Remus/Sirius - Karácsonyi darabkák

Karácsonyi(nak szánt) melegpornó viszonylag összefüggő Remus/Sirius bigyuszok, amikből eredetileg 24 darab akart lenni, de nem lett. És valószínűleg nem is soha, szóval kénytelen vagyok így, ebben a kezdetleges állapotban késznek minősíteni (jó, igazából képtelen vagyok újraolvasni és átjavítani - a korhatárosnak szánt részek abszolút olvashatatlanok, ünnepélyesen esküszöm, hogy a jövőben nem próbálkozom hasonlóval... a maradék meg a legfluffabb fluff, ami csak létezik… a legénykérés Siriusom réges-régi ötlete volt - nagyon szerelmes és fenemód OOC a lelkem, nem tudok vele mit csinálni. Remusom is az. Vele sem tudok mit csinálni.)

Van benne habfürdőzés, karácsonyi vásározás, farkas-szorongás, Tapmancs-Holdsáp összebújás, Remus bögréi, egy ronda, rénszarvasos pléd, egy szemérmes angyalka, egy tükör a hálószobában, és a konyhapolc. 18+

 A kádban (egész pontosan az új kádban) fekszenek, nyakig a vízben és fülig a habban, Remus Sirius ölében. Sirius ujjai a hasán összefonva, az álla a vállán, a szeme hunyva, az ajkán lusta, önelégült, „mondtam-én-hogy-kell-nekünk-az-új-kád” mosoly. Remus, aki most épp egy miniatűr Roxfortot épít a természetellenesen sűrű, hószerű habból (közben pedig, híres önuralmának végső tartalékait bevetve, úgy tesz, mint aki tudomást sem vesz a köldöke táján kalandozó neveletlen ujjakról), négy nappal ezelőttig megingathatatlanul bizonygatta, hogy nem kell ide új kád, hogy tisztálkodási céloknak és rendeltetésszerű használatnak bőven megfelel a régi, szűkös is – másra pedig alkalomadtán ott a jó öreg tértágító bűbáj. Meg a lakás egyéb pontjai, úgy mellesleg.   

Ebből következett, hogy Sirius megsajnálta a kádat, mint a lakás ezen hátrányos helyzetű pontját, és kutya kötelességének érezte lecserélni egy valamivel tágasabb – de két ember számára még tökéletesen meghitt közelséget biztosító – darabra.

Így történt, hogy négy nappal ezelőtt, mikor Remus hazaért az aktuális (azóta már nem aktuális) munkahelyéről, már a vadonatúj kád várta idehaza – egy dobozzal a kedvenc, nugátos bonbonjából, egy nagy tál csokiba mártott eperrel, és azzal a rég áhított, hókristályt mintázó, marcipán illatú habfürdővel az asztalkán mellette, egy tucat selymesen-sejtelmesen hunyorgó, mélyvörös tartóba bújtatott mécsessel a peremén, továbbá egy darab, a forrón ömlő víz gőzébe burkolt, szélesen vigyorgó (és teljesen és tökéletesen meztelen) Sirius Blackkel benne.

Remus azóta ragaszkodott a közös fürdőzéshez. Napjában legalább kétszer, lehetőség szerint többször is. És a marcipánillatú tusfürdőhöz is ragaszkodott – amitől Sirius mondjuk szívesen eltekintett volna.

Kivéve persze olyankor, mikor néhány engedetlen, gyöngyházfényű buborék megszökik a csillagvizsgáló torony tetejéről, hogy egyikük aztán, pár reszketeg kis kör után, egyenesen az orra hegyén landoljon – Remus pedig lecsókolja onnan, hosszan és cuppanósan.

 – Olyan jó, hogy ehető… – kuncogja, majd kényelmesen hátradől, és a fejét Sirius nyakába fúrva, büszkén szemléli az elkészült habalkotást.

– Az – ismeri el Sirius, hasonló „ez-az-enyém--ő-az-enyém” büszkeséggel szemlélve közben Remus vállának ívét – ennek én is örülök. (A szag…illatának és állagának már kevésbé – teszi hozzá aztán magában, ahogy a csillogó habgyöngyökkel átszőtt tincsek közé csókolva, reménytelenül kutatja párja valódi illatát az émelyítően édes marcipánaroma mögött. Hiába.)

Remus kitapogatja, és a kézfejére simítja a kezét. Összefűzik az ujjaikat.

– Ilyenkor a legszebb… – sóhajtja maga elé. A hangja távoli, elmélázó. Múltba-vágyó.

Sirius nyom egy puszit a halántékára, mielőtt ő is a habkastélyra pillant: tökéletes másolat lett – Remus minden apró részletre pontosan emlékszik.

– Neked is hiányzik – folytatja Siriusra sandítva. – Ismerd be. Olyan… – fordul vissza a saját, frissen épült Roxfortjuk felé – egyszerű volt minden. Csak összebújtunk a klubhelyiség ablakában, hallgattuk a többiek zsivaját – amiből valahogy mindig kihallatszott Ágas hangja és nevetése, emlékszel? –, a tűz pattogását, és abba a bolyhos, rénszarvasos plédbe burkolózva néztük, ahogy odakint havazik…

– Én téged néztelek. – Sirius megenged magának egy féloldalas vigyort, majd egy tétova, „mondjam-vagy-ne-mondjam” szünet után újra megszólal: – Amúgy… az a ritka ronda pléd még mindig megvan.

Remus hirtelen hévvel, kérdőn-csodálkozón felvont szemöldökkel csap le az információra:

– Hol?

Sirius vállat von – a mozdulat azt jelenti: nem fontos és hogy: csak nem képzeled rólam, hogy megjegyzek ilyesmit?!

– Valamelyik szekrény alján. – Az a „valamelyik” ellenben éppen úgy hangzik, mint aki pontosan tudja, melyik az a valamelyik. Mint aki néhanapján csak be-bepislog azért annak a valamelyik szekrénynek az aljára. Remus elragadtatott mosollyal nyugtázza, hogy párja – hétpecsétes titokban – mennyire röhejesen (és imádnivalóan) szentimentális tud néha lenni:

– Megtartottad…? – inkább hangzik kijelentésnek, mint kérdésnek.

Sirius válaszul újra vállat von – Remus a hajába túrva kényszeríti, hogy a szemébe nézzen. Összemosolyognak, aztán Remus, a térdüknél elterülő mesterműről teljesen megfeledkezve, szembefordul vele: a fehér hab úgy röppen szerteszét az óvatlan mozdulat nyomán, mintha hóvihar tört volna ki a fürdőszobájuk közepén. Remus elkámpicsorodva nézi a kastély romjait a kavargó buborékok között. Sirius megpuszilja az arcát:

– Majd elutazunk, és megnézzük élőben – vigasztalja.

Remus megrázza a fejét:

– Félek, már nem lesz ugyanolyan...

Sirius megszorítja a vállát:

– Sokkal jobb lesz.

Remus halvány, szomorkás mosollyal felel – mire Sirius úgy dönt, épp itt az ideje, hogy megmentse a napot – vagy legalább is a pillanatot: a combja alá nyúlva hirtelen mozdulattal az oldalára fordítja kedvesét, a hátának simul szorosan, nyom egy puszit a fülcimpájára, és kuncogva a fülébe súgja:

– Megvagy… – Jobb keze lassan megindul felfelé a combján, baljával magához szorítja.

Remus hunyt szemmel hajol hátra az ajkait kutatva, majd puhán a csókjukba suttogja:

– Tévedés… – Azzal kibújik Sirius karjainak édes börtönéből, egyazon lendülettel megragadja a vállát és a hátára dönti, majd a lábát a derekán átvetve, maga alá gyűri: – Te vagy meg. – Győztes kis mosollyal helyezkedik el az csípőjén.

Sirius, a játékot folytatván, úgy tesz, mint aki szökni próbál – de Remus a mellkasára simítja a tenyerét, és ellentmondást nem tűrőn visszanyomja a kádba. Inkább kevesebb, mint több sikerrel jár, ahogy lenézve rá, igyekszik felvenni egy szexi és fölényes pillantást.

Nevetnek – aztán a nevetés valahogy elhalkul, elcsuklik és szakadozottá válik, ahogy felerősödnek a mélyülő lélegzetek, Remus ujjai Sirius nyakára szöknek, majd az arcára, az állkapocs ívét tapintja és az ajkak vonalát, de Sirius csakhamar megelégeli az ígérgető érintéseket: megragadja Remus tarkóját és magához húzza. Mohón, szomjasan csókolja, jobb keze lejjebb siklik a hátán, míg baljával már a kád melletti asztalkán matat…

– Mit adjak? – pihegi Remus, ahogy levegőért kapva, elhajol egy pillanatra.

– Már megvan… – hangzik a válasz két újabb csók között, ahogy hosszas tapogatózás után Sirius az ujjai közé kaparintja végre a még-jól-jöhet alapon bekészített pálcát (a valódi okát annak, hogy miért hordanak magukkal egy tulajdonképpeni fegyvert még a fürdőszobába is, mindketten tudják. Nem beszélnek róla.).

Egy kecses csuklómozdulat aztán (résnyire nyílik a fürdőajtó), egy elmormolt varázsige (a nonverbális varázslás ilyen körülmények között még a lehetetlent nem ismerő Sirius Black számára is képtelen – és drága másodperceket pazarló – vállalkozás), egy gyors Invito (koncentrálj, Tapmancs, gyerünk, ez már tíz éve is ment, mint a karikacsapás, csak koncentrálj, ezaz…), majd egy halk csobbanás, ahogy valami apró, könnyű tárgy a vízbe pottyan az oldaluk mellett.

Remus még egyszer megcsókolja (meg még egyszer – biztos, ami biztos), mielőtt kérdőn rápillant. Sirius megvonja a vállát:

– Neked sem sikerült volna pontosabban.

Gyors megfontolás után Remus arra jut, nem érdemes fölösleges vitába bonyolódnia: mindketten tökéletesen tudják, hogy neki sikerült volna. Elégedetten somolyog magában, miközben egy áttetsző folyadékkal teli, finoman megmunkált üvegcsét halász elő a habokból. Érdeklődve veszi szemügyre:

– Ez új – állapítja meg.

– Karácsonyra szántam. – Sirius megbabonázva figyeli, ahogy lepattintja a kupakot. – Ajándékkísérőnek.

Remus felvont szemöldökkel pillant fel rá. Leküzdi a vágyat, hogy tovább érdeklődjön a valódi ajándéka iránt (bár van egy – később majd beigazolódó – sejtése), és inkább az üvegcsére, és annak tartalmára koncentrál: kínzó ráérősséggel önt az ujjaira pár sűrű, nehéz cseppet – kellemesen forró, síkos, és izgatóan bizsergeti a bőrét.

– Akarom tudni, hogy ez honnan van?

– Nem.

Remus bólint.

Sirius vigyorog.

Aztán felszűköl, ahogy azok a forró, síkos és bizsergető ujjak óvatosan a testébe csúsznak.

– Ugye tisztában vagy vele, hogy ezzel megszegted az egyezséget? – Remus beszélget. Remus képes ilyenkor beszélgetni. Remus képes ilyenkor józan, összefüggő gondolatokra, tökéletesen megszerkesztett mondatokra, és, úgy összességében, artikulált és koherens hangokra.

– A…micsinál…? – Sirius nem képes egyikre sem. Remus természetesen tisztában van ezzel:

– Megegyeztünk – cseveg tovább –, hogy idén karácsonyra nem vásárolunk semmit egymásnak. Közös használatra sem – teszi hozzá, ahogy az eddigi kettő mellé immár a gyűrűsujja is csatlakozik harmadikként. Sirius felnyüszít.

– Ez…eznemazolyan…

– De, kérlek szépen, ez pontosan…

– Ho-ohh-holdsáp?

– Igen? – Remus mélyebbre löki az ujjait. Sóvár pillantással és széles, ragadozó vigyorral élvezi, ahogy Sirius teste tehetetlenül megremeg alatta.

– Könyörgöm…

Remus kuncog – a hangja kéjesen bizsereg végig Sirius gerincén, ahogy lassan elhúzódik tőle.  Végignéz rajta, aztán végigsimít az oldalán, fölé térdel, és lemosolyog rá, miközben megpaskolja, és szétlöki a combját, majd a feneke alá nyúlva, eligazgatja a medencéjét. Sirius vesz egy mély levegőt, lehunyja a szemét, vár, és – nem történik semmi. Kinyitja a szemét.

– Remus?

Remus ugyanúgy térdel fölötte, és őt nézi még mindig – a tekintetében zavarodott habozás:

– Talán inkább… jobb lenne, ha most inkább… mégsem így csinálnánk.

Sirius értetlenül pislog rá. Remus kerüli a pillantását, ahogy hozzáteszi:

– Holnapután… – Nem fejezi be.

Sirius normál körülmények között nyilván ennyiből is megértené. Jelen körülmények között nem érti meg.

Remus méltatlankodva pillant rá újra:

–  A farkas.

 Sirius felszusszan, ahogy végre összeáll benne a kép. Legszívesebben leátkozná az égről a teliholdat. Lehetőleg úgy, hogy Greyback fejére szakadjon egyenesen, bárhol is rejtőzzön mostanság az a mocsok.

(Sirius meg akarja ölni Greybacket. Remusnak persze ezt el nem árulná – barátja sosem hagyná, hogy gyilkos váljon belőle miatta –, de minden alkalommal, mikor a Rend legveszélyesebb bevetéseire elsőként jelentkezik, bízik benne, hogy sor kerül végre a találkozásra…)

Felnyúl, és biztatón megcirógatja szerelme arcát. Remus belehajol a meleg tenyér érintésébe. Ugyanazzal a józan megfontoltságtól és részegítő vágytól bénult tehetetlenséggel nézi aztán, ahogy Sirius felül, bátorítón rámosolyog újra, majd a vállára simítja a kezét, és gyöngéd erőszakkal a kád túlsó falának löki:

– Akarom, Remus. Akarlak. – Egyszerre borzong bele a hangba, és a másik test ölelő hőjébe, ahogy Sirius a fülébe suttogva fölé borul, és lassan az ölére ereszkedik. Remus az arcát figyeli: a szorosan zárt szemhéjakat, az állkapocs feszülését, az ádámcsutka rebbenését, ahogy visszanyel egy csendes kis nyikkanást. Csitítón simít végig a hátán. Sirius feje előre bukik, a fogai a bőrét karcolják, a lélegzete szinte perzsel, ahogy fokozatosan a nyakába sóhajtja a tüdejébe szorult levegőt. Aztán egy bódult mosoly erejéig felnéz rá – a homlokuk egymásnak támasztva –, mielőtt lassan mozogni kezdene.

Remus keményen a combjai alá marva tartja, és készteti hevesebb tempóra, élvezettel tapintja a feszülő izmokat az ujjai alatt, majd mikor látja, hogy Sirius fárad, rámarkol a csípőjére, és magához, magára húzza egészen. Sirius a nyaka köré fonja a karját: a mozdulat egyszerre kétségbeesett kapaszkodás és erőt adó, vad ragaszkodás. Egymásnak feszül a mellkasuk. Mohó ajkak kutatnak egymás után, és Remus keze egyszerre mindenhol ott van, a vállán, karján, hátán, a körmei a bőrét szántják, a hajába tépve feszíti egészen hátra a fejét, a nyakába csókol, a nyakába kóstol, a nyakába harap, mielőtt a hátára dönti.

Csobb – csobban a víz, ahogy elmerülnek benne újra, loccs – tör át a habos dagály a kád pereme fölött, kopp – koppan a kád falán Sirius feje.

Bódultan nevet. Félig hunyt pillái alól néz Remusra, büszke (ő-az-enyém) áhítattal csodálkozik rá, és szeret bele újra és újra a szépségébe: orcái pírjába, borostyánszemének ragyogásába, a hamvas bőr alatt finoman feszülő izmok erejébe.  Céltalanul simít végig a karján.

Remus figyeli, és végigköveti a mozdulatot, mielőtt újból felé hajol. Összeforr a pillantásuk.

Lágyan hullámzik körülöttük a víz, forrón nyaldossa a bőrüket – de Sirius tekintete maga a tenger, a végtelenség varázsával és vonzó veszélyekkel, és Remus elmerül benne egészen, ahogy az ujjai is elmerülnek hajának éjszínű örvényében: beléjük markol, beléjük tép keményen.

Sirius a vállaiba kapaszkodik.

A vízen ringó habkupacok reszketve követik szeretkezésük ritmusát: ütemes csobbanások, erőtlen kuncogások, torokból felszakadó nyögések és párába fúló csóksóhajok gyorsuló, buja dallama.

Remus durván, szinte brutális erővel löki előre a csípőjét – Sirius felkiált alatta –, a tenyere a szíve fölé simul, ahogy támaszkodik rajta (az élet dobol odabent), végigkarmol a finom bőrön, vöröslő barázdákkal jelölve (ő-az-enyém), széttárt ujjai a nyakára kúsznak: ujjbegyei alatt érzi a védtelen szöveteket, mohón tapintja a vadul pumpáló ereket (ez hát a hatalom).

Valahol átvillan az agyán, hogy mennyire ösztöni ez a szeretkezés, hogy Sirius talán már nem élvezi (Sirius élvezi), hogy Sirius az elnyújtott, érzéki együttléteket kedveli (hát, többnyire. amúgy nem válogatós...), és talán finomabban kellene – súgja egy hang a fejében, de vedd el, vedd el, ami a tiéd, vedd el, ami jár neked – mondja a másik... Felegyenesedik, az új szöget gyors, mélyülő lökések követik. Sirius combjai megfeszülnek a dereka körül, úgy húzza, úgy szorítja még jobban magához, és ahogy rekedten nyöszörögve a nevét hajtogatja, az… az őszintébb bármilyen vallomásnál, az… az felér egy behódolással.  Ívbe feszül a gerince, a nyaka hátravetve – és ahogy felhördül-felkiált, a farkas vele együtt vonyít fel a növő holdra.

Reszkető tagokkal, erőtlenül zuhan Siriusra, egy pillanatra egészen elmerülnek a háborgó habokban.

Sirius átöleli, az ujjai a hátát cirógatják, miközben a fülébe kuncogja kábán:

– Ugye, hogy kellett nekünk ez a kád?

Remus elpiheg valami olyasmit, hogy „ezt már megbeszéltük”, de Sirius, korábbi ötletének kézzelfogható (a karjaiban tartja épp) sikerén felbuzdulva, régi-új javaslattal huzakodik elő:

– Ha már itt tartunk, az a tükör az ágy fölé…

Remus megbotránkozva pillant fel rá – már amennyire az csókmarta ajkakkal, kipirult arccal, ködös tekintettel és veszettül ziháló mellkassal lehetséges:

– Az nem lesz.

– De… – Remus az ujjait a szájára simítva félbeszakítja:

– Css… – A keze aztán lejjebb siklik, ahogy fölé borul, fölé térdel újra, és végignéz rajta. Sirius türelmetlenül tessékeli az öle felé a tenyerét – de az a kéz megremeg, és Remus arcán eltorzulnak a bódult-buja vonások, ahogy egyszerre tudatosul benne a látvány: a vöröslő ujj- és karmolásnyomok, és a lilás véraláfutás egy harapás nyomán. Egy túl mély, túl erős harapás nyomán. Elborzadva rántja el a kezét.

 Sirius felszisszen, ahogy hirtelen elhúzódik tőle, figyelmeztetés nélkül szakítva el egymástól a testüket, mire Remus megdermed egy pillanatra újra, megint végignéz rajta – a tekintete tömény önvád, szégyen és iszonyat –, aztán megrázza a fejét, felkap egy törülközőt, és kiviharzik a fürdőszobából.

Sirius káromkodva merül el a marcipánillatú vízben. A habfürdő marja a szemét. Még egyet káromkodik. Aztán talpra szökk… kecmereg, és úgy, ahogy van, anyaszült meztelenül és csuromvizesen, Remus után ered.

*

Remus az ágy szélén ül: a kezét nézi (átváltozások után is rendre ez az első. a keze.).

Sirius letérdel elé – a kivitelezés nem éppen kecses –, és a saját kezébe veszi azokat az imádott kezeket. Türelmesen vár, míg hosszú csend után Remus, összefont ujjaikat nézve, megszólal végre:

– Ezt nem lett volna szabad, ez… hatalmas felelőtlenség volt… – elcsuklik a hangja.

Sirius a szemét forgatja:

– Ne dramatizálj.

