„…és leendő keresztapa!”

[[valaki keressen nekem egy normális képet felemás (cuki) zoknikról]]

Az este (és reggel), amikor *dobpergés, mert tuti, hogy nem hittétek volna, hogy ezen a blogon ilyen történet is fel fog bukkanni* Harry megszületett. AU, mert itt Harry nem otthon születik -- igazából évekkel ezelőtti ötlet ez is, akkor még ki sem mozdultak volna otthonról, de aztán ahogy most elkezdtem kiegészítgetni az akkori dolgokat, elszabadult a történet, és kellett bele valami kis csavar. :$

Teljesen idegen tőlem egyébként a téma, nyilván nem is ezen van a fókusz, de na, akkor is ez tulajdonképpen a lényege. :D Nagyon hosszú lett, és az az igazság, hogy amikor rádöbbentem, hogy milyen hosszú lesz, arra is rádöbbentem, hogy normális színvonalon ezt biztosan nem fogom megírni, mert túl sok idő lenne – szóval tekintsétek úgy, mint egy piszkozatot, az esetlen mondatokért bocsánatot kérek, de ez tipikusan az a történet, amit vagy ilyen formában mesélek el, vagy sehogy – és én szerettem volna elmesélni. :)

 

 

 

– Fura, régen utáltam a padlizsánosat… – nyammogja Lily jóízűen, miután megszaglászott, és elégedetten a szájába dobott egy újabb drazsét Bogoly Berti mindenízű keverékéből.

Sirius gyanakodva mered egy sárga bogyóra.

– Szerinted?

Lily megvonja a vállát.

– Sárkánypisi – tippeli.

Sirius fontolóra veszi az újfajta ízvilággal való megismerkedés lehetőségét, végül – griffendéles bátorság ide vagy oda – inkább úgy dönt, lemond róla.

– Betojás – kommentálja Lily, kikapja a drazsét Sirius ujjai közül, kettéharapja: – Citromtorta – állapítja meg. – Fincsi. Volt.

– Tudtad – duzzogja Sirius.

Lily vigyorog. Aztán fintorog:

– Lassan le kéne mosni. Az enyém már kezd húzódni.

Sirius megtapogatja a saját arcát. Ragad.

– Szerintem még maradhat.

Avokádós arcpakolást csináltak. James egy évekkel ezelőtt elcsent mugli tinimagazinjában találták a tippet, jót tesz a bőrnek, azt írták, szóval ők most megcsinálták. Szóval az arcuk most húzódik és ragad. És csábító zöld színben pompázik, mellesleg. A hajukat a fejük tetején kontyba fogták, Lily kontya balra, Siriusé jobbra fityeg, mugli rajzfilmfigurás póló van rajtuk és felemás zokni, mert Sirius mosogatás címén összepocsolta a konyhát, ezért pálcát vagy törlőrongyot ragadni mindketten lusták, úgyhogy minden egyes nasifordulókor belelépnek és zoknit cserélnek. Elárvult, tarka zoknivirágok nyílnak a nappali szőnyegén szanaszét szórva. Lilyn James alsónadrágja van, Siriuson Lily egyik kinyúlt, bolyhos, babalila mackója, a vádlijáig se ér, de pihepuha és csudamód kényelmes.

A kanapén punnyadnak, tévéznek és szépülnek.

És közben elszoruló torokkal, rendszeresen oda-oda pislogva ellenőrzik az asztalon álló, homokóra formájú üvegcsében kavargó mágikus köd színét és szintjét. Ha fehéren pihen a homokóra alján, azt jelenti, nincs veszély, de ha vörös gomolygással nyaldossa az üveg tetejét, pálcát kell rántani (vagy menekülni. Lilyvel most menekülnek, nem hősködnek, csak menekülnek, Sirius megígérte Jamesnek.), mert közel az ellenség. Hetek óta rózsaszínen pulzál a homokóra dereka táján. 

– Most jön! – fúródik Lily csontos könyöke figyelemfelkeltőn Sirius bordái közé. Sirius még reklamálni is elfelejt, minden figyelme a tévéképernyőre tapad.

Rocky Horror Picture Show-t néznek, videókazettán. A televíziót még Lily szüleitől kapták, mert tudták, hogy James rajong a mugli kütyükért, a vhs lejátszót James szerválta valahogyan és valahonnan, a részleteket Lily inkább nem akarta tudni (nem volt pedig nagyon kínos, a vásárláskor Remus is elkísérte), a kazettát pedig Remus anyukája ajándékozta Siriusnak, masnival átkötve, elegáns, virágmintás papírba csomagolva, „Szerintem tetszeni fog Neked. Köszönjük, hogy vagy Remusnak.” kísérőkártyával. A kártyát Sirius kitette az éjjeliszekrényre, a kazettát betették Jamesék lejátszójába, mikor pedig aztán Remus anyukája megérdeklődte, hogy eltalálta-e Sirius ízlését, Remus csak annyit sóhajtott: „Túlságosan is nagyon”.

Sirius ízlése pedig, ha labirintusként tekergő kerülőutakon is, de – mint az az utóbbi időben egyre nyilvánvalóbbá vált – meglepően gyakran találkozik Lily ízlésével, szóval Sirius és Lily azóta már betéve tudja az összes dalt, Remus és James pedig megígértették velük, hogy csak akkor nézik meg ezerötszázegyedszer a filmet, mikor ők hallótávolságon kívül vannak éppen. (A filmmel nincs bajuk. Siriusszal és Lilyvel se, nyilván, az énekhangjuk része a csomagnak, tudták, de… hát, azért ha nem feltétlenül muszáj, jobb őket nem hallani. Különösen duettben.)

„Touch-a touch-a touch-a touch me”, éneklik (képeznek hangokat a hangszálaikon) teli torokból, „I wanna be dirty”, meg még valamiket, amik csupán szövegfoszlányokban emlékeztetnek az eredeti dalra. Művészet ennyire hamisnak lenni.

– Újra! Újra! – követeli Sirius két és fél perc múlva. Lily visszatekeri, és előadják újra, még hamisabban, ami lehetetlennek tűnik, de ők ketten nem ismernek lehetetlent.

– Újra! Újra! – követeli Sirius megint.

– Nyomkodd te, én kimegyek pisilni – adja át Lily a távirányítót neki, miközben lassan-nehézkesen feltápászkodik.

– Már megint pisilned kell? – bámul rá Sirius megütközve.

– Már megint pisilned kell? – utánozza Lily. – Mindjárt beleállítom a sarkam a húgyhólyagodba, aztán megnézzük, hányszor kell pisilned. 

 – Ejnye Harry – gügyög Sirius Lily domborodó hasának –, vedd ki szépen a kis lábad jóanyád húgyhólyagjából...

– Nem hallgat rád – közli Lily gyors állapotfelmérés után, aztán elcsoszog a felemás zoknijában a földszinti fürdőszoba felé.

Sirius egyedül marad.

Sirius gyűlöl egyedül lenni, csak ő és a gondolatai (a félelmei), hiába a film, hiába a vaníliás-pekándiós-karamellás fagyi, amit rózsaszín műanyag babakanállal lapátol magába éppen, mert a színes műanyag babakanál szettben, amit Lily Harrynek vett, két rózsaszín is volt, szóval Siriusnak adta a pinkebbet (és képes volt a lakásban fellelhető összes normális kanalat eltüntetni), nem tudja nem a veszélyjelzőben kavargó füstöt nézni, nem tud nem Remusékra gondolni. Kémkedni küldték őket ma éjjel, csak ennyit tudnak róluk. Lily azt mondja, megéreznék, ha bajba kerülnének, és Sirius szeretné ezt elhinni neki, mert akkor Lily is jobban elhinné magának.

Nem tudja, mi fájt akkor és fáj mind a mai napig jobban. Elhibázta. Meg kellett volna ölnie a mocskot, aki Remusra küldte azt az átkot, de ő elhibázta. Remus a farkasreflexeknek hála félreugrott, és rántotta magával őt is fedezékbe, semmi bajom, próbálta visszafogni és nyugtatni, de ő lerázta magáról Remus vékony ujjait, és a menekülő féreg nyomába eredt. A sarkon túl tökéletes célpont volt, fekete folt a csillagfényes éjszakában, arra a fekete foltra szűkült be a világ, ahogy Sirius felemelte a pálcáját, de a fejében zúgott közben az a mondat is, amit Remus, James és Lily folyton hajtogatott: „mi nem vagyunk gyilkosok”. Csapdába futott. Remusnak kellett végül őt megmenteni, az akció teljes kudarc, és nem volt elég a fejmosás, az is nyilvánvalóvá vált, hogy soha többet nem engedik őt Remusszal közös bevetésre. Rá két hétre jött a Greyback-eset*. Elhibázta azt is.

Azóta nem bíztak rá komolyabb feladatot a Rendben. Hivatalosan azért, mert még nem áll készen rá, gyakorlatilag, Sirius tudja, azért, mert nem bíznak benne, hogy nem veszti el újra a fejét, hogy nem hibázza el újra, és hogy az a hiba nem lesz ezúttal végzetes valaki számára. James szerint az most a feladata, hogy Lilyvel vigyázzanak egymásra, de pár hónap múlva, mikor Lily már újra teljes erővel készen áll a harcra, vele mi lesz? Ő majd itt bébiszittert játszik, míg a többiek megmentik a világot? Megsajdul az oldala. Elhibázta, és az a seb örök emlékeztetőül megmarad.

Lily sokáig elmarad.

Sirius a veszélyjelzőre pillant, nincs változás, a köd rózsaszín és stagnál. Nem akar zavarni, szóval hezitál, de végül odaporoszkál a folyosó végi aprócska fürdőhöz. Nem kapcsol lámpát, ismerősebben mozog Jamesék otthonában, mint a sajátjukban.

– Minden rendben? – tudakolja óvatosan a csukott ajtótól.

– Igen – mondja odabentről Lily.

Aztán azt mondja:

– Nem.

Aztán nyílik az ajtó, és Lily azt mondja:

– Azt hiszem, jön Harry.

– Ki? Ja, Harry. HARRY?!

Lily bólogat.

– Harry.

– Harry? – Sirius a biztonság kedvéért Lily hasára mutat. Elvégre a Harry gyakori név, másik Harry is lehet. (Legyen másik Harry, legyen másik Harry…)

– Harry – mutat a hasára megerősítésként Lily, közben kitartóan bólogat, az arckifejezése nem látszik az avokádós maszk alatt, csak áll a parányi fürdőszoba küszöbén megszeppenten, felemás zokniban, csokifoltos, idétlen, elnyűtt pólóban és James alsónadrágjában, balra fityegő konttyal és hatalmas pocakkal, és szaporán bólogat.

– Harry... – Sirius igyekszik feldolgozni.

– Harry…

– Harry.

– Harry.

– Ágas! – Sirius felvisít. 

– Vegyél mély levegőt – javasolja Lily.

