18+. Roxfort, first time-féleség, Remus sztriptíz, "annyira szeretlek"-Sirius. Tenyérjóslás, elfelejtett alapbűbájok, zsebkendők, "Látod, Féregfark? Na pontosan ezért kell mostantól kopogni."-James. És vendégművészként A Szőr. :D
Évek óta ez az első alkalom, hogy nincs büntetésben, és mégsem kísérte le Jamest az edzésre. Öt napja (Remus születésnapja óta) ez az első alkalom, hogy kettesben vannak – tökéletesen és zavartalanul kettesben, Remus ágyán kettesben.
Mégis, mikor Remus már vagy tíz perce azt az ostoba könyvet bámulja helyette, Siriusnak kezd nagyon elege lenni. Sirius kezd nagyon féltékeny lenni, és Sirius nagyon szeretne könyv lenni. Egész pontosan az a könyv szeretne lenni, ami most ott hever Remus ölében, kéjesen elnyúlva, szégyentelenül kitárulkozva – és amit, nem mellesleg, ő maga nyújtott át barátjának öt napja, ugyanezen az ágyon térdelve, kissé még remegő ujjakkal, duzzadt ajkakkal, és széles, megkönnyebbült vigyorral.
A könyv, aminek a létezése akkor valószínűleg nem is igazán tudatosult Remusban. Most bezzeg…
Most bezzeg csak azt nézi, simogatja, dédelgeti. Óvatosan az ujjai közé veszi, végigsimít rajta, lassan és gyengéden, csak az ujjbegyeivel, végig a hosszán, a gerince mentén, majd hirtelen rásimítja a tenyerét, megmarkolja, határozottan megszorítja, közben az ajkai csendes-nedves cuppanással résnyire nyílnak, megjelenik közöttük egy nyelv, puhán és rózsaszínen, finoman érinti a felé közelítő, egyetlen ujjat, a találkozás nedvesen csillanó nyomot hagy maga után – és Remus lapoz.
Sirius nyel egyet.
Remus kíváncsin felpillant rá.
Ez az a pillanat (ez az a pillantás), amikor Sirius nem bírja tovább.
Kicsavarja Remus kezéből a könyvet, félredobja, egyazon lendülettel megragadja az immár szabaddá vált ujjakat, és a hátára dönti megszeppent tulajdonosukat.
– Hé! – Remus mintha nem igazán tudná, kuncogjon vagy bosszankodjon-e inkább a váratlan… nak éppenséggel nem nevezhető fejleményeken; a tekintete zavartan cikázik Sirius arca és az ágy szélére ejtett könyv között, közben nem-túl-hitelesen-színlelt-szabadulási-kísérlet címén a csuklóját tekergeti, Sirius lábszárát rugdossa, és egész felsőtestével nekifeszül – csak a csípője simul áruló készségességgel a combjai közé. Imádnivaló. – Add vissza! Pont most jön az izgalmas rész!
Sirius kaján vigyorral hajol fölé.
– Szerintem is…
Elengedi Remus kezét. Puszit nyom az orra hegyére, az arcát cirógatva a füle mögé parancsol pár elkószált tincset (fölösleges. hamarosan úgyis lesz belőlük bőven…), és ha már ott van, egyúttal lelopja, és az éjjeliszekrényre csúsztatja az olvasószemüvegét. Remus tüntető mozdulatlansággal és dacosan összepréselt ajkakkal tűri, mire Sirius az eddiginél is sürgetőbb kényszert érez, hogy azonnal összevissza csókolja: egy apró csók az arcára, aztán még egy, még egy és egy újabb a szájára, a következő pedig már lecsúszik az állára, ahogy Remus a fejét oldalra biccentve a nyaka felé tereli az engesztelő ajkakat.
Sirius felkuncog. Nevetős csókokkal indul lefelé, ajkai alatt a bőr feszes, bársonyos, Remus-ízű és Remus-illatú. Az ütőér lüktetésén számolja a szapora szívdobbanásokat, az ádámcsutka rebbenésein a visszanyelt sóhajokat, és érez egy kezet a tarkóján, aztán ujjakat a hajában, amik a tincsei közé gubancolódva, egyértelmű üzenettel és céllal irányítják a száját afelé a pont felé, ahol a nyak és a váll íve összeér. Gyengéden harapja meg. Remus megborzong.
Érzékeny a nyaka, ezt Sirius mostanra már biztosan tudja. Tulajdonképpen már a legelső alkalommal tudta, tudta, hogyan nyalja, csókolja, harapja, ösztönösen tudta, hol a jó, hogy a jó, és ösztönösen találta meg a legérzékenyebb pontjait, a pontokat, amiktől jólesően megborzong, amiktől az egész teste megvonaglik és végigremeg, amiktől felnyög, amiből többet akar. Újra a hajába markol – és elhúzza magától.
Sirius értetlenkedve pislog rá.
– Baj van?
Remus megrázza a fejét. A nyitott ágyfüggönyre mered, megpróbál feltérdelni, a térde persze remeg, a felgyűrt takaró valóságos akadálypálya, sután zuhan vissza Sirius karjába. Sirius átöleli, megtartja.
– Mi a baj? – kérdi újra. A hangja az érzékeit borzolja, a lélegzete csóknedves bőrét cirógatja, és Remus a mellkasának dönti a hátát. Egészen elernyed az erős karok között.
– Csak a függöny – motyogja. – Be kéne…
– Ráér.
– De… – Reménytelen kísérletet tesz, hogy elérje az ágyfüggöny közelebbi szárnyát. Sirius azonnal utánanyúl, megfogja a kezét, és visszahúzza a mellkasára. Szorosan öleli hátulról, egymásba gabalyodnak a karjaik, egymásba fonódnak az ujjaik.
– Van időnk bőven. – Apró arcrapuszival nyomatékosít. – Még legalább egy óra, míg Ágasék visszajönnek.
Remus megadón bólint. Siriust felizgatja a lebukás gondolata (hisz barátaikon túl lényegében még bárki rájuk nyithat. bárki, aki világgá kürtölheti, hogy ők ketten együtt vannak…), ezt mostanra már egészen megszokta. Valahol talán még élvezni is kezdi vele együtt…
Mély levegőt vesz, lehunyja a szemét, és csak akkor döbben rá, hogy Sirius azért simogatja, szinte ringatja olyan óvón és csitítón, mert remeg. A helyzet adta, természetes (abszolút normális. ebben a helyzetben ez abszolút normális. az nem normális, hogy ő milyen nyugodt volt legutóbb. vagy hogy milyen jól színlelte…) izgalomtól talán, talán attól, amire készül, talán a félelemtől, hogy valamit röhejesen elbénáz, talán mindezektől együtt, maga sem tudja.
Megszorítja Sirius kezét, miközben hátrasuttogja:
– Szeretnék kipróbálni valamit.
A tarkóját cirógató lélegzet mély, egyenletes ritmusa élesen megtörik.
– Bármit. – Sirius elereszti egy pillanatra, míg Remus megfordul az ölében. – Csak mondd. Vagy mutasd… – vigyorodik el féloldalasan, pimaszul, és Remus viszonozza.
Játékosan csókolja meg, alig érintve, alig puszilva, incselkedve nyalja meg az ajkait, nyelvével egy pillanatra közéjük kalandozik, újra és újra közel hajol, újra és újra elhúzódik. Mindketten kuncognak. Sirius közben a derekát, hátát, tarkóját, karját simítja puhán, mintha egyszerre mindenét érezni akarná, Remus ujjai pedig utat találnak a pólója alá: a bőre felhevült, feszes, a gerinc ívét, aztán a bordákat tapintja, és egy ideig csak ott tartja a tenyerét, élvezi, ahogy süllyednek és emelkednek, ahogy szaporán verdes mögöttük a szíve, ahogy Sirius egyre éhesebben törleszkedik az érintésének. Rámarkol a póló anyagára. Sirius készségesen emeli a feje fölé a kezét, hogy kibújtassa belőle. Egy darabig csak néznek egymásra pihegve, aztán Sirius keze sietve megindul Remus ingjének gombjai felé.
– Ne. Várj. – Remus elkapja, és eltolja magától a türelmetlen ujjakat. Kérdőn-izgatottan csillogó tekintet a válasz. Megköszörüli a torkát, elmélyíti a hangját, próbál nagyon érzékien nézni… és nem arra gondolni, hogy vajon a vörös melyik árnyalatában tündököl épp az arca. – Szeretném… Szeretném azt megint, amit pár napja csináltunk. De – teszi hozzá gyorsan, mikor Sirius tekintete az ágyékára siklik – most én akarom neked.
Az ajkát beharapva, kissé zavartan, de várakozón-vágyakozón mosolyog rá.
Sirius a gondolattól felnyög. Lassan haladnak, igen, ezt már az elején tisztázták, és hetek óta tartották is magukat hozzá. Jó, öt napja tényleg belehúzott kicsit, de hát mégiscsak Remus szülinapja volt, ennyi minimum járt a könyv és a bonbonok mellé… Hogy Remus ilyen hamar viszonozza, arra valahogy nem számított. Nem is gondolt rá, így konkrétan. Fantáziálni persze fantáziált róla, gyalázatosan hosszú idők óta (na igen, azok a szánalmas percek egyedül a zuhany alatt… felejtsük el.), de… Az igazság az, hogy Sirius izgul. Az igazság az, hogy Remus egy egyszerű, ártatlan érintéssel is lehetetlen dolgokat művel a testével, szóval ami most jön… (az még csodásabb lesz. hajrá.)
– Most... engedélyt kellene adnom? – vonja fel a szemöldökét.
