(Lesz még újra...)

Sirius karácsonya a harmadik kötet idején, a Szellemszálláson.

(A történet a Remie-vel közös Remus/Sirius adventi naptárunk egy darabja, a teljes gyűjteménykét itt olvashatjátok. :))

Egy hete látta őket utoljára. Valószínűtlenül jó nap volt, hatalmas pelyhekben, sűrűn hullott a hó, az emberek dideregtek és siettek, senki sem foglalkozott a Roxmorts utcácskáin kóborló szelíd, csontsovány ebbel. Először Harryt pillantotta meg, elválaszthatatlan két barátjával, a Weasley fiúval és a vörös macska gazdájával az oldalán. A Mézesfalástól egészen a Három Seprűig követte őket. Szerette volna hallani, ahogy beszélnek, szeretett volna ráismerni Harry hangjában James jellegzetes hanglejtésére, de a süvítő hóesésben még Tapmancs fülének is túl nagy volt közöttük a távolság. Nem merészkedhetett ennél közelebb. Harry kusza, fekete haja mindenesetre aznap is pontosan ugyanúgy lázadt a fésű és a gravitáció ellen, mint Jamesé szokott... Remus az ünnepi pompába öltözött kirakatok előtt ácsorgott. Hosszasan nézelődött, pedig vékony, elnyűtt ruháiban pillantok alatt csontig fagyhatott. Végül nem vásárolt semmit. Sirius legbelül elszégyellte magát Tapmancs farokcsóváló boldogsága miatt: Remusnak nem volt senkije, akinek ajándékot vehetett volna. Remusnak nem volt senkije és semmije, és Sirius akkor, ott, a hófüggöny biztos rejtekéből figyelve először hitte el a szabadulása óta, hogy lehet még ő Remus mindene újra. Karácsonyi csoda.

Ma van szenteste – az utcákon elcsípett félszavakból, jókívánságokból és a bevásárlást az utolsó pillanatokra halasztó boszorkányok és varázslók kétségbeesett kapkodásából tudta. Mikor lement a nap, belopózott a roxforti birtokra. A nagyteremben az asztalokat már átrendezték a szűk körű karácsonyi vacsorához; Sirius tizenkét fős kis csoportot számolt. Az alakokat ilyen messziről nem tudta megkülönböztetni, de megnyugtatta a tudat, hogy Harry közöttük van. Biztonságban van. Kár, hogy nincs rá mód, ha nem is egy repülő motor, de legalább egy magas fa vagy domb, ahonnan be lehetne kukucskálni a Griffendél-toronyba. Bármit megadott és megkockáztatott volna, hogy láthassa Harry arcát reggel, mikor kibontja a Tűzvillámot. Milyen büszke lenne rá James...

Remusnak végül nem készült semmilyen karácsonyi meglepetéssel. Egy tábla csokoládéra gondolt jelképes ajándékként és üzenetként főleg, a mogyorós-karamellás közös kedvencükre, de végül még ezt az ötletet is elvetette. Remus az egyetlen, aki tud Tapmancsról, tud a térképről, a titkos alagutakról. Remus az egyetlen, aki bármelyik percben leleplezheti. Benne kell bíznia, és tőle kell tartania most a legjobban – mintha meg sem történt volna az a tizenkét év, és minden ugyanott, ugyanúgy folytatódna… Sirius szeretett volna még messzebbre utazni a múltban. Az utolsó, diákként a Roxfortban töltött szentestéjük épp teliholdra esett – kegyetlen fintora a sorsnak, hogy ez az egyetlen dolog maradt, ami még közös tud lenni az akkori és az idei ünnepekben.

