"Sirius át van fagyva..."

Roxfort, első csók. "A kihívás tehát az estére adott volt: Siriust kellett valahogy felmelegíteni."

(A történet a Remie-vel közös Remus/Sirius adventi naptárunk egy darabja, a teljes gyűjteménykét itt olvashatjátok. :))

Sirius át van fagyva.

A délutáni, szabadban tartott legendás állatok gondozása óra után mind a négyen, sőt, a fél osztály át volt fagyva – de ők csak voltak, Sirius meg van.

Óra után, előkarácsonyi meglepetésként egy-egy nagy pohár fűszeres, gőzölgő, napfényszínű vajsör várta a vacogó griffendéles és hugrabugos nebulókat, hogy testüket-lelküket átmelegítve pillanatok alatt kiűzze csontjaikból a hideget – egy pohár azonban érintetlen maradt. Sirius egy kortyot sem volt hajlandó inni belőle, allergiás lett rá a múlthét óta, ezzel indokolta, rajta egyedül a hagyományos, testi érintkezés elvén működő felmelegítő eljárások tudnak segíteni, mondta. Peter kiprüszkölte a szájában tartott vajsört, James bugyborékolva a poharába vihogott (a mindentudó vihogásával vihogott), Remusnak pedig, úgy tűnt, máris a fejébe szállt az ital, mert pillanatok alatt olyan piros lett az arca, mintha a bőre alá költözött volna a nap, és belülről sütötte-hevítette volna.

A kihívás tehát az estére adott volt: Siriust kellett valahogy felmelegíteni. Remus szerint ennek a legegyszerűbb módja az lett volna, ha kiragasztanak egy darab papírt az ajtóra, a következő jótékonysági felhívással rajta: „Itt lehet Sirius Blacket felmelegíteni”. A portrélyukon túlra kígyózott volna a melengetésre jelentkező lányok (fiúk) sora. Sirius azonban egyértelműen kijelentette, hogy csak és kizárólag Remus segítségével óhajt felmelegedni – úgy érezte, beteg lesz, annyira megfázott, és Remus volt az egyetlen, akitől nem félt, hogy ráadásként még valami bacival is megfertőzheti. Remus farkaserős szervezete immunis holmi emberi bacilusokra, szóval tőle biztosan nem kaphat el semmit, állította. Mikor Remus bátorkodott felhívni rá a figyelmét, hogy ha valakitől, hát pont tőle kaphat csak el egy igazán csúnya bacit, Sirius egész egyszerűen elhajtotta – forró fürdőt csinálni, neki.

Szóval most Sirius odakint át van fagyva, Remus pedig idebent a forró vizet engedi. Az igazság az, hogy szerinte is az ő feladata most Siriusról gondoskodni – amennyi gondoskodást az elmúlt négy évben ő kapott tőle, egy forró fürdő elkészítése a minimum, amit viszonzásképp megtehet érte. Az igazság az is, hogy Remus bármit megtenne, ha azt a bármit Siriusért teheti meg. Az arca pedig csak a forró, párás levegőtől vált hirtelen pipacspirosba, mikor Sirius beslattyog a fürdőszobába, és zavartalanul elkezdi magáról ledobálni a cuccait – kivéve, ha az a lazaságba csomagolt zavar jele, hogy előbb beleejti a pulcsiját a kádba, aztán elfelejti, hogy az övét még nem csatolta ki, végül pedig kis híján a fenekére huppan, ahogy a nadrágját igyekszik magáról elegánsan leügyeskedni. Rommá gyűrve szorongatja azután a farmert az öle előtt, miközben fesztelen természetességgel megkérdezi, hogy Remus nem maradna-e bent a hátát megmosni. Remus viccre veszi, és kiiszkol gyorsan, mielőtt még túl nagy felület válna szabaddá Sirius hófehér, hibátlan bőréből. (Vagy kiderülne, miért kellett a farmert pontosan azon a területen szorongatnia.)

Sirius alig tíz perc múlva, egy szál alsónadrágba és Remus bent felejtett mamuszába bújva csámpázik-csoszog elő a szaunává avanzsált fürdőszoba gőzeiből. Csámpázik és csoszog – a lába Remusénál két számmal nagyobb. Közben egyfolytában panaszkodik, hogy ő márpedig még mindig szörnyen fázik. Remus pizsamát, vastag pulcsit és bolyhos mackónadrágot keres elő, és egy lopott pillantást követően csalódottsággal vegyes megkönnyebbüléssel nyugtázza, hogy nincs már semmi különösebb látnivaló Sirius ölében. Merthogy az félreérthető lett volna. Hogy pont őelőtte...

