E/2. Sirius csomagol, Remus bizonytalan. Black szülők. Regulus. Kézen fogva sétálás.
- És mit szóltak?
- Hm? - Sirius fel sem néz rád. Hanyag mozdulattal hajít egy gombócba gyűrt talárt a láda mélyére.
Kiveszed, a combjaidra simítod, hajtogatni kezded.
- Amikor mondtad nekik, hogy elköltözöl.
Viharvert bőrdzsekit (ez volt rajta az első, nem-hivatalos randitokon) vesz elő a szekrényből. Egy pillanatra elakad a mozdulat, aztán bevágja a többi elcsomagolt holmi közé.
- Mondták, hogy ma délután nem lesznek itthon. – Kurtán, keserűn felnevet.
A szoba visszhangozva kacag tovább rajtatok. Az ágy gomolygó kis pamacsokban köpi rád a port, ahogy Sirius lehuppan melléd.
- Ágas is elkísért volna – az arcodat fürkészi -, de azt akartam, hogy lásd, hol nőttem fel.
Láttad-látod. Mindenütt magas, fenyegető falak, nehéz függönyök, komor, méltóságteljes bútorok (az a szekrény valószínűleg többet ér, mint a te otthonod). Tompa, beteg fények. Egy szitkozódó házimanó valahol a sötétben, kitömött manófejek a bejárat közelében. A lépcső zsémbes jajongása a lépteitek alatt. Végtelen sok emeletet mentetek, és te nem mertél a korláthoz érni. Nehéz, fekete ajtók az újabb és újabb szinteken. Nem akartad tudni, mi mindent rejtenek. Sirius szobája. Dohszag, könnyszag. Magány. Düh. Szétfutó repedések a szekrény oldalában, öklömnyi horpadás a tömör fában. Apró, fehér forradások Sirius jobb kézfején. Tavaly ősszel, mikor elsőként szállt fel a vonatra, mozgatni sem tudta az ujjait. Madam Pomfrey hamar rendbe hozta. A szoba közepén egy ágy, amiben képtelen lennél lehunyni a szemed. Ő gyermekkorától ebben aludt. Az ágy fölött a Griffendél címere, a falon mugli poszterek.
- Csak bosszantani akartam őket velük. Semmit sem jelentenek.
Bólintasz. Tovább nézed a bikinire vetkőzött lányokat, hamis idomaikat, pillanatba dermedt testüket. Nyugtalanítanak. Persze láttál már mugli fényképeket (régen csodáltad, ma tiszteled az örök, mozdulatlan múltat édesanyád családi fotóalbumában), de ezek… mások. Itt mintha halottakat látnál, kifestve és kicicomázva, vágykeltő pózban kiterítve a motor ülésére. A tekintetük üveges, arcukra fagyva egy utolsó, üres műmosoly. Elfordítod a fejed.
- Tudják, hogy a fiúkat szereted?
- Téged szeretlek. – Sirius egy ujjal megböki középen a mellkasod. Gondolkodsz, hogy megöleld, megcsókold-e most. Mire döntesz, ő már hanyatt dőlve fekszik az ágyon. Nem néz rád, a plafonra meredve mondja: – Sosem beszéltünk ilyesmiről. Másról se nagyon. Talán Regulus sejti.
Nem lep meg, hogy nem beszélt itthon rólad, rólatok. Legbelül azért rosszul esik.
Kényszeresen rendezkedsz tovább az utazóládában barátod (szerelmed? kedvesed? tulajdonképpen mi ő neked? és vajon te mit jelentesz neki?) iskolai dolgai között. Az asztal lábánál mugli márkás sportszatyor hever. Abban van minden, amit Sirius az itteni múltjából meg akar tartani. Horpadt az oldala.
Hátrasandítasz: Sirius ugyanúgy fekszik azóta is. Emlékeket csomagol talán, vagy csak a plafonon ingó pókhálót figyeli. Siriusnak időnként vannak ezek a néma és távoli, megfejthetetlen pillanatai. Ilyenkor egészen fekete a szeme. Ilyenkor azt érzed, hogy valójában nem is ismered. (Régen ilyenkor féltél tőle egy kicsit.)
Szamárfüles, teafoltos pergamen akad a kezedbe. A dátum a sarokban 1971. december 12. Ez volt az első lecke, amit te írtál meg helyette.
Elmosolyodsz.
- Megtartottad? – lengeted meg az orra előtt a lapot. Sirius viszonozza a mosolyt, mikor ráismer, mi az.
- Aha. Először csak azért, mert tetszett az írásod. Aztán meg… mert te írtad.
Óvatosan csúsztatod vissza a könyvek közé a gondosan őrzött, közös emléket. Sirius figyel közben, érzed. Egyik keze a feje alatt, a másik időközben megtalálta a derekadat: a pólód alá kúszva, széttárt ujjakkal, meleg tenyérrel cirógatja a bőrödet. Érte nyúlsz, összefűzöd az ujjaitokat.
- Sajnálom, hogy hozzánk nem jöhetsz.
- Valóban? – vonja fel a szemöldökét. – Várj, hogy is volt a karácsonyi szünetben? ’Ne, Sirius, ne! Ne a szüleim előtt!’ Pedig csak megpusziltalak.
- Tövig volt a nyelved a számban. Közben a farkamat simogattad.
Hanyagul vállat von.
- Mert olyan simogatni való vagy. – Hagyod, hogy lehúzzon maga mellé. Összekoccan a térdetek. – Ruhán keresztül amúgy sem mindegy, hogy hol érek hozzád?