– Te vegyél mély levegőt! – ripakodik rá Sirius. A hangja hisztérikusan magas.

– Én már percek óta mély levegőket veszek! – torkolja le Lily.

Állnak szerencsétlenül a parányi fürdőszoba küszöbének két oldalán.

– Mit csináljak? – Sirius hangja most úgy hangzik, mint aki sírni fog.

– Nem tudom. – Lily hangja is úgy hangzik, mint aki sírni fog. Lehunyja a szemét, nyel egy nagyot, mély levegő, beszív, kifúj, gyerünk Lily, szedd össze magad. – Van… van fent az ágyon vagy valahol az ágy mellett egy füzet. Zöld. Rá van írva a nevem. Lehoznád? Addig én üzenek Jamesnek.

Ez jó terv. Sirius kettesével szedve a fokokat robog fel a rozoga lépcsőn. Nem sokat konyít a dologhoz, de azt sejti, hogy Harry nem fog pikk-pakk hirtelen csak úgy kipottyanni, vagyis van még idejük. Addigra itt lesz James és itt lesz az Enid nevű boszorkány is, őt csak hallomásból ismeri, de emberként és szakemberként is kivételes lehet, nagyon ott van a szeren, ezt mondta róla egyszer James, miután Enid sokadjára is türelmesen és részletesen megválaszolta minden aggódó és idegesítő kérdését. Itt lesznek mindketten és segítenek Lilynek és Harrynek. A lényeg, hogy pánikra semmi ok, nyugtatja magát Sirius, aztán rájön, hogy fölöslegesen markolássza a levegőt a kilincs után kutatva, mert a hálószoba ajtaja nincs is becsukva.

A füzetet az ágyon rögtön kiszúrja, jóval vastagabb, mint hitte (regény inkább, nem füzet), és már majdnem betelt, a párnáról félig lecsúszva, kinyitva hever, vagyis legutóbb James lapozgathatta. Lily gyöngybetűi, James macskakaparása, köztük pedig egy harmadik, idegen kéz határozott, enyhén dőlt betűi. Szóval így ír Enid, állapítja meg magában Sirius, és ez valamiért megnyugtatja. Becsukja és felkapja a füzetet, egyúttal felmarkol egy párnát is, hátha kell Lilynek.

Az utolsó három lépcsőfok van lefelé hátra, mikor ezüst derengést lát vibrálni a nappali ajtajában.

– Még kint vannak Remusszal – szólal meg a szobában Dorcas hangja. – Nem tudjuk őket elérni, de amint visszaérnek, azonnal zavarom is őt haza hozzátok. Alice is most szült egyébként, teljesen friss hír, szerintem te még nem is hallottad. Jól vannak mindketten. Vigyázzatok magatokra ti is!

– Hallottad? – fogadja Lily elkámpicsorodva Siriust. A kanapén fekszik, a hátát a karfának támasztva, a tévét kikapcsolta.

– Igen… – Sirius vigasztaló mosollyal próbálkozna, de csak aggodalmas szájhúzásra futja. A füzetet odaadja Lilynek, a párnát a dereka alá gyűri.

– Jó így?

– Igen. Köszönöm.

Van valami kétségbeejtő abban, hogy Lily még ezt is megköszöni. Sirius bekucorodik a kanapé végébe Lily felemás zoknijához, felhúzza a térdét, gondterhelten dörgöli az arcát. Csodálkozva mered utána a tenyerére ragadt zöld kulimászra.

– Az arcpakolás! – csak a homlokára (csap bele az avokádós mázba). Két pálcaintés, és az arcuk máris visszanyeri az eredeti színét.

Bárhogy is alakul az este, legalább megszépült arcbőrrel vágnak bele.

Lilynek enyhén remegnek az ujjai, ahogy kiszabadítja a füzet borítójának belső oldalára erősített pennát, megkeresi az utolsó teleírt oldalt (közben motyog valamit valami könyvjelzőről és Jamesről), aztán írni kezd. „Szerintem úton van Harry.”, ezt a négy szót írja le.

– Mikor szokott válaszolni? – érdeklődik Sirius.

– Azonnal. Általában. Ha van ideje. De gyorsan szokott mindig.

– Ismer titeket.

Lily kurtán-elesetten felnevet, aztán csak bűvölik tovább némán, feszült figyelemmel a füzetlapot. Távoli, visszhangzó sercegés hallatszik előbb, ezt követően aranylón felizzanak, majd tintafeketére hűlnek a friss sorok. Enid jó sokat írt megint. Lily magához húzza a füzetet, mohón olvas szemöldökráncolva, szemöldökfelvonva, újra szemöldökráncolva, végül már nem olvas, csak sírásra görbülő szemöldökkel bámulja a lapot.

– Na? – türelmetlenkedik Sirius.

– Be kell mennünk a Szent Mungóba** – motyogja sápadtan Lily.

– MI?

– Nem tud idejönni. Maradnia kell a Mungóban, mert… Nagyon rossz a helyzet állítólag, több támadás is volt – Lily itt megakad egy pillanatra, elhessegeti a gondolatot, hogy talán James és Remus…, aztán folytatja: –, maradnia kell egész éjszakára, szóval nem tud idejönni. Nem tud idejönni… Ha végképp nem akarok bemenni, tud küldeni valakit maga helyett reggelig, amíg nem ér ide, de…

– Arról szó sem lehet! – vág közbe hevesen Sirius. A füzetben látott féloldalas válaszai alapján határozottan megkedvelte Enidet.

Lily hasonló hévvel bólogat.

– Másról szó sem lehet. Nem… – Elcsuklik a hangja, a kezét ösztönösen a hasára simítja. – Nem bízom... Nem engedem… Bejössz velem, ha James nem ér addig haza?

– Ezt most komolyan kérdezed?

– Igen.

– Igen.

– Mi igen?

– Igen, megyek. Naná, hogy megyek.

– Köszönöm.

– Ezt nem kell megköszönnöd.

– De köszönöm.

– Nagyon félsz?

Lily hangosan nyel egyet. Visszanyeli a könnyeit, félszeg, fáradt mosoly kúszik az arcára helyettük.

– Nagyon – vallja be. – Nem így terveztük…

Sirius nem szól semmit, csak legördül a földre, és átváltozik. Vannak pillanatok, ezt Remus mellett megtanulta, amikor minden szónál többet ér Tapmancs megnyugtatóan puha bundája. Lily felkuncog, ahogy a nedves kutyaorr bökdösni kezdi a karját simogatásért kuncsorogva. Tapmancs rengetegsok szőre a feje tetején piros hajgumival összefogva, Lily, mint egy gondoskodó anya, szépen megigazgatja („Így ni, csini legyél nekem.”), itt-ott talál még némi arcpakolás maradékot a fekete szálak közé ragadva, azokat finoman kiszedegeti, aztán csak belefúrja az ujjait a tömött bundába, elmélázva cirógatja, fésülgeti.

– Kell majd állatka itthonra – mondja. – Harry is szeretni fogja.

Tapmancs vakkant egyet válaszul. Félrebillenti a fejét, aranysárga szemén zavar fut át, mintha nem pont ilyen hangot várt volna kijönni a torkán. Hátrálva megrázza magát (Lily combján landol egy adag kutyanyál – gépiesen letörli, ahogy James és Remus is szokta), és Sirius visszaváltozik.

– Kutyát ne – jelenti ki. – Féltékeny lennék.

– Oké, akkor eldőlt, kutya lesz – somolyog gonoszul Lily, aztán sóhajt egy nagyot, ahogy azok előtt a dolgok előtt szokás, amiken ha van kedvünk, ha nincs, muszáj túlesni. – Becsomagolnál? – kéri Siriust.

– Miket?

– Nem tudom. Tényleg nem tudom, szerintem most még te is jobban össze tudod szedni, hogy mire lehet szükség…

Sirius felerőltet egy magabiztos, féloldalas vigyort.

– Megoldom. Te maradj itt – paskolja meg bátorítón Lily vállát, és elviharzik. Aztán visszaszalad: – Te is… maradj csak szépen ott, oké? – mondja Harrynek.

Lily felnevet:

– Remélem, most hallgatni fog rád kivételesen.

 

Sirius csomagol. A szekrény aljában talált egy hátizsákot, az megteszi, pólókat gyűr be és nadrágokat, túl zaklatott ahhoz, hogy eldöntse, Lilyé vagy Jamesé, vagy hogy egyáltalán mi az, ami kelleni fog, az egyik polcon melltartók sorakoznak, azok Lilyé mind, az tuti, de Siriusnak fogalma sincs, hány melltartóra lehet szükség a Szent Mungóban egy éjszaka alatt. Gondol egyet, visszahajigál mindent a hátizsákból a szekrénybe, bezárja az ajtót, egy gyors bűbáj, megy az egész szekrény a hátizsák aljára. Ez jó módszer, Sirius felvidul. Gondolkodik az ágyon, de nem tudni, mekkora lesz a Mungóban a szoba, szóval csak a párnákat, takarókat és plédeket csomagolja el, bedobál pár könyvet, kártyát, társasjátékot, fényképeket és képeket a falról, mehet James kedvenc fotelje is, elfér. Talán mégis kéne az ágy is, vacakol, de gyors mérlegelés után úgy dönt, inkább hagyja. A szőnyeget azért beteszi. Irány a fürdőszoba, törölközők, fogkefe, fogkrém, fésű, Lily sminkcuccai, hátha sminkelni támad kedve, sampon és hajpakolás arra az esetre, ha a haját is megmosná. Behajít pár körömlakkot, azon ne múljon. Testápolót, arckrémet keres, két csomag betétet talál. Valami azt súgja, hogy azokra szükség lehet, úgy rendezi a táskában, hogy a hajlakkok fölött legyenek. Körbenéz odafent, nagyjából üres minden (az ágy marad. maradjon? marad…), rohan le a konyhába. A gyógyszeres szekrény teljes tartalma megy a táskába, bögrék és teljes étkészletek, víz, gyümölcslé, tea, nasik.

– Kész vagyok – pördül vissza a szobába. A szeme sarkából rögzít a tudata valami fekete foltot (az utcai ruhája…) az egyik fotel karfájára hányva, de nem tartozik a képzeletbeli listára, amire Lilynek szüksége lehet, szóval ignorálja.

 Lily kazettákat és lemezeket válogat, mennek a hátizsákba azok is, a magnó társaságában.

– Harry dolgait is betetted? – kérdezi Lily.

– Hol voltak?

– A felső polcon a szekrényben.

– Akkor be – bólint Sirius.

Normál körülmények között Lily ellenőrizné, most csak bólint egyet.

– Üzenek megint Jamesnek, aztán… indulunk, jó? – Pálcát húz, egy kecses suhintás, és már kezdi is: – Bemegyünk a Mungóba…

– Nincs baj – kotyog bele Sirius.

– Nincs baj, de Enid nem tud ma jönni, szóval ezért megyünk mi. Gyere oda. Siess. – Rövid szünet, aztán egészen halkan hozzáteszi: – Nagyon kellenél most.