És még ez sem elég ahhoz, hogy legalább erre az éjszakára együtt legyenek újra: az elmúlt évek alatt bizonyára találtak valami kezelési módot a farkaskórra – Remus a holdtöltéket követő reggeleken nyúzott volt ugyan, de korántsem tűnt annyira megviseltnek, mint régen, sőt, a jelek szerint a kastélyban, a diákok közvetlen közelében töltötte Holdsápként az éjszakákat. Hiába próbálta száműzni Tapmancs egyszerű kutyalelkének egy rejtett kis szegletébe, Siriust mardosta a féltékenység, amiért mások gondoskodnak Remusról – helyette. Hiányoztak az átváltozás utáni reggelek, mikor Remust egyedül az nyugtatta meg, ha összebújva a szívdobogását hallgathatta… Lassan szivárogtak vissza az emlékek, mintha attól félnének, hogy ha egyszerre öntik őt el, beléjük fullad.

Pedig részben Remus miatt választotta búvóhelyéül a Szellemszállást – bízott benne, hogy ha Tapmancsként meggyőzi Holdsápot az éjjel, másnap Remus is végighallgatta volna. Ha sikerülne vele beszélnie, Remus biztosan hinne neki. Bármekkora önzőség, mégis fájt azzal szembesülni az első teliholdas éjszakán, hogy Remusnak talán már nincs is szüksége rá… De legalább fedél volt a feje fölött, és boldog és szomorú emlékek körülötte – beléjük burkolózott, és mindjárt nem fázott annyira, mintha ezeket a végtelen, várakozással teli napokat a szabad ég alatt töltötte volna. Nem mintha létezne olyan természetes fagy, ami a nyomába érhet Azkaban hidegének. A Szellemszállás mindenesetre ismerős volt és otthonos, mintha csak hazatért volna – annak idején mindent megtettek, hogy ha valaki valamilyen kivételes véletlen folytán mégis betévedne ide, valódi otthon táruljon a szeme elé. A hetedik év végére ugyan már eléggé elhanyagolták, a széttört, szétdobált bútorokat sem varázsolta vissza senki, és persze nem kímélte az idő sem a házat; majdnem húsz év nyomát és porát viselték magukon a szobák, de megvolt idebent minden, amire Remusnak esténként és reggelente szüksége lehetett a roxfortos évek alatt. A lehető legemberibb környezetet igyekeztek megteremteni neki.

Sirius tanácstalanul téblábolt, bizonytalan léptekkel és ingatag egyensúllyal két lábon. Lábon. Nevetséges, amire készül, abszurd és szánalmas… Nem érdekelte. Karácsony van, az első karácsony tizenkét év óta, hát megadja a módját, már amennyire a körülményektől telik. Először a szekrényeket rámolta ki; plédeket és ágyneműt talált, és Remus egy régi, itt felejtett pizsamáját. Doh és molyűző levendula szaga volt, de elképzelte a szövetszálak közé Remus illatát. Gyengéd mozdulattal terítette a párnára a foszladozó felsőt és nadrágot. Melengette a tudat, hogy ösztönösen emlékszik még a gyengédségre. Egy másik fiókban kötszerek, egy harmadikban törölközők lapultak; felmarkolt néhányat, és elindult a fürdőszobába. Mint egy slejmet felköhögő láncdohányos, úgy zúgott fel a csap, mikor megnyitotta; életre keltek a falak morogva, megremegett a cső, majd egy hörgő levegővétel után hangos pukkanással kilőtt belőle a sárszínű, rozsdaszagú víz. Megvárta, míg tisztulni kezd a vízsugár, aztán fogott egy törölközőt, és nekiállt kisikálni a kádat. Ezt a képet kellene betenni róla az újságokba, ezzel kéne teleplakátolni a várost… Felkacagott sötéten, sötétebben, mint amilyen fekete a törölköző lett, mire a takarítással többé-kevésbé végzett.