– Nem. – Remus meglepő határozottsággal löki hátra, és úgy helyezkedik a combjain, hogy mozdulatlanságra kényszerítse. – Csak szóltam, hogy mire számíts.
Sirius döbbenten pislog párat, aztán mosolyogva hátrahajtja a fejét, mélyen belesüpped a levendulaillatú párnába (amióta ismeri, Remus ugyanezt a sampont használja), és hunyt szemmel élvezi a kényeztetést. Remus nagyon sokáig csak a mellkasát cirógatja, körkörösen, egész tenyérrel, aztán fel és le, a karjától a hasáig, egyre bátrabb mozdulatokkal.
– Csak feküdj így, jó? – Feljebb csusszan a csípőjén, az arcát simítva kényszeríti, hogy ránézzen.
Sirius kábán bólint.
– És szólj, ha valamit rosszul csinálok.
Sirius megint bólint.
Összemosolyognak. Remus megcsókolja még egyszer, mielőtt az oldalát simítva hátrébb hajol, és lassan, ráérősen végignéz rajta. Végigméri. Sirius soha nem érezte még ennyire védtelennek és sebezhetőnek magát, és… soha nem hitte volna, hogy ez ennyire nagyon jó érzés tud lenni. Hogy Remus előtt valahogy jó (izgató…) ilyen kiszolgáltatottnak lenni (…vagyis nem ártana átgondolniuk a terveket arra a bizonyos, hivatalos első alkalomra… később.). Végigborzong rajta a felfedezés.
Remus észreveszi a libabőrt a karján.
– Izgulsz? – Kedveskedőn simogatja a felborzolódott szőrszálakat.
Sirius nem tudja, mit feleljen. Izgul? Kicsit. Izgatott? Nagyon. (Felizgult? Ó, de még mennyire.). Végül megrázza a fejét.
– Tényleg? – Remus az ajkára harapva nevetgél. Még mindig a karját figyeli. – Én igen – vallja be, és tényleg elneveti magát, kuncogva temeti az arcát Sirius mellkasába.
– Bocsi – szabadkozik –, nem tudom, miért nevetek…
Sirius magához szorítja, homlokon csókolja. Mindketten tudják, miért nevet. Azért nevet, amiért ritkán nevet, és amiért sírni is ritkán szokott, mert Remus általában csak mosolyog. Boldog vagy szomorkás a mosolya, de mindig ugyanolyan szelíd, és valahogy sosem teljes, sosem túl árulkodó. Sirius magában ’farkas kontroll’–nak nevezi, mintha Remus attól félne, hogy az érzésekkel együtt más is kitörhetne belőle. Eddig talán háromszor látta őt igazából nevetni: mikor elhitte, hogy a farkas ellenére, pontosabban azzal együtt is a barátjuknak tekintik, mikor elhitte, hogy nem csak csínyből vagy fogadásból cuppant el a legeslegelső, esetlen kis csók közöttük – és most.
(És egyszer látta őt sírni. Mikor egyszer, egyetlenegyszer őszintén beszélt az átváltozásról, az emlékekről, a gyerekkoráról, hogy amióta csak érti, mi történik vele ilyenkor, azóta retteg, hogy egyszer bántani fog valakit, valakit, akit szeret… Magához ölelte akkor, ahogy magához öleli őt most is.)
– Sajnálom – eltelik pár perc, míg Remus az állát a mellkasának támasztva, bocsánatkérőn felpislog rá. – Tönkretettem a pillanatot…
Sirius megrázza a fejét. Két keze közé veszi az arcát, úgy húzza gyengéden közel magához:
– Szeretem, amikor boldog vagy.
Remus puhán mosolyog le rá. A szemei egészen sötétek, hála és vágy keveredik a tekintetében. Sirius végigfuttatja az ujjait az arcélén, az ajkain, az állán, aztán hagyja, hogy Remus a hajába markolva oldalra feszítse a fejét, és arcát az arcához simítva megcsókolja a vállát. Visszanyel egy sóhajt.
Remus felbuzdulva szorítja a matracnak, fogaival karcolja a nyak vékony bőrét, feszülő inak és lüktető ér mentén, és Sirius illata mély és részegítő, fülledt, füstös nyári éjszakák, minden lélegzetével kortyolja és minden csókjával ízleli, és van egy pont, mikor szeretne csak így maradni. Sirius vágyreszkető testével maga alatt, torokból feltörő sóhajaival a fülében, és szeretné, ha nem kéne mások előtt titkolózni, ha megtudná mindenki, hogy ez a fiú az övé, övé, egyedül az övé… Felmordul a gondolattól – hallatán Sirius testén újabb remegéshullám fut át –, belemélyeszti fogait a márványnyakba, vörös foltot szív birtoklón a hófehér bőrre. Sirius lélegzete meglepetten fennakad. A nevét sóhajtja aztán. A neve rántja vissza a józan valóságba. Riadtan hőköl hátra.
– Ne hagyd abba… – Sirius hunyt szemmel tapogatózik utána. Nem éri el, úgyhogy inkább kiszabadítja Remus alól a jobb lábát, a dereka köré fonja (közben előfordulhat, hogy finoman fenékbe billenti), úgy húzza vissza magára.
Remus az arcát fürkészi: a vonásai egészen ellazulva, a szemei még mindig hunyva, az ajkán boldog, elégedett kis mosoly. Sirius bízik benne. (Ettől függetlenül erről még beszélniük kell… később.) Csak ezután csókolja meg újra, puhán, vigyázón követi végig ajkaival a mellkasát, feszülő bőrt csókol és feszülő izmokat, és elképesztően jó és önbizalmat és bátorságot adó, ahogy Sirius minden csókkal maga is egyre jobban nekifeszül.
Nedves kört rajzol nyelvével a kemény mellbimbó köré, majd kísérletképp a szájába veszi, hosszan, kóstolgatva csókolja. Sirius hangosan nyög fel, mélyről jövőn, rekedten, érdesen, az ujjai megszorulnak Remus karján. Az ajkai rándulásából érzi, hogy Remus mosolyog, miközben finoman szívogatni-harapdálni kezdi. Hátravetett fejjel homorul alá.
Érintették egymást korábban is, persze, de most… most fedezi fel igazán a testét. Mindketten most fedezik fel, és Siriust magát is meglepi, mennyire érzékeny (és mennyire jó… Merlin, mennyire nagyon-nagyon jó!) ott.
Remus csillogó szemekkel, büszke mosollyal pillant fel rá.
– Ezt szereted?
Sirius nyöszörög valamit válaszul, ami – testének egyéb reakcióiból ítélve – feltehetően igenlő válasz akar lenni, aztán bágyadtan végigcirógat Remus arcán, és hozzáteszi:
– Te… Neked hol a legjobb?
– Nem is tudom… – kezdi tétován, és reméli, hogy nem pirul el újra (de.), miközben bevallja: – A nyakam, azt hiszem…
– Sejtettem. – Sirius diadalittas vigyort villant, a szemében gyengédség csillan, és már hajolna is afelé a karcsún és fehéren kínálkozó, imádott nyak felé – de Remus ellentmondást nem tűrve visszanyomja a párnára, és megtámaszkodik a mellkasán.
– Majd – búgja. – Most mást csinálunk. Most én csinálom.
Hosszan, mélyen csókolja meg, fokozatosan simul hozzá az egész testével, és Sirius önkéntelenül löki előre a csípőjét. Egymásnak feszül az ágyékuk. Mindketten kemények. Remus lassan ringva csókolja tovább, és Sirius újból nekilöki magát, körözni kezd a medencéjével, előbb a lágyan hullámzó csókok ritmusára, majd egyre mohóbb tempóra váltva dörgölőzik hozzá. Remus kínzó hirtelenséggel szakad el tőle.
– Ne legyél türelmetlen. – Dorgáló pillantással huppan hátra a sarkaira.
Sirius bűvölten bámulja. Kipirult az arca, az ajkai teltebbek a szokottnál is és sötétek, ahogy sötétek a szemei is, mégis beragyogják a szobára nehezült fáradt, borongós félhomályt. (Vajon mikor borult el így odakint? Mindegy…)
Érte nyúl, de Remus elhessegeti a kezét, szóval csak hátradől megadón, és hunyt szemmel élvezi, ahogy Remus lassan végigsimít az oldala mentén, széttárt ujjakkal, egész tenyérrel, hogy minél több bőrt érintsen, majd hirtelen fölé hajol újra, és a köldökébe csókol játékosan. Sirius hasfala kuncogástól rezzen. Aztán megdermed, a lélegzete a torkában akad, éles sóhajtással fújja ki és várakozón megfeszül, ahogy Remus egyetlen ujja a csípőjére téved – ráérősen, kissé talán félve húzza végig a kitüremkedő csont élén, míg a nadrág derekába nem akad. Lejjebb húzza egy kicsit. Sirius felnyikkan. Felpattan a szeme, lepillant: Remus koncentrálva mered a farmer feszülő sliccére.
Készségesen emeli meg a csípőjét. Remeg a combja, ahogy tartja magát, és Remus ujjai is remegnek, ahogy némi ügyetlenkedés után kibontja az övcsatot, gombot, cipzárt. Óvatosan húzza le róla a nadrágot. Sirius lélegzetvisszafojtva figyeli. Van egy pillanat, mikor esküdni merne, hogy nekiáll összehajtogatni – de végül csak lazának szánt mozdulattal az ágy végébe ejti. Megmosolyogja.
