gyöngéden öleli őt hátulról át, és a nyakába csókol puhán. Sirius nézi őket, mardossa a nyomorúság, ők a tükörben nézik egymást, mikor Enid megkérdezi. Teo előbb elcsodálkozik, az arcán halvány pír fut át, majd elgondolkodik. Aztán szégyenlős zavarral bevallja, hogy ő sem tudja, de kérdezzék meg Siriust, javasolja. A kérdés körbeér, Enid meg lecukizza őket.

Hűvös az este, mintha ősz lenne, nem pedig tavasz.

Amíg taxira várnak, Teo elmeséli a tegnapelőtti kalandját egy óriás, borzas, fekete kutyával – mesélte volna korábban is, de annyi minden történt azóta, eddig még csak Baldurnak mondta el, valahogy mindig kiment a fejéből, pedig hát arra a kutyára örök életében emlékezni fog, mert hatalmas volt, a tekintete pedig olyan okos.

– Nem tűnt régóta kóborlónak. Biztosan van gazdája, csak elveszhetett – mondja úgy, hogy nem derül ki, a gazdi veszett-e el vagy a kutya, mire Sirius heves bólogatásba kezd (tényleg tud ez a srác valamit…) –, de igazán remélem, hogy már megtalálta. Jó lenne tudni, hogy rendben van-e.

– Biztosan – nyugtatja meg Enid. – Az okos kutyák hazatalálnak.

– És ha nem kellett a gazdájának, és azért lett kóbor? – aggodalmaskodik Teo.

– Akkor befogadta valaki más. Különleges kutya volt, azt mondod. A különleges kutyákat sokan örömmel befogadják. A kutyuson múlik, mennyire bízik az emberekben azután, hogy a gazdája rosszul bánt vele – de az alapján, amit meséltél, tényleg nagyon okos blöki lehetett, aki a legjobb helyen kért segítséget. Bárhol is van most, biztos vagyok benne, hogy nagyon szeretik és finomabbnál finomabb falatokkal kényeztetik. – Siriusra pillant megerősítésért, és Sirius még hevesebben bólogat.

A lépcsőház ajtaját Teo nyitotta ki Enid előtt, kínosan gáláns volt a mozdulat, Sirius szóvá is tette majdnem, gonosz kis megjegyzés lett volna a hetero kapcsolatoktól és a nemi szerepekről, de mire sikerült úgy átfogalmaznia magában, hogy mégse legyen azért annyira sértő, Teo már rátért a hatalmas, okos kutyára. Meg egyébként is jó, hogy végül nem mondta ki, a taxiajtót ugyanis hasonló mozdulattal már Enid nyitja Teo előtt ki, a mugli taxisofőr mormog is rá a bajsza alatt valamit. Sirius ezt már nem hagyja szó nélkül.

– Hideg van – jegyzi meg Enid, miközben másik taxira várnak. Teo melengetőn fonja köré a karját.

– Elszúrtam? – sandít kínos grimasszal Sirius rájuk.

– Megérdemelte – jelenti ki Enid.

– Nekem kellett volna kiállnom értünk… – búsong Teo. Bocsánatkérőn pislog Enidre sűrű szempillái alól. Kap egy puszit az arcára cserébe.

– Sose hallottak még se káromkodni, se veszekedni. Olyan temperamentummal, ahogy ő tud – pillant Siriusra Enid, mire Sirius, mint egy délceg oroszlán, büszkén hátrarázza a haját –, ha akarnál, se tudnál soha.

Teo sértetten szív egyet az orrán.

– Olasz vagyok – kéri ki magának. – Tudok temperamentumos lenni. És csúnya, átkozó szavakat is tudok, ha muszáj – bizonygatja. Képtelenül vicces az akcentusa.

Sirius Enidre néz, Enid Siriusra, majd mindketten Teóra, és elnézőn megcsóválják a fejüket. Teo durcásan felszusszan. Gondolkodik egy darabig, majd nagyon halkan elhadar olaszul valamit.

– És ez mit jelent? – kérdi derűsen Sirius. Teo teljes zavarban bevallja, hogy nem ismeri rá az angol szavakat, de ha még egyszer meglátja valahol azt a taxisofőrt, elmondja neki ezt így, aztán fejtse csak meg, ha tudja, az a bajszos… krumplifej. Enid rajongó szerelemmel kineveti és lecukizza. A másik taxinál aztán már Teo nyit ajtót neki, annak rendje és módja szerint. Nem mintha a korábbi eset bizonytalanította volna őket el: felváltva nyitnak ajtót és engedik előre egymást, Sirius megfigyeli az este folyamán. Lehetetlenül tökéletesnek tűnik a szerelmük.

A páholyba lépve Enid Teo keze után nyúl, visszahúzza, magához húzza, az ujjaik összefonódnak, a tekintetükben olyan tiszta, rebegő vágy, hogy Sirius tapintatosan elkapja róluk a pillantását, épp csak a szeme sarkából érzékeli, ahogy óvatos-puhán megcsókolják egymást.

– Bocsi – mondja aztán Enid Siriusnak, az orcáin halvány boldogságpír. – Itt volt az első csókunk, és azóta mindig eljátsszuk ugyanúgy, újra. 

(Teo mozdult előbb a csókba, Sirius biztos benne. Nem nézte volna ki belőle.)

A zenekari árokban még hangolnak, zúgó kakofónia, a nézőtéren ingerült vita, valaki rossz helyre ült talán, innen fentről szórakoztató látvány. Vörös és arany minden. Griffendéles, jut Sirius eszébe, megosztaná Eniddel, de ahogy odafordul hozzá, a pillantása Teo bociszemeibe botlik. Mennyire lehet tökéletes egy olyan szerelem, ami titkokkal van tele?

– Minden rendben? – kérdezi Teo, mire Enid akkora lendülettel kapja felé a fejét, hogy kis híján orrba fejeli Siriust.

– Igen – nyugtatja őket Sirius meg. – Csak eszembe jutott valami.

– Mi? – Enid nem hagyja annyiban.

– Sulis dolog. Majd máskor elmondom.

Enid bólint egyet. Aztán riadtan elkerekednek a szemei, mikor Teo mit sem sejtő, hétköznapi érdeklődéssel megkérdezi:

– Te hova jártál iskolába?

Sirius nyel egyet. Jól elszúrta ezt is.

– Ugyanoda, ahova Enid – vágja ki ügyetlenül magát.

– Mármint nem az orvosira – pontosít csevegőn Enid. A keze Teo kezében, hüvelykujja simogatása elakad egy kurta, de annál árulkodóbb pillanatra. Kapcsol azonnal; elhúzza a kezét, a táskájában matat, mintha hirtelen jutott volna eszébe valami, tükröt vesz elő, a sminkjét ellenőrzi, közben tovább beszél: – Ő szerencsés volt, az egyik rokonunk szép kis summát hagyott rá. Pénzt. Az egy szó a nagy összegű pénzre. Szóval ő még ráér eldönteni, hogy mihez kezdjen az életével… Valami szúr a szememben, szempilla vagy festék, nem tudom, te látod? – húzódik még közelebb Teóhoz, mire a fiú egy igazi hős megmentő lelkiismeretes és aggódó szakértelmével nekiáll felkutatni az Enid szemét bántó láthatatlan szempillát.

Sirius felszusszan.

Erről most igazán nem tehetett, amúgy. Most gondolkodott, mielőtt beszélt.

Erről most egyedül a titkok és kényszerhazugságok tehettek, mert ez a srác jobbat érdemel titkoknál és kényszerhazugságoknál, ezt az első adandó alkalommal el is mondja Re… Enidnek.

Egy szinttel lejjebb, és kettővel bentebb ültek annak idején Remusszal. Függeszthetnének ki arra a páholyra emléktáblát, ahogy azt a mugliknál híres-neves személyek kapcsán szokás, itt lakott, itt született, itt járt. De így jelölik az árvizeket is, ekkora volt a vízszint, hirdetik a táblák, mikor mindent és mindenkit magával sodort. A muglik szeretik keverni az időt. Évszázadokkal korábban élt emberekre, eseményekre emlékeztetik magukat nem csak múzeumokba zárva, de úton-útfélen is a mában. És tulajdonképpen ilyen a színház is, színdarab a színdarabban, maskarák a színpadon és a nézőtéren is, senki sem önmaga, vagy tán egyedül csak itt, az időből kiszakadva tud lenni önmaga. Talán Marlene-nek tényleg igaza van, és az életük egy előre megírt könyv vagy színdarab. Sirius a papírt bámulja, amit valamelyik ajtónál nyomtak a kezébe: Figaro házassága, első, második, harmadik, negyedik felvonás, ennyi, ennyi az egész, pár bekezdésbe sűrítve a teljes cselekmény. Egy-két perc alatt az elejétől végéig átfuthatja, hogy miről fog szólni a sose látott történet.

– Muszáj előre lelőni a poént? – lebegteti meg a lapot, miután Enid nagy nehezen meggyőzi Teót, hogy a mentőakciója sikerrel járt, és már nem érzi a szúró akármit a szemében.

– Nem – feleli Enid. – Lesz felirat, oda vetítik majd ki. – A színpad fölé mutat.

– Minek felirat? – Sirius rosszat sejt.

– Olaszul fognak énekelni.

Olaszul fognak énekelni. Aha. Sirius megereszt egy „hova hoztál te engem?” pillantást, mire Enid diszkréten bokán rúgja.

– Fog ez nekem tetszeni? – teszi fel azért a kérdést a tőle telhető legudvariasabb kétkedéssel. Tulajdonképpen fogalma sincs, mi az az opera, haláltusa közepette áriáznak, ebben úgy nagyjából ki is merül a tudása, de újdonság az életében ez is. És régi is, mert jó újra itt lenni, egy szinttel feljebb és két páhollyal kijjebb annál, ahol annak idején Remusszal ültek, és egymásnak simult a karjuk, ahogy most Teóé és Enidé. (Szánalmasan képtelen elszakadni a múlttól.) (Szánalmasan függ a boldogsága, minden jó érzése Remustól.)

– Adj neki egy esélyt – biztatja Enid, és Sirius hirtelen azt se tudja, minek szólt a válasza, de azért megfogadja. Ad neki egy esélyt. Ad maguknak még egy esélyt.

A szereplőket böngészi tovább. Nem mondanak semmit a nevek, de kiszúr valami érdekeset.

– Lány játszik fiút? – érdeklődi meg. Így azért mindjárt más, így már határozottan tetszeni kezd az opera.

– Nadrágszerep – bólogat Teo.

– Mi?

– Ezt tudom! – csacsog közbe büszkén Enid. – Fiúkat vagy fiatalabb férfiakat nők alakítanak, mert olyan magasan kell énekelniük, amit a pasik nem tudnak kiénekelni, mert már nincsenek kiherélve, mint régen! Jól mondtam? – hadarja, és pislog csillogó szemekkel Teóra. Teo válaszolna, de ezúttal Sirius fojtja a szót bele:

– Nincsenek kiherélve?

– Régen kasztrálták a fiúkat, mielőtt... – Teo zavartan gesztikulálni kezd, Enidre pillant, Enid hamiskás szemvillanással jelzi, hogy ezúttal nem segíti ki, gyakorolja csak szépen a nyelvet. Teo beletörődő kismosollyal szusszanva folytatja: – Van rá szó, de nem jut eszembe, szóval még azelőtt, hogy megváltozni és férfias lenni kezdett a testük, és mélyebb a hangjuk. Így megmaradt nekik a szép, magas gyerekhang, és a hormonok miatt a csontjaik is mások lettek, jobban nyúltak, így a tüdejükbe is több levegő tudott belemenni, és…

– Várj – tartja fel a kezét Sirius, míg feldolgozza az eddig elhangzottakat. – Megcsonkítottak kisfiúkat azért, hogy szebben tudjanak énekelni?

– Igen. Voltak, akik meghaltak, de voltak, akik olyanok lettek abban a korban, mint ma a híres rocksztárok. Aztán rájöttek, hogy ez azért így nagyon nincs rendben, és onnantól a szerepeket nőkre írták – Cherubino is ilyen –, vagy a régieket nők vették át.

Sirius émelyeg. Igyekszik feldolgozni az elhangzottakat, de nem tudja. Végül arra jut, hogy ez a világ kegyetlenebb és őrültebb annál is, mint eddig sejtette, és hogy ezt mindenképp el kell majd mondania Remusnak.

– Baldur is kasztrált – jegyzi meg elmélázva Enid. – Castrati.

 Teo kuncogva puszil a hajába.

– Az a többes szám – javítja szeretettel ki. – Castrato.

– Castrato – ismétli Enid olyan hangsúllyal, amit lehetetlen nem megmosolyogni, pont akkor, amikor kialszanak a fények.

Úgy fél perce énekel a színpadon egy pocakos férfi, mikor Sirius eldönti, hogy az operát nem neki találták ki. Vet egy beszédes pillantást Enidre, Enid visszamosolyog rá a sötétben. Megböki a combját, a tenyerében alig-halványan derengő mágiaszikrák, betűkké állnak össze: „nézd úgy, mint egy mesét”, írják előbb, majd némi tétovázás után: „nagyon szeretem őt”. Sirius kurta biccentéssel ígéri, hogy megtartja magának az operával kapcsolatos észrevételeit.

 

– Jó lenne, ha beleférne még egy süti – mondja már az első szünetben, és felnéz Teóra a tükörben. Nem mintha célzás lenne, és sürgetni akarná a pisilés előtti kézmosást, bár az igazat megvallva már kezdi unni a szappanhabosítást. De nem akar lemaradni, szóval kitartóan tisztogatja tovább a tenyerét és az ujjait, még így is kevésbé kínos alapossággal, mint ahogy Teo teszi. Egy kopaszodó, szemüveges bácsi gyors kézöblítés után megrökönyödve nézi őket, majd szégyenkezve visszakullog, újra megengedi a vizet, és nekiáll a gondos kézsikálásnak ő is. Sirius visszanyeli a kitörni készülő röhögést.

– Nem igazán szeretem, amikor idegen helyen eszik sütit… – vallja be Teo. – Régi, megromlott is lehet. Nem lehet tudni idegen helyen.

– Csak magadban és a szüleidben bízol? – vigyorog rá ferdén Sirius.

Teo szégyenlős mosollyal süti le a szemét.

– Nem. Vagyis igen, de tudom, hogy nem dönthetek el ilyet neki. Helyette. Csak tudom, hogy vannak cukrászdák és éttermek, ahol nem elég tisztán dolgoznak.

– Szerintem itt azért megkockáztathatjuk – javasolja Sirius a vigyorára harapva. Feladja, vagy inkább megunja, és elzárja a vizet. Azazhogy elzárná, mert félúton elakad a mozdulat, ahogy Teo rémülten rákiált:

– Ne!

Sirius értetlenkedve pislog rá. Teo a célra kikészített papírzsebkendőért nyúl, azzal fogja meg és zárja a csapot el, mert…

– Gondolj csak bele, hányan fogták ezt meg olyanok is, akik nem rendesen mostak kezet. Nagyon kell vigyázni, nehogy összeszedj valami betegséget! – teszi hozzá, és beleborzong a puszta gondolatba is.

A kopaszodó, szemüveges bácsika megvilágosodva, teljes egyetértésben, helyeslőn bólogat – elfeledve, hogy az elmúlt nagyjából nyolc évtizedben azért egész jól megúszta betegségek nélkül a hagyományos kézmosási módszerével is.

A női mosdónál mindig hosszabbak a sorok. Egy oszlopnál ácsorogva várják Enidet, a fejük fölött lámpa, ömlik rájuk a fény, végigsiklanak, majd visszatérnek rájuk kíváncsi és becsmérlő tekintetek.

– Mindenkit megnéznek, aki más – jegyzi meg Teo, és a hangja szomorkás.

Enid szerint azért bámulják meg őket, mert csoda-csodaszépek.

A „nézd úgy, mint egy mesét” tanácsot megfogadva az opera tulajdonképpen egész jó lenne – főleg, ha nem énekelnének benne. De érdekesnek így is érdekes. És mókás, leginkább az álruhák. A muglik nem is sejtik, hogy százfűlé főzettel az ilyen bonyodalmak mennyivel könnyebbek, azazhogy mennyivel bonyodalmasabbak lennének.