Hógömb

Nosztalgiaséta Roxmortsban, hógömb, fluff, Teddy-említés.

(A történet a Remie-vel közös Remus/Sirius adventi naptárunk egy darabja, a teljes gyűjteménykét itt olvashatjátok. :))

Megcsipkedi az arcukat a tél, ahogy a Három Seprűből kilépnek; fagyos ujjai hintik rájuk a hópihéket, mint porcukrot a süteményre – ha lecsókolná Sirius ajkáról, most még édesebb lenne, Remus biztos benne. Megelevenedett karácsonyi képeslapként bújnak össze Roxmorts girbegurba utcácskáin a hósapkás házak, jégcsap csüng az ereszeken, valódi és elvarázsolt cukorkristály nyalókák; a gyerekek le-letörnek egyet-egyet, közben hógolyócsatáznak, hóvárat építenek, hóemberrel fogócskáznak. Lepottyan a répaorra, gyorsan visszaragasztja egy fiúcska; kezd kifogyni belőle a bűbáj, panaszolja, a gyerekcsapat Remusékat kéri, varázsolják újra. Majd ő, húzza ki magát büszkén Sirius, ha ő bűvöli meg, ez a hóember örökké élni fog! Remus mosolyog. Remus mosolyára meginog Sirius kezében a pálca; a mágiaszikrákat bíborszínű szívecskék hívják táncba. A hóember elevenebb, mint valaha, ölelésre tárt karokkal rohanja le Remust; Remus menekülésbe fog, kergeti közben Siriust, a hóember meg őket, körbe-körbe szaladnak, a gyerekek kacagnak.

Fájón boldog nosztalgia két év után visszatérni, és bejárni a régi helyeket újra; jégvirágok nyílnak a kirakatokban, koszorúk fakadnak az ajtókon hívogató karácsonyi dalra. Mézesfalás, Zonkó – vesznek maguknak egy szatyor édességet, és még nagyobb szatyornyi mókás kacatot Peternek és Jamesnek.

Óriási jégtükröt varázsoltak a térre, a középen magasodó, csillogó jéggömbökkel és szikrázó dérfüzérekkel díszített karácsonyfa tövébe. Megbűvölt hangszerek játszanak vidám ünnepi muzsikát, gyerekek, felnőttek korcsolyáznak kis csoportokban vagy kéz a kézben, fiatal és idősebb párok, fiúk és lányok, és két csillogó szemű, hófehér hajú boszorkány; kedves arcukon még tovább mélyülnek a mosolyráncok, mikor Siriusékat meglátják. Remust megtartják a farkasreflexek a jégen, Sirius kevesebbet van talpon, mint fenéken. Odasiklik hozzá három kislány, kecsesen és könnyűn, mintha felhők közt lépdelnének; bízza csak rájuk magát, majd ők megtanítják! Gyermeki naivitás, kuncog magában Remus. Azért vár tíz percet, mielőtt a hölgyrajongók rózsaszín kesztyűs ujjai közül kimenti-visszalopja magának élete ütött-kopott párját. Egy kellemesen fűtött jégpadra roskadnak le aztán, forralt bort kortyolgatnak, a párafelhők bodrainak rejtekében ártatlan csók cuppan.

Szállingózó hóesésben indulnak a fogadó felé vissza.

Tesznek egy kitérőt a falu melletti erdős részen; hókristályból szőtt ruhát viselnek a fák, szellő csilingel a zúzmaracsipkés ágak között, a térdig érő hótakaró recseg és ropog, ahogy kézen fogva botladoznak, bukdácsolnak benne. Finomsággal töltik meg a madáretetőket, a didergő madárkák kíváncsian nézik őket. Tartsd így a kezed, mondja Sirius, és magot szór Remus tenyerébe; hamar odamerészkedik egy bátor kis cinke, majd követi őt még egy és még egy. Sirius a mellkasát hátulról ölelve simul a Remusból sugárzó boldogságba.

Meleget sóhajt a kályha, ahogy a szobájukba visszatérnek, átfagyva-vacogva bújnak a szerelemfodrozta vastag paplanba. Sirius az ágy melletti fotelbe dobott kabátja zsebében matat, apró gömböt vesz elő, a tenyerébe zárja, motyog valamit, Remusnak nyújtja. Remus csodálkozva nézi: egy hógömb az, meseszép, benne Roxmorts miniatűr mása, minden egyes épület, tér és utcácska, ahol a mai napon jártak.

– Úgy működik, mint egy merengő – Sirius izgatottan magyarázza. – Fel kell rázni, és itt leszünk újra. Hogy mindig emlékezzünk erre a napra.

– Csodaszép. Köszönöm – gyönyörködik meghatottan Remus. – De szerintem nélküle is emlékezni fogunk erre a napra – mutat rá azért a nyilvánvalóra.

Sirius felölti a kínos-kacagós arckifejezését, mint mindig, mikor kiderül, hogy hónapokig agyalt valami nagyon egyértelműn. (Siriusnak néha furcsa a logikája. Remus imádja.) Végül vállat von; az ötlet olyan, amilyen, de a kivitelezés tökéletes, ez vitathatatlan.

– Vicces lesz száz év múlva visszanézni magunkat – vigyorogja. – Meg a gyerekeknek is megmutathatjuk majd. – Megdöbben magán, elpirul, amint kimondja. Remus ragyogó mosollyal öleli, csókolja. (A folytatást biztosan nem fogják megmutatni a gyerekeknek.)

Az utolsó hópehely is lehull, és Remus a nyárban áll újra; fázik és reszket, jobban, mint akkor télen.

– Ha nem jönnék vissza, ezt – nyújtja át a hógömböt Andromédának – kapja majd meg, ha elég idős lesz. Van benne valami, amit szeretném, ha tudna... rólam.