Egyszerre néznek Sirius keményen domborodó ölére, aztán egymás szemébe, majd Remus lassan felkúszik hozzá egy csókra – fokozatosan simul a mellkasa, hasa, alhasa az ágyékénak, és Sirius szélesebbre tárja a combjait, hogy jobban hozzáférjen. Remus az ajkai közé suttog valamit („Tényleg szólj, ha nem jól csinálom.”), amiből Sirius nem sok mindent fog fel, de azért lelkesen bólogat, és bátorítón vigyorog mellé. Egy pillanatra lehunyja megint a szemét, de csak hogy a következőben elkerekedve nyissa ki, ahogy valami... valami nagyon forró és nagyon csodás az alsónadrág anyagán keresztül ismerkedőn az ölére simul.
Remus kérdőn pislog fel rá, a kezei a combját masszírozzák, és van valami őrjítően intim és érzéki abban, ahogy hunyt szemmel, mélyen belélegzi az illatát, majd lassú, ismerkedő csókot lehel rá a szöveten át, és Siriusnak minden önuralmára szüksége van, ha nem szeretné, hogy túl korán érjen véget – ezúttal is… – az egész. Próbál mélyeket lélegezni, mozdulatlanul feküdni, a takaró hűvösére koncentrálni, de Remus lélegzete forró, előre hulló tincsei a hasát csiklandozzák, és minden apró, kissé esetlen és tapasztalatlan, de elszánt érintése felé perzselve zubog a vér, és amikor végre az alsónadrág gumija alá csúsztatja az ujjait, és lejjebb húzza, és szabaddá válik egy centi és kettő és há -- akkor elengedi, és elhajol.
Talán megijedt. Remus talán megijedt, és meggondolta magát (nem baj. nem baj, nyugi, majd legközelebb), vagy… vagy szándékosan kínozza.
Remegő karokkal könyököl fel, hogy jobban lássa, ahogy mosolygós csókokkal borítja combjai belső oldalát, mielőtt újra az ágyékára szorítja a száját. Remus szándékosan kínozza.
Elgyötört nyöszörgéssel zuhan vissza a hátára. Remus édesen felkuncog.
– Ez jó?
Sirius artikulálatlanul morog valamit.
– Nem értettem tisztán. – Remus hangjában túlcsordul a boldogság, és ez, ha lehet, még vágyakozóbb görcsbe rántja a gyomrát. Kétségbeesetten markol a puha, levendulaillatú tincsek közé.
– Nagyon jó vagy. Csak folytasd – mormolja, és finoman lenyomja a fejét.
Remus még akkor is mosolyog, mikor némi matatás és mérlegelés után óvatosan a fogai közé veszi a boxer anyagát – Sirius meglepetten felsóhajt –, lejjebb csúsztatja pár centivel, egyik, majd a másik oldalon is – Sirius felnyög –, felbátorodva ismétli meg újra, lassú csókokkal kelve át az alsónadrág keményen lüktető dombján – Sirius felszűköl – végül aztán ott is a fogai közé csippenti a vékony szövetet – Sirius felszisszen…
– Bocsánat – suttogja Remus kínos mosolygással és a délután sokadik pirulásával. Tétován húzódik hátrébb. Sirius kézen fogja, visszahúzza.
– Nem baj – leheli. – Csináld.
– Gyorsítunk egy kicsit, jó? – És Remus keze már ott siklik az oldalán, az ajkát pedig egyetlen halk, elismerő kis „Oh.” hagyja el, mikor az utolsó ruhadarab is eltűnik végre az útból.
Aztán csak nézi. Csak nézi, és Sirius – ezt se gondolta volna... – kezd zavarba jönni. Lepillant magára. Valahol röhejes, hogy mennyire őrülten kívánja ezt a fiút, aki most ott térdel fölötte, és csak nézi, nézi, nézi őt megbabonázva azokkal a hosszúpillás, aranyfényű szemeivel.
– Most azt játsszuk, hogy ki tudsz-e elégíteni a puszta tekinteteddel?
Remus lesüti a szemét. Lehetséges, hogy nyakig pirul újra (ne számoljuk.), de mikor felnéz megint, Sirius pillantását keresi, és kihívón fogva tartja.
– Mit gondolsz, menne? – kérdi hetykén, és tovább nézi őt, azzal a hirtelen jött magabiztossággal, mint aki most döbbent csak rá, hogy bármit is csinál, nem tudja elrontani. Hogy bármi is történjék ezek után, azt, ami közöttük van, nem lehet elrontani. Úgyhogy csak élvezi. Mélyeket lélegzik, a mellkasa hullámozva süllyed és emelkedik, orcáin a vágy pírjával keveredik az iménti szégyellős pirulás, és Sirius egyszer csak azon kapja magát, hogy önnön öle felé indul a keze. Riadtan mar a combjába. Remus álszentül somolyog.
– Ne csalj – pirít rá.
– Kicsinálsz – jelenti ki Sirius, aztán felnyúl, és lehúzza magához Remust egy csókra, és az ajkai közé súgja: – Még hogy te vagy köztünk a jófiú…
Remus nevet, miközben megtámaszkodik az oldalán. Kedvtelve futtatja végig a tekintetét még egyszer Sirius testén, felismeri a csontok ívét és az izmok domborulatát, felismer egy anyajegyet, egy horzsolásból visszamaradt heget (Sirius egyszer leesett a seprűről. Csak James tud róla, és ő. Persze a seprű volt a hibás. És a szél. A Nap. És amúgy is, alig aludt valamit előző éjjel. Nem is reggelizett eleget.), és a lopott pillantások és sötétben tapogatózások most válnak egésszé, most, hogy Sirius itt fekszik előtte, kócosan, kipirultan, kívánatosan, őt kívánva. És Sirius egyszerűen… gyönyörű. Tökéletes. Minden porcikája az, és Remus akaratlanul is lassít újra, egy ideig csak simogatja, a karját, a combjait, a hasát.
– Ez annyira szép – követi végig egy ujjal a köldöke alatt serkenő szőrszálak sötét vonalát.
– Tényleg? (Naná.) – Sirius bágyadtan cirógatja az alkarját. – Pont mostanában gondoltam rá, hogy leszedjem-e onnan is teljesen a szőrt…
– Ne – vágja rá az indokoltnál jóval nagyobb hévvel. – Így tökéletes. – Apró puszit ad a hasára, majd kérdőn felpillant rá. – És én?
– Hm?
Remus az ajkába harap.
– Megmondhatod, ha zavar. Tényleg.
– Mi? – Sirius tekintetében lassan oszlik fel a köd. Ellágyulnak a vonásai, mikor egy szusszanás és látványos ’nem-hiszlek-el-Remus-John-Lupin’-típusú szemforgatás után végre azt mondja: – Úgy vagy jó, ahogy vagy. Gyere ide.
A hosszú, finom ujjak megszorulnak a karján, és Remus hagyja, hogy Sirius felhúzza magához. Úgy helyezkedik, hogy egészen végigsimuljon rajta. Csókolóznak, és Sirius mintha kisimogatna belőle minden kételyt és feszültséget: csak az izgatott, vágyódó bizsergés marad.
Akkor is csókolóznak, amikor megérinti. Sirius fulladva nyög fel, az ajkai közé káromkodik. Figyelmeztetőn szorít rá. Sirius megint nyög, megint káromkodik, és keményen lök a markába. Elengedi. Újra végigfuttatja rajta a tekintetét, ezúttal inkább csak azért, hogy időt nyerve önmagát nyugtassa, elidőzik a csípő vonalánál, a kezével együtt siklik még lejjebb a szeme. Mosolyog, miközben ráhajol az ölére.
Sirius a közelségétől megrándul. Óvatosan érinti a selymes bőrhöz az arcát, majd egészen apró, ismerkedő puszit lehel rá. Sirius élesen szívja be a levegőt, Remus kíváncsin felpillant: lehunyt szemek, résnyire nyílt ajkak, halvány kis mosoly. Élvezi. Felbátorodva markol rá, és egyetlen, lassú csókkal végignyal a hosszán. Sirius torkából valami soha azelőtt nem hallott, mélyről jövő nyögés bukik elő, gyámoltalan nyüszítés és kéjes morgás elegye, az ujjai hol a vállát szorítják, hol a tarkóját, hol a hajába markolnak, és Remus újra és újra megismétli az előbbi mozdulatot.
Ráérősen, élvezettel ízleli, az ajkai nedvesek és puhák, cuppanva nyílnak el, a lélegzete forró, ahogy egy sóhajtással rálehel, aztán még forróbb lesz, még puhább és még nedvesebb, és jó, jó, nagyon-nagyon jó. Sirius kitapogatja a fiú szabad kezét, hallgatja a jóleső hümmögését és a nedvesen cuppanó hangokat, és Remus nyelve simogat, és a szája és az ujjai ritmust találnak, és érzi, hogy önkéntelenül megugrik a csípője és megrándul a hasfala, és kapkodva zihál valamit, amiből Remus csak a nevét érti ki.
Sirius lehetetlenül forró az ajkai közt, az izmai megfeszülnek és az öle meg-megremeg, hirtelen markol keményen a hajába, de ezúttal mintha nem közelebb húzni, hanem eltolni akarná. Remus válaszul biztatón szorít a combjára, és miközben igyekszik még mélyebbre engedni a szájában, ködös-mosolygós tekintettel felpillant rá, és a kezét megszorítva kéri, hogy viszonozza a pillantást.
Ez megint az a pillanat (ez megint az a pillantás), amikor Sirius nem bírja tovább.
