(Fájdalmas szeretni azt, akit elveszíthetünk)

Azkaban. Három emlék: Regulus, James, Remus. E/2.

(A történet a Remie-vel közös Remus/Sirius adventi naptárunk egy darabja, a teljes gyűjteménykét itt olvashatjátok. :))

– Varázslat! – mondta Regulus egyszer, mikor még inkább j-nek hangzott az az r, és aprócska kezeivel úgy nyújtózott-kapkodott az ég felé, mintha nem elégedne meg a puhán kavargó hópelyhekkel, hanem egyenesen az összeölelkező vattacukorfelhők egyikét szeretné odafentről megkaparintani. Az elérhetetlent markolászta már akkor is. Felkacagott, ahogy a szempillájára ereszkedett egy hópihécske – épphogy el tudtad kapni a derekát, mielőtt kizuhant volna az ablakon. A torkodban dobogott a szíved. Akkor éreztél először valódi félelmet, aggódó ragaszkodást és felelősséget; csupa súlyos-nehéz, megrettentő érzelmet. Nem tudtad, mihez kezdj velük. Dühöngtél, veszekedtél, kiabáltál.

– Fájósan fogsz – nyafogta Regulus.

– Ha kiesel, az sokkal jobban fájt volna!

– Nekem vagy neked? – pislogott rád azokkal a bánatos, kortalanul komoly, acélszürke szemeivel. Beléd vágott, örökre beléd fúródott az a pillantása.

Csak ő látott páncélként hordott álcád mögé ilyen kegyetlenül mélyen.

– Hócsata! – rikkantotta James, mire reflexből odafordultál felé. Akkor még nem tudtad, hogy nem csak a legcsodálatosabb, de a legostobább tettek is ösztönösségből születnek. Tele lett hóval a szád, az orrod, a szemed, az egész arcod hóemberré lett.

– Hoppá, bocsi! – vigyorgott James, aztán egy jégcsapreszkettető visítás kíséretében teátrális menekülésbe fogott, ahogy megindultál felé egy ágyúgolyó méretű hóbombával. Nyílt terepen voltatok, nem volt fedezék, záporoztak az ártalmatlan hólövedékek egymás felé. Az egyik telibe talált, pont a szívednél; megdobbantott valamit odabent, ami többnyire suttyomban dobogott csak szép komótosan (és valami furcsa, bizsergető módon zavartan, mikor Remus rád mosolygott vagy hozzád ért) magának a mellkasod mélyén. Beleestél a hóba, úgy meglepődtél. James fáradtan pihegve-kuncogva zuttyant le melléd.

Aztán csak hevertetek szótlanul a fehér földön, a fehér ég alatt. A hópelyhek mintha a végtelenből szállingóztak volna a végtelen felé. Akkor éreztél először valódi szabadságot – ijesztő volt, felkavaró és ismeretlen veszélyekkel teli, és pontosan ettől olyan izgalmas és vonzó.

James lassan feltápászkodott melletted.

– Megyünk be?

– Itt akarok maradni.

– Megfázol.

– Nem érdekel. – Felnevettél karcosan, torokból, ugatva. – Nem érdekel...

– Engem igen. – James felhúzott, felemelt magához.

Engem igen, mondta mindig, a szája vagy az örök-vidám bambiszeme, valahányszor a földről kapart téged össze. Segített talpra állni. Könnyű volt mellette járni.

– Esik a hó – suttogta Remus, mintha félne, hogy felébreszti a fehér dunyha alatt alvó tájat, és eltűnik az éj leple alatt a világra hullott varázslat.

Meztelenségét sápadt, ezüstös derengésbe vonta a téli hajnal hideg fénye. Olyan volt, mint egy földre pottyant angyal, aki romlatlanságában nem ismer sem szemérmetlenséget, sem szemérmet. Éteri, és érinthetetlenül tiszta. Nem hitted volna, hogy egy ilyen fiúba fogsz beleszeretni. Hogy egyáltalán bárkibe bele fogsz szeretni, hogy a szerelem létezik, és több a költők jegyzetfüzeteiből kihúzott rímtelen soroknál és James Lily Potter-projektjének kezdeti katasztrófáinál.

Megborzongtak a szeplők Remus vállán, ahogy hozzásimultál. Végigcirógattad a felkarját átszelő friss, rózsaszínű forradást – átok vagy karmolás nyoma, nem tudtad eldönteni, ő pedig nem akart beszélni róla.

– Majd elmúlik – mondta ki a leggyűlöltebb, legrettegettebb szót.

– Meggyógyul – javítottad, mire Remus szelíd mosollyal a kezedért nyúlt, és visszavezetett az ágyba. Nem nézett a szemedbe szeretkezés közben. Akkor éreztél először valódi védtelenséget és kiszolgáltatottságot.

Most szürke falakra mázolt, nem-boldog emlékképek csupán – ők hárman, akiket igazán szeretett (mertél szeretni, és nem tudtál nem szeretni) az, aki valamikor te voltál. De odakint havazik, és ez így együtt pont elég, a fásult vacogásból kirántva, egy édesen sajgó szívdobbanásra.

Fájdalmas szeretni azt, akit elveszíthetünk.

Nem veszítheted el Remust is.