(Barátok)

Roxfort, első év. Család, barátság, látható és láthatatlan sebek.

(A történet a Remie-vel közös Remus/Sirius adventi naptárunk egy darabja, a teljes gyűjteménykét itt olvashatjátok. :))

Remus védekezőn húzta össze magán a plédet, ahogy a szél dühös koppanással az ablakhoz vágott egy marék fagyott esőt, de nem mozdult el az üveg mellől. Érdekes lett volna látni, hogyan találkozik a december közepén, jókora késéssel berobogó tél az elmúlt hetek csendes-deres, őszi nyugalmával, de úgy tűnt, zord és zajos, de közönség nélküli küzdelemben kívánták leharcolni az évszakváltást. Saját sápadt tükörképe fakult csupán a pocsolyafekete éjszakában, mintha az a láthatatlan kéz, ami derűsebb napokon a bolyhos-fodros felhőket formázza, most unalmában a holdat gyúrta volna satnya, keskeny oválissá, hogy aztán ottfelejtse a sötét ürességben magányosan lógva. Mint egy elszabadult lufi. Kész csoda, hogy nem pukkadt még ki az újabb és újabb hullámban rázúduló jégfullánkok ostromában.

Ágy nyikorgott, szőnyeg susogott valahol a szoba másik felében, mire Remus még jobban elbújt a pokróca pihe-puha ölelésében – ahogy egy megfontolatlan felfedező rejtőzik élete nagy kalandjának első éjszakáján reszketve a sátrába, mikor rádöbben, hogy a sötétség nem várt veszélyekkel van tele. Három szobatársa közül ezzel a fiúval beszélgetett volna most a legkevésbé szívesen. Három hónap után sem volt biztos benne, hogy lenyűgözi vagy megrettenti majd, amit Sirius Blackben felfedez.

– Bántanak?

Zavarta a hangja. Nem, nem is zavarta, inkább felzaklatta; bosszantó, mégis családtaggá fogadott kóbor légyként zúgott körülöttük karcosan-ércesen meg-megcsukolva, állandó emlékeztetőül, mint egy túl koránra felhúzott ébresztőóra, hogy lassan ideje felnőni. Sirius mutált. Alig múlt tizenkettő.

Remus lassan fordult felé.

– Tessék?

– Otthon. Bántanak?

– Mi? Nem, dehogy! Hogy… hogy jutott ez eszedbe? – csodálkozott.

Sirius nem felelt, felváltva méregette Remust és a kinti sötétséget.

– Láttam a karodat – mondta végül tapintatos-halkan. Remus nyelt egyet, akkorát, hogy szinte visszhangzott a csendben.

– Ó, az csak… – Zavarba jött. Hazudni kell ilyenkor, hiába tanítják, hogy ne hazudjunk soha. Vannak olyan erkölcsi normák, amik csak az emberekre vonatkoznak. – Elestem.

Sirius nem hitt neki. Szerencsére Remus már elő is készítette a folytatást magában, mert tudta, hogy Sirius nem fog hinni neki. Sosem tudott jól hazudni.

– A küszöbben. – Próbált meggyőző lenni. – Megbotlottam a küszöbben, nekiestem az asztalnak, az karcolt így meg. A széle. Csücske. Tudod, ami úgy kiáll.

Sirius hümmögött, nem éppen meggyőzötten. A hümmögése azt üzente: ha te nem akarsz beszélgetni, rendben, de én akarok. Fogok.

– Elmondhatod, ha nem akarsz hazamenni.

– Miért ne… Várj, te… – Remus meglepődött. Még tizenkét nap volt karácsonyig, és most nem várt ajándékot kapott; nem tudta, elbírja-e a karja a saját titka mellett ezt a csomagot is. Súlyos felelősségnek tűnt Sirius Black bizalmát a kezében tartani. A markába zárta, aztán eltette jó mélyre, valahová a szíve környékére. – Mi történt? Baj van?

Sirius sokáig hallgatott megint. Bámult bele az éjszakába, új, szögletes holdat teremtve a tojásdad mellé, ami így nem volt többé olyan elveszettül egyedül. Remus képtelen volt levenni a szemét Sirius arcáról. Szép volt. Nagyon szép, azzal a szépséggel, amit egyszerre lehet csodálni, bálványozni, irigyelni és gyűlölni, a bőre pedig nagyon fehér – nem olyan betegesen fehér, mint az övé, hanem igazi fensőbbséges, arisztokratikus fehér. Black-fehér. Nevetett volna ezen a bizarr ellentmondáson, ha nem jutott volna eszébe, amit apa mesélt egyszer a Blackekhez hasonló aranyvérű családokról. Hirtelen igaznak és aggasztóan elevennek tűnt minden akkor elhangzott szó; ott volt abban a lusta mozdulatban, amivel Sirius hátravetette a fejét, hogy ne lógjon a homlokába a haja, és ott volt a megvetésben, ami pengeélesen villant a szemében, amikor…

– A bolond anyám meg apám. – …a családjáról beszélt. – Másik suliba akarnak küldeni.

– Micsoda?! Nem, azt nem tehetik! – Remus kénytelen volt meglepődni újra; ezúttal a saját szíve lepte meg, azzal az elszánt-ragaszkodó dobbanással, amivel közelebb vonta magához a Siriustól kapott kis csomagot. Nagyon hangos volt, még kintre is hallatszódhatott, mert egyszerre mocorogni kezdett mindkét, a szoba homályában békésen szuszogó takarókupac, Sirius pedig küldött felé hálából egy olyan félmosolyt, ami láttán a harmadikos lányok is viháncolva szoktak pirulni. Remus fojtott hangon folytatta: – Ezért hívatott ma McGalagony?

Sirius bólintott, elkomorodva.

– Dumbledore is ott volt – mondta, majd újfent hallgatásba burkolózva kikönyökölt az ablakba Remus lába fölött. Remus felhúzta a térdét az állához.

– És? – faggatózott, mert tudta, hogy Sirius ezt akarja. El kellett játszaniuk, hogy erre az egész beszélgetésre így hajnali fél kettőkor tulajdonképpen nem azért került sor, mert órák óta álmatlanul forgolódtak mindketten, ki-ki a maga titkai között, amik nehezek voltak, mint egy vastag, de jéghideg paplan, nyomtak, mint az a fránya gomb, ami ezeken az éjszakákon valahogy mindig rossz helyen van a párnahuzaton, és újra és újra követelték a figyelmet maguknak, mint egy halom morzsa a lepedőn, amit hiába söprünk le, mégis folyton ott marad belőle pár szem. Remus nem mondhatta el a saját titkát. Sirius elmondhatta volna, de szégyellte ennyire kiadni és kiszolgáltatni magát. A nagyfiúk nem panaszkodnak, nem sírnak, és főleg nem éreznek egyszerre ennyire sok mindent. Így hát eljátszották, hogy ha Sirius nem egy az egyben, sűrű és alaktalan masszaként zúdítja rá minden félelmét és fájdalmát, hanem a Remus által időről időre elé tartott csinos kis kiöntőformákba csöpögteti a szívét, az más. (James az őszinteség és az egyenes utak híve, ő nem vevő az ilyen játékokra, ezért kellett most Siriusnak Remus. Mintha rá lenne írva, hogy keserű titkokkal tessék csak hozzá, a tapasztalt szakértőhöz fordulni...)

– Megkérdezte, hogy hogy érzem magam a Roxfortban. – Sirius az ablakkeretről kapirgálta a festéket. A körme alá mehetett, fájhatott, nézni rossz volt, nem zavarta. – Aztán anyámék kiverték a balhét. Előbb a Süveggel jöttek megint, tudod, mint év elején, hogy vegyem fel újra, hátha Mardekár mégis.

– Felvetted?

– Nem. Dumbledore próbált velük beszélni. Szerintem meg se hallották. Elkezdték mondani a Durmstrangot. Nem akarok odamenni! – fakadt ki, de legalább abbahagyta az ablakkeret kaparászását. – Nem akarok innen elmenni...

Remus felé fordult, a szemébe nézett, Remus pedig csak meglepődni tudott, harmadszor ma éjjel: sajnálni kezdte őt. Nem lesajnáló, a saját nyomorom helyett a másik nyomorának még mélyebb mocsarában dagonyázó, hanem segíteni szeretnék, vagy ha nem tudok, itt a vállam, gyenge, de ha összefogunk, elbír sajnálattal. Nehéz lehet ilyen szépnek lenni. Blacknek lenni.

– De maradhatsz, megoldják, ugye?

– McGalagony és Dumbledore próbálták őket meggyőzni. – Sirius felvidult. – Képzeld, McGalagony agyondicsért, hogy amúgy milyen tehetséges vagyok, meg minden. Dumbledore-t az érdekelte, hogy én mit akarok. Hogy otthon érzem-e itt magam. Mondtam, hogy otthonabbul, mint otthon bármikor.

– És erre?

– Kiküldtek. Vitatkoztak bent. Apám fenyegetőzött, anyám kiabált. Aztán leléptek. Rám se néztek. McGalagony megkínált keksszel.

– De mire jutottak végül? Ugye nem kell elmenned?

– Nem. Ebben a tanévben biztosan nem. De ragaszkodtak hozzá, hogy hazamenjek a szünetre.

– Nem félsz, hogy nem engednek vissza?

Sirius arcán átsuhant valami, túl gyorsan és túl sötéten ahhoz, hogy Remus meg tudja fejteni.

– Megszököm. Meg fogok szökni.

– De... még az is lehet, hogy idővel megszokják, nem? – Remus mintha máris elfelejtett volna mindent, amit a Blackekről tudott. Sirius, mint az egyetlen általa ismert Black, pillanatok alatt elfeledtette vele. – Végül is, meg lehet szokni a változást. A természet is változik – filozofált a maga koravén, tizenegy és fél éves fejével, és az állával az ablakon túli koromfeketeség felé bökött –, zöldből aranyba és vörösbe.

Sirius szkeptikusan vizslatta a koromfeketeséget, ami mintha beleköltözött volna a szemébe; összemosta a pupilláját az íriszével, sötét volt, a sötétségnél is sötétebb, mint amikor két árnyék vetül egymásra, és csillogó, mint a tinta, amivel nem lehet írni, csak szomorú meséket.

– Jah, aztán jön valaki, és gyorsan letépdesi a vörös meg arany leveleket. – Keserűen felnevetett. – Fenyőnek kellett volna születnem.

– Az nem jó. Tüskés lennél.

Sirius hallgatott. Csak a feketeség hullámzott a szemében, az egyik pillanatban viharosan, a másikban szelíden. Talán azt nem tudta eldönteni, hogy a tüskéivel másokat akarna magától, vagy magát akarná másoktól távol tartani, és hogy önzőség lenne-e vajon a tűlevelek közé néhányat azok közül a mások közül gyantával mégis odaragasztani.

– Ez is a küszöb volt? – váltott inkább a maga szédítő hirtelenségével, és Remus vállára mutatott.

Remus úgy érezte magát, mint egy gyantacsapdába szédült szúnyog; a borostyánbörtön falai megvédhetik, de meg is ölhetik, ha túl kétségbeesetten próbál közülük kijutni.

– Mikor vetted észre? – próbált időt nyerni a szabadulási tervhez.

– Ezt – Sirius mutatóujja átvándorolt Remus másik karjára – ma reggel szúrtam ki, mikor átvetted a pulcsidat. Ezt – tért vissza a bal vállára – úgy egy hónapja, akkor is otthonról jöttél vissza. Ugyanolyan vacakul néztél ki, mint most. Elaludtál a lecke fölött. Jamesszel betakartunk. Félre volt csúszva a pólód.

Remus nyelt egyet. Kiszáradt a torka, és megizzadt a tenyere, a pizsamanadrágjába törölte. Egy üvegfalú ketrec biztonságából szemlélte eddig a világot, ahová a szülein kívül nem volt bejárása senkinek, az évek háborítatlan magányában pedig lassan el is felejtette, hogy a falakon nem csak ki, de belátni is lehet. Ez a három fiú, James, Sirius és Peter voltak az elsők, akiket érdekelt, hogy ki van odabent. Megfigyelőből megfigyelt lett. Felszabadító érzés volt, felszabadítóan kockázatos.

– A vállamon az egy… régi baleset. Csak ilyen csúnyán gyógyulnak a sebeim. – Sikerült elég nagy levegőt vennie ahhoz, hogy ne reszkessen meg a hangja. – Négy éves koromban megharapott egy kutya.

Sirius eltátotta a száját.

– Komolyan?

– Aham. Van... van több is. – Remus kibontakozott a plédből, és felhúzta kicsit a hasán a felsőjét. Nem tudta, miért csinálja, egyszerűen csak jólesett végre érzelemből, és nem észből tenni valamit. Ez volt az első maradandó seb, amit magának okozott.

Sirius szemei a szája mellé kerekedtek; úgy bámult Remusra, ahogy a kisgyerekek szoktak csodálkozni, mikor valami felfoghatatlanul menő dolgot látnak.

– Megfoghatom?

– Persze. – Remus nem értette, miért nem habozott. – Selymes.

Sirius végigsimított a cikkcakkos, ezüstösen derengő forradáson. Meglepően meleg volt a keze, Remus a hófehér ujjaktól jóval fagyosabb érintésre számított volna, és arra, hogy félreértette a lenyűgözött csillogást a szemében, és Sirius elborzad majd, vagy sajnálkozni fog. Nem borzadt el, és nem sajnálkozott.

– De vagány! – ámuldozott, majd hirtelen észbe kapott, és elszégyellte magát. – Nagyon fájt?

– A fájdalomra nem emlékszem. – Nem volt könnyű erről beszélni, de megkönnyebbítő. Megszabadult félig egy titok terhétől. – Csak az esőre. A sár szagára és a vérre.

– Jó, hogy meggyógyultál belőle.

– Jó, hogy nem kell elmenned. – Remus mosolygott. Igazán, őszintén, az egész testében ott bizsergett a kellemes, melengető mosoly-érzés, mintha elmerült volna egy kád forrón simogató, karácsonyi fűszeres teában. Feljebb csúszott kicsit az ablakban, és felajánlotta a pokróca másik felét Siriusnak, aki gondolkodás nélkül elfogadta. Ez volt első dolog, amin Remus egy baráttal osztozott.

Pont elfértek így, felhúzott térdekkel, egymással szemben. Megnyugtató és otthonos volt a testmeleg, ahogy a lábszáruk egymáshoz ért. Mintha a valószínűtlen valóság sűrűsödött volna össze abban a tapintható pontban, hisz tulajdonképpen egyiküknek se kellett volna ott lennie, Remusnak nem lett volna szabad emberek közé mennie, Siriusnak pedig már rég sötét varázslók életútját kellett volna a Durmstrangban, vagy legalábbis a Roxfort pinceszintjén olvasgatnia rajongva. És itt voltak mégis, otthon és biztonságban a Griffendél torony sokat látott falai között.

Sirius arról kérdezett, hogyan karácsonyoznak a muglik. Remus elmesélt neki mindent, amit csak tudott. A Mikulást a végére tartogatta. Addigra a jeges eső hóvá puhult odakint; bohókás vattapamacs pelyhek lepték be a párkányt sűrűn és fehéren.