Valentin-nap (csak olyan barátian)

Utó-Valentin-nap és elő-Remus-szülinap. Roxfortos, első csókos, bénázós-siriusos, pillecukros, szakadékos.

A hajnal

amikor Sirius álmatlanul forgolódik, és a haja folyton beszorul a karja és a válla alá.

Peter máskor mókásan andalító hortyogása lassan idegesítővé lesz, ahogy zavaróak a James ágya felől fel-felvillanó fények is, valahányszor pálcát gyújt, hogy elmerengő dünnyögések és szorgos pennasusogások közepette félálomban születő kínrímes félsorokat körmöljön le. Csak Remus ágya burkolózik tökéletes sötétségbe és csendbe, és Remus...

– Baj van? – ...Remus abból a tökéletes sötétségből és csendből bukkan elő tökéletesen, és odabújik Sirius mögé az ágyba. Nincs baj és van is, főleg, mert Sirius nem tudja, mondott-e erre valamit. Ha igen, akkor arra emlékeznie kéne még reggel is, és ha nem, akkor arra is, mert talán ez a valami vagy semmi lesz a varázsige, aminek (nem)hallatán Remus gyakran ott terem majd a takarója alatt. (Odasimul majd hozzá.) (Rá.) Csontos az ölelése, és Siriusból egyetlen szaporán verdeső szívmadárka lesz Remus kamaszosan nyúlánk tagjainak kalitkájába zárva.

– Az öcséd? – Mégis Remus repül az ő mellkasába.

Sirius megrázná a fejét, de húzódik a haja. Összeakad az arca alatt a saját és Remus karja. (Remusé kényelmetlenebb, de illatos.)

– Aludj...

*

A reggel

amikor Remus nincs is ott, és Sirius talán csak álmodta az egészet.

Szörnyen kínos, ha csak álmodta az egészet. És még kínosabb, ha nem, mert csinos kis nyáltócsa gyűlt össze reggelre ott, ahol korábban talán Remus karja volt, és még az alsónadrágja is ragacsos... Remus persze már talpon van, a fürdőszobából jön, szappanillatot hoz. Sápadt ajkain a megfejthetetlen mosolyával bújik talárba; összekócolódnak az álmos reggeli fények a hajában.

– Megvárjalak?

Sirius kapkodva gyűri a takarót az ölébe, és megrázza a fejét. Aztán rádöbben, hogy ha együtt mennek Valentin-napon reggelizni, az már majdnem olyan, mint egy randi. Remus ekkor valószínűleg már a zabkásáját eszegeti, szóval Sirius az ágy szélén ülve bambán bámulja tovább a térdeit. Vicces dolog a térdkalács. (Sirius hiperaktív szív volt álmában – most egy nyomorultul vicces térdkalács a valóságban.)

Peter ásítva felnyög vagy felnyögve ásít, és reménykedve megkérdezi, hogy szombat van-e. Kedd van. Felsír kínlódva, de James erre sem ébred fel; kimerítette a hajnali alkotómunka. Ma biztosan elalszik, és Sirius az ágyba visszadőlve úgy dönt, szolidaritást vállal vele. Ma is.

*

A délelőtt

amikor Sirius arra jut, hogy jobb lett volna átaludni az egész átkozott Valentin-napot.

Rózsaszínű ma a Roxfort, párocskák, virágok és cuppogás mindenhol. Ez tényleg émelyítő – pedig azt eddig is tudta, hogy hányinger nélkül nincs igaz szerelem: a gyomra az utóbbi időben hajmeresztő cirkuszi mutatványokat produkál, valahányszor megérzi Remus érintését és illatát.

Mégsem a gyomra, hanem a pálcája válik árulóvá, mikor bűbájtanon egy egyszerű begyűjtő bűbáj helyett szív alakú pillecukrokat kezd el hányni szivárványszín sugárban.

A teremben döbbent csend.