- A szüleim előtt? Nem.
- Én nem bánnám, ha az én… ha azok előtt csinálnánk. - Gyanús fény villan a szemében. – Sőt… szeretném, ha tudnák. Hagyjunk legalább egy kis meglepetést nekik az ágyon…
Mire feleszmélsz, már Sirius alatt vagy: a válladra támaszkodva szorít a matracnak. Akaratosan csókol.
- Sirius…
Próbálod lelökni magadról. Nem törődik vele, vagy incselkedésnek hiszi.
- Sirius!
Az öklébe gyűrve, kapkodva tűri fel a pólódat. Elkapod, és megállítod a kezét.
- Sirius! – Végre odafigyel rád. – Nem.
Elég egyetlen szavad.
Megsimítja a kezed, és elrendezi a ruháidat, mielőtt lekászálódik rólad. Nem szól, és nem is néz rád, de bocsánatkérő minden mozdulat. Nehéz sóhajjal csusszan a földre, az ágynak támasztja a hátát, a haja szétömlik a takarón. Belemerülnek az ujjaid.
Az ablak résein sziszegve süvít be a szél, felhullámzik a függöny. Piszkos árnyak, sápadt fények folynak imbolyogva össze. Szédülsz. Gyűlölöd ezt a helyet.
Végigfésülsz az ujjaiddal Sirius tincsein, aztán a vállára teszed a kezed. Megszorítja.
Odakint lassan sötétedik.
- Na tűnjünk el innen.
Fellélegzel, mikor kimondja végre.
Nem nézel fel, mikor kilépsz a szobából, Sirius pedig nem néz vissza. A lépcsőn lefelé is a földre szegezed a tekinteted (nem akarod még egyszer látni a manófejeket. nem akarod még egyszer látni ezt a helyet.), csendben baktattok egymás mellett, a válladat lehúzza a sportszatyor könnyű súlya, és Sirius karja időnként a karodnak ütközik. Néha jó lenne kéz a kézben sétálgatni vele.
Sirius tornacipős lábai (lóg az egyik fűzője. ha kiértek innen, te magad húzod meg azt a masnit. még mielőtt orra esne benne) egyszer csak elmaradnak mellőled. Megtorpansz, visszalépsz hozzá, és csak mikor már a karodon érzed a teste megnyugtató hőjét, akkor pillantasz fel.
A bejárati ajtóhoz vezető előtérben félhomály, benne három karcsú alatt sötét sziluettje: sötét hajak, sötét talárok, sötét pillantások. Nem mozdulnak, és Sirius hamarosan megindul feléjük. Hozzásimulva követed (nem félsz. őt félted.), jól nevelten motyogod: ’Jó napot kívánok’. Már este van. Senkit sem érdekel, és a köszönést sem viszonozza senki sem.
Megkönnyebbülsz, mikor elhaladtok előttük. Ha eddig nem tettek, talán ezután sem tesznek semmit, és nem is szólnak hozzátok.
Aztán a kínos-nehéz csendben meghallod Regulus kamaszosan rekedt hangját:
- Tényleg elmész?
Sirius kivár a válasszal. Végül csak annyit felel:
- Igen.
Regulus bólint.
Sirius viszonozza.
Elköszöntek egymástól. Talán ez volt az első nem ellenséges gesztus kettejük között, aminek szemtanúja voltál. Nézed őket, és most tűnik csak fel, mennyire hasonlítanak kívülről egymásra. Hogy ezek a jellegzetes, büszke Black-vonások ott vannak a szüleik arcában, tartásában, és ott vannak minden Blackben, akit csak ismersz, vagy valaha láttál képen vagy festményen. A Blackek gyakran házasodnak egymás között, elvégre a tiszta vérnél, aranyvérnél (te félvér vagy. és vérfarkas. néha azt hiszed, Sirius csak lázadásból van veled) nincs fontosabb. Sirius szerint – részben – ezért olyan sok az őrült közöttük.
Pár lépés választ el az ajtótól, mikor Sirius megtorpan megint. Visszafordul, magával húz, és összekulcsolja az ujjaitokat.
- Anya, apa - idegenül hangzanak a szájából ezek a szavak -, ő itt Remus Lupin. Egy osztályba járunk. Szeretem őt.
Összerezzensz. Sirius hüvelykujja megnyugtatón cirógat.
Még látod, ahogy Regulus ajka halvány mosolyféleségre rándul (nem a gúnyos vagy rosszindulatú, inkább az ’örülök nektek’-fajtából), látod a Black-szülők eltorzult vonásait, és látod a villanó pálcát Mrs. Black (Sirius édesanyja. ez a nő itt Sirius édesanyja.) kezében. Elsziszegett fenyegetés és tébolyult visítás szitkai zúdulnak zavarosan felétek, rontás süvít el a vállatok között. Sirius szülei szóval és tettel átkozzák ki fiukat.
Ő lázítóan lassan és nyugodtan teszi meg az utolsó lépéseket. Kiélvezi a helyzetet, kiélvezi az ebben a házban, ebben a családban töltött legutolsó másodperceket. Téged finoman maga elé terel. Csak később, visszagondolva döbbensz rá, hogy az anyja átkai elől fedez.
- Remus - folytatja a félbeszakadt bemutatást -, ők a szüleim.
Az ajtó már rég becsapódott mögöttetek, és Sirius még mindig fogja a kezed.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése: