Angyalok

Mugli templom, angyalok, gyerekkori emlékek.

(A történet a Remie-vel közös Remus/Sirius adventi naptárunk egy darabja, a teljes gyűjteménykét itt olvashatjátok. :))

Siriusnak valódi kis gyűjteménye volt elsőkből: első csók Remusszal, első szeretkezés Remusszal, első saját otthon Remusszal, első csók a saját otthonukban Remusszal, első szeretkezés a saját ágyukban Remusszal, első közös motorozás a hófelhők között Remusszal, első közös betegeskedés a hófelhők közti motorozás után a saját ágyukban Remusszal, első közös karácsony a saját otthonukban Remusszal, első tepsi odaégetett mézeskalács Remusszal, első közös karácsonyfadíszítés Remusszal, első séta egy mugli templomban Remusszal... Tömjén illata csapta meg az orrukat, és visszhangot vert a hűvös márvány a bakancsuk alatt, ahogy beléptek. Sirius feszült figyelemmel kémlelt körbe.

Állt egy nagyobbacska templom a Grimmauld tér közelében, az öccsével gyakran kószáltak arra régen. Hallgatták a vastag, kopottsárga falak közül kiszűrődő túlvilági dallamot, nézték a fenyegetően magas ajtószárnyak mögött eltűnő muglikat, és fogadtak, hogy látják-e még az illetőt valaha is kijönni. A többség nem tért vissza, míg negyedóra múlva el nem unták a játékot... A szüleik meséltek egyszer róla, miféle borzalmakra vetemednek a muglik az általuk vallásnak nevezett agymosottság nevében. Hogy a mágiát a gonosz mesterkedésének tartják, a boszorkányokat és varázslókat üldözik, és máglyán elevenen elégetik. A templom a borzongással vegyes csodálat titkos-tiltott színtere lett mindkét Black fiú szemében. Olyannyira, hogy hiába vonzotta mindig a maga rémesen izgalmas veszélyével, és hiába tudta a Vadóc Wendelin különös hobbijáról fennmaradt részletes beszámolók óta, hogy minden szüleitől hallott szó mugligyűlölő dajkamese volt csupán, még Sirius sem mert soha a sötét, párás erődszagot ásító templombejáratok közelébe merészkedni.

Eddig.

Mert most itt volt mégis, egy templomban, Remusszal – és a legapróbb jel sem utalt rá, hogy ez rajtuk kívül bárkit is érdekelt volna.

Átlagos, ártalmatlan muglik üldögéltek a hosszú padsorokban szétszórva: nénik főleg és idősek, de fiatalok is, egymagukban vagy párban, sőt, egyesek kisgyerekekkel – olyan picikkel, akik még fel sem érték a pad tetejét, ahogy a földre sem ért le a lábuk. Lóbázták hát, miközben a fejüket éles szögben hátravetve, lecsúszott sapkával csodálták a színes freskókkal borított mennyezetet, vagy épp szunyókáltak békésen a szüleik ölébe gömbölyödve. Egy zsebgyanuszkóp is álomba unatkozta volna magát ilyen környezetben. Díszesen faragott oszlopfőkön nyugvó monumentális boltívek vezették a templom túlsó végébe a tekintetet; gazdagon díszített, különös műalkotás csillogott aranyosan a szembe falon, előtte, két oldalt, egy fehér terítős asztalkát közrefogva magasodott két fehérbe-ezüstbe öltözött karácsonyfa. Apró égők világítottak rajtuk, igazi árammal működő, falba bedugós mugli fényfüzérek – Sirius három éve, Remuséknál látott először ilyet. Az szivárványszínben villogott, és még zenélni is tudott. Órákig ült esténként a fa előtt, annyira lenyűgözte.

A jobboldali karácsonyfa tövében egy kisebb betlehem bújt meg – Remus nesztelen, szapora léptekkel sietett felé, Sirius visszhangzó dobb-dobb-dobbokkal loholt a nyomában. Békésen hunyorgó, piros mécsesek előtt haladtak el vadul lobogó boszorkánymáglyák helyett. Az egész hely a freskókkal, faragványokkal, szobrokkal és festményekkel leginkább egy túlzsúfolt múzeumra emlékeztetett. Egyedül az orgona volt ijesztő, ahogy a váratlanul felcsendülő, ünnepélyes akkordok megreszkettették a mély, mesterséges csendet.

Siriusban egy gyermeki fantáziavilág omlott össze. Mint amikor egyszerű ruhatároló bútorrá válik a szörnyek addigi rejtélyes-rémséges lakóhelye, és üres és keserű balsejtelemtől kongva hirtelen hiányozni kezd valami az éjszakák gyanúsan unalmas nyugalmából. Mintha elveszítenénk egy darabkát a gyermeklelkünkből akkor, mikor nyugdíjba mennek a születésünk óta velünk élő szörnyek. És aztán rádöbbenünk, hogy talán nem is azért kísértek és kísértettek annyi éven át, hogy minket ijesztgessenek, hanem hogy elkergessék tőlünk a hús-vér valóság felismerhetetlenségig csalóka, gyakran hízelgő és bájos álcák mögött rejtőző igazi fenyegetéseit. Rossz érzés felnőni. Kell valaki – kell egy Remus – éjszakára, plüssmackó helyett ölelni.

Remus a tekintetével most az apró betlehemi figurákat ölelte, és mivel ezen a lelkesedésén Sirius kevéssé osztozott (az ő figyelmét főleg a hangos-zajos, csillogó-villogó, feltűnő attrakciók vonzották), felderítő útra indult inkább az árkádok félhomályában rejtőző titkok között. Azonnal feltűnt neki, hogy azért mégsem kell a muglikat félteni, ha válogatott kínzási módokról van szó – egészen brutális, holmi máglyán való elégetésnél jóval brutálisabb jeleneteket ábrázoló szobrokkal, festményekkel találta szemben magát: egy fiú teste, mintha csak tűpárna lett volna, tucatnyi nyílvesszővel volt átszúrva, egy férfit egy keresztre szögeztek fel éppen, egy másik a saját, lenyúzott bőrét tartotta a kezében. Az első meghökkenésből felocsúdva, a hiány volt Sirius következő nagy felfedezése – a ruhák hiánya, egészen pontosan. A legtöbb alaknak alig pár rongydarab fedte szemérmesen a testét, és Sirius nem tudta nem elképzelni alkotás közben a művészt; igencsak jól kellett ismernie, és rajongva szeretnie a férfitestet, hogy ilyen megható érzékletességgel tudja ábrázolni. Elvihorászott ezen magában – aztán hirtelen lehervadt a vigyora.

Mintha valami nagyon büdöset szimatolna, olyan arcot vágott, ahogy megakadt a szeme azokon az... izéken, amik most, hogy jobban körbenézett, ott voltak tulajdonképpen mindenhol, rémisztő mennyiségben. Valószínűleg eddig is látta őket, de olyan értelmezhetetlen volt a látvány, a létezésük, hogy a tudata egész egyszerűen ignorálta. Megkímélte.

– Mit találtál? – suttogta Remus, a semmiből mögötte teremve. Néha kifejezetten bosszantó tudott lenni a roxfortos csínytevésekkor annál inkább hasznos, hangtalan lopakodása. Sirius úgy tett, mintha csak a hideg borzongatná, nem pedig az ijedtségtől ugrott volna meg. Jól tudta persze, hogy Remust nem tudja megtéveszteni – ahogy azt is, hogy Remus készségesen eljátssza, hogy sikerült őt megtéveszteni. Nagyon szerette az ilyen apróságokért. Is.

– Mik ezek? – Sirius a szemben lévő nehéz, cirádás keretű festmény aljára mutatott. Ott volt az a valami, sőt, feljebb pillantva mindjárt három is volt belőle. Négy. Öt. Merlinre, egy egész sereg! Így, közvetlen közelről nézve őket, Sirius még jobban összezavarodott. Sok mindent látott ő már, többet, mint mások kétszer ennyi megélt esztendő alatt, nem is nagyon hitte, hogy akadhat még valami, ami ennyire… újszerű, amit ennyire nem tud magában hová tenni. Feldolgozni. Talán a kurta virslikarok, azok lehettek az okai. Vagy a hájas gyerektestre biggyesztett pirospozsgás, elaggott arcok. Esetleg a kontrasztot komikummá fokozó böngyör, aranyszőke fürtök. A mikroszkopikus kis kukacok a hurkás combocskák között. A szárnyak, amik a dundi kis alakokat voltak (lettek volna...) hivatottak bodros felhők közt szálldosó könnyed, légies figurákká varázsolni...

– Angyalok.

Sirius visszafojthatatlan röhögőgörcsöt kapott. Köhögőgörcsnek álcázva terelte ki őt Remus a templom elé, a friss levegőre. Sirius akkor már a combjaira támaszkodva hahotázott. Remus nem tudta, min nevettek, de együtt nevetett vele. Túlságosan összetartoztak ahhoz, hogy ne ragadjon át rá Sirius jókedve.

– Komolyan... – Sirius kesztyűs kezével a nevetéstől kicsordult könnyeit törölgette. Halványrózsaszínre csípte az orcáit a fagy és a derű kettőse. – Komolyan azt hiszik, hogy ilyenek az angyalok?

Remus vállat vont; rá nem hatott újdonságként a husi angyalkák látványa. Gyerekkorában az édesanyjával gyakran jártak templomba – ha évközben nem is rendszeresen, de húsvétkor és karácsonykor szinte mindig elmentek. Remus nem igazán értette, mi történik körülötte, inkább csak az anyukáját utánozta lelkesen végig: felállt, amikor ő, leült, letérdelt, amikor ő, a kezeit egymáshoz, vagy a homlokához, mellkasához érintette, amikor ő, majd hazaérve együtt pityergett vele az anyaillatú ölelésbe bújva, mikor megkérdezte, hogy azért imádkozik-e, hogy azzal, mint az ördögöt, hátha sikerül a farkast kiűzni belőle. A húsvét mindig izgalmas volt, olyankor adtak gyertyát, ő pedig absztrakt műalkotásokat formázott a lecsorduló viaszból a mise végére. De a legjobban a karácsonyi időszakot szerette: minden decemberben azzal töltöttek egy fél napot, hogy bejárták a környék összes templomát, aztán beültek a kedvenc mugli cukrászdájukba felmelegedni, és megválasztották az év legszebb betlehemét. Egyszer véletlenül életre keltette az egyiket. A muglik csodát emlegettek. A helyszínre érve az édesapja el volt ragadtatva, sőt, még a másik két, kirendelt minisztériumi varázsló is megdicsérte; ritka szép varázslat volt egy hétévestől. A templomi környezetet mindenesetre már gyerekfejjel megszokta annyira, hogy később sem jutott eszébe az ott látottak közül bármit is megkérdőjelezni.

– Így is ábrázolják őket. Máskor meg fenyegetőnek. Miért?

– Mert nagyon nem ilyenek.

– Miért, te milyennek képzeled őket?

– Nem képzelem. – Sirius megrázta a fejét, elkomolyodott. – Tudom.

Remus is tudta, hogy mi fog most következni. Nem akarta hallani. Nem tudott volna rá mit felelni.

– Angyalok nem is léteznek – motyogta inkább.

– Én ismerek egyet – nézett Sirius a legszebb és legelviselhetetlenebb nézésével a szemébe.

– Ezt ne vicceld el.

– Ezt pont nem viccelném el soha.

Remus nekiállt leütögetni a bakancsáról a frissen rátapadt havat. Hiába. Még a hó is ragaszkodott hozzá, nagy kövér pelyhekben hullott közben a vállára, arcára, a sapkája bojtjára, képtelenül hosszú, seprűs szempillájára.

– Tapmancs? – pillantott fel félénken azok alól a képtelenül hosszú, seprűs szempillák alól.

– Hm?

– Te tényleg szerelmes vagy belém.

Sirius felnevetett újra.

– Ezt most úgy mondod, mintha eddig nem tudtad volna.

– Csak… néha nehéz elhinni...

Sirius Remus helyében most valószínűleg úgy tett volna, mintha csak a hópelyhek indultak volna olvadásnak a szemében. Remus meg sem próbált színlelni. Szótlanul, mozdulatlanul hagyta, hogy megcsillanjon a szemében, majd legördüljön az arcán a forrón elömlő, simogatón sajgó boldogság. Sirius akkora hévvel vonta a mellkasára, hogy maga is megcsúszott, kis híján mindketten elestek. Aztán csak tartotta Remust, és szorította magához.

– Ezt nem szabad... – dünnyögte Remus Sirius kabátjának a cipzárjába.

– Dehogynem. – Sirius megállta, hogy puszit nyomjon a homlokára. – Ölelkezni mindig szabad.

Remus nem ellenkezett. Álltak a templom előtt, és ölelkeztek, sokáig.

Egy idős nénike totyogott oda hozzájuk, Siriushoz fordult, és jámbor, együtt érző kedvességgel megkérdezte, kell-e segítség az öccsének. Sirius majdnem felkacagott keserűen, hogy annak bizony kéne! – aztán elképzelte magukat kívülről; Remus szöszke fürtjeit a sapka alá tűrve, finom vonású, angyali arcát a sáljába, kabátjába rejtve… A legelbűvölőbb mosolyát elővéve udvariasan megköszönte a figyelmességet, és megnyugtatta a nénit, hogy minden rendben van, az öccsét mindössze megérintette a karácsony szelleme. A nénike meghatottan bicegett be a templomba, mekkora öröm látni, hogy léteznek még ilyen fiatalok!

– Gyerünk innen, mielőtt még lecsap a kezemről téged – kuncogta Sirius.

– Aranyos néninek tűnt. – Már Remus is somolygott. – De nem az esetem.

– Tuti, hogy imád sütni. És tud is.

– Hmm... Megfontolandó. – Remus huncutul hunyorítva, az alsó ajkát beharapva kezdte el megfontolni. A nyílt utcán, főleg egy templom közvetlen közelében kegyetlenség volt tőle ennyire vonzónak lenni. – Igazából... Ha a szénné égetett mézeskalácsaidat vesszük...

– Hé! – bokszolt Sirius játékosan a vállába. – Azok a közös mézeskalácsaink voltak, ne kend rám!

– De te égetted oda őket – emlékeztette Remus. Sugárzó volt a mosolya.

– Maguktól égtek oda – vágta rá Sirius. Volt benne logika.

– Mert te megbűvölted a sütőt.

– Hogy hamarabb elkészüljenek.

– Három másodperc alatt feketére égtek. – Remus nevetett. Sirius ezekben a pillanatokban volt a legbüszkébb magára; mikor sikerült Remusból ilyen vidáman csilingelő hangokat előcsalnia.

– Nem tehetek róla, hogy túl jól sikerült a varázslat – vigyorogta, aztán a templom felé biccentett. – Visszamenjünk? Vagy elmenjünk egy másikba?

– Szeretnél? – ragyogta Remus. Sirius nem illemből és nem lelkesedésből bólintott, hanem szerelemből.

– Nézzük meg máshol is a betlehemet.

Le volt fagyva az utcára vezető, enyhe lejtő. Remus Sirius kezéért nyúlt, mintha csak a csúszós föld miatt keresne kapaszkodót.

– Egyébként puttó.

– Hm?

– A pufók angyalka neve. Puttó.