Sirius felszegi az állát, gyilkos tekintettel pásztázza a zavarodott arcokat. Legbelül pedig szeretne belefulladni a pasztellszínű pillecukortengerbe, ami megállíthatatlanul zúdul Remus felé közben; körülöleli a bokáját, aztán már a térdét, aztán a...

– Ó, ez egy igen régi, egyszerű, de jópofa kis szerelmi bűbáj – cincogja Flitwick professzor. Érdeklődve veszi szemügyre előbb Sirius pálcáját (ami, ha lehet, még hevesebben okádja a cukorszíveket), aztán a szivárványos szívecskék börtönében (és Sirius büszkeségének romjain) bájos zavarral tanácstalanul toporgó Remust is, közben tovább magyarázza: – Az érzelmek intenzitásától függ a varázslat ereje, a célszemély pedig ideális esetben a pálca tulajdonosának szíve választottja. Gyanítom, az egyik hölgyrajongód bűvölhette meg a pálcádat egy szerelmi vallomás reményében, a kivitelezés azonban nem sikerült a legjobban, így a varázslat az előtted ülőre zúdult... – menti meg az apró professzor Sirius büszkeségének még apróbb maradványait.

Az osztályon átfutó morajlás részben megkönnyebbült-reménykedő, részben csalódott.

Aztán kipukkad a röhögés Jamesből és Peterből.

*

Az ebéd

amikor a negyedikes griffendélesek és hugrabugosok többsége – Flitwick professzorral egyetemben – a finomabbnál finomabb fogásokból épp csak csipeget. Elcsapta a hasukat a pillecukor.

Aztán James úgy dönt, inkább rögtönöz a hajnalban lekörmölt költeménye helyett (amit amúgy is a szobában felejtett).

– Hé, Evans! – zengi az asztal túlsó végébe a szükségesnél úgy háromszor nagyobb hangerővel, hogy a nagyteremben tartózkodó minden diák, tanár és kísértet is jól értse. Lily marokra szorítja a kését. James zavartalan, csábítónak szánt, valójában ritka idétlen vigyorral folytatja: – Mondták már, hogy olyan vagy, mint egy szakadék?

– Mi van?!

– Te vagy a szakadék, én meg beléd estem!

James jobbján Remus, velük szemben, a tanári asztalnál pedig McGalagony temeti kísértetiesen hasonló mozdulattal a tenyerébe az arcát.

Szárnyas, pufók Cupidók repkednek csilingelve a teremben, rózsaillatú üdvözlőlapokat hoznak névtelen hódolóktól; az egyik négyszer fordul, mire minden Siriusnak címzett levelet kézbesít. Sirius rájuk se hederít – az előbb Remus előtt is landolt néhány titkos üzenet; most szórakozottan futja át őket. Sirius a szemmel verés egy új módozatát, a szemmel elégetést próbálja épp kifejleszteni, mikor James rázendít újra:

– Hé, Evans! Tudsz valami jó bűbájt horzsolásra? Megütöttem magam, mikor beléd estem!

– Ütődött… – szemforgat Lily, de a két falat krumplipüré között mintha halvány mosolyra rándulnának az ajkai.

*

A délután

amikor Sirius csakazértis nekiveselkedik.

Mindent előkészít, a kezében egy hatalmas tábla csokoládé (Remus kedvence), odakint szitáló hóesés, idebent romantikus mécsesfény. A háttérben szóló nyálas rockballadák-válogatás talán már túlzás, de hát egyszer van egy évben Valentin-nap, a szerelmesek napja, vagy mi…

(Sirius egy nyomorult térdkalács.)

Odakint a hó már szakad, nem szitál.

A kviddicsedzést lefújják, James és Peter hamarabb ér vissza a pályáról, mint Remus rúnaismeret óráról. Megtorpannak a küszöbön – aztán mindentudó szinkronvigyor terül el az arcukon.

Sirius biztos benne, hogy kár volt ma felkelnie.