Remus megrázza a fejét. Kiszabadítja, és Sirius nyakához viszi a jobb kezét: óvatosan rajzolja körbe saját ajkainak, fogainak sötét lenyomatát a hófehér bőrön. Tudja, hogy Sirius büszkén viseli magán féktelen szerelmük jeleit, de…

– Hát nem érted? – pillant fel rá. – Veszélyes…

Sirius erre csak legyint – mintha ezzel az egyetlen mozdulattal minden bajt és gondot el tudna söpörni. Remus olykor elhiszi, hogy képes rá.

– A konyhapolc.

– Mi?

– A konyhapolc – ismétli Sirius nagy komolyan, miközben megcirógatja Remus csuklójának belső felét: egész véletlenül épp azt az aprócska területet, amiről olyan nagyon jól tudja, mennyire érzékeny, mennyire csiklandós... – Az a veszélyes. A konyhapolc.

–- Jajj, te… Megint? – Remus lassan enged a szája szélén bujkáló kis mosolynak. Sirius elégedetten nyugtázza, mielőtt szenvedő képpel bólintana:

– Délután. Kétszer is.

– Mert nem figyelsz oda.

– Mert rossz helyen van.

– Tudod, hogy nincs máshol hely…

– Akkor a polcnak mennie kell.

Remus elszörnyedve (és az iménti aggodalmat és rosszkedvet látszólag teljesen feledve) mereszt rá hatalmas szemeket:

– A-a-azon vannak a bögréim!

(Remusnak riasztó mennyiségű bögréje – valóságos bögregyűjteménye – van, és természetesen mindnek megvan a maga pontos, betöltendő feladata. Vannak a reggeli, napközbeni és esti teának szánt bögrék, téli, őszi, nyári és tavaszi darabok, van külön kakaós és forrócsokis bögre, van a tanulós (újabban olvasós) bögre, az ágyban kucorgós bögre, az együtt-ivós bögre – és van természetesen pár univerzális bögre is, a változatosságot biztosítandó.)

Sirius kajánul elvigyorodik. Érik az alku.

– Rendben. – Megnedvesíti az ajkát. – Marad a polc a konyhában – ha jön cserébe egy tükör a hálószobába.

Remus kétségbeesetten veszi számba magában a lehetséges megoldásokat: a varázslás ezúttal szóba sem jöhet – nem lenne biztonságos a hatalmas ablakok, és a roppant kíváncsi mugli szomszédság miatt… Talán ha…

– Talán ha megpróbálnánk pár centivel feljebb…

– Már próbáltam. Nem lehet, a szekrény miatt.

– És ha mondjuk…

Sirius megint közbevág:

– Már mindent próbáltam. – Alig tudja visszatartani azt az idegesítő, „én-nyertem/nekem-lett-igazam” vigyorát. Más kérdés, hogy piszokmód jól áll neki…

Remus vesz egy mély levegőt, és lemondó sóhajtással belenyugszik a vereségbe:

– Egy tükör. Egy kicsi. Az ágy fölött. Nem a plafonon. – Aztán még gyorsan hozzáteszi: – Év végéig.

Sirius nyom egy puszit örömében a kézfejére. (Neki végül is mindegy, mekkora, meddig és hol lesz az a tükör: nem maga miatt ragaszkodott hozzá annyira. A plafon viszont neki, mostanáig, eszébe sem jutott – nem kérdés, melyiküknek van piszkosabb fantáziája…)

Remus a tenyerébe simítja az arcát – Sirius hajából még mindig csöpög a víz, a nyirkos tincsek jéghidegen tapadnak a ujjai köré:

– Meg fogsz fázni – eszmél rá riadtan, majd felpattan, hogy megelőző intézkedéseket tegyen: – Törölközz meg, öltözz fel, és bújj be az ágyba, addig csinálok teát…

Sirius azonnal mellette terem, megragadja a csuklóját: ártatlan kiskutyaszemekkel sandít rá. Köhint:

– Valamiről megfeledkeztél az előbb… – biccent saját maga felé, miközben észrevétlenül már az ágy felé tereli újra. Remus kacérkodva lép hátrébb, és néz végig rajta:

– Már nem is kívánsz – állapítja meg.

Sirius olyan felháborodottan horkan fel, mint akit a puszta feltételezés is vérig sértett (Siriust a puszta feltételezés feltételezése is vérig sértette):

– Hideg van – vágja rá élesen, majd magához rántja Remust, és jóval lágyabb hangon a fülébe duruzsolja: – És mindig kívánlak…

*

Fagyos szél kergeti a felhőket a telihold előtt.

Tapmancs büszke tartásában jól leplezett feszültség, ahogy Holdsáphoz közelít. Aztán megáll. Előre nyújtja a mancsát, és vár, ahogy az emberek várnak, és nyújtják előre a kezüket egy bizalmatlan kutya vagy macska felé, mielőtt magukhoz édesgetnék, megszelídítenék. Holdsáp lassan lép előre. Hosszasan néznek egymás szemébe - majd a farkas finoman félrebillenti a fejét. Elégedetten morran, ahogy Tapmancs a mancsára teszi a sajátját. Összeér az orruk.

A fagyos szél tán meghozza az első havat.

*

Remus félve nyitja ki a szemét, ahogy lassan magához tér. A hangokra figyel előbb: az érzékei még élesek, tisztán hallja a két szív dobogását, Sirius nyugodt szuszogását, és saját, zaklatott lélegzetvételeit, érzi a kézfejére simuló meleg tenyeret, az ágynemű puha anyagát és a takaró könnyű súlyát nyaktól lefelé (Sirius alaposan bebugyolálta). Erőtlenül kuncog fel, ahogy fokozatosan kitisztul a látása, és lepillantva szembetalálja magát azzal a bizonyos, tiritarka, rénszarvasmintás pléddel. Tényleg elég csúnya.

– Jó reggelt. – Sirius ujjai a kezét cirógatják, a hangja fáradt, kásás: – Esik a hó.

Halvány mosollyal felel. Szótlanul pillant le ismét a plédre, majd újból fel, kedvesére – Sirius válaszmosolya büszke és egy kicsit talán szégyenlős is egyben.

Remus újra és újra, hónapról hónapra képes rácsodálkozni arra, ahogy Sirius ilyenkor nézi őt: arra a gyengéd, melengető pillantásra, amiben nyoma sincs undornak, szánalomnak vagy félelemnek, csak aggódó féltésnek – és végtelen sok, csodáló tiszteletnek. És annál is több szeretetnek. Mintha a világ legdrágább, leggyönyörűbb kincsét látná benne, úgy nézi őt ilyenkor – még így is, még azok után is, hogy tudja, látja (olykor a saját bőrén tapasztalja), miféle borzalmat cipel magával-magában örök teherként. Remus elszorult torokkal, rettegve méri őt ilyenkor végig: Sirius, mint az utóbbi időben, minden kettesben töltött holdtölte utáni reggel, nyúzott és kimerült most is – de sértetlen. Ez az első, amit tudnia kell ezeken a reggeleken. Megkönnyebbülten hunyja le egy pillanatra a szemét, mielőtt közönyösen, mintegy megszokásból elkezdené kitapogatni magán a vastag kötéseket.

