PS. Ha valakinek van valami épkézláb címötlete, azért nagyon hálás lennék - ez kb az összes többi történetre is igaz. :D
(A történet a Remie-vel közös Remus/Sirius adventi naptárunk egy darabja, a teljes gyűjteménykét itt olvashatjátok. :))
Éjfél is elmúlt már, mire végre elszenderedett a Grimmauld téri ház.
Ajtó nyikordul a csendben, hosszú, várakozással teli sóhajt kieresztve. Sirius az ablaknál áll, ugyanaz a ruha van rajta, mint napközben. A cipőjét levette; törékeny lehet az a világ, amerre a gondolataiban jár. Remus tétován lép oda hozzá, és olyan finoman érinti meg a karját, mint amilyen óvatosak a legelső, reszketeg érintéseik voltak. Könnyebb elhinni, hogy tudják újra, az elejéről kezdeni, mint hogy egyszerűen már nem tudnak egymással mit kezdeni.
– Jössz? – kérdezi.
– Hova? – Sirius kelletlenül dörmögi. Remus egyre nehezebben viseli a hangulatingadozásait, de tudja, hogy érezni és megélni még nehezebb őket. Bebújtatja az ujjait Sirius tenyerébe, abba a kézbe, ami tegnap éjjel eltaszította, ma reggel akaratos szenvedéllyel szorította, vacsora közben, egy lopott pillanatban bizonytalanul megcirógatta, most pedig csak tűri az érintését, mintha egy viaszbábú volna.
– Szeretném átadni az ajándékodat. – Remus mosolyog. Kettőjük közül mindig ő volt az, aki bármikor tudott mosolyogni, és a mosolya a mai napig kimondatlan varázsszó lehet, mert Sirius nem szól semmit, csak ösztönösen megy vele. Megrendítő a tudat, hogy még mindig bárhová elmenne vele. Nesztelenül osonnak a lépcsőkön lefelé, kilesve minden kanyarban, mint régen a Roxfortban, mikor már nem fértek el mindnyájan James köpenye alatt. A vidám emlékek meglibbentik a Sirius szemében gomolygó Azkaban-felhőket, átsütnek rajtuk a régi, csintalan fények. Most majdnem olyan az arca, mint azé a fiúé volt, akinek még nem lopta el az életét a háború és a gyanú, aki még nem veszítette el a legjobb barátját és önmagát. Remus nem bírja megállni, muszáj belesuttognia a sötétbe, hogy mennyire gyönyörűnek látja. Sirius felhorkan gúnyos-keserűen.
– Hová megyünk? – kérdi inkább megint.
Remus nem felel, csendre int. Változz át, formálják némán az ajkai a lépcsősor tövébe érve, és Sirius engedelmeskedik. Hangtalanul surrannak el a portré előtt.
Remus leemeli az akasztóról a kabátját és a sálját, komótosan öltözik; mélyen a homlokába húzza a sapkáját, közben a szeme sarkából figyeli, ahogy rászegeződnek Tapmancs gyanakvó kutyaszemei. Mire a kesztyűjét is felveszi, már úgy be van öltözve, mint aki az Északi-sarkra indul egy hetes expedícióra. Más kérdés, hogy a bakancsa fél napig se bírja.
– Én megyek előre – jelenti ki; ellentmondásnak helye nincs. – Szólok, ha jöhetsz – teszi hozzá, és kinyitja az ajtót, pontosan olyan természetes és hétköznapi mozdulattal, mint amilyen természetes és hétköznapi valójában egy ajtónyitás tud lenni. Körbekémlel odakint, majd int a zavarodott Tapmancsnak, hogy követheti.
A kutya megtorpan, beleszimatol a levegőbe, óvatosan megérinti mancsával előbb a havat, majd a hó alatt jegesre fagyott betont is, mintha nem tudná biztosan eldönteni, álomba vagy valóságba csöppent – aztán izgatottan vakkant egyet, és csaholva-farokcsóválva nekiiramodik, bele a szabadságba, bele a téli mesevilágba. Remus követi; boldog-szomorkás mosoly az ajkain.
Milliárd hókristály szikrázik hűvösen a lámpafényben, a fák ágai csak úgy roskadoznak a hó súlya alatt, vastag, fehér paplan borul érintetlenül a parkra, mint egy nászi ágy, ami csak rájuk vár, hogy felavassák. Tapmancs feltartóztathatatlan lendülettel veti bele magát, szegycsontig gázol benne, Remus még a tükörjégre fagyott járdán egyensúlyoz; alattomosan csúszik a ráhulló friss hó alatt. A lélegzete párája ráfagy az orráig húzott sáljára, a combja bizsereg, a lábujjait hiába mozgatja, már most alig érzi őket az elnyűtt bakancsban. Épeszű ember nem merészkedik a szabadba ilyen időben, főleg nem szenteste. Kijárt már nekik ennyi szenvedés után egy kis szerencse.
Tapmancs a faggyal-hideggel mit sem törődve lapul, szökken és hempereg boldogan a hóban, élvezi a friss levegőt, a szabadságot, a visszakapott életet. Remus játszik és kergetőzik vele, közben belül megszakad egy kicsit a szíve. Hógolyót gyúr, eldobja, a kutya oldalát célozza, de Tapmancs még a levegőben elkapja, és mint egy labdát, a fogai közt tartva visszahozza.
– Megfázik a torkod! – kuncogja Remus. Tapmancs megáll előtte, mozdulatlan, csak a farkát csóválja öntudatlan-vidáman, a fejét félrebiccenti, a szájában a hógolyó, pajkos csillogás a szemében. Méricskéli. Remusban feltolulnak az emlékek, ösztönösen hátrálni kezd. – Nem, nem, tedd azt le szépen! Ne… ne merd!
Esélye sincs. A két hatalmas mancs máris a mellkasán van, a medveméretű kutyaerő ledönti a lábáról, Tapmancs egy szempillantás alatt teljes súlyával rajta terem, arcába ejti a nyálassá olvadt hógolyót, a nyelve megcsiklandozza az orrát, orcáit, homlokát, minden aprócska bőrfelületet, amihez hozzáfér a sapkától, sáltól. Remus túlkacagja a csontjai ropogását, ahogy igyekszik feltérdelni. Átöleli a kutya nyakát, belefúrja az ujjait és beletemeti az arcát a sűrű, fekete bundába. Egészen másként megnyugtató, de ugyanolyan jó és biztonságot adó érzés, mint Siriust ölelni. Két keze közé fogja Tapmancs fejét, és belenéz mélyen az okos, meleg fényű kutyaszemekbe.
– Boldog karácsonyt – suttogja.
Puha, nedves orr simul válaszul szelíden az övéhez.
Hajnalodik, mire vacogva és havasan elindulnak vissza. Sirius nehéz sóhajjal zárja be az ajtót, a hátát nekidönti. Nézik egymást, lélegzetvisszafojtva és egy kicsit talán csodálkozva, mint akik két különböző világban bolyongtak eddig egymás mellett, és most hirtelen egy közös valóságban összetalálkoznak, aztán Sirius a kabátját a markába gyűrve megragadja, és magához húzza Remust.
Az ajkai hidegek, a csókja kamaszkorukban volt utoljára ilyen forró.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése: