Báb

Mesét hoztam, régi, rövidke, pályázatra nem kellős. :$ A regényke folyamatban van, ismét millióbocsi, annyi történt azóta, hogy elkezdtem komolyabban venni egy munkaféleséget, ami szörnyen leszívja a monitor előtt ülő, szövegfogalmazó, pötyögő erőimet. :(

Már hernyókorában tudta, hogy más, mint a többiek. 

A csendet szerette és az árnyékos helyeket, hernyótársai viszont folyton a szivárvány színeiről csacsogtak, tarka virágszirmokon hintáztak, a hasukat süttették levélnyugágyon pihenve a tündöklő nap alatt. Eleinte még próbált velük barátkozni, sőt, nagyritkán hívták is őt maguk közé játszani – ő mégsem érezte magát soha igazán jól közöttük, és idővel a többiek is egyre inkább azt éreztették vele, hogy ő valamiféle természetellenes csodabogár; susogtak róla a háta mögött, kinevették, gúnyolták. 

Félni kezdett tőlük. Félt a csúfolástól, félt, mert nem értette, mi történik vele: más volt, ez igaz, de nem tehetett ellene semmit, ahogy nem tehetett róla sem. Esténként szomorúan hajtotta mohaágyán álomra a fejét. A második születésnapjára gondolt ilyenkor; elképzelte, ahogy a Hosszú Álom után a bábból kikelve kecses, mégis erős és bátor, színpompás pillangóként kezd új életet.

Végre eljött a nagy nap. Egy árvácska tövében talált búvóhelyet, apró gubóvá húzta össze magát, és várt. A bőrén érezte először a változást: olyan keménnyé vált, hogy biztos volt benne, most lepattanna róla minden félelem és bántás. Védőburok lett a bábja. Boldogan és reménnyel telve hunyta le a szemét, és el is bóbiskolt menten. 

A rút kiskacsáról álmodott.

Furcsán érezte magát, amikor felébredt. Nagyobbra nőtt, mégis könnyebb lett, olyan könnyű, hogy szárnyalni támadt kedve. Szárnyalni… A szárnya! Milyen színű vajon? Piros, mint a pipacs? Sárga, mint a narancs vagy a citrom? Zöld, akár a fű? Vagy kék, mint reggel és este az ég? Netán lila, mint az árvácska szirmai? 

Izgatottan pislogott hátra – de jaj, nem volt ott szivárvány: barna volt, akár a sár, és szürke, mint a hamu! Elsírta magát. Eddig is különc volt, ha így meglátnák, még inkább kiközösítenék, csúfolnák!  Nem fog kibújni a bábból. Itt marad örökre, ez lesz az ő páncélja, amibe a hős lovagok bújtak védelmet keresve, a kagylóhéja, aminek oltalmában felfedezetlen igazgyöngyként lapul majd.

Nappalok teltek, éjszakák múltak el így. Néha neszezést hallott a közelben: 

– A báb megvéd – nyugtatta ilyenkor magát. – Nem bánthat senki, ha senki sem lát…  

Biztonságos vértje azonban kopni kezdett, egyre áttetszőbb lett, ő pedig tudta, hogy nemsokára nem védi már őt az arra tévedő gúnyos tekintetek elől. Ezért egy éjjel, mikor magasan járt a hold, és a kertben csend honolt, eldöntötte, hogy világgá bujdosik: összeszedte minden bátorságát, és kikukucskált. Hűvös volt az éjszaka. Nem didergető, épp csak kellemesen hűsítő, és ahogy felnézett az égre, bátorítón hunyorogtak rá a csillagképek. A behunyt kelyhű virágok fölött lepkék táncoltak szelíden – olyanok, akikhez foghatókkal még sosem találkozott. Mások voltak ők is: barnák és szürkék, földszínűek, éjszínűek. Csodaszépek. 

Nem volt egyedül.