– Három – szólal meg Sirius mellette: – egy harapás és két karmolás, egyik sem vészes. Jó farkas voltál. 

Remus rápillant, megrázza a fejét:

– Szerencsés – leheli –, hogy  van mellettem valaki…

– Részemről a szerencse. – Sirius homlokon csókolja. – Pihenj.

Remus hálás mosollyal gördül az oldalára, aztán hátranyúl, kitapogatja, és maga elé vonja Sirius karját.

Nem jön álom a szemére – túl kimerült, túl zaklatott ahhoz –, lehunyt szemmel, kábán élvezi, ahogy Sirius orra a tarkójának simul, hallgatja, ahogy a lélegzetvételei hamarosan méllyé és egyenletessé válnak, és elmosolyodik, ahogy szerelme magához szorítja őt álmában.

*

Forralt bort vesznek az adventi vásárban.

Remus nem emlékszik, hogy bármi humorosat mondott volna (csupán csak múltbeli példák sorára hivatkozva, finoman figyelmeztette barátját, hogy vigyázzon a nyelvére, mint stratégiailag fontos testrészére, mielőtt meggondolatlanul a forró italba kortyol), Sirius mindenesetre hangosan nevet – az ugatós kacagást hallva felvont szemöldökkel fordulnak utánuk az emberek. Orcáját pirosra csípte az esti hideg, lélegzete pamacsos párája a műanyagpohárból felszálló gőzzel keveredik – ahogy a fűszeres italt juszt is az ajkaihoz emeli.

Három másodperccel később aztán a szája előtt kétségbeesetten hadonászva legyezgeti a nyelvét – közben pedig, teljes és felháborodott megrökönyödéssel, valami olyasmit nyöszörög, hogy: „ehhz  fo-foh-fohhó”…

Remus egy darabig szótlanul nézi őt: arcán azzal az utóbbi pár, Sirius mellett eltöltött évben kifejlesztett és oly gyakran alkalmazott „tudtam-hogy-ez-lesz. mindig-ez-van.”-kifejezéssel, miközben igyekszik felidézni az otthon fellelhető bájitalok és gyógyteák listáját – mert hogy ennek így torokgyulladás lesz a vége, az legalább olyan biztos, mint hogy sosem lesz képes kedvesét türelemre inteni. Végül azért csak megkönyörül rajta:

– Otthon kapsz rá gyógyító puszit – lapogatja meg együtt érzőn az arcát.

A bűvös szó hallatán Sirius kínkeserves panaszáradata mintegy varázsütésre elapad. Elvigyorodik. Úgy vigyorog, olyan izgatott és gyerekes örömmel, hogy Remusban egyrészt felmerül a gyanú, hogy az egész színjáték csak ezért a két szóért, a gyógyító puszi ígéretéért volt – másrészt viszont annyira édes, hogy muszáj most, menten és helyben magához ölelnie.

 Lehunyt szemmel ringatóznak valami giccses, mugli karácsonyi sláger dallamára – amit Sirius, más esetben, minden bizonnyal hallgathatatlannak minősítene –, míg a refrénben csilingelő műcsengettyűk közé egészen más jellegű hangok nem vegyülnek…

Remus, valahol a tudata peremén, talán hallja a feléjük záporozó sértéseket és durva szavakat, de beletelik egy kis időbe, míg rájön, hogy azok a mocskos jelzők és agresszív üzenetek valóban nekik szólnak – és csak akkor eszmél fel igazán, és mozdul meg, mikor megérzi Sirius hirtelen megfeszülő izmait az ujjai és a vastag kabát alatt. Kétségbeesetten vonszolja el onnan, mielőtt a szóváltáson túl verekedéssé fajulna a helyzet.

Sirius még akkor is tajtékzik, mikor egy félreeső bódé mögül végre hazahoppanálnak: a koszorú riadtan meging, ahogy bevágja maguk mögött az ajtót, egyetlen mozdulattal söpör le mindent az előszobaasztalkáról, és olyan dühvel rángatja le magáról a sálat, hogy Remus komolyan attól tart, a végén még megfojtja magát.

– Nyugalom… – Segít kibújni a kabátjából. – Nyugodj meg. Nem érdemes emiatt… – Sirius ellöki magától, a tekintete szikrákat szór (ezért nem veszünk mi soha csillagszórót – Remus hősiesen visszanyeli a torkában kaparászó kuncogást). Most jön az a rész, mikor más híján, vele kezd el kiabálni…

– Kiállni magunkért?! Mi lenne, ha csak egyszer, egyszer hagynád végre, hogy…

–- Hogy? – Remus a hangját felemelve a szavába vág. Ennyi elég, hogy Sirius megszeppenten elhallgasson. – Hogy mit? Hogy megint beveresd az orrod?!

Sirius nagy levegőt vesz. Büszkén húzza ki magát:

– Azok a rohadékok legalább egy életre megtanulták, hogy…

Remus újból leinti. Valószínűleg ő az egyetlen ezen a világon, akinek egy feldúlt Sirius Black engedelmeskedik.

– Nem tanultak azok semmit. Az ilyenek nem értenek se a szavadból, se az öklödből, Tapmancs.

Sirius erre rögvest közbevágna – Remus megelőzi:

– És eszedbe ne jusson ilyen helyzetekben pálcát használni. – Azzal közelebb lép, és tenyerébe simítja párja fagytól és dühtől kipirult arcát: – Felejtsd el őket.

– De nem… – Sirius hangja elcsuklik az indulattól (vagy a füle mögötti, érzékeny kis pontra tapintó ujjbegyektől – részletkérdés). – Nem hagyom, hogy sértegessenek téged. Nem hagyom, hogy egy bántó szót is merjenek rád szólni, én…

– Csss… – Remus a hüvelykujját az ajkára csúsztatva hallgattatja el. – Tudod, mi a szomorú az egészben? Hogy mindez egy karácsonyi vásár közepén történt, alig pár nappal a szeretet ünnepe előtt… – Szabad kezét Sirius zaklatottan hullámzó mellkasára simítja, a szíve tájára. Hevesen dobog. – Azoknak az embereknek fogalmuk sincs róla, mi a szeretet…

Lábujjhegyre áll, és összedörzsöli az orrukat.

Összetámasztják a homlokukat.

Nagyjából másfél órával, egy közös fürdővel, egy ágyban (szigorúan a rénszarvasos pléd alatt) elfogyasztott vacsorával, és egy nyugtató-kényeztető masszázzsal később, a hátán fekve, reszkető ujjakkal markolva a tömött, hollószínű tincsekbe, Remus arra a megállapításra jut, hogy Sirius nyelve teljesen meggyógyult mostanra. Karácsonyi csoda.

*

Tompa, téli napfény szűrődik be a függöny résén. Halványarany csíkot rajzol a szemközti falra, a plafontól az ágyig egészen, végigvonul a párnán, ébentincseken csillan, márványnyakat simít, egy váll ívén megtörik, és megpihen a takaró gyűrődésein.  Sirius lustán nyújtózva ébredezni kezd, ahogy a vakító fényáradat egyenest az arcára vetül.