Nem robban a gyönyör, csak felizzik szelíden, Remus mozdulatainak ütemére pulzál a testében, megfeszül a gerince és minden tagja remeg, az ajkain reszketeg sóhaj és Remus neve pereg, egy pillanatra szikrázva felvillan az egész szoba, és Remus szája, Remus keze egyre mozog tovább, és a jóleső rándulások mintha nem csillapodnának soha…
Amikor kitisztul a világ, Remus végigsimul rajta, a száját csókolja. A csókja mintha más ízű volna, olyan… Oh. Jahogy.
– Fura ízem van… – motyogja kábán, mire Remus hümmögve továbbmélyíti a csókot.
– Szerintem finom – hajol el végül, és végignyal az ajkain.
Sirius elvigyorodik.
– Nem mondtam, hogy nem az.
Nevetnek, és csak nézik és simogatják egymást, és Sirius mintha mondani szeretne valamit, de kevesek lennének rá a szavak. Remus bólintva jelzi: érti, érzi. Elmerengve masírozik fel-alá az ujjaival a mellkasán.
– Összességében jóval tovább bírtad, mint legutóbb – szólal meg végül. Sirius meghökkenten mered rá, aztán sietve rávágja:
– Arról nem beszélünk.
Remus felélénkül.
– Mármint a legelsőről, vagy a…
– Egyikről sem. – Remus köré fonja mind a két karját, úgy szorítja magához, remélve, hogy ezzel sikerül elhallgattatnia végre. Remus kuncogva nehezül rá. Fészkelődik picit, míg meg nem leli a világ legfantasztikusabb párnáját Sirius izmos vállán. Sirius még mindig szorosan öleli.
Jó így feküdni, egymáshoz simulni, egymást érinteni, együtt lélegezni. Mélyen magába szívja Remus illatát, ujjai elmélázva köröznek a karján.
– Annyira szeretlek.
Remus hirtelen kapja fel a fejét, tincsei súrolják Sirius állát. Csodálkozva néz rá, a mosolya lassan kiszélesedik, tündököl, ragyog. Sirius orcáin rózsás pír virít (ilyet se látni túl gyakran). Száraz a torka, nyel egy nagyot.
– Kimondtam?
Remus szaporán bólogat.
– Te nem mondod ki? – Sirius igyekszik úgy tenni, úgy nézni és úgy mosolyogni, mintha nem lenne éppen baromira zavarban. Többé-kevésbé sikerül. (Dehogy...)
Remus válaszul egészen fölé gördül újra, és mosolygós csókokkal nyomatékosítva súgja:
– Én is. Nagyon. Szeretlek.
Sirius megvárja, míg elcuppan a harmadik, meg még néhány ráadás puszi, aztán megragadja a fiú vállát, és eltolja magától annyira, hogy egymás szemébe nézhessenek megint.
– Akkor vetkőzz le nekem – duruzsolja.
– Mi? – Remus riadtan felcsuklik.
Sirius éhes vigyorral ismétli el:
– Szeretnélek nézni, miközben vetkőzöl. – Azért hozzáteszi: – Kérlek.
Remus habozik. Fogalma sincs, hogy és mikor kerültek az ing gombjaira az ujjai, tétován babrál velük. Végül is… A legrosszabb, ami történhet: Sirius kineveti. (Sirius még sosem nevette ki.) A kevésbé rossz: ő neveti ki saját magát. (Ez viszont garantált.) A legvalószínűbb: mindketten elnevetik magukat. (Az nagyjából mindig jó véget ér…) A legjobb… (kiderül, ha megpróbálod…) Mély levegőt vesz, mielőtt hozzálát.
– De ne nevess… – motyogja maga elé, és sietős, ügyetlen kis mozdulatokkal vetkőzni kezd. Lesütött szemmel mered a takaró egy pontjára, a tenyere izzad, az apró gombok ide-oda csúszkálnak nyirkos ujjai között. Aztán felhullámzik a matrac, és megérzi Sirius kezét az övére simulni. Megnyugtató a melege. Együtt bújtatják ki az első gombokat.
– Lassan. – Sirius puhán mosolyog rá, miközben visszadől a párnára. – És nézz rám közben – kéri, és Remus engedelmeskedik.
Sirius szemei egészen sötétek, végtelen mély a pillantása, Remus elmerül benne, hagyja, hogy megnyugtassa, lágyan simogassa, és van egy egészen röpke, tört pillanat, épp csak annyi, míg legördül az első esőcsepp odakint az ablaküvegen, mikor olyannak látja viszont magát a tükrében, ahogyan Sirius tekint rá – ahogyan az élet legféltettebb és legdrágább, megindítóan gyönyörű csodáira szokás.
Az ing halk susogással nyílik szét, ahogy az utolsó gomb is enged: szelíden domborodó izmok, ezüst hegek, vörös sebek. Remus keserűn pillant le magára, de akkor Sirius érte nyúl, és követve a tekintete útját, ujjaival is végigsimít a mellkasán.
– Basszus, Remus… – A nyitott ingbe markolva, hevesen csókolja. Felnyikorog az ágy, ahogy visszazuhannak rá, a fogaik fájón koccannak össze. Sirius türelmetlenül rántja le a válláról az inget. Megreccsen az anyag, a mozdulat Remus könyökénél elakad, kénytelen felülni, hogy a karját kiegyenesítve lecsusszanjon róla a ruha. Sirius az ajkaira tapadva hajol fel vele, mintha soha többé nem akarna elszakadni onnan, durván, telhetetlenül csókolja, ujjai meztelen hátát simítják, a derék húsába vájnak, a nadrág farzsebébe süllyednek, a fenekét szorítják. Remus a mellkasának támasztja a tenyerét. Végigkarmolja, mielőtt keményen visszalöki a matracra.
Pihegve néznek egymásra.
Egyszerre nevetik el magukat.
– Hát ez… – Remus elfelejti, mit akart mondani. A Sirius bőrén felvöröslő csíkokat, tenyérnyomot (az ott az ő tenyere) bámulja. Aztán az ölére pillant. Megint kívánja.
– Szuper volt. Határozottan fejlődünk – fejezi be Sirius helyette, és mit sem zavartatva magát, elnyúlik kényelmesen a párnákon, a karjait a feje alatt összekulcsolja, majd állával a fölötte térdelő Remus felé bök, nagyjából csípőtájra.
– Azt is vedd le.
– Ne parancsolgass.
– Kérés volt.
Remus szusszan egyet. Rákészül. Koncentrál. Végigsimít a hasfalán, a farmer derekába akasztja az ujjait. Apró, körkörös mozdulatokkal simogatja lejjebb, a csípője lágyan ringva mozdul vele. Sirius hangosan nyel egyet és megnedvesíti az ajkait. Remus merészen rászegezi a tekintetét, kacéran félrebillenti a fejét – aztán prüszkölve felkuncog, mikor Sirius másodszor is látványosan végignyal az ajkán.
– Ne nézz már így. – Keres valamit, amit hozzávághat. Ujjai rátalálnak a félredobott ingre, csomóba gyűri fél kézzel a könnyű anyagot, és megcélozza Sirius arcát. Az ágytámlát találja el, jóval a fiú feje mellett.
Sirius ártatlanul néz utána.
– Hogy? – Fordul megint Remus felé, és az ártatlan pillantás mellé kevésbé ártatlan, féloldalas vigyor társul. Remus fejcsóválva kuncog tovább.
– Így. Mintha…. nem is tudom, a vacsorád lennék. Egyébként is – teszi hozzá, de egyszerre mintha eltompulna a szavak csilingelő éle –, én vagyok a vérf…
Sirius közbevág:
– Szokj hozzá, hogy így nézlek. – Érte nyúl, de épp csak ujjheggyel érintheti, mert Remus hirtelen ötlettel lecsusszan az ágyról, és karnyújtásnyi távolra megáll mellette. Sirius torkából döbbent kis nyögés bukik fel. Még annál is jobban felizgatja a látványt, mint azt gondolta volna, és ahogy újra egymásra talál a tekintetük, Remus pillantása azt üzeni: tudom. Megint megnyalja a száját, miközben feljebb helyezkedik a párnákon, hogy jobban lásson.
– Kellene valami zene vagy valami – jegyzi meg kábán, miután Remus végighúzza az ujjait a csípőcsontján, a nadrágon keresztül egyszer végigsimít magán, majd lassan kibújtatja a farmer gombját. Tétován sejlik elő a boxer fehér pamutja.
– Na az már tényleg nagyon kínos lenne. – Remus vállai puhán megugranak, ahogy újból kuncogni kezd. A fülledt csendet ekkor öblös dörrenés robbantja szét, az ég az talán, vagy a klubhelyiségben egy félresikerült bűbáj, belereszketnek a falak, és Remus is megrezzen velük. Mint aki álomból ébred, zavartan harap az ajkára, pillantása rebbenve elereszti Sirius átható tekintetét, az arcán csodálkozó, ’Merlinre, mit művelek én!’-kifejezés, és hirtelen mintha nem igazán tudná, mihez kezdjen a kezeivel. A nadrágja ekkor dönt úgy, hogy létezik gravitáció: suttyomban lecsusszan a derekáról. Megszeppenten néz utána.
Sirius vár egy darabig, aztán szelíden elmosolyodik.
– Gyere. – Két karját ölelésre tárva araszol az ágy szélére. Remus gépiesen lép hozzá, megbotlik a bokáig gyűrt nadrágban, Sirius elkapja. Lassú puszikkal borítja a hasfalát, élvezi a hőjét, az illatát, a közelségét, mindenét. A csiklandós részeket azért most szándékosan hanyagolja.
Remus a hajába fúrja az ujjait, választ magának egy tincset, elrévedve játszik vele.
– Legközelebb nem leszek ilyen béna – mondja halkan.
Sirius a hasán támasztja az állát, ahogy felpillant rá. Karcol a borostája, pedig szemmel nem is látni.
– Ellenállhatatlan vagy – jelenti ki, aztán hozzáteszi: – Azt a „legközelebb”-et azért behajtom rajtad párszor.
– Jajnekem? – Remus bódultan kuncogva birizgálja tovább a haját. Egyre szaporábban lélegzik.
– Jajneked – ismétli Sirius, és játékos morranással a hasába harap, a köldöke alatt. Aztán elhajol, a boxeralsó derekára illeszti az ujjait… és egy csendes kis „Jé!”-vel elcsodálkozik: – De kis helyes köldököd van! – Körberajzolja egy ujjal, aztán ad rá egy puszit. – Ezt eddig hogy nem vettem észre?!
– Túlságosan lefoglalt az, ami lejjebb van…?
– Ühüm… – Olyan féltő tisztelettel hámozza ki az alsójából, ahogy a legértékesebb műalkotásokat szokás leleplezni. Úgy is néz rá aztán. – Az lehet az oka…
Remusnak pont annyi ideje marad, hogy megragadja és elrántsa az ágyfüggönyt, és Sirius már húzza is le magához. Bársonyos bíborhomály borul rájuk, csak Remus bőrének selyemsápadtsága dereng szelíden, a sóhajai édesen olvadnak a vihar morajába, és Sirius nem tudja, hogy a szél zúg, az eső dobol-e ekkora hévvel, vagy a vér az ereiben, és ezek a fények és hangok és a bőrük illatos párája, olyan minden, mint valami bódító, érzékeket tompító félálom. Úgy kapaszkodik Remusba, mint az egyetlen biztos pontba a világon.
– Jól vagy? – Remus elhajol az ajkairól, és megsimogatja az arcát. Sirius a szemébe nézve bólint.
– Igen. Nagyon – mondja, és talán most először hagyja, hogy Remus igazán belelásson. Ironikus, hogy pár hete még pont az ilyen pillanatoktól tartott a leginkább – most mégis ezek esnek a legjobban. (Jó, azért az, hogy mindeközben meztelenül fekszenek egymáson, szintén nem elhanyagolható körülmény.)
Remus nagyon puhán csókolja meg.
– Én is – mosolyogja, Sirius pedig élvezettel lazul el alatta, hagyja, hogy Remus nyelve gyengéden utat törjön a szájába, majd egyre bátrabban, egyre mohóbb szenvedéllyel csókolja. Izgató a felszabadultsága.
Végigfuttatja az oldalán a kezeit. Remus teste vékony és törékeny, de formás, pont a kellő helyeken domborodnak finoman az izmok, a feszes, mégis annyira puha, markolnivaló hús. A fenekére simítja a tenyerét. Remus jólesően felnyög, és még jobban ránehezül, hogy szorosan egymásnak simuljanak. Az érzés új, és ahogy a felhevült, érzékeny bőr összeér, egyszerre sóhajtanak egymás ajkai közé. Remus feje előrebukik, Sirius a nyakán érzi a lélegzetét, és miközben Remus tétován mozogni-mocorogni kezd rajta, ujjai beljebb siklanak a fiú fenekén, hogy testének legrejtettebb pontjait is felfedezzék.
Remus azonnal megdermed. Csodálkozón, szinten riadtan pislog rá.
Sirius keze nyomban visszatér a derekára.
– Túl gyors?
Remus mintha habozna.
– Nem… – mondja végül lassan. – Nem, csak… többet még ne, jó? De ez mehet… – teszi hozzá gyors pillantást vetve összesimuló ölükre, miután Sirius megértőn bólint egyet.
Sirius kuncog, mélyen és borzongatón rekedten, aztán megragadja a vállát, és lendületből maga alá fordítja. A mozdulat határozott, kemény, és birtoklón gördül fölé, de a tenyere gyöngéden simul a hátára, ahogy óvón a matracra engedi. Megtámaszkodik mellette, a haja fekete zuhatagként hull előre, hosszan csókolja a nyakát, míg Remus el nem lazul alatta újra. Egy csók az állára, még egy a szájára, mielőtt lenéz rá, és Remus viszonozza a pillantást. Végtelen a pillanat. Sirius egyszerre támasztja össze a homlokukat és feszíti egymásnak az alhasukat. Lusta, nehéz kört ír le próbaképp a csípőjével, és Remus levegő után kap, mikor lassú, hosszan kitartott ritmusra mozogni kezd.
Az érzés leírhatatlanul csodás, talán jobb, mint bármi, amit eddig csináltak (legalábbis összehasonlíthatatlanul más), és Remus azon kapja magát, hogy viszonozni kezdi Sirius lökéseit, gyorsítva kicsit a lomhán lüktető ütemen, közben kuncog és zihál és nyögdécsel, és a keze önkéntelenül maguk közé csusszan.
– Ne! – Sirius elkapja, visszahúzza, a feje mellett a párnába nyomja, az ujjaik összefűzve, és Sirius ránehezül egészen, és még szaporább tempóra váltva, nyersen, keményen lök előre. A szájuk minden ütemre elsimul egymáson, villanásnyi csókok, sikamlós húsba kapó fogak, aztán már csak a lihegés egymás ajkai közé.
Sirius elengedi a kezét, a tenyere Remus tarkója alá siklik, közel húzza, mintha létezne még ennél is közelebb, és hozzábújik egészen, arcát az arcának simítva. A haja puhán szétterül mindenütt, forrón szuszog a nyakába, és az illata, az íze, a hője, és a tovább erősödő, majd újból lassuló, kőkemény lökések, és végül a kielégülés hullámai, és a teste, élvezettől reszkető, védtelen kis sejtekre szakadva…
Lehet, hogy végigkarmolja Sirius hátát, lehet, hogy zihálva nevet közben, és biztos, hogy a dereka köré fonja a lábát, mert még akarja őt, még tovább, mindig, örökké – és biztos az is, hogy ezek közül valami, vagy mindezek együtt, átlendítik Siriust is a határon. Megfeszülnek az izmai, Remus nedves forróságot érez a hasán megint, és a délután során másodszor is hallja, ahogy az a mélyről morranó, édesen elfúló hang a nevét ismételgeti. És a karjaiban tartott, imádott test kéjes remegése valahogy még a saját gyönyörénél is boldogabbá teszi.
Sirius szabályosan rázuhan. Piheg, a mellkasa őrülten dobol, a bőre felhevült, a derekán jéghideg a veríték. Meg fog fázni. Remus kitapogatja, és némi ügyetlenkedés után magukra rángatja a takarót.
Sirius hamarosan felkuncog, és kielégüléstől rekedt hangon állapítja meg:
– Rohadt jók vagyunk együtt.
Kövér izzadtságcsepp gördül a szemöldökére. Remus a hüvelykujjával simítja le.
– Ez tényleg nagyon jó volt – ismeri el, és megsimogatja Sirius arcát, mielőtt a hajába fúrja az ujjait.
– És most képzeld csak el… – Sirius mintha megpróbálna feltápászkodni és legördülni róla, de a második kísérlet után feladja. Meglepően nehéz a teste. Remus nem különösebben bánja. – Képzeld el, mi jön még ezek után. Hogy miket fogunk még csinálni…
Remus tekintete a távolba réved. Elmélázva tekerget az ujjai köré egy éjfekete tincset.
– Később is így fogsz majd (szeretni) kívánni? – A kérdést könnyednek szánja, és Sirius talán tényleg nem veszi észre (Sirius épp nagyon nincs olyan állapotban, hogy észrevegye) azt a kételytől elcsukló, legutolsó kis szótagot. Gondolkodás nélkül vágja rá:
– Mindig.
Remus a szemét forgatja.
– Komolyan kérdeztem – sóhajtja, és leplezve a valódi komolyságot, Sirius vállába bokszol puhán. Sirius elkapja a kezét, összefűzi az ujjaikat. Egy pillanatra mintha eltűnődne, hogy vajon túl nyálas lenne-e, ha most megpuszilná a kezét, végül rándít egyet a vállán, mintegy magának, és nyom egy puszit Remus kézfejére.
– Komolyan mondom. – Sértődött képpel fordítja maga felé Remus tenyerét, és elmélyülten tanulmányozni kezdi.
– Mit csi… – Sirius leinti.
– Ez az! – kiált fel diadalittasan úgy fél perc múlva, és egy ujjal körözni kezd a tenyere közepén. Csiklandós. – Megvan! Már látom is – fátyolosra mélyíti a hangját –: látom a jövőnket, fiacskám. Látom magunkat a messzi-messzi jövőben együtt, egymás oldalán… Szuperszexi százéves szexistenek vagyunk – jelenti be büszkén, és csillogó szemmel pislog fel rá. Remus visszanyel egy kisebb röhögőgörcsöt, és felvonja a szemöldökét.
– Azt ugye tudod, hogy látni a kristálygömbben szokás? A tenyérjóslás egészen más, ott… – Ez az a pont, ahol Sirius türelme elfogy.
– Jó, akkor ez vagy te-vonal – találomra rábök egy halvány barázdára Remus tenyerében –, ez pedig én-vonal – bök a szomszédjára, aztán a pontra, ahol metszi egymást a két vonal. – Találkoznak, összejönnek, boldogan élnek, míg meg nem halnak, vagy hogy mondják a mugli mesékben, közben pedig… – Közös jövőjük terveit elnyelik a Remus nyakába csókolt sóhajok.
Sirius azt már nem látja, mikor Remus, még mindig nyitott szemmel, lassan közel emeli az arcához a kezét. Én-vonalat nézi és te-vonalat: tényleg keresztezik egymást. Aztán elválnak megint, elhalványulnak a tenyér dombjain, de összefutnak még egyszer, újra. Nem sokkal azután az egyik végleg megszakad… Butaság. Ez csak játék. És Sirius csókjainak hevében hamar semmivé foszlik a gondolat.
Remus rutinosan kifújkál a szájából pár fekete hajszálat, és magához öleli végre a ráboruló izmos testet. Sirius bőre röhejesen érzékeny, duzzadt, vörös ösvények őrzik tompa körmeinek korábbi útját. Most az ujjbegyeivel követi végig őket. Arra gondol, hogy a következő alkalomra szerez Siriusnak egy hajgumit, aztán arra, hogy mennyire hihetetlen ez az egész. Túl jó, hogy pont vele történjen.
– Tapmancs…
Sirius felpillant. Remus megcirógatja az arcát. Lustán csókolóznak tovább.
És akkor: a hangok. Az ablakon túl szél süvít, pattog az eső és ropognak a villámok, az ajtón túl pedig…
– De sose szoktunk kopogni!
Peter.
– Ezentúl fogunk.
James.
És a kopogás.
Remus előbb lesápad, aztán rohamtempóban pirulni kezd, ajkain némán formált szavak: „csinálj már valamit!”. Egy, kettő, három másodperc, és Sirius is felfogja a helyzetet. Tanácstalanul pislog körbe. Felkönyököl végre – aztán visszazuhan megint. Prüszkölve tör ki belőle a nevetés, Remus kulcscsontjára harap, hogy elfojtsa a hangokat. A hasuk ragacsosan egymásnak tapadva, Remus ajka duzzadtra harapva, a nyakukon bíborvörös, csókmarta sebek, a háta és a mellkasa csípve bizsereg. Ezek azok a részletek, amikre barátaik a legkevésbé sem kíváncsiak.
Megint kopogás, ezúttal valamivel türelmetlenebb.
Remus hangjába a pánik mellé valamiféle cinkosság vegyül:
– Mi legyen? – kérdezi, majd józanítón fejbekólintja Siriust, és megismétli újra: – Mit csináljuk?
Sirius felméri a helyzetet.
– Zsebkendőt. Gyorsan – suttogja, és Remus csendesen átkozva magát, amiért neki ez eddig nem jutott eszébe, kinyúl az éjjeliszekrényre. Matat egy kicsit, aztán Sirius kezébe nyomja a pálcáját.
– Varázslók vagyunk – emlékezteti, látva Sirius habozó pillantását.
– Persze, igaz… – Sirius nyel egyet. Felvidul, mint akinek hirtelen eszébe jut valami, és előzékenyen visszacsúsztatja a pálcát Remus ujjai közé. – Inkább te.
Remus zavarba jön.
– Nem, csináld csak…
Odalöki a pálcát Siriusnak. Sirius nyomban tolja is vissza neki.
– Nem, tényleg…
– Nyugodtan.
– Te sokkal jobban tudod.
– Ne most legyél szerény.
– Nem jut eszembe a varázsige.
– Nekem sem.
– Tapmancs, odabent vagytok?
A pálca megáll félúton a levegőben. Egyszerre eresztik el. A takaróra pottyan.
James ökle egy mugli rocksláger refrénjére dobol kitartóan az ajtón.
Remus a kezébe temeti az arcát, és egészen picire húzza magát Sirius alatt. Sirius biggyeszt a szájával – aztán rándít egyet a vállán, és csevegő hangon kiszól:
– Igen, itt vagyunk.
– Bemehetünk? – James hangja tétova.
Remus kikukucskál Sirius válla alól, és kétségbeesett fejrázásba kezd. Sirius vet rá egy ’akkor-most-mi-a-fenét-mondjak-nekik?’-pillantást, és azt mondja:
– Gyertek.
Remus nyögve süllyed vissza a rejtekhelyére. Illatos, puha, meleg. Ha már vége van, legalább jó helyen legyen…
James csacsogva-tocsogva trappol be a szobába:
– Le kellett fújnunk az edzést, képzeljétek, a vihar majdn… – Elakad a lépte és elakad a szava. Valószínűleg most szúrta ki a földön heverő ruhákat. Bizonytalanul folytatja: – Öhm… Ott vagytok bent?
– Aha.
– Oh.
Csend.
Még mindig.
Kezd nagyon kínossá válni.
Sirius töri meg:
– Ágas?
– Igen? – A hangokból ítélve James közelebb merészkedik.
– Van nálad zsebkendő?
– Van. Adjak be? – kérdi gyanakodva.
– Aha. Kösz.
James szorosra zárt szemmel kitapogatja a függöny rését, és villámgyorsan beejt rajta egy darab papírzsebkendőt.
– Öhm… van esetleg még? – dalolja ártatlanul Remus.
– Jajj, ne… – James nagy levegőt vesz, és hozzájuk vág egy marék zsepit. – Látod, Féregfark? Na pontosan ezért kell mostantól kopogni.
– Fura ízem van… – motyogja kábán, mire Remus hümmögve továbbmélyíti a csókot.
– Szerintem finom – hajol el végül, és végignyal az ajkain.
Sirius elvigyorodik.
– Nem mondtam, hogy nem az.
Nevetnek, és csak nézik és simogatják egymást, és Sirius mintha mondani szeretne valamit, de kevesek lennének rá a szavak. Remus bólintva jelzi: érti, érzi. Elmerengve masírozik fel-alá az ujjaival a mellkasán.
– Összességében jóval tovább bírtad, mint legutóbb – szólal meg végül. Sirius meghökkenten mered rá, aztán sietve rávágja:
– Arról nem beszélünk.
Remus felélénkül.
– Mármint a legelsőről, vagy a…
– Egyikről sem. – Remus köré fonja mind a két karját, úgy szorítja magához, remélve, hogy ezzel sikerül elhallgattatnia végre. Remus kuncogva nehezül rá. Fészkelődik picit, míg meg nem leli a világ legfantasztikusabb párnáját Sirius izmos vállán. Sirius még mindig szorosan öleli.
Jó így feküdni, egymáshoz simulni, egymást érinteni, együtt lélegezni. Mélyen magába szívja Remus illatát, ujjai elmélázva köröznek a karján.
– Annyira szeretlek.
Remus hirtelen kapja fel a fejét, tincsei súrolják Sirius állát. Csodálkozva néz rá, a mosolya lassan kiszélesedik, tündököl, ragyog. Sirius orcáin rózsás pír virít (ilyet se látni túl gyakran). Száraz a torka, nyel egy nagyot.
– Kimondtam?
Remus szaporán bólogat.
– Te nem mondod ki? – Sirius igyekszik úgy tenni, úgy nézni és úgy mosolyogni, mintha nem lenne éppen baromira zavarban. Többé-kevésbé sikerül. (Dehogy...)
Remus válaszul egészen fölé gördül újra, és mosolygós csókokkal nyomatékosítva súgja:
– Én is. Nagyon. Szeretlek.
Sirius megvárja, míg elcuppan a harmadik, meg még néhány ráadás puszi, aztán megragadja a fiú vállát, és eltolja magától annyira, hogy egymás szemébe nézhessenek megint.
– Akkor vetkőzz le nekem – duruzsolja.
– Mi? – Remus riadtan felcsuklik.
Sirius éhes vigyorral ismétli el:
– Szeretnélek nézni, miközben vetkőzöl. – Azért hozzáteszi: – Kérlek.
Remus habozik. Fogalma sincs, hogy és mikor kerültek az ing gombjaira az ujjai, tétován babrál velük. Végül is… A legrosszabb, ami történhet: Sirius kineveti. (Sirius még sosem nevette ki.) A kevésbé rossz: ő neveti ki saját magát. (Ez viszont garantált.) A legvalószínűbb: mindketten elnevetik magukat. (Az nagyjából mindig jó véget ér…) A legjobb… (kiderül, ha megpróbálod…) Mély levegőt vesz, mielőtt hozzálát.
– De ne nevess… – motyogja maga elé, és sietős, ügyetlen kis mozdulatokkal vetkőzni kezd. Lesütött szemmel mered a takaró egy pontjára, a tenyere izzad, az apró gombok ide-oda csúszkálnak nyirkos ujjai között. Aztán felhullámzik a matrac, és megérzi Sirius kezét az övére simulni. Megnyugtató a melege. Együtt bújtatják ki az első gombokat.
– Lassan. – Sirius puhán mosolyog rá, miközben visszadől a párnára. – És nézz rám közben – kéri, és Remus engedelmeskedik.
Sirius szemei egészen sötétek, végtelen mély a pillantása, Remus elmerül benne, hagyja, hogy megnyugtassa, lágyan simogassa, és van egy egészen röpke, tört pillanat, épp csak annyi, míg legördül az első esőcsepp odakint az ablaküvegen, mikor olyannak látja viszont magát a tükrében, ahogyan Sirius tekint rá – ahogyan az élet legféltettebb és legdrágább, megindítóan gyönyörű csodáira szokás.
Az ing halk susogással nyílik szét, ahogy az utolsó gomb is enged: szelíden domborodó izmok, ezüst hegek, vörös sebek. Remus keserűn pillant le magára, de akkor Sirius érte nyúl, és követve a tekintete útját, ujjaival is végigsimít a mellkasán.