– Ez csak – legyint nagyvonalúan – gondoltam, barátok vagyunk, gondoltam, szeretet, szerelem, gondoltam, úgysincs kivel, értitek…

– Értjük – James a szemöldökét emelgeti. Sirius négy év testi-lelki jóbarátság után felfedezi, hogy James szemöldöke baromira idegesíti. – Jó zene...

– És Remus kedvenc csokija – biccent Peter a Sirius kezében szorongatott csokoládé felé, mire Sirius felfedezi, hogy Peter biccentése is baromira idegesíti – mindenkié, vagy…

– Nincs csoki! – Sirius az ágy mellett térdel, a matrac alá gyömöszöli a nincscsokit. Jamesnek és Peternek levakarhatatlan a még mindentudóbb (és még idegesítőbb) szinkronvigyora, előbbi ráadásul csábosan riszálni kezd a felsíró gitárszóló szívszaggató dallamára.

Ez az a pillanat, mikor Remus benyit.

– Milyen csoki? – kérdezi, aztán a szobába lépve nagy szemeket mereszt az elé táruló látványra. Egyszerre kíváncsi és kész menekülni. – Mi van itt?

– Csoki nincs! – vágja rá Peter készségesen.

– Bulizunk! – segít be James, bizonyítékul leír egy újabb erotikus(nak szánt) kört a csípőjével, majd Remus felé nyújtja a kezét: – Jössz?

– Nem, köszönöm. – Ez az a kedves-szelíd elutasítás, amitől Sirius fél. Remus megáll előtte, Sirius felnéz. Pont szemmagasságban van a... – Te mit csinálsz ott lent?

– Én...

(A pirulás cselekvés?)

– Takarít! – vág közbe James. Peter szaporán bólogat:

– Hogy nagyobb legyen a tánctér!

Remus úgy dönt, ez megint olyasmi lesz, amiről jobb, ha inkább nem kérdez többet. Gyakorlott mozdulattal átlépi a padlón ücsörgő Siriust, és a táncra perdülni próbáló Petertől biztonságos távolságot tartva a szekrényhez merészkedik – közben azért vet még egy aggódó pillantást Jamesre, aki épp egy sajátos rúdtánc mutatványt ad elő az ágyfüggöny keretére tekeredve.

Peter úgy tesz, mint aki szándékosan huppant le a földre, nem pedig a saját lábában botlott meg (a többiek pedig úgy tesznek, mint akik ezt el is hiszik), aztán vigasztalón megveregeti Sirius vállát:

– Nem azért mondom – mondja nyilvánvalóan azért –, de inkább a szakadék…

James diadalittasan felhorkan.

Sirius arra jut, hogy ennél rosszabb már nem lehet. Feltápászkodik, és odasomfordál a szekrényhez, pontosabban a szekrényben pakolászó Remushoz. Lazán nekidönti a hátát az egyik ajtónak, épp akkora lendülettel, hogy a kilincs hasítóan fájdalmas ismeretségbe kerüljön a veséjével. (Mégis tud rosszabb lenni.)

– Remus? – nyögi.

– Igen?

– Te láttál már szakadékba esni?

(Naná, hogy tud.)

– Mi?

– Mi? Ja, nem t'om, mindegy, semmi – motyog, és elkullog nyomorultul, mint kóbor kutya a szakadó hóesésben.

Remus úgy néz utána, mint aki történetesen pont ezt a kiskutyust kérte karácsonyra (hát, Valentin-napra), és egy cinkos angyalhang épp most súgta meg neki, hogy megkapja.

*

Az este

amikor James és Peter rejtélyes módon felszívódnak, és Sirius Remusszal kettesben marad a szobában. Még szól a zene.

Remus egy aprócska varázsrózsát cirógat; az egyik üdvözlőlap mellé kapta. A bűbáj az utolsókat rúgja, potyogásnak indulnak a hamvas mágiagyöngyökből összekapaszkodott szirmok.

– Van egy mugli mese – kezdi azon a selymes-rekedtes, elmélázó hangján – amiben az elátkozott szörnyeteg csak akkor változik vissza emberré, ha beleszeret valakibe, és az a valaki is viszontszereti őt, mielőtt lehull a rózsa utolsó szirma...