Eltáncol az őzsuta patrónus.

Sirius félvállra dobja a hátizsákot.

– Induljunk?

– Induljunk – sóhajtja Lily.

Indulnak.

Indulnának.

A házat védő bűbájokat gondosan lezárták, most a kertben állnak és indulnának.

– Nem tudok Harryvel hoppanálni – szögezi le gyorsan Lily.

– Tudom – mondja Sirius. – Kóbor Grimbusz?

Lily szemforgat.

– Kirázza belőlem Harryt. Hívjunk mugli taxit?

– Az mikorra ér oda?

– Fogalmam sincs. Órák múlva.

Körbenéznek a kertben, mögöttük ott parkol Sirius motorja. Összenéznek. Aztán újra a motorra.

 Lily a kontya tövét vakarja.

– Ha én ülök előre, akkor én is vezetek?

– Ühüm – hümmög Sirius.

– Végül is… – Lily vállat von. – Nem lehet olyan nehéz. Elvégre te is megtanultad.

– Na, erre még visszatérünk – vágja rá önérzetesen Sirius, de civódás helyett inkább fájó szívvel nekilát, hogy megbűvölje a motor ülését: picit szélesebb lesz és jóval puhább. – Szerinted?

– Megpróbálom.

Lily megpróbálja. Mindketten tudják, hogy nem fog sikerülni, mindketten tudják, hogy nem ez a megoldás, de Lily azért megpróbálja, Siriusba kapaszkodik, a bal lábán egyensúlyoz, a jobb lába úgy tíz centivel a föld felett lebeg, vagyis már csak úgy nagyjából szűk egy méternyire kéne megemelnie, hogy az ülésen átvethesse.

Szellő hasít a mozdulatlan, fülledt nyári estbe, fény villan, fehér csík csupán, aztán a házuk előtt megáll. Mugli kisbuszra hasonlít leginkább, de ragyogó hószín, oldalán egy ábra: keresztbe tett lábszárcsont és varázspálca.  

Nyílik az ajtó, kövérkés, idős boszorkány tipeg elő.

– Lily Potter? – A hangjából és döbbent pillantásából süt, hogy szíve szerint ez a kérdés inkább így hangzott volna: Lily Potter, maga mégis mit művel?

Nem érkezik válasz, megfagy a levegő. A citruszöld taláros boszorkány beszél tovább, bemutatkozik, Sirius nem figyel a nevére, az apró kis rándulásból, ahogy megfeszülnek Lily vonásai, tudja, hogy nem ismeri. A pálcájukat markolják mindketten.

Csendes, nyugodt az este. Túl csendes is talán, gyászos hallgatássá mélyíti a csendet a tücsökdal hiány.

Az ősz boszorkány a kapu előtt áll, nem lép közelebb, csak egy sebtében letépett rackás szélű fecnit nyújt feléjük a kerítés fölött. Sirius veszi el tőle. Futó pillantást vet a papírra rótt pár sorra, mielőtt odaadja Lilynek: a határozott, enyhén dőlt betűk ismerősek, Sirius szíve nagyot dobban, mintha a gyanú súlya zuhanna le róla, de a feszült bizalmatlanság Lily tekintetében meg sem rezzen.

– Keresd elő a füzetet – kéri Siriust, miután átfutja az üzenetet. A pillantása azonnal visszatalál a kapuban ácsorgó idegenre és rátapad ridegen, az ujjai határozottan szorítják a pálcáját. Ez most nem az a Lily, aki pár hete még arról győzködte Siriust, hogy „mi nem vagyunk gyilkosok”. – Elvileg ott is írt azóta – teszi hozzá, aztán biccent Siriusnak, hogy ő nyissa ki, ő olvassa, ha van mit olvasni.

Sirius ujjai közt előbb megcsúsznak, aztán összetapadnak a lapok.

– Írt – mondja megkönnyebbülten, mikor végre megtalálja a megfelelő oldalt. – Azt írja, hogy ideküld egy Margaret nevű gyógyítót, aki majd bekísér a Mungóba. Azt is írja, hogy megbízhatsz benne, de tudja, hogy úgyse fogsz. Próbáld azért nem kapásból megátkozni, azt kéri. Aztán kérdezi, hogy minden rendben van-e, mert nem válaszolsz.

Lily figyelme végre elszakad a Margaret nevű boszorkányról, belepislog a füzetbe, mintha még Sirius szavainak se hinne, aztán hirtelen nevetéssel pukkad ki belőle a feszültség. Margaret türelmesen vár. Lily fáradtan dől a motornak, miután kineveti magát.

– Bocsánat ezért, csak…

– Semmi baj, megértem – szakítja félbe a bocsánatkérést Margaret. – Enid leghamarabb holnap reggel tudna jönni, bár ezt már biztosan tudja. – Lily bólint, Margaret folytatja: – Szeretné, hogy megnézzük, várhatunk-e esetleg addig?

Lily hezitál. Jamesre gondol most, Sirius tudja. Átfogja bátorítón a vállát.

– Mit szeretnél?

Lily megrázza a fejét, kiszabadul a kontyából egy tincs, az orra előtt hintázik. Durcás bandzsítással figyeli.

– Nem tudom. – Félresimítja a haját. – Nem akarom, hogy egy idegen pálcát szegezzen Harryre, de ha mégsem kell bemenni… Nem tudom. Ne – mondja végül hangosan. – Menjünk. Megírom gyorsan Enidnek, hogy megyünk, aztán induljunk.

– Rendben. – Van valami megnyugtató Margaret megértésében. – Mr Potter – mondja aztán fura hangsúllyal, mintha itt lévő személyhez szólna, miközben Siriust tereli tyúkanyóként a csillogóan fehér jármű felé. Lily és Sirius azért reflexből rávágják kórusban, hogy nincs itt, majd jön, remélhetőleg.

Zavart csend.

Aztán kórusban kezdenek el tiltakozni is, ja nem, hogy ő?, nem, ő, ő csak barát (és leendő keresztapa, húzza ki magát büszkén Sirius), ő nem Mr Potter, nagyon nem az.

– Barát – mondja úgy hetedszer Lily. („és leendő keresztapa”, teszi hozzá Sirius, és húzza ki még büszkébben magát) – Sirius Black – mutatja be.

– Örvendek – mosolyog Margaret. Kezet ráznak gyorsan.

A kisbusz belseje olyan, mint egy ízlésesen berendezett kis lakás: van mosdó és konyha a hosszabb utakra, könyvektől roskadozó polcok (Sirius gyorsan átfutja a címeket, a legtöbb gyógyítással kapcsolatos, de akadnak mesekönyvek és verseskötetek is), makulátlan, baldachinos ágy, középen pufi párnás kanapé és fotelek. A kanapét választják, Sirius a szeme sarkából látja, hogy Margaret az utcát kémleli, míg ők odabent kényelmesen elhelyezkednek.

– Megvan minden, indulhatunk? – kérdezi tőlük aztán.

Lily nem felel. Nincs meg minden, nagyon nincs, egy darab James Potter hiányzik még innen.

– Várjunk. Meg… megnézné mégis, hogy… – a hasára mutat.

– Persze – bólint Margaret. – Csak üljön így nyugodtan, és ha enyhe bizsergésen kívül bármi mást is érez, azonnal szóljon, rendben?  – Korát meghazudtoló könnyedséggel guggol Lily elé, pálcát húz, hársfának tűnik, egy-két centire közelíti meg Lily hasát, mielőtt finom kilengésbe kezd, jobbra és balra, le és fel, majd egy félkörívet ír le, mint az óra mutatója. Sirius döbbenten figyeli. Az ilyen pillanatokban ébred rá igazán, hogy a mágiának csupán egy töredékét ismeri.   

– Kész is vagyunk – mosolyog bátorítón Margaret. – Kora reggelt mondanék, de persze ez még függhet egy s mástól. A biztonság kedvéért azt javaslom, hogy induljunk. Így is több időt töltöttünk a kelleténél odakint… – teszi halkan hozzá.

 

Szalad a táj az ablak előtt, ők mégis tökéletes mozdulatlanságban ülnek, a kocsi olyan simán siklik a kátyús aszfalton, mintha pihe-puha felhők fölött repülne.

– Lily Potter? – szólal meg grimaszolva Sirius. – Miért csináltál te magadból Pottert, Evans?

– Így egyértelműbb, hogy egy család vagyunk – feleli gondolkodás nélkül Lily.

– Hát, nem tudom – töpreng el Sirius. – Szerintem ezzel feladtál magadból valamit azért, hogy egyértelműbben egy családnak tűnjetek, míg James ezt nem tette meg. Ugyanezzel az erővel lehetett volna ő Evans.

– Hülyén hangzott volna.

– Akkor Potterevans – erősködik Sirius. – Evanspotter. Evatter. Povens.

– Ne fárassz már – bámul maga elé üresen Lily. – Most nincs ehhez kedvem.

– Mindennél jobban szeretném most magam Jamesre cserélni, de ez meghaladja még az én képességeimet is. 

– Tudom. Bocsi. – Aggasztó, hogy Lily még Sirius képességeit sem kommentálja.

James tudná, hogyan vidítsa őt fel, hogy terelje el a figyelmét, hogy nyugtassa, hogy vigasztalja. Sirius nem tudja.

– Hogy érzed magad? – Hülye kérdés, ezt még Sirius is tudja, de fogalma sincs, mit szokás ilyenkor kérdezni, a hallgatást pedig kötelessége megtörni, mert ez most az a csend, amivel Lilyt nem szabad magára hagyni.

– Szerinted? – Tényleg nagyon hülye kérdés volt, Lily hangsúlya egyértelműen tudatja.

– De… Milyen? Fáj?

– Nem. Még. – Lily végre felnéz. Melegség csillan a szemében, első, izgatott hajnali fénysugár, halvány mosoly játszik az ajkain szégyenlős-puhán. – Nem tudom leírni, egyelőre inkább csak azt érzem időnként, hogy készülődik valami odabent. Nagyon fura lesz őt látni... – Szomorkássá hervad a mosolya, de a melegség a tekintetében megmarad. – Bárcsak itt lennének a szüleim. És James szülei. Bárcsak láthatnák ők is…

Annyi meg nem érdemelt igazságtalanság van az életben, Sirius erre az első, Remus mellett átvirrasztott holdtölte utáni napon döbbent rá igazán, és csak állják és gyűjtik a pofonokat azóta is, de az, hogy Harry nagyszülők nélkül születik, és hogy milyen kegyetlenül gyorsan történt minden, azt lehetetlen felfogni is.

– Nagyölelés? – tárja ki a karjait, mert Tapmanccsá változni most nem tud.

Lily közelebb hajol hozzá, és megszimatolja.

– Megizzadtál – állapítja meg. – Tök büdi vagy.

– Te is – közli a tényeket hasonló tapintattal Sirius is.

Lily megszagolja magát, beismerőn fintorog, aztán sután belearaszol Sirius esetlen ölelésébe.