– Jó reggelt – Remus nagyjából két órája ébren van.

– Mmmpffhmm…

– Korán akartam kelni. És meglepetés reggelit csinálni…

A „reggeli” szóra Sirius rögtön felkapja a fejét:

– De?

Remus a hajába borzol:

– De rajtam feküdtél.

Sirius erre még közelebb törleszkedik, a nyakába fúrja az arcát – majd egy nyűgös nyögéssel legördül róla, hogy készségesen utat engedjen neki.

– Éhes vagyok – érkezik a magyarázat.

Remus kuncogva arcon legyinti.

Kikászálódik az ágyból, a szekrényhez lépve ruhákat keres, öltözni kezd. Egy eléggé és egy meglehetősen megfakult póló között vacillál. Ragaszkodik a régi ruháihoz – szinte mindhez főződik valami vidámító emlék.

Sirius rajongó áhítattal figyeli minden mozdulatát, és rögtönöz magában egy ódát, „Gödröcskék a derékon” címmel.  (Sirius fejében vaskos kötetnyi költemény született már, több szól közülük például Remus kulcscsontjához, a homlokába hulló tincsnek lágy hullámához, vagy a szív alakú anyajegyhez a combja tövében, van, amelyik a köldökét dicsőíti, egyik a csuklóján átsejlő ereket, másik szempilláinak igéző ívét énekli meg. És akadnak köztük pikánsabb darabok is. Szép számmal, az igazat megvallva.)

Aztán remek ötlete támad:

– Délel… – Biztonság kedvéért az órára pillant: fél tizenkettő. – Délután csinálhatnánk megint mézeskalácsot.

Remus úgy pördül meg a tengelye körül, mintha rosszul hallana valamit. Valami felháborító, és röhejesen eszement feltételezést.

– A múltheti után? – Gúnyosan felhorkan. – Nem.

(Múlt héten sütöttek mézeskalácsot. Öt perce volt a sütőben, mikor Sirius Remus mögé került – és nemes egyszerűséggel az ágyékára markolt. Egy óra múlva Remus hüppögve forgatott az ujjai között egy kőkemény, elszenesedett szívecskét. Sirius kommentárja a történtekhez, szó szerint idézve, úgy hangzott, hogy „Upsz.”)

Sirius most felkönyököl, a takaró a derekáig csúszik, és Remus legszívesebben arra kérné, hogy ne mozduljon, hogy maradjon így, míg vásznat és festéket kerít, és könnyű ecsetvonásokkal megfesti őt ebben a pózban, ami pimaszul hanyag és felkavaróan érzéki is egyben – és minden szempontból ugyanolyan végzetes…

A szája sarkában bujkáló számító vigyorból ítélve Sirius pontosan érzi, hogy nyerésre áll:

– Kérlek…

– Nem.

Sirius hátrarázza a haját:

– Kicsim…

– Nem.

Sirius beveti a kiskutyaszemeket:

– Drágám…

– A tésztának pihennie kell egy napot. – Remus megadón szusszan. Aztán felszegi az állát: – És ne hívj „drágám”-nak. Nevetségesen hangzik a te szádból. Amúgy sem vagyok a feleséged – teszi hozzá durcásan. Fél kézzel újra a szekrényben matat.

– Valóban – ismeri el Sirius, majd rövid szünet, rövid töprengés után megnedvesíti az ajkát, Remusra sandít, és hozzáteszi: – De a férjem még lehetsz.

Remus épp egy pulóverbe igyekszik belebújni. A mozdulat félúton elakad:

– Nem vicces.

– Nem vicc volt. v Sirius feláll, odasétál hozzá, és végigsimít a karján.

Remus kezéből kihull a pulcsi.

– Ezt most… csak… így?

– Aha.

– De… így? – végignéz Siriuson. Sirius végignéz magán. Aztán megvonja a vállát.

– Legalább látod, hogy mit kapsz, ha igent mondasz.

Remus a szemét forgatja. Kiborítóan édes a mosolya.

– Tudod, hogy több ezerszer láttam már, mit kapok – mondja. Közben azért végigvonul rajta még egyszer a pillantása: fentről le, majd vissza újra, aztán, ahogy megállapodik végül az arcán, mintegy mellesleg, hozzáteszi: – És tudod, hogy igent mondok.

Csend.

Sirius meghökkenten bámul rá:

– Ezt most… csak… így?

– Öhm… igen…?

– De csak így? Semmi nyakba borulás, semmi örömkönny, semmi „szeretlek, Tapmancs”, semmi… - Remus a kezébe veszi az arcát, és a szót belefojtva, mélyen megcsókolja.

Aztán hirtelen megdermed.

Felpattan a szeme.

Lassan elhúzódik.

Siriusra mered, gyanakvón fürkészi:

– Várj… ez most… ezt most… komolyan mondtad?

Sirius bólint: csak egyetlen, zavarodott kis biccentés, nyoma sincs benne a szokásos, híres-hírhedt siriusi magabiztosságnak – helyette viszont csupa izgalom, csupa várakozás. Csupa szerelem.

Remus megtántorodik. Az ujjai görcsösen fonódnak és szorulnak Sirius csuklója köré, úgy kapaszkodik belé, és húzza magával, ahogy visszaroskad az ágy szélére. Hitetlenkedve nézi a lepedő gyűrődéseit. Ijesztően sápadt. Sirius aggódva hajol be a látóterébe:

– Minden rendben?

Remus mintha bólintana.

Sirius ezen felbátorodva, megkockáztatja újra:

– Így is igen?

Találkozik a tekintetük.

 Remus mintha mosolyogna, ahogy lassan újra bólint egyet. És még egyet, még egyet és még egyet, az a mosoly pedig minden bólintással egyre jobban szélesedik és ragyog.

Sirius magához öleli.

Remus igenek végtelen áradatát mormolja a nyakába.

*

A mézeskalács már a sütőben van – az illata betölti az aprócska konyhát.  Remus megfogadta, hogy ezúttal egy tapodtat sem hajlandó mozdulni mellőle, de nem ám, ott strázsál egészen addig, míg el nem készülnek és biztonságba nem helyeződnek a szív, hold és csillag alakú finomságok. És nincs az a Sirius Black, aki eltántoríthatná ettől a szándékától. Jó – kukucskál hátra a válla felett: Sirius, mint a kisangyal, próbál rendet rakni az asztalon –, talán mégis… Feszülten nyel egyet.

Szerencse, hogy a földkerekség egyetlen ismert Sirius Blackjébe (abba, amelyik most végigcirógatja mutatóujjával a hold alakú kiszúróformát, mielőtt óvatosan a mosogatóba tenné – Remus gyorsan hátat fordít neki) a jelek szerint kivételesen szorult némi bűntudat a múltkori eset után, ami remélhetőleg visszafogja abban, hogy hasonló, drasztikus csábítási módszerekhez folyamodjon a mai este során is.

Remus azért, biztos, ami biztos, nem néz hátra, mikor meghallja maga mögött a hangját:

– Csupa kulimász a kezem…

– Mosd meg – adja a bölcs tanácsot, közben kitartóan bűvöli tovább a sütőt, és számolja az eltelt perceket. Háromnál járnak. Akár még sikerülhet is, ha nem lankad a figyelme...

 A helyzetet némileg nehezíti, hogy érzi, ahogy Sirius lassan mögé oson – és bosszúból a kézfejébe törli a tenyerét. Remus – a szemét egy pillanatra sem szakítva el a sütőről, és a rá helyezett óráról – a legjobb védekezés a támadás stratégiát alkalmazva, összefűzi ragacsos ujjaikat. Sirius a vállára teszi az állát: a borostája csiklandozza az arcát, a fülébe szuszog... Vészesen izgató.

Remus villámgyors mérlegelés után új tervet eszel ki:

– Kezdd el engedni a vizet… – Puszit nyom az arcára. – Megyek én is mindjárt.

Az elterelő hadművelet, úgy tűnik, működött: Sirius széles vigyorral, és kecses piruettel az ajtó felé táncol – és telibe fejeli a bögrés polcot. Remus erre a konyhapolchoz ugrik, és óvó mozdulattal beljebb igazítja a legszélső bögrét. Sirius megbotránkozva mered rá, miközben kénytelen saját maga dörzsölgetni sajgó kobakját:

– Most komolyan? Fontosabb az a … – Remus szeme megvillan – fránya bögre, mint én?

– Az a fránya bögre éppenséggel a kedvencem. És mellesleg tőled kaptam. Tudod, mikor...  – veszi babusgatva a kezébe az emlegetett bögrét – az együtt-ivós bögréjüket: csillag alakú és félholdat mintáz a füle, hatalmas, szempillás szemei vannak mindkettőnek, a sarkukból egymás felé sandítanak, és idétlenül mosolyognak. A leggyerekesebb darabja talán a gyűjteménynek.

(Sirius valamikor negyedik év elején adta neki, „csak úgy”-alkalomból, és meglepően rosszul leplezett zavarban, egy szívhez szóló „tessék” kíséretében nyomta a kezébe. Remus köszönetképp esetlenül átölelte – Sirius közben valahogy félrebiccentette a fejét, és egy pillanatra elsiklott egymáson a szájuk. Később úgy döntöttek, ezt a kis „balesetet” tekintik hivatalosan a nulladik csókjuknak. )

Sirius most válaszul kiveszi a kezéből – majd újra a tenyerébe nyomja, közben annyit mond: „Tessék.”. Remus erre átöleli – Sirius félrebiccenti a fejét. Egymásnak simul a szájuk. Összekoccan a foguk, ahogy egyszerre felnevetnek.

Egy gyors szájrapuszi után aztán Remus elhúzódik:

– Menj – paskolja fenéken kedvesét, mielőtt a visszatér a sütőhöz.

*

A szoba egészen úgy fest, mintha egy karácsonyi mesekönyv megelevenedett illusztrációja volna: a plafonról szikrázó varázshó szitál puhán, mágikus jégcsapok csipkézik a kandalló párkányát, kristályként szűrve a pattogó tűz lángját. Az ajtó körül, a polcok, szekrények peremén tekergőző girlandok, magyalfüzérek és aprócska, megbűvölt gyertyák összekapaszkodó lánca, mosolygó-mosolyogtató karácsonyi figurák a könyvespolc szélén. Pihe-puha, bordó pléd hívogat a kanapén, a levegőben fenyő és fahéjas alma illata.

A díszítést Sirius követte el az éj leple alatt, titokban  – ugyanaz a Sirius, aki pár napja még sértődötten zárta ki Remust a fürdőszobából (és vagy egy órát kuksolt odabent magában, míg Remus végül megszánta, és bekérezkedett hozzá. ő persze bosszúból még akkor sem engedte be. csak másodjára.), mert kedvese ahelyett, hogy hempergőzőset játszott volna Tapmanccsal a frissen esett hóban, inkább a bejárati ajtó díszítésével foglalatoskodott. (Hosszas-pepecselős mugli módon ráadásul, elvégre odakint bárki megláthatta őket – a szomszédban lakó, macskabolond és igencsak kíváncsi természetű Mrs Brownnal az élen, aki direkt a legjobb szemüvegét tette fel, nehogy egy „gyanús” mozdulatot is elmulasszon –, az ajtókeretre szánt szúrós és gyantától ragacsos fenyőágak jelentette kihívásnak pedig amúgy is megvolt a maga izgalmas, gyermekkort idéző nosztalgiája.)

Remus most a Griffendél-ház büszke színeiben pompázó karácsonyfán igazgatja a díszeket, utolsó simításként pedig legyint egyet pálcájával a tűlevelek közt megbúvó, vörös ruhás, aranyhajú angyalkák felé: halk, karácsonyi dallam csendül. Velük együtt dúdol.

Riadtan rezzen össze, ahogy két csintalan kéz váratlanul elkapja a derekát.

– Megijesztettél – dől neki mélyet sóhajtva Sirius mellkasának. Sirius bocsánatkérőn fonja köré a karját.

És akkor ott az a pillanat, az a villanásnyi csend, mikor két dal között elhallgatnak az angyalok, és zöldre gyúlnak a szomszéd kertben álló karácsonyfa fényei – fenyegető, zöld csóvává torzulnak a párás ablak mögött. Erősen szorítják meg egymás kezét.

Sirius aztán biztatón-bizakodón a nyakába csókol, a tenyere a válláról a tarkójára siklik, ahogy maga felé fordítja. A hajába túr, finoman markol a szőkés tincsekbe, másik keze közben a karját simítja, le egészen az ujjai végéig – és mire Remus észbe kap, már el is csente tőle a pálcáját: fagyöngy tűnik elő a semmiből, pontosan a fejük felett. Sirius megereszt egy pimasz vigyort, majd az ajkát megnedvesítve, közelebb hajol--na, ha az a két, mellkasára szökő tenyér nem tartóztatná fel hirtelen. Remus tekintete előbb a saját kezét követi, csak aztán pillant fel párjára: hamiskásan sandít rá azok alól a képtelenül hosszú szempillái alól. A száját nézi. Sirius nyel egyet. Újból közelebb hajol – Remus újból visszalöki. A távolság köztük nincs egy arasznyi – Sirius magában végtelen messzeségnek minősíti, ami csak kínzón nő tovább, ahogy Remus ujjai puhán végigcirógatják a kulcscsontját, miközben még közelebb lép hozzá, hogy deréktól lefelé egymáshoz simuljanak egészen: Sirius „mindig kívánlak” kijelentése újból beigazolódni látszik…

Remus halkan (és valami vibráló-borzongató érzékiséggel) felkuncog, majd rosszallón-megrovón megcsóválja a fejét:

– Csaltál – biccent a fagyöngy felé, mielőtt választ sem várva megragadja Sirius nyakát, eltünteti az arcuk közti távolságot, és szájon csókolja. Pontosabban puszilja. Egészen pontosan egy aprócska, cuppanós kis pusziféleséget nyom a szája szélére, szorosan zárt ajkakkal. Aztán, mint aki jól végezte dolgát, elhúzódik.