– Basszus, Remus… – A nyitott ingbe markolva, hevesen csókolja. Felnyikorog az ágy, ahogy visszazuhannak rá, a fogaik fájón koccannak össze. Sirius türelmetlenül rántja le a válláról az inget. Megreccsen az anyag, a mozdulat Remus könyökénél elakad, kénytelen felülni, hogy a karját kiegyenesítve lecsusszanjon róla a ruha. Sirius az ajkaira tapadva hajol fel vele, mintha soha többé nem akarna elszakadni onnan, durván, telhetetlenül csókolja, ujjai meztelen hátát simítják, a derék húsába vájnak, a nadrág farzsebébe süllyednek, a fenekét szorítják. Remus a mellkasának támasztja a tenyerét. Végigkarmolja, mielőtt keményen visszalöki a matracra.
Pihegve néznek egymásra.
Egyszerre nevetik el magukat.
– Hát ez… – Remus elfelejti, mit akart mondani. A Sirius bőrén felvöröslő csíkokat, tenyérnyomot (az ott az ő tenyere) bámulja. Aztán az ölére pillant. Megint kívánja.
– Szuper volt. Határozottan fejlődünk – fejezi be Sirius helyette, és mit sem zavartatva magát, elnyúlik kényelmesen a párnákon, a karjait a feje alatt összekulcsolja, majd állával a fölötte térdelő Remus felé bök, nagyjából csípőtájra.
– Azt is vedd le.
– Ne parancsolgass.
– Kérés volt.
Remus szusszan egyet. Rákészül. Koncentrál. Végigsimít a hasfalán, a farmer derekába akasztja az ujjait. Apró, körkörös mozdulatokkal simogatja lejjebb, a csípője lágyan ringva mozdul vele. Sirius hangosan nyel egyet és megnedvesíti az ajkait. Remus merészen rászegezi a tekintetét, kacéran félrebillenti a fejét – aztán prüszkölve felkuncog, mikor Sirius másodszor is látványosan végignyal az ajkán.
– Ne nézz már így. – Keres valamit, amit hozzávághat. Ujjai rátalálnak a félredobott ingre, csomóba gyűri fél kézzel a könnyű anyagot, és megcélozza Sirius arcát. Az ágytámlát találja el, jóval a fiú feje mellett.
Sirius ártatlanul néz utána.
– Hogy? – Fordul megint Remus felé, és az ártatlan pillantás mellé kevésbé ártatlan, féloldalas vigyor társul. Remus fejcsóválva kuncog tovább.
– Így. Mintha…. nem is tudom, a vacsorád lennék. Egyébként is – teszi hozzá, de egyszerre mintha eltompulna a szavak csilingelő éle –, én vagyok a vérf…
Sirius közbevág:
– Szokj hozzá, hogy így nézlek. – Érte nyúl, de épp csak ujjheggyel érintheti, mert Remus hirtelen ötlettel lecsusszan az ágyról, és karnyújtásnyi távolra megáll mellette. Sirius torkából döbbent kis nyögés bukik fel. Még annál is jobban felizgatja a látványt, mint azt gondolta volna, és ahogy újra egymásra talál a tekintetük, Remus pillantása azt üzeni: tudom. Megint megnyalja a száját, miközben feljebb helyezkedik a párnákon, hogy jobban lásson.
– Kellene valami zene vagy valami – jegyzi meg kábán, miután Remus végighúzza az ujjait a csípőcsontján, a nadrágon keresztül egyszer végigsimít magán, majd lassan kibújtatja a farmer gombját. Tétován sejlik elő a boxer fehér pamutja.
– Na az már tényleg nagyon kínos lenne. – Remus vállai puhán megugranak, ahogy újból kuncogni kezd. A fülledt csendet ekkor öblös dörrenés robbantja szét, az ég az talán, vagy a klubhelyiségben egy félresikerült bűbáj, belereszketnek a falak, és Remus is megrezzen velük. Mint aki álomból ébred, zavartan harap az ajkára, pillantása rebbenve elereszti Sirius átható tekintetét, az arcán csodálkozó, ’Merlinre, mit művelek én!’-kifejezés, és hirtelen mintha nem igazán tudná, mihez kezdjen a kezeivel. A nadrágja ekkor dönt úgy, hogy létezik gravitáció: suttyomban lecsusszan a derekáról. Megszeppenten néz utána.
Sirius vár egy darabig, aztán szelíden elmosolyodik.
– Gyere. – Két karját ölelésre tárva araszol az ágy szélére. Remus gépiesen lép hozzá, megbotlik a bokáig gyűrt nadrágban, Sirius elkapja. Lassú puszikkal borítja a hasfalát, élvezi a hőjét, az illatát, a közelségét, mindenét. A csiklandós részeket azért most szándékosan hanyagolja.
Remus a hajába fúrja az ujjait, választ magának egy tincset, elrévedve játszik vele.
– Legközelebb nem leszek ilyen béna – mondja halkan.
Sirius a hasán támasztja az állát, ahogy felpillant rá. Karcol a borostája, pedig szemmel nem is látni.
– Ellenállhatatlan vagy – jelenti ki, aztán hozzáteszi: – Azt a „legközelebb”-et azért behajtom rajtad párszor.
– Jajnekem? – Remus bódultan kuncogva birizgálja tovább a haját. Egyre szaporábban lélegzik.
– Jajneked – ismétli Sirius, és játékos morranással a hasába harap, a köldöke alatt. Aztán elhajol, a boxeralsó derekára illeszti az ujjait… és egy csendes kis „Jé!”-vel elcsodálkozik: – De kis helyes köldököd van! – Körberajzolja egy ujjal, aztán ad rá egy puszit. – Ezt eddig hogy nem vettem észre?!
– Túlságosan lefoglalt az, ami lejjebb van…?
– Ühüm… – Olyan féltő tisztelettel hámozza ki az alsójából, ahogy a legértékesebb műalkotásokat szokás leleplezni. Úgy is néz rá aztán. – Az lehet az oka…
Remusnak pont annyi ideje marad, hogy megragadja és elrántsa az ágyfüggönyt, és Sirius már húzza is le magához. Bársonyos bíborhomály borul rájuk, csak Remus bőrének selyemsápadtsága dereng szelíden, a sóhajai édesen olvadnak a vihar morajába, és Sirius nem tudja, hogy a szél zúg, az eső dobol-e ekkora hévvel, vagy a vér az ereiben, és ezek a fények és hangok és a bőrük illatos párája, olyan minden, mint valami bódító, érzékeket tompító félálom. Úgy kapaszkodik Remusba, mint az egyetlen biztos pontba a világon.
– Jól vagy? – Remus elhajol az ajkairól, és megsimogatja az arcát. Sirius a szemébe nézve bólint.
– Igen. Nagyon – mondja, és talán most először hagyja, hogy Remus igazán belelásson. Ironikus, hogy pár hete még pont az ilyen pillanatoktól tartott a leginkább – most mégis ezek esnek a legjobban. (Jó, azért az, hogy mindeközben meztelenül fekszenek egymáson, szintén nem elhanyagolható körülmény.)
Remus nagyon puhán csókolja meg.
– Én is – mosolyogja, Sirius pedig élvezettel lazul el alatta, hagyja, hogy Remus nyelve gyengéden utat törjön a szájába, majd egyre bátrabban, egyre mohóbb szenvedéllyel csókolja. Izgató a felszabadultsága.
Végigfuttatja az oldalán a kezeit. Remus teste vékony és törékeny, de formás, pont a kellő helyeken domborodnak finoman az izmok, a feszes, mégis annyira puha, markolnivaló hús. A fenekére simítja a tenyerét. Remus jólesően felnyög, és még jobban ránehezül, hogy szorosan egymásnak simuljanak. Az érzés új, és ahogy a felhevült, érzékeny bőr összeér, egyszerre sóhajtanak egymás ajkai közé. Remus feje előrebukik, Sirius a nyakán érzi a lélegzetét, és miközben Remus tétován mozogni-mocorogni kezd rajta, ujjai beljebb siklanak a fiú fenekén, hogy testének legrejtettebb pontjait is felfedezzék.
Remus azonnal megdermed. Csodálkozón, szinten riadtan pislog rá.
Sirius keze nyomban visszatér a derekára.
– Túl gyors?
Remus mintha habozna.
– Nem… – mondja végül lassan. – Nem, csak… többet még ne, jó? De ez mehet… – teszi hozzá gyors pillantást vetve összesimuló ölükre, miután Sirius megértőn bólint egyet.
Sirius kuncog, mélyen és borzongatón rekedten, aztán megragadja a vállát, és lendületből maga alá fordítja. A mozdulat határozott, kemény, és birtoklón gördül fölé, de a tenyere gyöngéden simul a hátára, ahogy óvón a matracra engedi. Megtámaszkodik mellette, a haja fekete zuhatagként hull előre, hosszan csókolja a nyakát, míg Remus el nem lazul alatta újra. Egy csók az állára, még egy a szájára, mielőtt lenéz rá, és Remus viszonozza a pillantást. Végtelen a pillanat. Sirius egyszerre támasztja össze a homlokukat és feszíti egymásnak az alhasukat. Lusta, nehéz kört ír le próbaképp a csípőjével, és Remus levegő után kap, mikor lassú, hosszan kitartott ritmusra mozogni kezd.
Az érzés leírhatatlanul csodás, talán jobb, mint bármi, amit eddig csináltak (legalábbis összehasonlíthatatlanul más), és Remus azon kapja magát, hogy viszonozni kezdi Sirius lökéseit, gyorsítva kicsit a lomhán lüktető ütemen, közben kuncog és zihál és nyögdécsel, és a keze önkéntelenül maguk közé csusszan.