– Tettél be tusfürdőt, ugye?

– Naná.

– Melyiket?

– Mindet.

– James biztos elfelejtette volna…

– Látod, milyen jó, hogy itt vagyok?

 

A váróterem zsivaja fülsértő a csendes út után. Békeidőben főleg balul elsült bűbájok és rosszindulatú tréfák mellékhatásaitól hangos az előcsarnok, állathangok, halandzsa gajdolások – most tompa nyöszörgések, elhaló nyögések és fájdalmas jajgatások. Zokogás, gyász, vértől átázott kötések. Időről időre felüvölt valaki. Két vértől csatakos varázsló támogat egy harmadikat, akinek hiányzik az egyik lába. És a karja. És felismerhetetlen masszává roncsolódott a fél arca. Sirius úgy fordul, hogy Lily ne lássa. Szédülni kezd, hasogat az oldala és zsong a feje, Lily belekarol, hogy ne sodorja el őket egymástól se az emlékek, se a tömeg.

– Várjanak itt, mindjárt visszajövök – utasítja őket Margaret, és elindul a csarnok túlsó vége felé a széksorok között.

– Utálom ezt a helyet – dörmög Sirius.

– Én is – biccent Lily.

– Le akarsz ülni?

– Nem.

A bejáratnál, a falhoz húzódva állnak és várnak. Sirius Margaret szigorú kontyát figyeli, fel-felbukkan a tömegben, aztán hirtelen éles jobbkanyart vesz, mintha ismerőst pillantott volna meg. Sirius tekintete követi az irányt, több gyógyító boszorkányt és varázslót is lát, gondterhelten járkálnak és jegyzetelnek az ellátásra váró betegek között, szelektálva a súlyosabb eseteket. Kivéve egyet. Egy feltűnően alacsony, törékeny kis boszorkány a nyakát nyújtogatva igyekszik belátni a teljes várótermet. Talár helyett citruszöld pólót és nadrágot visel, mellkasán a többiekhez hasonlóan ott díszeleg a Szent Mungó jelvénye – több, szivárványszínekben pompázó kitűző ölelésében.

Összetalálkozik a tekintetük – vagy mégsem, jön rá Sirius, az apró boszorkány nem őt, hanem Lilyt nézi. Széles mosoly ragyog fel az arcán, szökellgetve próbál átintegetni a sokaság fölött:

– Maradj ott! – formázzák némán az ajkai, a mellkasára mutat, aztán feléjük újra, ujjaival lépegető lábacskákat utánozva: – Megyek!

– Ő az? – kérdez rá tökfölöslegesen Sirius.

– Igen. – Lily vigyorog, mint a tejbetök. Zavarbaejtően emlékeztet ezzel a vigyorral Jamesre.

– Nagyon kis pici.

– Nem a méret a lényeg.

– Az biztos – ismeri el Sirius.

Enid macskaügyességgel szlalomoz át a tömegen, már csak néhány méterre van tőlük, mikor Margaret előtte terem. Pár gyors szót vált vele, közben oda-oda pillant és integet Lilynek. Közelről még kisebbnek és még soványabbnak látszik.

– Sajnálom, nem tudtam másként megoldani – öleli magához óvatosan Lilyt köszönés helyett, amint hozzájuk ér végre. Kellemes, erős zengésű hangja van. Megnyugtató. – Sejtettem, hogy türelmetlen lesz a fiatalember, de hogy pont ma estére kellett időzítenie…

– De nincs túl hamar, ugye? – kapja fel a fejét aggódva Lily. Eddig ez eszébe sem jutott.

– Dehogyis, nyugi, ennyi bőven belefér. – Enid megszorítja Lily kezét. – Minden rendben lesz, úgy, ahogy megbeszéltük… Hol van James? – pislog értetlenkedve körbe. Hatalmas, kék szemei vannak, okos tekintetében kiölhetetlennek tűnő, játékos fény csillog. Sirius megtippelni sem tudná a korát, rövid, barna hajának hullámaiban ősz szálak kócolódnak itt-ott, arcbőrén megférnek együtt a mosolyráncok, kezdődő szarkalábak, fáradságbarázdák és kamaszkori pattanáshegek. A kezeit nézi, hátha az elárul valamit róla, de a fakó, fehér bőr kortalan-puhán simul a vékonyka ujjakra. Pár napos macskakarmolás nyoma fut végig madárcsontú kézfején.

– Máshol… kellett lennie ma este – mondja Lily, és Enid értő biccentését látva Sirius fejében még az is megfordul, hogy tud a Rendről. – Üzentünk neki, hogy jöjjön majd ide. Többet nem tudok.

– Ide nem hozták be – igyekszik megnyugtatni őt Enid –, nincs a sérültek között, arról tudnék.

Lily mosolyogni próbál, el is jut egy satnya kis félmosolyig.

– Ő itt Sirius – mutat Siriusra. – Ő lesz Harry keresztapja.

– Gratulálok! – Enid kezet nyújt Siriusnak (és most Sirius vigyorog úgy, mint a tejbetök, mert végre valaki, aki elismeri, hogy mekkora dolog is a keresztapai szerep, és gratulál hozzá neki), és el sem engedi: – Gyertek velem – indul el jobbján Siriusszal, balján Lilyvel az előcsarnokból nyíló egyik félreesőbb folyosó felé.

– Szívből sajnálom, hogy így történt – csacsogja közben –, de kész bolondokháza, ami az utóbbi napokban itt megy, és egyre csak rosszabb lesz. Tegnap még muglikat is elláttunk, aztán persze törölni kellett az emlékeiket. Azt nagyon nem szeretem… Mindjárt ott vagyunk, itt lesz jobbra – kanyarodnak rá egy szűkebb folyosóra, a falakról elfogynak a híres gyógyítók portréi, egyetlen, embernagyságú festményalak, egy büszke tartású, szőke boszorkány képmása figyeli őket csupán a szemben lévő falon. – Öt szobánk van, mind ugyanolyan, én a hármasat ajánlom, egyrészt mert Harryvel hárman lesztek, másrészt mert a hármas a szerencseszámom.

Megállnak a festménnyel szemben, Althea Sigewif, hirdeti mellette a felirat, a boszorkányanyák védelmezője.  

– Ő Lily – mutatja be őket Althea képének Enid. – Ő pedig Sirius. Nem ő az apuka, ő majd később érkezik, Jamesnek hívják, James Potternek. Csak engedd be őt, nem kell szólnod nekem.

– Szerintem jön majd vele Remus is… – jegyzi meg Sirius.

Enid nem kérdezi, ki az a Remus, csak gyorsan hozzáteszi:

– Engedd be Remust is.

A festményalak bólint, majd elegáns, invitáló kézmozdulat kíséretében kihúzódik a keret szélére. Páncélt visel a köpenye alatt.

– Lépjetek be. Bátran – noszogatja őket Enid.

– Te mész előre – löki maga elé Siriust csaliként Lily. Az érzés hasonló ahhoz, ahogy a kilenc és háromnegyedik vágányt közelítették meg annak idején, Sirius a festménybe lépve ösztönösen lehunyja a szemét. Mikor kinyitja újra, már egy másik, színes léggömbökként lebegő vidám lámpásokkal kivilágított folyosón áll, az illattól pedig, ami megcsapja az orrát, önkéntelenül is elmosolyodik: tisztaság, hintőpor, levendula és egy csipet marcipán talán, diszkréten édes és simogatóan finom.

– Jó lesz akkor a hármas – hallja maga mellett ismét Enid hangját –, vagy megnézed azért a többit is? Tényleg ugyanolyan mind, az ötös kisebb valamivel.

– Jó lesz… ez. – Lilynek leesik az álla, ahogy benyit a hármas számot viselő szobába. Sirius bekukucskál a válla felett. Az ő álla is leesik. 

A szoba illatos és otthonos, tökéletes arányban keverednek a vidám, meleg és a megnyugtató pasztellszínek. Az ágy a szoba közepén hatalmas és hívogatóan puha, a fejvéget a plafonból lenyúló erős baldachinszárnyak ölelik át, körülötte szétszórva fotelek és székek, olyanok, amikhez foghatót Sirius még sohasem látott, van köztük olyan, amelyiket mintha felhőkből faragták volna, egy rágógumirózsaszín konkrétan felfújt rágógumira hasonlít, benne színes cukorkákra hajazó masszírozógömbök bukdácsolnak egymáson, van, amelyik emberi erővel ránézésre is megmozdíthatatlan, míg egy másik, pufók párnás magától ringatózik szelíden. Ízlésesen bohókás a szőnyeg és a függönyök, az asztalon egy csokor mosolygó virág, polcok és szekrények sorakoznak megpakolva mindennel, amire szükségük lehet. De a kedvencük a medence a szoba túlsó végében: a partján fehér, széthordhatatlan mágikus homok, a kristálytiszta víz puha mohával benőtt, sziklának látszó falról lefutó vízesésből csobog.

– A mennyezeten és az ablakokból nyíló kilátáson változtathattok – magyarázza Enid, felkap az asztalról két színes könyvféleséget, az egyiket Lily, a másikat Sirius kezébe nyomja. Leginkább talán fényképalbumnak látszanak, minden oldalukra egyetlen kép jut: tájképek, címmel ellátva.

– Csak érintsétek meg hosszan, amelyiket szeretnétek.

Sirius egy „kívánj a csillagoktól” címre keresztelt képre nyomja az ujjait, Lily első választása a „téli csodaország, este”-re esik: andalító félhomály borul a szobára, ahogy elsötétül a plafon, láthatatlan kéz szórja tele ragyogó csillagokkal az éjszakai eget, egy-egy közülük időről időre ezüstös csóvát húzva maga után hullik le feléjük, és foszlik tündöklő mágiaszikrákká. Az ablakon túl holdfényben tündöklő fehérség, ameddig csak a szem ellát, hópelyhek járnak kergetőző táncot, vastag hótakaró alatt roskadoznak dundi fenyőágak, a hóbuckák közül egy répaorrú hóember mosolyog rájuk.

– Ez az én újításom volt – árulja el büszkén Enid. – Általában olyanok szoktak itt szülni, akik eleve valami más sérüléssel kerülnek hozzánk be, de aztán sokan közülük visszajönnek a második, harmadik babával, egészségesen is...

Lily közben lapoz: odakint a fenyők lerázzák magukról a havat, a fehérségből dús, üdezöld aljnövényzet sarjad, erős fatörzsek szöknek a magasba, piros bogyók mosolyognak kócos bokrokról, mágiavirágok bontanak bimbót. A távolban egy őzcsalád legel, az ablakkereten mókus kapaszkodik fel.

– Tudsz nekünk ilyet csinálni otthonra? – ámuldozik kitartóan Sirius.

Enid felnevet – abban a pillanatban a zsebébe csúsztatott kis notesz sípolni kell. Fáradt sóhajtással nyitja ki, fejcsóválva mondja: – A hatodik hasi sérüléses boszorkány csak ma. Bolond ez a világ… Mennem kell, sietek vissza, ahogy csak tudok. Ha kellenék közben, írj. Addig rendezkedjetek be, érezzétek otthon magatokat!

Sirius és Lily lerúgják a cipőjüket, végigdőlnek az ágyon, maguk elé húzzák a fényképes könyveket, és gyermeki izgatottsággal összenéznek:

– Mindet ki kell próbálnunk!

 

James rohan.

Remus James után rohan.

– Várj már, várj már meg!

James nem válaszol és nem vár.

– London nem arra van, és gyalog egyébként sem érsz oda…

James megtorpan, gondol egyet, a másik irányba rohan. Remus elkapja, és megrázza finoman, hátha magához tér.

– Merre… merre van? – kapkod James levegő után, közben a nyakát ide-oda nyújtogatva kémlel körbe, hátha feltűnik valahol az égen egy „London arra!” nyíl.

– Északra, de… nem, az még mindig nyugat, de… JAMES POTTER, hallgass már végig! – James a helyben futást gyakorolja Remus karjai között, de legalább ránéz Remusra, a tekintetében felcsillanni látszik némi józanész foszlány is, szóval Remus folytatja, szépen, tagoltan magyarázva: – Nem kell futnod, varázslók vagyunk, tudunk hoppanálni. Csak maradj nyugton, és fogd meg a kezem. Odamegyünk. Most azonnal. Nem kell futnod. Rendben?

James bólogat.

Remus jól ismeri a Szent Mungo Varázsnyavalya- és Ragálykúráló Ispotály környékét – túl sokszor fordultak meg Siriusszal az utóbbi időben itt. Pontosan érkeznek egy félreeső, kivilágítatlan kapualjba.

– Jobbra lesz majd a sarok után – mondja Remus, de James már rohan is balra. Remus a pólója nyakánál visszahúzva igazítja őt útba.

– Lily Evans! – lihegi James, ahogy lendületből bezuhan az információs asztalnál tekergő sor elejére, elegánsan kiütve onnan egy, a keze helyén rákollókkal küzdő varázslót. Remus sűrű bocsánatkérések közepette felsegíti.

– Sajnálom, nincs ilyen nevű betegünk – közli egykedvűen az asztalnál ülő girhes boszorkány, fintorogva-csücsörítve pillant fel a papírjaiból Jamesre, mintha valami savanyút szopogatna éppen. Vagy csak ennyire beesett az arca. Nehéz eldönteni.

– Nem beteg – siet Remus ezúttal James segítségére. Átveszi a szót és megfogja Jamest, mielőtt elájulna. – Babát vár. – Aztán eszébe jut: – Nem Evans. Potter.

A savanyú boszorkány türelmetlenül felcsattan:

– Most akkor kit is keresnek pontosan?

Remus a jobb kezével befogja James száját, a ballal igyekszik őt az asztaltól, pontosabban az asztalnál ülő boszorkánytól minél távolabb tartani.

– Lily Potter – mondja a legszelídebb hangján. Van a nyugalmában valami megalázóan fölényes. – Nem beteg, nem érte baleset. Várandós.

A boszorkány előhúz az előtte heverő paksaméta aljáról egy üres pergament – azazhogy nem teljesen üreset, veszi észre Remus, egyetlen név szerepel a tetején rajta.

– Végig a folyosón, majd a festmény beengedi magukat. Hármas számú szoba. Következő!

Morgolódva-szitkozódva ugranak félre a várakozó boszorkányok és varázslók az útból, ahogy James átrobog közöttük.

– Lily Potterhez jöttünk! – fékez le Althea Sigewif festménye előtt.

– James és Remus? – kérdezi barátságosan a festményalak. James és Remus megszeppenten bólintanak. – Lily és Sirius már nagyon vár titeket. Balra a második szobában lesznek. Gyertek – invitálja be őket. Remus nem tudja, hatalmába állhat-e ilyesmi egyáltalán egy festménynek, de biztos benne, hogy ez az alak képes lenne ölni, ha a lezárt folyosóra illetéktelenek próbálnának belépni.

A szobaajtóhoz érve épp készül Jamest figyelmeztetni, hogy illene azért mégiscsak kopogni, mikor James benyit.

– ITT VAGYOK, LILY! – kiáltja, aztán csak lóg a kilincsen zihálva. Az első, amit meglát, Enid háta: egy ágyon fekvő alak mellett áll, ebből a szögből deréktól felfelé Enid pont kitakarja, deréktól lefelé Lily lila mackója van rajta, de egyértelműen nem Lily van benne, mert szőrösebb a lába.

James zavartan pislog körbe a szobában.

Tündöklő kék ég alatt pillangók táncolnak mesekönyvből előlépett pufók bárányfelhők alatt, az ablakon túl ragyog a nap, végtelen tenger hullámhabjai nyaldosnak kagylókkal és tengericsillagokkal teliszórt homokos partokat. Az ágyat nézi újra, Enid arrébb lépett azóta, így már – bár vádliról is azonnal beazonosította – teljesen biztos, hogy Siriust látja (Sirius sápadt), Sirius feje alatt pedig az ott az ő otthoni párnája. Takarója. A ruhásszekrényük a falnál, a posztereik és fényképeik a falakon, az asztalon az ott az ő bögréje, egy mosolygó virágcsokor mellett pedig azok ott az ő csálé szobanövényeik. Az asztal alatt ott a kopott otthoni szőnyeg. És ott az ő kedvenc, leharcolt fotelje is, és az ő kedvenc és egyetlen és legcsodásabb Lilyje ül benne, és integet neki. 

Csak néznek egymásra, nem beszélnek, James Lily elé térdel, kézszorítás, puszik a szájára, puszik a hasára. Újabb adag puszik. Lily ragyog. A harmadik puszikör után James kérdőn Siriusra mutat.

– Pánikroham – újságolja derűsen Lily. – Nem tudtuk, mikor értek ide, szóval elkezdtük őt gyorstalpalóval felkészíteni arra az esetre, ha ő maradt volna végig mellettem. Maradni akart egyébként, meg egész jókat is kérdezett, komolyan – fordul Remushoz – meglepett, hogy ennyire nyitott meg normális is tud lenni, csak aztán… rosszul lett. Elég durva pánikroham volt.

– Az egyik legdurvább, amivel valaha találkoztam – bólogat helyeslőn Enid, közben még mindig Siriust pesztrálja. – Pedig láttam már elég sokat.

– De te hogy vagy? – James Lily ujjait szorongatja, cirógatja, hajtogatja.

– Hát, megijedtem. Elég ijesztő volt. Lesápadt, remegett, folyt róla a víz, fulladt, félrevert a szíve…

– Úgy értem… – szakítja félbe James, és Lily hasára simítja a tenyerét. – Te és Harry hogy vagytok?

– Ja! Jól. Jól. Szépen rendben alakul minden, ugye Enid? – kér megerősítést vidáman.

Enid bólint, aztán azért hozzáteszi:

– Még az elején vagyunk. De szépen rendben alakul minden, igen – erősíti meg Lily szavait mosolyogva.

Remus tanácstalanul álldogál. Semmi keresnivalója itt.

– Remus? – görcsbe rándul a gyomra, mikor Enid megszólítja. – Fel kell mennem. Ezt – nyom a kezébe egy bájitalos üvegcsét – megitatnád Siriusszal úgy tíz-tizenöt perc múlva?

– Már jól vagyok – kotyog bele Sirius.

– Leszel, ha még ezt is megiszod.

– Igenis. – Hangzik az engedelmes felelet.

Enid visszapördül Remushoz:

– Megneveltem neked – közli büszke mosollyal, aztán elsiet. Tündérszerű a mozgása, egyszerre magabiztos és esetlenül bájos. Sirius bárgyú vigyorral integet utána, Enid visszaint az ajtóból neki.

– Van okom féltékenynek lenni? – csüccsen le mellé Remus az ágyra.

Siriusnak megkomolyodik a mosolya:

– Vannak még jó emberek ezen a világon, Remus – mondja úgy, mintha ez valami hatalmas nagy felfedezés lenne. Talán az is. Végigméri Remust, sérüléseket keresve. – Nem esett bajotok?

Remus megrázza a fejét.

– Téves riasztás volt. Vagy szándékosan cseleztek ki minket, ugyanaz. Veletek mi volt?

– Huhh – szusszan Sirius, mint aki nem is tudja, hol kezdje. – Sok minden. Nagyon sok minden. Majd elmesélem. Én csomagoltam be – mutat elégedetten körbe, aztán megállapodik a pillantása Lily és James összebújva sutyorgó párosán: – Vigyáztunk egymásra Ágas, ahogy kérted!

– Köszönöm. – James bambiszemeiben aranylóan meleg, hálás fény ragyog, aztán fordul is vissza Lilyhez és Harryhez.

Sirius kikecmereg az ágyból. A szekrényhez lép, James ruhái közt matat, egyszerű fekete pólót húz elő és farmert.

– Lezuhanyzom – mondja Remusnak.

– De… – Remus meglötyögteti a kezében tartott bájitalt.

– Majd utána. Jössz velem?

Sirius zavarbaejtő természetességgel mozog a szülőszobában, ahogy zavarbaejtő a fürdőszoba tisztasága is. Teljes nyugalommal hajigálja le a földre a ruháit (Lily ruháit), Remus szedegeti fel utána, összehajtja, a falba süllyesztett padra teszi, aztán helyet foglal mellettük. A pad valamilyen kőből készülhetett (márvány vagy gránit, Remus soha nem tudta a kettőt megkülönböztetni), mégis kényelmes és kellemesen meleg. A földet nézi szemérmesen, illetlennek érzi itt, ezen a helyen is Siriust bámulni, de végül csak nem bír ellenállni. Felkuncog, ahogy meglátja az óriási, esőfelhőt formázó zuhanyrózsát Sirius feje fölött, és a teste körül keringő opálos szappanbuborékokat, amik tapintatosan kitakarják előle a kényesebb testrészeket.

– Min nevetsz?

– Jól áll a bubibugyi.

– Mi? – Sirius végignéz magán, úgy csodálkozik rá a lebegő kis gömbökre, mintha eddig fel sem tűntek volna neki. Megpöcköli őket, azok makacsul visszatérnek.

– Ezek mik? – kacag fel ő is.

– Nem tudom. Talán arra az esetre, ha valakinek segítség vagy felügyelet kell zuhanyzás közben. Nem tudom.

– A cicimet is takarják – állapítja meg Sirius, előbb csábítóan riszálja, aztán kacér pózba vágja magát.

Remusnak lehervad a mosolya.

– A sebhelyedet nem… – mondja. – Zárd el a vizet – kéri Siriust, odalép hozzá, törölközőbe burkolja. Sirius csókot lopna tőle, Remus nem hagyja.

– Mi a baj?

– Ne itt.

– James is csókolgatja Lilyt.

– Az más.

– Miért?

Nekik joguk van itt lenni, mondaná Remus, de ez csak az igazság egyik fele. Az a fele, amit Sirius, aki bőven megelégszik azzal, hogy keresztapa lehet, úgysem értene, úgyhogy a másik felét mondja ki:

– Egy olyannak, mint amilyen én vagyok, nincs joga itt lenni.

Fájdalomfelhőktől komorul el Sirius tekintete.

– Meg kellett volna ölnöm. Ott volt a lehetőség. Gyorsabbnak kellett volna lennem.

– Nem változtatott volna semmin.

– Én jobban érezném magam.

– Én nem – sóhajtja halkan Remus. Segít Siriusnak felöltözni, hajat szárítani, a bájitalt meginni. Nem szorul már segítségre, de a sérülése óta beszivárogtak a hétköznapjaikba ezek az apró mozdulatok és gesztusok. Remus hálás, hogy visszaadhat valamit abból a törődésből, amit évek óta kap tőle a holdtölték után, Sirius pedig nem akarja ezt elvenni tőle, szóval tűri és engedi. És valahol talán élvezi ő is a gyerekkorából kimaradt gondoskodást.

Lily és James összenőve gubbasztanak ugyanott, ugyanúgy, ahogy hagyták őket. Sirius megindul feléjük, de Remus visszahúzza:

– Hagyjuk őket kettesben – javasolja, kézen fogja Siriust, kisétálnak a folyosóra. – Felmegyünk teázni?

– Van itt is konyha – mutat Sirius az egyik ajtóra.

– Szeretnék felmenni – mondja Remus, és Sirius nem vitatkozik. A nyugtatók hatása lehet.

 

A büfé a lenti zsúfoltsághoz képest meglepően csendes és üres. Gyümölcsteát rendelnek, Remus palacsintát, Sirius melegszendvicset. Ablak melletti asztalhoz ülnek le, alattuk az erősen kivilágított utcán mugli fiatalok szállingóznak az esti buliból haza, vagy másik buliba. Irigylésre méltó a tudatlanságuk.

– Mire gondolsz? – kérdezi Sirius a forró, nyúlós sajttal küzdve. A zuhany óta közöttük feszülő kimondatlan szavak még a megbűvölt szappanbuborékoknál is makacsabbak, de Sirius nem értené őket úgysem. Neki megvan a lehetősége, akkor is, ha ez soha meg sem fordult, és soha nem is fog megfordulni a fejében, míg tőle a lehetőséget is elvette egyetlen harapás egész életére. Sirius nem értené. Legfeljebb féltékeny lenne, mintha a lehetőség puszta említése is azt jelentené, hogy nem ő az igazi…

– Csak… Gyors. Hihetetlen. Fura az egész.

Sirius fürkészi, szürke szemében az „érzem, hogy van még valami” nézése, amitől Remus néha menekülni szeretne. Siriusnak nincsenek előtte titkai, és elvárja, hogy neki se legyenek.  

– Nem tudom, mit mondjak majd nekik – szólal meg Remus újra, a valóságtól egyszerre távolabb és közelebb húzódva. – Hogy vagy? Annyira üres minden szó…

– Ne agyalj ezen, majd adódik. Kemény dolog ez. – Sirius beszélni kezd, leteszteli közben, hogy a sajt a melegszendvicsén harapva és tépve is pont ugyanúgy nyúlik, és Remus érzi, hogy lassan fellélegezhet. – Én nem bírnám, az tuti. Csinálni se, de azt se, ha te lennél most ott Lily helyett. Mármint, érted, hogy értem. Jó, hogy nem kell apának lennünk.

Egyetlen, árulkodó izom rezzen Remus arcán. Nyel egyet gyorsan, mintha csak a túlcukrozott palacsinta rántotta volna fintorba a száját, de Sirius szerencsére túlságosan elmerült a saját gondolataiban (és melegszendvicsében) ahhoz, hogy észrevegye.

– Nem tudtuk, hogy ideértek-e időben. Lily kérdezte, hogy ha nem, maradok-e vele végig. Kérdeztem, hogy ő mit szeretne. Azt mondta, hogy jó lenne, és én is így gondoltam, hogy nyilván igen, de persze ő dönt, de naná, hogy igen, meg Ágas amúgy se bocsátotta volna meg, ha egyedül hagytam volna, de nem is hagytam volna egyedül, csak akkor, ha azt akarta volna, érted. És akkor Eniddel elkezdték elmondani, hogy úgy nagyjából mire kell számítani. Én ezt biztos nem bírnám ki. Kicsit olyan ez az egész, mint neked, nem? Megváltozik a tested, és közben végig csak egyedül vagy. Ugyanúgy éreztem volna magam Lilyvel is. Tehetetlenül.  Az nem segítség, ha csak állok melletted tehetetlenül…

– De – mondja Remus, és átnyúl a tányérjuk fölött, hogy letöröljön egy maszatnyi ketchupot  Sirius arcáról. Nem lenne szabad nyilvánosan ilyet csinálniuk, de úgy dönt, most megérdemlik, hogy szabadon szerethessenek. – Az, hogy mellettem vagy, hogy Lily mellett lettél volna, a legnagyobb segítség, amit ilyen helyzetben kaphatunk.

Összefűzik az ujjaikat a sótartó fölött.

Zilált külsejű varázsló foglal helyet tőlük két asztalnyira. Szipog. Piros-fehér, absztrakt mintás női kardigánt szorongat a kezében, úgy öleli magához, mintha azon a rongydarabon kívül nem volna már számára semmi más a világon, amit magához ölelhetne. Vörösre mázolja az arcát a piros minta, ahogy megcsókolja.

Sirius és Remus otthagyják a teát, palacsintát, melegszendvicset.

 

– Itt kint üljünk le, jó? – mutat Remus két szabad székre, ahonnan rálátni az Althea festménye által őrzött folyosóra. Enid szalad ki éppen, tornacipő van rajta és rózsaszín, macskamintás zokni, most veszi csak észre. Integet nekik, ahogy elsuhan mellettük.

– Hogy tud mosolyogni? – néz és integet utána Sirius, míg el nem tűnik az emeletre vezető lépcsősorra nyíló ajtó mögött.

– Tudja, hogy muszáj neki – feleli gondolkodás nélkül Remus. – Azt kell sugallnia a betegeknek, hogy rendben van minden. Elmondani elmondhatja nekik az igazat, de nem érezhetik rajta, hogy kétségbe van esve.

– De meddig lehet ezt így bírni?

– Bármeddig – mondja tapasztalatból Remus, és Sirius kezéért nyúl. – Ha van valakid, aki mellett őszinte tudsz lenni.

– Neki nincs – motyogja szomorúan Sirius. Aggódik egy idegenért, akit ma látott először, és aki kedves volt vele. Remusnak eszébe jut, hogy sosem látta még Siriust barátkozni, és eszébe jut az is, hogy miért is szeretett ennyire nagyon bele. Megcirógatja a hüvelykujjával Sirius kézfejét.

– Nincs családja?

Sirius megrázza a fejét.

– Egy macskája van. – Indulna a folyosó felé, de Remus visszahúzza.

– Üljünk itt le. Kérlek.

– Miért nem akarsz bejönni?

– Nem érzem jól magam ott. Kérlek.

Sirius fintorogva, de enged.

Csak ülnek egymás mellett csendben, minden figyelmükkel arra koncentrálva, hogy kizárják maguk körül a külvilágot. Tíz perc sem telik el, mikor felbukkan Enid törékeny alakja újra, céltudatosan száguld a félreeső folyosó felé, aztán lefékez hirtelen és csodálkozva, mikor meglátja őket odakint:

– Nem jöttök be? Van négy szabad szoba, konyha, vagy vihetünk be a folyosóra is székeket.

Sirius Remusra pillant, jelezve, hogy nem rajta múlik.

– Én inkább itt maradnék – mondja Remus. – Nem akarok zavarni.

– Hangszigetelt az összes szoba, nem hallanának titeket – győzködi Enid, de Remus megrázza a fejét.

– Jobb itt.

Sirius tehetetlenül széttárja a karjait. Enid nézi őket egy darabig, elviselhetetlenül átható a tekintete, de a mosolya őszinte és tiszta, mikor végül azt mondja:

– Ha meggondoljátok magatokat, tényleg nyugodtan bemehettek bármelyik szobába. Kényelmesebb, mint itt. – Elindul, aztán megtorpan pár lépés után, megpördül és visszaszökken Siriushoz. Selyempapírba bugyolált kis valamit nyom a kezébe: – A szappan. Amíg eszünkben van. Később szerintem már nem lesz.

– Köszi! – Sirius lehunyt szemmel, idétlen vigyorral szimatolja meg az apró ajándékot.

– Nincs mit. Jamesnek nagyon kell majd a lelki pátyolgatás, arra készüljetek – mondja búcsúzóul Enid, aztán tovaillan.

Remus kérdőn néz a szappanra, Siriusra, aztán megint a szappanra. Sirius az orra alá dugja:

– Olyan jó illata van!

– Te most komolyan szappant kunyiztál a Szent Mungo szülőszobájából?

– Igen. – Bólint Sirius kurtán-elégedetten. Remus a fejét csóválja.

– Nagyon rossz lehet Lilynek, hogy ide kellett jönnie…

– Igazából végig tudta, hogy benne van a pakliban, azt mondta. Direkt azért választotta Enidet, mert olyat akart, aki kifejezetten ért a gyógyításhoz is. Azért ha belegondolsz, elég sokáig hajkurászta velünk… veletek – javítja magát Sirius grimaszolva, mire Remus csak a szemét forgatja – a halálfalókat, meg egyébként is megtörténhet otthon is bármi, szóval ragaszkodott hozzá, hogy ha baj lenne, akkor is biztosan ismerős kezekbe kerüljön. És szép kezekbe. Ez is kritérium volt. Meg hogy a tudása mellett emberileg is normális legyen. Azt tudtad amúgy, hogy McGalagony ajánlotta őt? Tanította őt is. És griffendéles volt, Hugrabugot tippeltem volna, de nem, Griffendél. Min vigyorogsz?

– Rajtad.

– Mert?

– Mert fel vagy teljesen dobódva – mondja Remus. Már nem is emlékszik, mikor látta utoljára Sirius szemeit így csillogni. Sirius beletúr a hajába. Mindig ezt csinálja zavarában.

– Keresztapa leszek – súgja meg Remusnak nagy bizalmasan. – Tanultam meg csináltam ma egy csomó mindent, amit soha nem hittem volna. Elmeséljem most az estét? – Nem vár Remus válaszára, csak közel húzódik hozzá, míg összeér a válluk, és mesélni kezd.

A megbűvölt motornyeregnél tart, mikor eléjük toppan Enid újra:

– Sütit?

Sirius rajtra készen ugrik fel, de Remus igyekszik ezt a meghívást is udvariasan elutasítani:

– Köszönjük, de nemrég voltunk fent a büfében…

– Ez nem olyan süti – inti le Enid. – Ez enyém süti.

