Jégvirágok

Azkaban után, ötödik könyv idején, enyhe Tonks-utalás.

(A történet a Remie-vel közös Remus/Sirius adventi naptárunk egy darabja, a teljes gyűjteménykét itt olvashatjátok. :))

Havazik odakint és havazik bennük.

Belopózott közéjük a tél, deret lehelt Sirius ébentincsei közé, hófehérre színezte és hóhidegre csókolta a bőrét. Örök hóvihart ígér a tekintetében gomolygó szürke felhő, az érintése reszkettet, hűvöse csontig csíp, mint a dermesztő téli hajnalok. A teste kemény és fagyott. Remus a szeretetébe burkolja, puha, meleg plédet sző köré apró puszikba és vallomássuttogásba zárt szeretlekekből. Sirius néha hagyja, hogy egész éjjel cirógassa, ahogy ápoló kéz a nagybeteg fájdalmát, félelmét csitítja. Olvadásnak indulnak közben a hópelyhek a szemében, lefolynak az arcán, felszáradnak Remus tenyerében. Békésen alszik utána.

Egyre ritkábban szeretkeznek. Ha sikerül, olyankor jó nagyon, jobb is talán, mint régen; valódi menedék, mintha kályhameleg ölelésbe bújnának a süvítő hóesésben, de túl gyakran van, hogy Siriusnak se a teste, se a lelke nem reagál a csókra, érintésre. Sirius akkor törött és pusztító, mint a szilánkosra repedt jég, kétségbeesetten akar és taszít, szorít, karcol és sebez. Remus vacogva nyugtatja, reményillúziót ígér. Menteni próbálja őt, közben elgémberedett tagokkal fulladozik a jeges vízben maga is.

Napközben néha beköszönt a tavasz. Botladozva érkezik, felborít, vagy leejt valamit. Édes illatokat hoz és élénk, bohókás színeket.

És mégis szebbek a valódiknál a jégvirágok.