– Ne! – Sirius elkapja, visszahúzza, a feje mellett a párnába nyomja, az ujjaik összefűzve, és Sirius ránehezül egészen, és még szaporább tempóra váltva, nyersen, keményen lök előre. A szájuk minden ütemre elsimul egymáson, villanásnyi csókok, sikamlós húsba kapó fogak, aztán már csak a lihegés egymás ajkai közé.
Sirius elengedi a kezét, a tenyere Remus tarkója alá siklik, közel húzza, mintha létezne még ennél is közelebb, és hozzábújik egészen, arcát az arcának simítva. A haja puhán szétterül mindenütt, forrón szuszog a nyakába, és az illata, az íze, a hője, és a tovább erősödő, majd újból lassuló, kőkemény lökések, és végül a kielégülés hullámai, és a teste, élvezettől reszkető, védtelen kis sejtekre szakadva…
Lehet, hogy végigkarmolja Sirius hátát, lehet, hogy zihálva nevet közben, és biztos, hogy a dereka köré fonja a lábát, mert még akarja őt, még tovább, mindig, örökké – és biztos az is, hogy ezek közül valami, vagy mindezek együtt, átlendítik Siriust is a határon. Megfeszülnek az izmai, Remus nedves forróságot érez a hasán megint, és a délután során másodszor is hallja, ahogy az a mélyről morranó, édesen elfúló hang a nevét ismételgeti. És a karjaiban tartott, imádott test kéjes remegése valahogy még a saját gyönyörénél is boldogabbá teszi.
Sirius szabályosan rázuhan. Piheg, a mellkasa őrülten dobol, a bőre felhevült, a derekán jéghideg a veríték. Meg fog fázni. Remus kitapogatja, és némi ügyetlenkedés után magukra rángatja a takarót.
Sirius hamarosan felkuncog, és kielégüléstől rekedt hangon állapítja meg:
– Rohadt jók vagyunk együtt.
Kövér izzadtságcsepp gördül a szemöldökére. Remus a hüvelykujjával simítja le.
– Ez tényleg nagyon jó volt – ismeri el, és megsimogatja Sirius arcát, mielőtt a hajába fúrja az ujjait.
– És most képzeld csak el… – Sirius mintha megpróbálna feltápászkodni és legördülni róla, de a második kísérlet után feladja. Meglepően nehéz a teste. Remus nem különösebben bánja. – Képzeld el, mi jön még ezek után. Hogy miket fogunk még csinálni…
Remus tekintete a távolba réved. Elmélázva tekerget az ujjai köré egy éjfekete tincset.
– Később is így fogsz majd (szeretni) kívánni? – A kérdést könnyednek szánja, és Sirius talán tényleg nem veszi észre (Sirius épp nagyon nincs olyan állapotban, hogy észrevegye) azt a kételytől elcsukló, legutolsó kis szótagot. Gondolkodás nélkül vágja rá:
– Mindig.
Remus a szemét forgatja.
– Komolyan kérdeztem – sóhajtja, és leplezve a valódi komolyságot, Sirius vállába bokszol puhán. Sirius elkapja a kezét, összefűzi az ujjaikat. Egy pillanatra mintha eltűnődne, hogy vajon túl nyálas lenne-e, ha most megpuszilná a kezét, végül rándít egyet a vállán, mintegy magának, és nyom egy puszit Remus kézfejére.
– Komolyan mondom. – Sértődött képpel fordítja maga felé Remus tenyerét, és elmélyülten tanulmányozni kezdi.
– Mit csi… – Sirius leinti.
– Ez az! – kiált fel diadalittasan úgy fél perc múlva, és egy ujjal körözni kezd a tenyere közepén. Csiklandós. – Megvan! Már látom is – fátyolosra mélyíti a hangját –: látom a jövőnket, fiacskám. Látom magunkat a messzi-messzi jövőben együtt, egymás oldalán… Szuperszexi százéves szexistenek vagyunk – jelenti be büszkén, és csillogó szemmel pislog fel rá. Remus visszanyel egy kisebb röhögőgörcsöt, és felvonja a szemöldökét.
– Azt ugye tudod, hogy látni a kristálygömbben szokás? A tenyérjóslás egészen más, ott… – Ez az a pont, ahol Sirius türelme elfogy.
– Jó, akkor ez vagy te-vonal – találomra rábök egy halvány barázdára Remus tenyerében –, ez pedig én-vonal – bök a szomszédjára, aztán a pontra, ahol metszi egymást a két vonal. – Találkoznak, összejönnek, boldogan élnek, míg meg nem halnak, vagy hogy mondják a mugli mesékben, közben pedig… – Közös jövőjük terveit elnyelik a Remus nyakába csókolt sóhajok.
Sirius azt már nem látja, mikor Remus, még mindig nyitott szemmel, lassan közel emeli az arcához a kezét. Én-vonalat nézi és te-vonalat: tényleg keresztezik egymást. Aztán elválnak megint, elhalványulnak a tenyér dombjain, de összefutnak még egyszer, újra. Nem sokkal azután az egyik végleg megszakad… Butaság. Ez csak játék. És Sirius csókjainak hevében hamar semmivé foszlik a gondolat.
Remus rutinosan kifújkál a szájából pár fekete hajszálat, és magához öleli végre a ráboruló izmos testet. Sirius bőre röhejesen érzékeny, duzzadt, vörös ösvények őrzik tompa körmeinek korábbi útját. Most az ujjbegyeivel követi végig őket. Arra gondol, hogy a következő alkalomra szerez Siriusnak egy hajgumit, aztán arra, hogy mennyire hihetetlen ez az egész. Túl jó, hogy pont vele történjen.
– Tapmancs…
Sirius felpillant. Remus megcirógatja az arcát. Lustán csókolóznak tovább.
És akkor: a hangok. Az ablakon túl szél süvít, pattog az eső és ropognak a villámok, az ajtón túl pedig…
– De sose szoktunk kopogni!
Peter.
– Ezentúl fogunk.
James.
És a kopogás.
Remus előbb lesápad, aztán rohamtempóban pirulni kezd, ajkain némán formált szavak: „csinálj már valamit!”. Egy, kettő, három másodperc, és Sirius is felfogja a helyzetet. Tanácstalanul pislog körbe. Felkönyököl végre – aztán visszazuhan megint. Prüszkölve tör ki belőle a nevetés, Remus kulcscsontjára harap, hogy elfojtsa a hangokat. A hasuk ragacsosan egymásnak tapadva, Remus ajka duzzadtra harapva, a nyakukon bíborvörös, csókmarta sebek, a háta és a mellkasa csípve bizsereg. Ezek azok a részletek, amikre barátaik a legkevésbé sem kíváncsiak.
Megint kopogás, ezúttal valamivel türelmetlenebb.
Remus hangjába a pánik mellé valamiféle cinkosság vegyül:
– Mi legyen? – kérdezi, majd józanítón fejbekólintja Siriust, és megismétli újra: – Mit csináljuk?
Sirius felméri a helyzetet.
– Zsebkendőt. Gyorsan – suttogja, és Remus csendesen átkozva magát, amiért neki ez eddig nem jutott eszébe, kinyúl az éjjeliszekrényre. Matat egy kicsit, aztán Sirius kezébe nyomja a pálcáját.
– Varázslók vagyunk – emlékezteti, látva Sirius habozó pillantását.
– Persze, igaz… – Sirius nyel egyet. Felvidul, mint akinek hirtelen eszébe jut valami, és előzékenyen visszacsúsztatja a pálcát Remus ujjai közé. – Inkább te.
Remus zavarba jön.
– Nem, csináld csak…
Odalöki a pálcát Siriusnak. Sirius nyomban tolja is vissza neki.
– Nem, tényleg…
– Nyugodtan.
– Te sokkal jobban tudod.
– Ne most legyél szerény.
– Nem jut eszembe a varázsige.
– Nekem sem.
– Tapmancs, odabent vagytok?
A pálca megáll félúton a levegőben. Egyszerre eresztik el. A takaróra pottyan.
James ökle egy mugli rocksláger refrénjére dobol kitartóan az ajtón.
Remus a kezébe temeti az arcát, és egészen picire húzza magát Sirius alatt. Sirius biggyeszt a szájával – aztán rándít egyet a vállán, és csevegő hangon kiszól:
– Igen, itt vagyunk.
– Bemehetünk? – James hangja tétova.
Remus kikukucskál Sirius válla alól, és kétségbeesett fejrázásba kezd. Sirius vet rá egy ’akkor-most-mi-a-fenét-mondjak-nekik?’-pillantást, és azt mondja:
– Gyertek.
Remus nyögve süllyed vissza a rejtekhelyére. Illatos, puha, meleg. Ha már vége van, legalább jó helyen legyen…
James csacsogva-tocsogva trappol be a szobába:
– Le kellett fújnunk az edzést, képzeljétek, a vihar majdn… – Elakad a lépte és elakad a szava. Valószínűleg most szúrta ki a földön heverő ruhákat. Bizonytalanul folytatja: – Öhm… Ott vagytok bent?
– Aha.
– Oh.
Csend.
Még mindig.
Kezd nagyon kínossá válni.
Sirius töri meg:
– Ágas?
– Igen? – A hangokból ítélve James közelebb merészkedik.
– Van nálad zsebkendő?
– Van. Adjak be? – kérdi gyanakodva.
– Aha. Kösz.
James szorosra zárt szemmel kitapogatja a függöny rését, és villámgyorsan beejt rajta egy darab papírzsebkendőt.
– Öhm… van esetleg még? – dalolja ártatlanul Remus.
– Jajj, ne… – James nagy levegőt vesz, és hozzájuk vág egy marék zsepit. – Látod, Féregfark? Na pontosan ezért kell mostantól kopogni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése: