Páraüzenetek

Roxfort, kviddicsmeccs. Sirius légi üzeneteket küld, Remus kesztyűkísérletet végez, James a lelátóra kényszerülve egyértelműen közveszélyes, McGalagony pedig a keresztnevükön szólítja a nebulókat a nagy szurkolásban.

(A történet a Remie-vel közös Remus/Sirius adventi naptárunk egy darabja, a teljes gyűjteménykét itt olvashatjátok. :))

Sirius percek óta a saját lélegzetének párapamacsaival van elfoglalva. Mint a cigifüstöt, leheli ki, és bandzsítva figyeli, ahogy a fehéren gomolygó felhőcskék egyenesen Remus arca felé szállnak. Remus érzi a melegüket. Érzi a puha, játékos cirógatást a bőrén, de tudja, hogy csak képzeli. Azért közelebb húzódik Siriushoz kicsit.

Felzúg a tömeg: hatalmas Griffendél-helyzet maradt ki, James cifrát káromkodik. Karjában feszül és lendül a gólbiztos mozdulat; oldalba vágja Remust, észre sem veszi. Remus még közelebb araszol Siriushoz – és még távolabb Jamestől – csak a saját testi épsége érdekében, természetesen. (Sirius bezzeg tudja, hogy mikor nem szabad James mellé ülni...)

Gyors ellentámadás, gól a túloldalon; az állás 20-50, a Hugrabug vezet. James két köhögés között teli tüdőből ordítja az égbe az instrukciókat. A nézőtér fele őt nézi.

– McGalagony tanárnő üzeni, hogy igazad van, Potter, de legközelebb kicsit szofisztikáltabban legyen igazad – harsogja a kommentátor.

A nézőtér fele Jamesen röhög. Ellopja a show-t akkor is, mikor pályán sincs.

Sirius átnyúl Remus háta mögött, és büszkén megveregeti James vállát. Egyúttal pedig ottfelejti a karját Remus nyakában; ártatlan, haveri mozdulat csupán, természetesen. A lélegzete újból megcsiklandozza Remus arcát. Látványosan unatkozik. Bezzeg amikor James játszik, talpon szurkolja végig a meccseket – a Mardekár mérkőzéseit pedig tavaly óta feszült figyelemmel követi, a keze ökölben, az arca rezzenéstelen, csak a tekintetében gomolyog a keserű vívódás sötéten, hogy a gurkókat az öccse gyomorszájába, vagy tőle minél távolabb kívánja.

(Egyszer egy eltalálta, csak úgy dőlt az orrából a vér. Sirius az útból mindent és mindenkit félrelökve viharzott le a pályára, hogy a szélén megállva, szótlanul, megfejthetetlen arckifejezéssel nézze végig, ahogy Regulust letámogatják a mardekáros társak. „Megérdemelte”, ezt motyogta később. Aztán kiszökött éjszakára. Hajnalban tért vissza, a gyengélkedő gyógynövényillatát magával hozva.)

Támad a Hugrabug, és támad Sirius lehelete is újra, Remus pedig belemegy végre a játékba. Mély levegőt vesz, és visszafújja a ködfelhőket; Sirius szélesen vigyorogva, izgatott kutyaként kap utánuk. Felháborítóan szabályos a fogsora.

Lori Hopkins betalál. Balszerencsés védelmi hiba.

James karnyújtásnyi körzetében már senki sem tartózkodik.

– 20-60 az állás, McGalagony tanárnő pedig üzeni, hogy utoljára figyelmeztet, Potter – csendül derűsen a kommentátor hangja. – És még azt is üzeni, hogy ezentúl inkább ne felejts el kabátot venni a meccsek előtti héten.

James a zsebkendőjébe morog. Ha vett volna kabátot, most nem lenne gusztustalanul és hasznavehetetlenül megfázva. (De nem vett kabátot, se vastag pulcsit, mert abban Evans nem látta volna a nyáron nagy munkával kidolgozott izmait – amiket valahogy szeptember óta egyszer sem óhajtott még közelebbről megcsodálni, James mégis biztos benne, hogy csak idő kérdése, hogy feltűnjön neki.)

Remus kinyújtja a kezét; elkapja, és mint valami kincset, óvón a markába zárja Sirius leheletét. Vacogó, mégis zavarba ejtően ragyogó mosoly a jutalma érte. A következő körben egyszerre sóhajtanak csücsörítve a télbe; félúton találkoznak tétován a félszeg páraujjak, gyöngéden összekapaszkodnak, összebújnak, és lágyan ringó, szemérmes táncban eggyé, egymásba olvadnak… Siriusnak hirtelen nagyon közel van a szája, és Remusnak hirtelen nagyon dobogni kezd a szíve.

– Passzolja már ki a szélre, Patrick, nem látja, hogy Amanda teljesen üresen van! – kiáltja túl a tömeg bódító zsongását egy ismerős, szigorú női hang.

Riadtan rebbennek távolabb egymástól.

Amanda Cox gólt dob.

A nézőtér fele McGalagonyt nézi.

(Remus az előttük ülő lány sapkájának bojtját, Sirius saját bakancsának a fűzőjét.)

(James mit sem sejtve tapsol és vigyorog mellettük, mint egy taknyos tejbetök.)

Havazni kezd. Előbb csak pár kósza, eltévedt pihécske, aztán egyre kövérebb hópelyhek ereszkednek egyre sűrűbben Sirius hollótincseire, a kabátja ujjára, a didergető szenvedélyű fagycsókoktól szárazra és pirosra csípett kezére…

– Nem hoztál kesztyűt?

Sirius a fejét rázza.

Remus úgy dönt, jelen körülmények között minden okuk megvan rá, hogy tudományos jelleggel kipróbálják, elfér-e mindkettőjük keze egy egyujjas kesztyűben. Sirius előbb meglepett – aztán villámgyorsan bebújtatja jéghideg ujjait Remus tenyerének melegébe.

Pontosan akkor, amikor ujjongva pattan fel körülöttük mindenki: megvan a cikesz, megvan a győzelem, tapsvihar, ováció, záporoznak a gratulációk – James felé.

– Ugyan, semmiség volt... – James szerényen hárít.

Az a legjobb az ilyen pillanatokban, hogy anélkül bújhatnak egymás nyakába a kollektív örömködés jegyében, hogy magukra vonnának pár kelletlenül kíváncsi tekintetet. Sirius beszívja Remus illatát mélyen, majd finoman megremeg és felkuncog, ahogy Remus a kabátja és sálja közti résen csiklandósat lehel-puszil a bőrére. Már nem is számoljak, hányadik közös kis titkuk ez.

Aztán a nyakukba borul James és Peter is – előbbi, a bensőséges hangulatot még tovább fokozva, hangosan szipog egyet a fülükbe.