Sirius szerint nem segítenek a vastag ruhák, pihe-puha, forró ágyikó kell ide. Remus gyors bűbájjal felmelegíti Sirius ágyát – a lepedőt, a takarót, két vastag plédet és a párnát. Siriust Borsószem hercegkisasszonynak becézi, miközben elrendezi a plédeket rajta. Sirius nem érti. Remus elmeséli. A mese végén Sirius elpanaszolja, hogy az ő ágyában nem borsó van – az ő ágya jéghideg. Remus hőmintát vesz a takaró alá nyúlva: mind a lepedő, mind Sirius véletlenül útba eső combja (Remus vérfarkas, az emberi végtagok elhelyezkedéséről honnan is tudhatna), mind a saját arca egyértelműen meleg. Utóbbi egyenesen lángol. Sirius fogcsattogtatva vacogni kezd. Remusnak újabb ötlete támad: forró teával, belülről kell őt felmelegíteni.

Sirius ülésbe tápászkodik, ahogy a tea megérkezik. A takaró lecsúszik a mellkasáról. Nem nyúl utána, de Remus ott van, és sietve visszabugyolálja. Így most a lábinkói fáznak, sír fel Sirius, mire Remus készségesen hozzálát, hogy hőszigetelés címén begyürkéssze a matrac alá a plédeket. James és Peter diszkréten fulladoznak valamitől a háttérben. Remusnak nincs ideje az okokat megfejteni, a Siriusról való gondoskodás teljesen leköti: itt is, ott is bejön a hideg, mondja Sirius, nem jó sehogy, egyedül nem tudja kikergetni. Nincs más megoldás, biztos benne: csak testmeleggel lehet őt a teljes kihűléstől megmenteni. James közbeszól, olvasta valahol, hogy a testmeleget ruha nélkül, csupasz bőrfelületek között lehet a legjobban átadni.

Sirius arra jut, hogy ezt mindenképpen muszáj kipróbálniuk – az egészsége, az életben maradása érdekében. Siriuson az alsónadrágot leszámítva azóta sincs ruha. Remus nem tudja, mit tegyen. Kezd sejteni valamit, ami túl szép ahhoz, hogy igaz legyen – de ha netalántán mégis igaz, azt csak nekivetkőzve fogja tudni kideríteni. Kibújik a nadrágjából, a pólóját szégyenkezve veszi le. Sirius a legszeretetteljesebb mosolyával üdvözli Remus kiálló bordáit és az egész satnya testét még tovább csúfító hegeket. Undor nélkül simul hozzájuk. Jó érzés nagyon. A bőre forró és izzadt kicsit.

– Fázom – motyogja, és Remus tudja, hogy hazudik.

– Átöleljelek?

– Az jó lenne, igen – nyüszizik Sirius, és már öleli is vissza. Remus soha nem tapasztalt még ennyire intim érzést. A mellkasuk versenytzihál, és versenytdobog a szívük. Megcirógatja Sirius hátát.

– Még mindig fázol?

– Egy kicsit. – Sirius belevigyorog a nyakába, elárulja az arcizma rándulása. – Félek, hogy csak egy forró, gyógyító puszi tud felmelegíteni.

Remus ledermed, habozik. Újra és újra lejátssza, visszapörgeti, újból lejátssza, újból visszapörgeti és még egyszer lejátssza a puszis mondatot a fejében, hogy vajon tényleg jól hallotta-e.

– Én a helyedben még ma megcsókolnám ezt a szerencsétlen idiótát – kotyog közbe váratlanul James. A hangja egyirányú zsupszkulcs az idillből a zavarba. – Holnapra tiszta takony lesz.

– Nem vagyok szerencsétlen idióta – kéri ki magának Sirius az elhangzottakból pont ezt a kettő szót.

– Dehogynem. Egyszerűbb lett volna szimplán megkérdezned Remust, hogy lesmárolhatod-e, de te a gondoskodási ösztöneire hajtva inkább megfázítottad magad. Reggelre olyan gusztustalanul taknyos leszel, hogy ebből egy hétig nem lesz puszilkodás. Ez a szerencsétlen idiotizmusság csúcsa. Főleg, hogy Remus minimum tavaly karácsony óta beléd van zúgva.

Sirius felvont szemöldökkel kérdez.

Remus szégyellős grimasszal bólint.

Aztán végre csókolóznak.

(Sirius reggelre tiszta takony lesz. Remus ugyanúgy hozzábújik, ugyanúgy megcsókolja. Ugyanolyan gyönyörűnek látja.)