Remus belátja, hogy az enyém-sütire nem lehet nemet mondani.

A konyha meglepően átlagos a szobához és a fürdőszobához képest – és talán épp ezért érzik olyan otthonosnak. No meg a szétdobált, elmosott, de el nem pakolt edények miatt, amik azt sugallják, hogy tényleg itt készült valamikor a nap folyamán sebtében az a bizonyos süti. Középen áll egy kisebb asztal, a patyolatfehér terítőn kikészítve négy darab tányér, a legnagyobbon egyszerű kakaós sütemény sorakozik kockákra vágva. Az asztal körül négy szék. Remus Siriusszal szemben, Enid Sirius mellé huppan le.

– Nem túl finom, bocsi – szabadkozik. – Nem tudok se sütni, se főzni, de ha elmondtam volna, nem jöttetek volna be, és ha nem muszáj, nem szeretek egyedül enni. Lenni…

– Nem a süti miatt jöttünk, de én egyébként is sokkal rosszabbat csinálnék – nyugtatja meg Sirius. Nem illő pont most, de nem bírja ki, és hozzáteszi: – Lily még annál is rosszabbat, mondjuk…

Mindhárman felkuncognak, ami azt sugallja, hogy mindhárman kóstolták már Lily konyhatündér-próbálkozásainak eredményeit.

– Hogy van? – érdeklődik Remus.

– Lassan jön a neheze – feleli Enid. – De minden rendben. Jól vannak. Nagyon jól csinálja.

Két noteszt vesz elő, az egyiken Lily neve, a másikon a Szent Mungó címere. Utóbbiba ír valamit, majd véglegesnek tűnő mozdulattal becsukja.

– Itt vagyok az épületben, ha nagyon kellek, máshol is elérnek, de mostantól Lilyék az elsők – magyarázza, aztán sóhajtva hozzáteszi: – Három napja nem voltam otthon. A macskát is az öcsém eteti.

– Kandúr. Hét éves – tájékoztatja Remust Sirius, aztán Enidhez fordul. – Komolyan nem tudom, hogy bírod ezt.

Enid keserűen felnevet.

– Örököltem. Én félvér vagyok. Anya mugli orvos, már bőven nyugdíjba mehetett volna, de azért még fogad betegeket, kötelességének érzi. Nem hagyhatja cserben a már meglévő pácienseit, az újaknál pedig sosem lehet tudni, talán pont mi vagyunk azok, akiken az életük múlik. Gyerekkorom óta úgy lettem nevelve, hogy tudtam, a munkájának… az életnek része a halál. De nem tudtam elfogadni. Itt ritkábban veszítünk el betegeket, mint a mugli kórházakban, és ez is felháborító és igazságtalan egyébként, mert miért is ne lehetne megosztanunk egymással a tudást, de az utóbbi időben itt is több halált látok, mint születést.

Még nem mondtam el Lilynek, de el fogom, ígérem: nem lett volna egyszerű, de egy kis szervezéssel meg tudtam volna oldani, hogy nagyjából mostanra odaérjek hozzá Godric's Hollow-ba. – Szünetet tart, aztán folytatja. – Az igazság az, hogy három napja nem voltam otthon, mert félek. Félek kilépni is innen, főleg sötétben. Nem akarom látni a kinti világot, akkor túl valóságos lenne, és… azt hiszem, összeroppannék. Három napja házhoz hívtak egy lányhoz és a babájához. Annyit mondtak, hogy harapás, és nem merik behozni, nem merik megmozdítani sem. Ott feküdt az ágyon, elállíthatatlanul vérzett, a húsa, a szervei szétmarcangolva, de még vert a szíve. Hatalmas fájdalmai voltak. Nem értettem, hogyan lehet még egyáltalán életben, de ő küzdött, nagyon erősen, nagyon sokáig küzdött, úgyhogy küzdöttem érte én is, és elkezdtem hinni a csodában. Aztán hirtelen feladta. A családja kérdezte, hogy meg tudom-e menteni legalább a babát, de… – megrázza a fejét, és elhallgat.

– Milyen harapás volt? – töri meg Remus a csendet. A hangja hidegen, idegenül cseng, és Sirius szíve akkorát dobban, hogy belesajdul az oldala. – Mi harapta meg?

Enid a morzsákat piszkálja a tányérján.

– Vérfarkas. – A vonásai haragtól torzulnak el. – Van köztük egy különösen undorító szörnyeteg, aki tudatosan és élvezettel vadászik terhes nőkre és gyerekekre. A minisztérium nem is próbál érdemben tenni ellene semmit, pedig még a nevét is tudják, Fenrir…

– Greyback – fejezi be Remus helyette.

Enid felpillant rá. Lehetetlenül hatalmasra kerekednek a szemei.

– Istenem – kapja a szája elé a kezét. – Úgy sajnálom.

Remus szomorú mosolygással legyint. Semmi baj, megszoktam már…

– Nem tudunk rajtad segíteni – szólal meg a gyógyító Enidben, úgy közli a szomorú hírt, mintha csak most diagnosztizálta volna a farkaskórt Remuson.

– Tudom.

– Mióta?

– Négy éves voltam.

– Greyback?

– Igen.

– Ezért nem akartál itt lenni… – mondja inkább csak magának Enid, aztán megsimogatja Remus kézfejét kedvesen. – Figyelj rám. Te nem vagy olyan, mint ő, nem is leszel soha. Nem kell félned magadtól.

– Ezt nem tudhatod. – Remus fanyarul mosolyog.

– De, tudom. Aki képes rá, hogy ilyen borzalomra vetemedjen, az egy szörnyeteg, és egy szörnyeteget nem lehet szeretni. Egy szörnyetegre soha, senki nem tudna úgy nézni, ahogy ő – pillant Siriusra – néz téged.

– Lily mondta el, vagy magadtól jöttél rá? – érdeklődi meg Sirius, pírfoltok bomlanak az orcáin elő, és Remus nem tudja eldönti, mi fáj ebben jobban: az, hogy mennyire hiányzott Sirius életéből egy nővér vagy egy anya, egy gondoskodó, biztonságot adó nőalak, vagy az, hogy Sirius ennyire izgatott, hogy a szerelmüket egy frissen szerzett barátnak bevallhatja.

– Magamtól – feleli Enid cinkosan. – Nem volt nehéz.

– Néhány hete majdnem megvolt amúgy az a féreg – árulja el Sirius. – Nem sok hiányzott, de aztán… bekaptam oldalról ezt… – felhúzza a pólóját (James pólóját), az oldalára mutat.

Enid odahajol hozzá, egészen közel, a fejét félrebiccentve, érdeklődve szemléli és tapogatja meg a heget. Sirius nem szokta hagyni, hogy idegenek csak úgy hozzáérjenek.

– Ezt itt kezelték nálunk?

– Is – bólint Sirius. – Meg Madam Pomfrey is. Meg első körben Jamesék próbálták elállítani a vérzést. Csapatmunka. Az eredmény elég ronda lett.

– Tőlünk ki volt?

Sirius vállat von, segítségkérőn pillant Remusra.

– Nem emlékszem én sem a nevére – vallja be Remus. – Szőke, szeplős, szemüveges férfi.

Enid beszédes fintorra húzza a száját.

– Csinálok rá én is egy krémet, és… Van közeli mugli ismerősötök, családtag, esetleg?

– Az édesanyám – mondja Remus. – Miért?

– Majd kérem a nevét és az adatait, anyával íratok rá receptet, gyógyszertárba kell menni érte, anyukád tudni fogja. Műtéti hegek halványítására használják a muglik, szerintem egy próbát az is megérne.

Csilingelés hallatszik a folyosóról, mintha karácsonyi csengettyű jelezné az ajándék közeledtét, és ugyanabban a másodpercben felvillan a Lily nevével ellátott füzet is.

– Hopp, fejlemény van. – Szökken talpra Enid, és már repül is Lilyékhez.

 

Elmosogatnak maguk után. Sirius be akar menni valamelyik szabad szobába, végigmutogatni Remusnak az összes megbűvölt kilátást és mennyezetet, aztán már csak a konyhára alkudna, de Remus ragaszkodik az előcsarnokhoz. Ugyanarra a két székre ülnek vissza. Elcsendesedik lassan a váróterem, ahogy körbejár a hosszabbik mutató a bejárat fölötti hatalmas órán, saját lábán nem nagyon érkezik már ilyentájt senki, akit behoznak, viszik is azonnal a megfelelő osztályra. Olyankor nem kell arrafelé nézni. Hófehérre őszült hajú boszorkány és varázsló ül le a közelükbe. Nem tűnnek betegnek, várnak valakit el-elpityeredve, a kezüket tördelve.

Hajnali fél négyet mutat az óra, mikor James kirohan a váróba.

– Lily a legerősebb ember a világon! Szeretem őt! Újra feleségül akarom venni! Lily egy csoda! Egy hős! Csodahős! Szeretem! – hadarja és kiáltja világgá, aztán visszaviharzik.

Az idős házaspár elnézően mosolyog, aztán az emlékeikbe merülve pirulva összenéznek, mikor a bácsi göcsörtös ujjai megszorítják felesége ráncos, májfoltos kezét.

Remus érzi, hogy ők sosem fognak így, együtt megöregedni.

– Sírok – jelenti be mellette csodálkozva Sirius.

Tényleg sír. Dundi könnycseppek gördülnek az arcán némán le. Feltűnően szép most a bőre, állapítja meg magában Remus, aztán átöleli, és a vállára húzza Siriust.

– Próbálj meg aludni egy picit. Szerintem még van idő. Különben James nem jött volna erre a tíz másodpercre se ki.

– Úgyse tudok – dörmögi Sirius, de azért befészkeli magát Remus nyakhajlatába. Nemcsak szép, puha is a bőre. – Remus?

– Hm?

– Mondjuk mi egymásnak eleget, hogy szép vagy és szeretlek?

– Ez most hogy jutott eszedbe?

– Lilyvel beszéltük. Ők mondják egymásnak mindig, egy nap többször is.

Remus elgondolkodik.

– Én valahogy kevésnek érzem ezeket a szavakat – vallja be. –  De te szoktad nekem mondani. Szeretkezés közben.

– Az számít? – kérdezi Sirius. Álmosan rekedt a hangja.

– Miért ne számítana?

– Akkor jó. Az jó, ha számít. – Sirius ásít. – Szerinted Jamesék is szoktak szeretkezni?

Remus örül, hogy ez a kérdés nem teázás vagy sütizés közben hangzott el, mert akkor most garantáltan félrenyelt volna.

– Öhm. Valószínűleg. Abból lett Harry.

– Tényleg. Ebbe eddig bele se gondoltam.

– Szerintem ebbe nem akarunk belegondolni.

– Tényleg nem… – dünnyögi Sirius, és Remus érzi, ahogy elnehezül a vállán a feje. Ráhajtja az arcát Sirius hajára, és lehunyja a szemét, csak egy másodpercre…  

 

Valaki finoman rázza.

