7

Az előző bigyóban volt egy ilyen mondat: "Credence nem tudta, mik a bűnei." Ehhez pötyögtem 7 db, 100-150 szó közötti, nem összefüggő, de nagyjából logikai sorrendbe rendezett mini-bigyuszt.

Torkosság

Sötét sikátorokban találkoznak, két árnyék a sokat látott, málló falak titkaként, és mikor Credence elhiszi, hogy így kell lennie, árnyéknak és titoknak kell lennie, Mr. Graves azt mondja: "gyere velem, Credence". És Credence megy vele. Mr. Graves biztosan vezeti; "ülj csak le", simítja a vállára a kezét. Credence feszeng. Szép és idegen az érzés, a szék kényelmetlenül kényelmes, túl elegáns; susogó selyemfények, kacér kristálykoccanás, öltönyök, gyöngysorok, a hegedűk dala kesztyűs kézre lehelt csókot visszhangoz. Bor löttyen, akár a vér. Credence szédülni kezd. Mr. Graves rendel neki. Credence sosem látott még ennyi ételt, sosem érzett ennyi ízt. Mr. Graves nem kérdezi, kér-e még; fordul a pincér, a tányéron kelleti magát egy újabb szelet sütemény. Mr. Graves finomabbnál finomabb ételeket ad a szájába, és a fülébe suttog édesebbnél édesebb ígéret-szavakat. Csak Credence szíve az, ami végül mindig éhes marad. 

Bujaság

Fojtó, fekete massza az éjszaka, a takaró jéghidegen tapadó ölelés; Credence átfordul a hasára - bordái közé furakszik egy ágyrugó -, az arcát belerejti a párnába. Zihál, zokog. Némán, mert vékonyak a falak. Anya nem tudhatja meg, hogy megint olyat álmodott. Eleven álom volt, akár egy látomás, egy beteljesülésre váró prófécia - láttalak az oldalamon -; átfagyott csontjait hevíti a meghatottság: Mr. Graves álmodott róla, még azelőtt, hogy ismerték volna egymást. Vágyakozva bizsereg fel bőrén a látomásérintés. Szorosra hunyja a szemét, mintha így elrejtőzhetne a tiltakozó szégyen elől, fogai közé harapja a feslő párnahuzat csücskét, mint egy veszett, kínlódó állat, majd becsúsztatja sebtől, vartól kérges tenyerét az alhasa és a nyirkos lepedő közé. Lüktet és éget a fájdalom és a kéj, ahogy magához ér.

Restség

Suttogva köszönti a reggel, tompa fénnyel, álmos nesszel. Kelni kell. Credence nem nyitja ki a szemét. Érzi az arcán az első napsugarak bágyadt cirógatását; a függönyt Anya évekkel ezelőtt leszaggatta, mikor ő elaludt egyszer. Beteg volt akkor. Most az álmai betegek. Bűnös, gyönyörű kórként pusztítja és élteti az éjszaka sötét titkai közt ébredő vágy satnya, meggyötört testét, és vannak reggelek, mint a mai, mikor különösen nehéz az álmoktól elszakadni. Anya lépcsőn dobbanó lépteinek ütemére verdes a szíve; egyre hangosabban, egyre erősebben, ahogy elképzeli a sajgó fájdalmat a bőre alatt. De elképzeli aztán a bizsergőn gyógyító mágiát is - és csak fekszik tovább lustán, mozdulatlanul. Bűnbe takarja a bűnt, hogy alattuk elrejthesse a varázslatot. Mozdul a kilincs.

Fösvénység

Elfogadja. Mr. Graves sosem kérdezi, adhat-e, megérintheti-e, magához vonhatja-e a testmeleg ölelések zaklatott nyugalmába, és Credence szótlanul dadogva és szívdobogva, meggörbült mozdulatlanságban kap vadul utána. Elveszi. Mohó érzékei reszkető örömébe egyre kétségbeesettebb hittel törleszkedik. Akarja. Magának akarja Mr. Graves minden érintését, egyre többet és többet belőle, elnyúló simításokat, mélyülő öleléseket, végtelen varázslatot, mert Mr. Graves az egyetlen, akitől van mit elfogadnia, elvennie, akarnia. Az egyetlen, aki valaha is adott neki, de ő sem eleget. Soha nem eleget. Akarni tanította őt meg, hogy hogyan kell kérni, hogyan kell merni, arra nem. Mint egy soha nem gyógyuló, elvakart seb, a csillapíthatatlan akarás csendje örök és betölthetetlen hiányra emlékeztet. 

Irigység

Nem találja a gyermeket. Nem tudja megtalálni. Nem akarja megtalálni. Mr. Graves számít rá, a bizalmába fogadta; puha pléd ölelésébe a vacogtató hidegben, és végre értelmet nyernek a mába mosódó tegnapok így, hogy a holnap varázsszikráktól ragyog. És Credence bármit megadna neki; szégyelli, hogy minden kincse az üres markából kipotyogó semmi, de… De ha teljesíti a feladatát, Mr. Gravesnek azután mi szüksége lesz még rá? Félredobja majd, és ő, szürke és apró, de annál súlyosabb kő, zuhanva, gördülve süpped engedelmesen a sárban szétszórt semmi közé. Onnan nézi végig a távolodó varázslatot. Elképzeli a gyermeket. Gyűlöli a gyermeket. Gyűlöli az erejét, a hatalmát, a gyönyörűségét, és bármit megadna, ha átvehetné a helyét. 

Harag

Éber álom. Vörös zuhog, és annál is több fekete, harap az árnyék, ordító szájként, a plafon alápereg, és leomlanak a falak. Kínlódva és tépve zubog a felszínre a lecsupaszodott düh és fájdalom. Az eljátszott bizalom. A félrerúgott kavics lavinát okozott; hangokra omlik és elmossa az arcokat. A sötétség egyre élesebb. Odakint mennydörög. Odabent valaki elsírja magát. Végítélet - ha látná a felgyűlt érzelmek izzó-iszonyú viharát, Anya most biztosan ezt mondaná, és keresztet vetne közben és aztán. Rá. Őt nem segíti már meg se varázsló, se isten - aki mindkettő volt, és még annál is több lehetett volna, mindvégig megvetette, kihasználta. Elárulta.

Kevélység

Fentről lefelé látva milyen más a világ. Milyen aprók és jelentéktelenek a riadtan menekülő emberek - nem is érti, hogyan ejthettek rajta korábban annyi sebet. "Csoda vagy, Credence" - rebegi Mr. Graves, és térdre zuhan, ahogy Credence borult kötelességtudóan le Anya mindenható Istene előtt; a szemében ott ragyog a könnybe foglalt hódolat és gyönyörűség. Milyen apró és jelentéktelen a mulandó hús és elömlő vér börtönébe zárt varázslata az ő szabadsága alatt. Egy mozdulat lenne elpusztítani. Felkapni és eldobni, összezúzni, éppen úgy, mint bármelyik másik apró és jelentéktelen életet, de a szörnyű, tomboló hatalomnak az imádata hízeleg. Rettentő pompájában fenyeget, készen rá, hogy összeroppantsa az egész világot; de őt csak ölelné akkor is, szorítaná magához, mint gyilkos a kést, míg eszköz lenne ismét - mert valójában ő lenne a kés, és Mr. Graves az irányító kéz.