Újra és újra

A szokásos diszfunkcionális örökszerelem, újra és újra. De legalább hoztam valamit... újra. :$

Egyszer. (újra és újra.) A holdat is ígérted nekem. Lehozod és majd jól összevered, ez volt az ígéreted (az ígéreteid. újra és újra.), „repül, Remus”, böktél a motorra, és ragyogtál, ragyogtál újra, egyre ritkábban és egyre hevesebben. Égetett a fényed, vakítóan és sötéten. „Hova?” „Hm?” „Hova repül?” „Ahova csak akarod.” És megígérted a holdat újra.

Jamesékhez repült aznap este. (És én majd bocsánatot kérek helyetted újra és újra, amiért gyötrő nyughatatlanságod az ő nyugalmukat fertőzi minden vitánk, minden kirohanásod után, aznap este és újra és újra.)

Önmagad hajszolod az űzöttségedbe, tudom, hogy tudod.
Nem tudlak megállítani, tudom, hogy tudod. 

Hozzám vágod, hogy nem is próbáltam.

És akkor újra.

„Nem jó ez így”, súgtad a nyakamba, és szorítottál, mint gyilkos a kést, mint gyilkost a kés. „Én nem ezt akarom. Én élni akarok, érted?” És záporoztak rám a szavak, mint szilánkokra szakadt hullócsillag csonkok, „nem akartam… nem akarom Remus, de mindent elrontok”, és öleltelek zokogó szenvedélybe fúlva, egész háborgó létedet csitítva, egy életen át, egész háborgó lényeddel szeretsz és fájsz, és már nem tudom, hogy egymásban otthonra lelhet-e kóbor és elveszett.

És akkor újra.

Éjszakák, újra és újra, mikor tudom, hol vagy, de nem tudok rólad. Mi lesz veled, mi lesz velem, hol leszel, és hol leszünk együtt egyedül újra?

Csak fekszem szívdobogva.
Csak fekszel szívdobogva.

Csak fekszünk szívdobogva, egymás gondolatlabirintusában cél nélkül bolyongva, hajnalodik, és éjfél lesz újra. És újra. A szörnyek és tündérek órája, te mesélted egyszer (az öcsédnek mesélted gyerekkorotokban, újra és újra), és mi ketten mindkettő vagyunk mindketten. A szörnyem a részem, te önmagad szörnye vagy. 

Több vagy, jobb vagy mindannyiunknál, jobban fájsz a holdnál, felragyogsz és elfogysz, repülsz és zuhansz újra és újra, a fájdalmad mázsás súlya hajlott vállaimra zúdítva, kapaszkodj, kérlek, könyörgök helyetted és érted, de te a karjaimtól várod, hogy elkapjanak újra és újra, és akkor elveszítelek, és akkor valami visszadob. Újra és újra. 

Nagyon szeretlek. Nagyon szeretsz.
Másként nem tudna így bántani a szereteted.

(Újra
és
újra.)