– Sirius!

Nem, nem is őt, hanem Siriust.

– Fiúk!

Most már őt is.

– Sirius! Remus!

Lassan nyitja ki a szemét.

Enid mosolyog rájuk:

– Bemehettek.

Egyszerre pattannak fel.

 

Hajnali fények vonják a szobát meghitt, békés derengésbe, az ablakon túl is ébred a nap, álmos-ábrándos, puha sugarak, csicseregnek a madarak. Pont olyan minden, mint egy ideális (normális…) világban lenne most. A magnóból halkan szól Lily egyik kedvenc dala.

Lily az ágyban ül, betakarva és párnákkal körberakva, csapzott, kimerült és gyönyörű, James mellette a leharcolt otthoni fotelben, arcán a legidétlenebb vigyora, félrecsúszott szemüvege alól könnypatak fakad, néma zokogás rázza, amitől olyan, mintha ringatná a karjában tartott kis csomagot. Játékbabán gyakorolt hónapok óta, azt sokkal bátrabban fogta.

– Hogy vagy? – teszi fel pont azt a kérdést Remus Lilynek, amit elsőként húzott ki a fejben összeállított „mit mondjak majd nekik?” listáról.

– Még nem igazán fogtam fel – mosolyog fáradtan Lily, aztán eldicsekszi: – Az én szememet örökölte. Most alszik, így nem látszik, de zöld… Megfogjátok?

Remus szégyenlős nem-jét elnyomja Sirius határozott naná!-ja.

James vonakodik, mintha eldöntötte volna, hogy ezt a gyereket tőle soha senki el nem veheti, de végül hajlandó megosztozni Siriusszal Harry közeli csodálatában.

– Nagyon óvatosan, ide tett a kezed, így fogd… – oktatja őt az elmúlt félóra minden atyai tapasztalatával.

– A haja pont olyan fekete, mint az enyém – állapítja meg elérzékenyülten Sirius.

– Meg az enyém – tájékoztatja James.

Sirius úgy néz rá, mint aki hülyeséget beszél, aztán az egyértelműség kedvéért még meg is rázza a fejét. Nem illik kisbaba a kezébe, állapítja meg Remus magában, miközben leül Lily mellé az ágy túlsó szélére, mert a szobában fellelhető bizarr székektől még jobban idegenkedik. Kiskutya, kiscica, még kismadár is inkább, de kisbaba sehogy sem. Pont ettől olyan gyönyörű így látni őt. Sirius halálosan komoly arckifejezéssel gügyög valamit Harrynek, mire James is halálosan komoly gügyögésbe kezd. Harry irigyelnivaló nyugalommal ignorálja őket, így lényegében egymással gügyögnek. És mostantól ez már így is lesz…

– Boldog vagyok – szólal meg halkan Lily.

– Csodálatos érzés lehet… – mondja Remus, és reméli, hogy Lily nem veszi észre a hangjában csengő irigységet.

– Valószínűleg nem kéne ilyesmire gondolnom most, de… Boldog vagyok, mert tudom, hogy ti akkor is itt lesztek neki, és mindennél jobban fogjátok szeretni őt, ha velünk történik valami.

Remus válaszra nyitná a száját, de Lily puha mosollyal leinti:

– Csak el akartam mondani… Te jössz! – teszi hozzá, aztán Jamesék felé fordul: – Ellophatom a fiamat?

– De utána kérem vissza – szögezi le Sirius.

Lily magához öleli Harryt, lassú örök-puszit nyom a homlokára minden szeretettel, amit egy pusziba zsúfolni lehet, aztán felnéz Remusra.

Remus nemet integet a fejével riadtan, de tudja, hogy Lily makacssága úgyis győzni fog: az ágytámlának dönti a hátát, hogy biztosabban üljön, ügyetlenül emeli a karját, és hagyja, hogy Lily beletegye a pólyás kis csomagot. Még annál is könnyebb és sebezhetőbb, mint hitte, magához húzza picit, hogy el ne ejtse. Fel fog sírni, biztos benne, de Harry pont olyan békésen szundít tovább, ahogy a szülei és Sirius karjában is tette.

– Te fogod eddig a legjobban – csodálkozik James, de Remus Siriust, Sirius pedig őt nézi: ez az a pillanat, mikor Sirius, talán, a maga siriusos módján, megérti…

Három koppanás az ajtón, aztán betoppan egy fiatalabb boszorkány, kezében toll és papírok, bemutatkozik és szabadkozik, gyors adminisztráció, és itt sem vagyok, bocsánat. Az anyukát még csak-csak sikerül beazonosítania (Lily Evans, ugye?), az apukával már meggyűlik a baja:

– Melyikük az apa? – pillant reménykedve Remusra.

– Én vagyok! – csendül a büszke duett a háta mögött, majd Sirius szólóban folytatja: – A keresztapa. Én vagyok a keresztapa.

A fiatal boszorkány segélykérőn fordul Lilyhez. 

– A szemüveges – biccent Lily az állával James felé. Valószínűleg ő a legösszeszedettebb a szobában most. – James Potternek hívják.

– De a keresztapa, az én vagyok – mormogja önérzetesen Sirius. – Azt is írd oda. Sirius Black, a keresztapa…

– A szemüveges? – háborodik fel némi fáziskéséssel James. – A szemüveges? Bármi más lehettem volna. A jóképűbb, példának okáért, vagy…

– Az én vagyok – szakítja félbe Sirius.

– Mi?

– Én vagyok a jóképűbb. Ezt mindenki tudja. Ugye, Remus?

– Ez így csalás! Lily?

– Az is csalás akkor – mutat rá Sirius.

Egyszerre pillantanak a szobában tartózkodó egyetlen, beszédre képes független bírára.

– Öhm…Ööö… Mi a gyermek neve? – kérdezi inkább gyorsan a boszorkány, közben védekezőn magához húzza az írótáblát, és ösztönösen az ajtó felé hátrál.

– Harry – vágja rá James. Legalább ebben igaza van.

– Remus Sirius? – próbálkozik azért Sirius.

– Harry Potter. – James szava megmásíthatatlan és kétségbevonhatatlan.

Vagy mégsem.

– Harry James Potter – javítja ki Lily.

James vicces kis nyikkanással felcsuklik. Aztán hangosan zokogni kezd.

Sirius leveszi az ágy melletti szekrényről, és a kezébe nyomja az egyik bájitalos üvegcsét, amit a pánikrohamára kapott, aztán bajtársiasan vállon veregeti.

A fiatal boszorkány ez idő alatt feljegyzi a varázslótársadalom legifjabb tagjának adatait:

Harry James Potter, született 1980. július 31-én. Anyja születése neve Lily Evans, apja neve James Potter. (A keresztapjáé pedig Sirius Black.)

 

 

 ----------------------------------

* Volt nekem egy ilyen (katt és katt) megkezdett bigyóm még régen. Nem fejeztem be (pontosabban nem írtam meg a közepét, a vége megvan), mert utána jött a hivatalos infó, hogy Sirius mégsem nyáron született – most azt tervezem, hogy átírom majd az egészet, egy teljes évvel korábbra teszem, vagyis akkor ez előtt a mostani bigyusz előtt játszódna. Lényeg, hogy abban van utalás Sirius sérülésére, és a végén arra is kitértem nagyjából, hogy hogyan kapta – az eredeti szövegben négy pici visszaemlékezéses bekezdés szétszórva [ágyjelenet közben, khm], azokat most megmutatom, hogy tudjuk, mire utalgatok:

„((Az alak a mugli nő (anya. három gyermeke sikított mellette némán, felsebzett torokkal, sóbálvánnyá dermedve.) fölött görnyedt. Túl sötét volt, túl sok por, túl sok hamu, a tartását látta csak, a széles hátat, a nem emberi vigyor–vicsort az arcán, és tudta, hogy ő az. És végezni akart vele. Eszét vesztett véreb, egyetlen vadra várt egész életében, és most szagot fogott. James hangja („Tapmancs, várj már, teljesen elment az eszed?! A fenébe, Sirius, ne!”) értelem nélkül kongott valahol távol a tudatában, elveszve a bosszúszomj vérgőzös ködében, a támadásra kész izmok és érzékek feszülésében.))

…

((Villanó agyarak, egy kurta, velőt rázó sikoly, az a fajta, amire az éjszaka közepén majd jeges verejtékben reszketve riad fel az ember, aztán a reccsenés, a szakadás, és a sötét, halálszínű cseppek, szétfröccsenve a fehér tapétán. A felé süvítő átok egy pillanatra megvilágította Fenrir Greyback vértől csatakos képét, és az alatta kínlódó test végső vonaglását, a tűsarkúba bújtatott kecses lábak a parkettán kopp–kopp–kopogtak groteszk táncot az elmúlásnak, aztán…))

…

((A fájdalom meglepően valódi volt, szikrázó, vakító, csontba tépő, tucatnyi izzó penge a húsába mélyedve, beszűkült a világ, ő szűkölve levegőért kapott, hátratántorodott, aztán előre, és térdre rogyott, oldalára szorított ujjai közül kérlelhetetlenül tört elő a sűrű, sötét lé, és csak nézte, csodálkozva nézte a porban gyűlő tócsát. Látod, az ott a te véred, jól nézd meg, tessék, te bolond, nézd csak, nézd, most nézd meg magad, ennyi voltál, ennyi vagy.))

…

((Fájt. Annyira… nagyon, hogy volt egy töredéknyi pillanat, egyetlen másodperc talán, mikor csak lélegezni szeretett volna, de valamiért nem ment a levegő a tüdejébe, mert valamiért nem tudott (lélegezz), egy zsongó, vörös villanás a szemhéjai mögött, még mielőtt fellángolt benne a konok élni akarás, mikor azt sem bánta volna, ha itt most vége van. Csak egy kis csend, nyugodt, békés álom, hetek óta először, végre, megérdemelt pihenés…
Aztán egy kéz megragadta a vállát, és mintha víz alól bukott volna fel, azt mondta az első levegővel:
– Ezt nem mondjuk el Remusnak.
James ordított és szitkozódott, ahogy a záporozó átkok között felnyalábolta.))”

 

** Szadista vagyok, de muszáj volt ezt behoznom, hogy aztán pár elszórt utalással eltúlozhassam a háború borzalmait, amiket eredetileg Enid említett volna csak meg, mindenki szépen összejött volna otthon, és Sirius és Remus a ház körül hajkurásztak volna halálfalókat közben. De Sirius csomagolni akart, ez a történet meg nagyon elszabadult. :$

[Még megjegyzés: Enidet úgy nézzétek, hogy őt Voldemort személyesen fogja megkínozni és megölni, mert megtudja róla, hogy jóban van Lilyékkel. Nem fogja elárulni őket. Nagyon fog szenvedni, de nem fog rimánkodni, nem fog könyörögni, ragyogni fog a szemében a harcias fény az utolsó másodpercig. :(]