– Te nem vagy szörnyeteg.

– Rólam nem lehet levenni az átkot. – Felkuncog keserűen, és akkor Sirius dönt. Az ágyhoz pattan, előhúz a matrac alól egy zoknit, majd a csokit. Remus érdeklődve és kicsit talán hitetlenkedve figyeli.

(Szóval ilyen érzés lányos zavarban lenni.)

– Ez… Csak olyan baráti.

– Értem – bólint Remus komolyan, és Sirius szemébe nézve nyúl a csokiért. Vagyis… Sirius karjáért? Válláért? Nyakáért? Arcáért… Aztán szájon csókolja. Ez tényleg mesebeli érzés, puha és meleg és semmihez sem foghatóan jó, mint amikor hazaérsz egy hosszú és fárasztó útról. Mikor otthonra és szeretetre lel az a bizonyos kóbor kutyus. Sirius lába olvadozni kezd, mint a csokoládé a kezében.

– Ez… – kezdené, de a hangja röhejesen rekedt.

– Csak olyan baráti. – Remus ajkai mosolyognak az ajkain, mikor újból megcsókolja.

*

Az éjszaka

amikor Remus biztosan ott van. Összebújva fekszenek, csak olyan barátian.

Csetlik-botlik az érintésük egymás testén, egyszerre izgatottan és tétován, mint egy pillangó, ami egy csodaszép rétre tévedve gyönyörűségében azt sem tudja hirtelen, melyik virágra szálljon. Remus ujjai csupasz bőrfelületre találnak Sirius alvóspólója és alsónadrágja között, és Sirius elfelejt levegőt venni. Érzi a habozást a félénk cirógatásban, hogy most akkor felfelé vagy lefelé, a torka kiszáradt, a szíve őrülten dobog, a vére Remus érintése felé zubog, ami lassan elindul… felfelé. Sirius csalódik kicsit, és meg is könnyebbül egyben, mert ennyi valóra vált álom egyetlen éjszakára talán már túl sok is lenne. Remusnak izzad a keze.

Remus bocsánatot kér, amiért izzad a keze. Sirius szeretné elmondani, hogy nem lenne jó, ha nem izzadna, mert akkor nem is az ő keze volna, de Remus akkor azt mondja:

– Dobog a szíved. – És rásimítja a tenyerét arra a valamire, ami épp ki akar röppenni Sirius mellkasából, egyenesen a rásimuló nyirkos tenyérbe.

– Jah... Az jó... Mármint, ha nem dobogna, az rossz lenne.

– Nagyon.

– De dobog.

– Igen.

– Az tök jó.

– Nagyon jó. Szabad?

Sirius bólint. Nem tudja, mire, de jelenleg amúgy is bármibe beleegyezne, amit Remus szeretne.

Remus a szívére hajtja a fejét, ellazul a teste. Sirius megsejt valamit, amire nem mer rákérdezni; túl meghitt ahhoz a pillanat, hogy egy rossz emlék megsebezze. Telnek a percek. Siriust párszor meg-megcsiklandozza a vágy, mint egy nyughatatlan kisördög a vállán, hogy legalább azt megkérdezze, Remusnak lenne-e kedve most csókolózni vele, mert az olyan nagyon jó volt az este – de túl békésen szuszog a mellkasán ahhoz, hogy holmi csókolózásért megzavarja. Elcsitítja a türelmetlenségét a tudat, hogy holnap csókolózhatnak bármennyit, és utána és utána és utána is...

 *

Az éjfél

amikor Remus eldünnyögi, hogy a mesékben ilyenkor szokott minden varázs véget érni, aztán békésen szuszog tovább Sirius mellkasán. Levendulaillatú a haja.

Ez olyan véget nem érő szerelmes mese lesz – persze csak barátian.

(– Sirius?

– Hm?

– Alszol?

– Nem.

– Szeretnél csókolózni?)