Adventi naptár

Roxfort, adventi naptár, töménygiccs. :D

(Nagyon nem akar menni az írás, de azért próbálkozom. :$ :()

- Adventi naptár. Kis ajándékok minden napra, látod, huszonnégy, egészen karácsonyig - magyarázza az anyukájától érkezett csomag, a huszonnégy, megszámozott kis batyu titkát Remus Siriusnak. Az elsőt már ki is bontotta: egy apró kerámiaangyalka lapult benne.

- De ez eddig nem ilyen volt - értetlenkedik Sirius. - Tavaly meg korábban ilyen kis ablakocskákat nyitogattál, és csoki volt mögöttük.

- Bármi lehet adventi naptár - árulja el Remus. - A meglepetés a lényeg, a várakozás, és az, hogy karácsony előtt egy pici ajándékkal is megmutatod, hogy minden nap gondolsz a másikra.

- De akkor idén nem kapsz csokit?

- Tőle most nem.

Sirius eltöpreng.

- Én is csinálhatok adventi naptárt neked? - kérdezi.

Remus bólint és elmosolyodik. Anya tudta. Anya tudja.

- Örülnék neki. És akkor én is kitalálok valamit neked.

Ebben megegyeznek.

Remus megvárja, míg az otthonról jött csomagot kézbesítő dundi és meglepően édesszájú bagoly elégedetten felkortyolgatja az utolsó csepp cukros tejet is a felismerhetetlen masszává ázott gabonapelyhéről, aztán a madár lábára erősíti a rövidke választ: "Köszönöm. Igazad volt. Szurkolj."

Sirius a reggeli után sietve lerángatja Jamest a Mézesfalásba bevásárolni: csokit vesznek, finomabbnál finomabbat, huszonnégy helyett huszonhatot, mert Sirius az izgatottságtól képtelen a számolásra koncentrálni, James meg úgy általánosságban képtelen bármire is hosszabb távon koncentrálni, később pedig úgyis bánni fogják, hogy nem vettek legalább százat - a huszonhat mégiscsak gyorsabban elfogy majd, mint a száz. Sirius mindenesetre szorgosan - és roppant ügyetlenül - becsomagolja mind a huszonhatot. Aztán beszámozza. Aztán négyet kicsomagol, és párban visszacsomagolja. Aztán rájön, hogy azokat félretehette volna karácsonyra, szóval újra kicsomagolja. Végül a girbegurba, ütött-kopott, gyűrött-szakadt csomagocskákon végignézve arra jut, hogy határozottan fejlődött tavaly óta a csomagolási technikája.

Aznap este, az első napon Remus leül az ágya szélére, és együtt megeszik a csokit. Sirius tudja, hogy valami történni fog, hogy ez része a meglepetésnek, de nem kérdez. Remusnak mosolyog a szeme és mosolyog a szája, miközben a csokit majszolja.

A második napon Remus leül az ágya szélére, a csokit már megette, vallja be, de egy jelképes csokievésnyi időre Sirius ágyán marad. Meleg utána a lepedő, és bizsereg valami különös melegség Sirius szívében is, és várja és reméli, hogy Remus a harmadik napon is ott fog majd mellette ülni.

A harmadik napon Remus ugyanott ül, felhúzott térdekkel, a hátát a párnáknak vetve, és mesél. Az édesanyjától kapott adventi naptár egy téli versikét-mondókát rejtett a mai napon - Remus egyik gyerekkori kedvencét. Siriusnak minden Remusszal kapcsolatos új felfedezés, minden megosztott titok felbecsülhetetlen ajándék.

A negyedik napon Remus odakucorodik mellé. Hoz magával plédet. Jelentéktelen semmiségekről beszélgetnek hajnalig, mintha Remus tudná, hogy Sirius mennyire szereti hallgatni a hangját. Azt a rekedtes, mégis selymesen simogató kamaszhangot, ami jelentéktelen semmiségekről is képes úgy mesélni, hogy Sirius még másnap reggel is azon gondolkodik, hogy hogy lehetnek valakinek ennyire csodaszép és különleges gondolatai.

Az ötödik napon Remus nem hoz magával plédet, és Sirius úgy érzi, a testmelege a párnán és a takaró alatt egész éjjel vele marad.