Sirius pár, gyanúsan eseménytelen másodperc múlva kinyitja a szemét. Értetlenkedve mered rá:

– Ez meg mi volt?

– A kötelező csók.

Sirius megszeppenten pislog: szívszorító kiskutyaszemek. Remus elmosolyodik:

– Most jön a nem kötelező…

A karácsonyfa legközelebbi ágán egy angyalka szemérmesen elfordul.

*

A takaró (és a ráborított rénszarvasos pléd) alatt szeretkeznek – igazi meghitt, összebújós-ölelkezős együttlét, az a fajta, amik után Remus bódultan kuncogva újra és újra megállapítja, hogy őket az ágyban is egymásnak teremtették. Sirius szerint erre bőven elég bizonyíték, mikor a térde még ennyi idő után is beleremeg a legapróbb, leghétköznapibb érintésbe – más kérdés, hogy szóban ezt sosem vallaná be. Remusnak  viszont épp elég vallomás az az apró, talán az arcára szánt, de a füle alá csúszott csók, miközben  az oldalukon fekve Sirius szorosan a hátához simul, és a karjait ragaszkodón köré fonva, egészen és végleg magához láncolja. Ha azt kérdeznék tőle, mi az otthon, mi a biztonság, pontosan ezt mondaná: Sirius erős, ölelő karjai.

Végigfuttatja az ujjait az izmok árkán és domborulatán, majd a kézfejét elérve megragadja, és lejjebb tessékeli Sirius kezét. Sirius finoman a nyakába harap, ahogy az ölére simítja a tenyerét – Remus teste azonnal megfeszül az érintése alatt.

Sirius a fülébe suttog: forrón zihált, összefüggéstelen szavak és Remus szüntelenül ismételt neve, „tökéletes vagy” – leheli aztán, és „szeretlek” – csókolja a füle mögé puhán. Nem olyan, mintha a kandalló előtt, az együtt-ivós bögrével a kezükben, vastag pléd alatt összebújva, mélyen egymás szemébe nézve súgná, vagy reggeli közben, véletlenül – és mégis olyan természetesen – csúszna ki a száján – de Remus szereti hallani, és neki talán ilyenkor a legkönnyebb kimondani.

Még egy lökés a csípőjével, egy erősebb simítás az ujjaival – Remus felnyög-felnyüszít –, és Sirius fölé hajol, hogy lássa az arcát, a hosszú pillás, lehunyt szemhéjakat és az elnyílt ajkakat, egészen hozzásimul-nekifeszül, hogy érezze izmainak minden rándulását, az arcát-nyakát csókolja, míg el nem csitul. Remus végül hunyt szemmel, elpilledt-felszabadult mosolygással hajol hátra egy csókért. Sirius lassú, hosszú puszit nyom a szájára.

– Maradhatok? – kérdi aztán.

– Persze. – Remus hátranyúlt, a haját cirógatja. Sirius arcon csókolja megint, majd hátrébb húzódik kicsit, hogy aztán a csípőjét keményen előretolva, belemerüljön újra a készséges testbe. A combját, oldalát simítja, majd a derekára markol, és gyöngéden a hasára fordítja. Remus felkönyököl, felpillant, ahogy Sirius mellkasa újra a hátához simul: az ágytámla fölül önnön tükörképe néz vele farkasszemet – csak a haja kócosabb és a szeme csillog a megszokottnál élénkebben, duzzadt és vérrel telt az ajka, a bőre kipirult… Valahol legbelül, még kábult-ködös tudata mélyén, rácsodálkozik arra, mennyire egészségesnek tűnik így:  a frissen gyógyult sebeket és régi hegeket ujj- és csóknyomok fedik el, és nincs az az éles kontraszt bőre sápadtsága és Sirius vállára, karjára omló hajának fekete fátyla között sem, amit keserűn mosolyog meg mindig, valahányszor az ujjai köré teker egy éjfekete tincset (Sirius bőre előkelő, természetes fehér – az övé farkaskórtól halovány, a színe a beteg hold fényéé).

Hátranyúl, és a tömött tincsekbe túrva, magához húzza szerelmét egy csókra, a tekintetük találkozik egy pillanatra – és Sirius az ajkai közé nyögi a nevét.

Van ezekben a csókokban valami megrendítően egyszerű, tiszta és végérvényes odaadás – ezek a csókok, összekapaszkodó ujjak és egymásba fúló lélegzetek jelentik talán a teljes, önzetlen egymásba olvadást. Mintha egyszerre vennének el valamit egymástól, egymásból ilyenkor, és adnának is cserébe: néha csak egy kapkodó, telhetetlen érintést, máskor időtlen pillantást, vagy egy elsóhajtott nevet… de mindig önmagukból egy darabkát.

Remus kuncogva fúrja a párnába az arcát.

Sirius teljes súlyával nehezedik rá, a haja mindenütt ott van mély, fűszeres illatún – a hátát cirógatja, a nyakát birizgálja, az arcát csiklandozza, az ajkai a vállának simulnak: forró és nehéz minden lélegzete. Pár perc bódult-bágyadt pihegés után Remus mocorogni kezd, nagy nehezen megfordul alatta, magához öleli.

Egyszerre csókolják meg egymás vállát. Megmosolyogják.

*

– Kezdem megkedvelni a tükrödet… – mondja Remus valamivel később. Ujjai ráérős kis köröcskéket rajzolnak Sirius tarkójára, elmélázva figyeli a pléd bolyhos hópehelymintáin szétterülő fekete hajszálakat. – Mármint, jövő héten persze levesszük, de… Sokkal bénábbnak képzeltem magam közben. Esetlennek és nevetségesnek…

– Kipirult vagy közben és csapzott – mormolja Sirius a mellkasába. Aztán felpillant: – Rohadt szexi.

– Persze, de én jobban annak képzeltem magam. Olyannak, mint… – Remus megköszörüli a torkát, a folytatást már alig hallhatóan teszi hozzá: – Tudod, mint… más…

Sirius arcából egy csapásra kifut a vér. Felkönyököl:

– Ki… ki más? – kérdez rá (förmed rá) élesen.

Remus sokatmondón rásandít.

Eltelik egy másodperc, kettő, három és négy, mire Siriusnak leesik végre. Megkönnyebbülten szusszan. Aztán felszegi az állát, és színlelt sértődöttséggel a hátára gördül.

– Jó. Rendben. Akkor nem csináljuk többet.

– Soha-soha többet? – Remus ujjai cirógató-bocsánatkérő útra indulnak a karján. Sirius az első három másodpercben egész jól állja a próbát:

– Soha-soha többet.

– Tíz perc?

– Tizenöt.

– Öregszel.

– Na gyere ide de azonnal…