A hatodik napon mindketten arról a különös érzésről szeretnének beszélni, amit egymás közelében éreznek, és amit nem lehet szavakba foglalni, így hát nem beszélnek, csak nézik egymást a sötétben.

A hetedik napon Remus ujjai felfedezőútra indulnak a takaró alatt, rátalálnak Sirius vállára, a felkarján megpihennek, bátorságot gyűjtenek, mielőtt ügyetlen simogatásba kezdenek. Sirius kisimít egy kóbor tincset Remus homlokából.

A nyolcadik napon fél méter hó hull a Roxfortra. Nézed velem a hóesést?, kérdi Remus, és kiülnek az ablakba, közös plédbe burkolózva. Olyan békés, mondja Remus, és Sirius vállára hajtja a fejét. Levendulaillata van a hajának.

A kilencedik napon Sirius arra jut, hogy ő a legszerencsésebb ember... élőlény... életforma ezen a világon. Remus ott fekszik mellette, csak fekszik, nem mond és nem csinál semmit, a karjuk összeér, és Sirius haján fekszik egyébként, percek óta húzza, és Sirius csak arra tud gondolni, hogy mennyire, mennyire nagyonnagyon szerencsés.

A tizedik napon Remus kitalálja, hogy játszanak "mi a kedvenc...?"-edet. Semmi újat nem tudnak meg egymásról, és erre mindketten végtelenül büszkék és elégedettek.

A tizenegyedik napon kiderül, hogy Remus valamit mégsem tud Siriusról egészen. Mérsékelten csiklandósnak gondolta eddig Siriust, mert elképzelhetetlennek hitte, hogy létezik valaki, aki a csiklandozásra teljesen immunis - hát, Sirius márpedig az, mint kiderül aznap. Remus pedig nem, ez nem újdonság egyiküknek sem: Sirius csiki-győzelme teljes, a földön kötnek ki kuncogva-viháncolva mindketten.

A tizenkettedik napon összefonódnak az ujjaik a takaró alatt.

A tizenharmadik napon olyasmi történik, amiről Sirius nem szeretne beszélni. (És amit Remus később, pár év múlva kínos utalgatásokba ágyazva élvezettel emleget majd rendszeresen fel.) Gyűlöli aznap a testét, amiért ennyire kiszámíthatatlan és kontrollálhatatlan, és amiért ilyen csúnyán elárulta. Pedig Remus nem tett semmit tulajdonképpen, csak ott volt, az illata bekúszott Sirius orrába, az érintése végigsiklott a karján és lecsúszott az oldalára, és a combja, a combja egy óvatlan pillanatban valahogy hozzásimult az övéhez - és akkor megtörtént. Most... szeretnék inkább egyedül lenni, mondta utána Sirius, és Remus mindentudó somolygással jelezte, hogy megérti.

A tizennegyedik napon úgy tesznek, mintha a tegnapi baleset meg sem történt volna. Remus ölelésre tárja csontos-vézna karjait, és Sirius úgy araszol közéjük, mintha mindig is oda tartozott volna.

A tizenötödik napon ölelkeznek és nevetnek. Nevetnek, mert annyira hihetetlen és annyira jó érzés egymást ölelni, hogy az ilyen túlcsorduló boldogságban nem lehet mást tenni, csak nevetni. Szokatlan az ilyen tiszta, árnyékmentes öröm mindkettőjük számára.

A tizenhatodik napon Remus hallgatag és zaklatott. Egy darabig forgolódik Sirius karjában, aztán bocsánatot kér, és visszabújik a saját ágyába. Átsüt a függönyön a kövér hold fénye. Sirius utánamegy, és Remus akkor elmeséli, hogy fél boldognak lenni, mert a boldogságot előbb-utóbb úgyis elveszíti, mert egy szörnyeteg, mint ő, meg sem érdemli, és sajnálja, sajnálja, hogy ezt az estét így tönkretette. Sirius megszorítja a kezét. Sokáig szorongatja, olyan elszánt ragaszkodással, hogy ha a keze lenne a boldogság, akkor Remus ha akarná, se tudná elengedni.

A tizenhetedik napon Remus egészen későn, éjfél körül bújik be mellé az ágyba. Ragadozófénytől ragyog a sötétben a tekintete, és az érintése szokatlanul határozott és forró, ahogy utat talál Sirius derekán a pólója alá. Bőrt tapint és húst és csontot felfelé a gerince mentén, megismerés inkább, semmi érzékiség, mintha az embert kutatná benne. Sirius lehunyja a szemét. Remus belesóhajt-beleszimatol a nyakába, aztán a mellkasára simul a keze, hogy azt is felfedezze. Ez volt az a pillanat, mikor a farkas is elfogadta őt társnak, Sirius később biztos benne.

A tizennyolcadik napon Remus olyan leplezetlen és lecsupaszító vággyal (Holdsáp vágyával, a farkas pusztító-birtokló vágyával) méri őt végig, hogy Sirius a fürdőszobáig menekül előle, hűvös zuhanyt venni. Mikor kijön, Remus az ágya szélén ül, és még mindig ugyanúgy nézi. És még csak reggel van, tolakszik be a tény Sirius egyéb, egészen más jellegű gondolatai közé. Hosszú és kínzóan nehéz lesz ez a nap - és nem csak az este miatt...

A tizenkilencedik napon Sirius Remus farkasláztól nyirkos kezét szorongatja. Összeszorul valami a torkában és mellkasában minden egyes alkalommal, mikor Remus magához tér, elgyötört tekintetében hála és bocsánatkérés, és Sirius elmondja neki, hogy ne legyen hálás, mert ez teljesen természetes, és ne kérjen bocsánatot, soha ne kérjen bocsánatot olyasvalamiért, ami ő maga és amiről nem tehet, és teljesen természetes, hogy ő itt van vele, mellette van, mert szereti őt, szeretlek a farkassal és szeretnélek a farkas nélkül is, suttogja, de Remus akkor már alszik.

A huszadik napon Sirius ágyában fekszenek újra, összebújva. Remusnak gyógynövényillata van, és Sirius nem érti, hogy lehet ennyi erő egy ilyen törékeny testben. Megkérdezi. Ne hozz zavarba, válaszol Remus, mire Sirius visszavág, ha azt kérdeztem volna, hogy hogy tudsz ennyire szép lenni, azzal hoználak zavarba. Ezt én is kérdezhetném tőled, felel Remus. Fekszenek tovább csendben és zavarban.

A huszonegyedik napon összeér az orruk.

A huszonkettedik napon átbeszélgetik az éjszakát - ölelkezve, összebújva, összeérő orral. Remus tekintetében még ott búslakodik a telihold fáradt-magányos derengése, Sirius szeretné kisimogatni onnan. Megkérdezi, hogy megsimogathatja-e Remus arcát. Remus igent mond.

A huszonharmadik napon Remus Sirius mellett ébred. Párnahuzat-gyűrődésektől ráncos az arca, kócos a haja és csodaszép, a fejére húzza a takarót szégyellősen, mikor észreveszi, hogy Sirius nézi. Sirius követi őt a paplan rejtekébe. Zavarba ejtően keveredik a testük illata a fülledt sötétségben.

A huszonnegyedik napon Remus megcsókolja. Természetes és magától értetődő az egész, másként nem is alakulhatott volna, Sirius két majd' kiszakadó szívdobbanás között döbben rá, hogy már a legelső napon tudta. Hogy ennyire jó érzés lesz, ennyire bénítóan és csodálatosan jó, azt nem tudta. Lehunyt szemmel, reszkető lélegzettel és majd' kiszakadó szívvel élvezi, Remus cserepes ajkai félénken simulnak az övére, óvatos tapogatózással ízlelgetik, és Sirius arra gondol, hogy most Rermus ízét érzi, az ennyire édes, aztán már nincsenek gondolatai, csak Remus van és az egész testében szétáradó bizsergés, ami a kettejük közös bizsergése lehet, mert ott lüktet Remus ajkaiban és érintésében és hozzásimuló mellkasában is...

- Jó ajándékokat találtam ki? - kérdi Remus. Kipirult az arca és kipirultak az ajkai is, és Sirius nem tud felelni. A jó egyébként sem elég jó szó arra a sokmindenre, amit most érez, amiről nem is hitte, hogy egyszerre érezni lehet. Végül csak annyit nyög ki nevetségesen sután és rekedten:

- Ezentúl minden évben akarok tőled adventi naptárt kapni.