Elkezdte engedni a fürdővizet, közben visszasétált a szobába, az ágy alá rejtett kis kincseskamrájához. Itt halmozott fel mindent, amit a macska kérve-kéretlenül csent ki, és hordott össze neki. Egy bögre volt az egyik legértékesebb szerzeménye; fogd a két markodba, dörzsöld meg, és már kész is a finom, fűszeres karácsonyi tea, mutatta a falán mozgó ábra; kipirult arcú varázslók és boszorkányok kortyolták a gőzölgő teát a hóesésben sétálva. Sirius még a saját roxfortos éveiből ismerte. Kísérleti fázisban volt még akkor, de Jamesszel sikerült szerezniük kettőt: az övé leforrázta a kezét, Jamesé a fél szobát elöntötte; bokáig gázoltak a narancsos-fahéjas lében. James szerint praktikus volt, nem fázott a lábuk... Ezt a bögrét már szemlátomást használták; Sirius csak remélni merte, hogy maradt még benne valamennyi bűbáj. A ma estére tartogatta.

Az utóbbi egy-két hétben a szorgos kandúr már komplett ajándékcsomagokat hozott. A személyesebb, saját kezűleg készített, vagy szemlátomást értékes tárgyakat Sirius visszaküldte, de megtartott pár apróságot, például egy habcsókból készült karácsonyfára emlékeztető, csillámporral teli szappant, vagy egy-két csomag édességet; csokoládét, süteményt, kekszet. Letöltötte már a büntetését érte. Megkereste a szappant és egy borotvát, közben, mécsesek és egyéb apróságok között szlalomozva, beleütközött a keze egy félig üres, dísztelen bájitalos üvegcsébe. Féreghajtó főzet. Összerándult a gyomra. Jó kutya, veregette volna meg legszívesebben két jutalomfalat között a saját fejét, mikor végre sikerült rávennie Tapmancs kutyaösztöneit, hogy önként fellefetyelje az első adagot. Megalázó lett volna, ha az Azkaban nem ölt volna ki belőle minden emberi méltóságot.

Őriztek még egy kevéske mágiát a csövek, és bár Sirius sejtette, hogy a víz legfeljebb langyos lehet, mégis forrónak érezte, ahogy elmerült benne. Tizenkét éve nem fürdött meleg vízben, most minden pillanatát kiélvezte. Eszébe jutott, hogy azelőtt nevetségesen sok időt volt képes eltölteni a fürdőszobában, a zuhany alatt vagy a kádban; mintha egy csendes, békés és illatos burokba lett volna zárva, Remusszal a karjában, biztonságban. Lesz még újra, ismételgette magában. Zöld és arany csillámpor szemcsék tapadtak a bőrére, idétlenül csillogtak-villogtak a gyertyafényben. Ez is remekül mutatna a körözési plakátokon. Vehetett volna rendes szappant (vagy bolhasampont leginkább…), de nem akart feltűnést kelteni. Egyelőre épp elég volt a Tűzvillám; kész csoda, hogy nem terjedt még el a híre, hogy Sirius Black széfjéből pénzt vettek ki. Kisebb vagyon ment rá ugyan, de úgy tűnik, a koboldok kapzsisága képes titkot tartani.

Nem bírt a tükörbe nézni borotválkozás közben. Idegen arc nézett volna vissza rá, viaszsárgára száradt bőrű csontváz. A vére mégis forrón és élőn serkent ki, amikor véletlenül megvágta magát. Életben van, tudatánál van, és most csak ez számít. Izzott a szívében a bosszúvágy, és az egész lényét meg-megdobbantotta valami rég elfeledett melegség, valahányszor csak belopózott Remus vagy Harry alakja a gondolatai közé. Még mindig zavarosan kavarogtak és óvatosan tapogatózva kerülgették egymást a gondolatfoszlányok, emlékképek és tervek a fejében. Tizenkét évig csak a múlt volt, fájdalmasan és sötéten, a jelen pillanatnyiságában dolgozó konok életösztön mellett, és most, ahogy ajtót nyitott a jövőnek, a bezúduló érzelemhullámok elől egyszerűbb volt újra és újra visszamenekülni Tapmancs kutyaelméjéhez. De ma nem. Bármilyen kockázatos volt is, ember akart lenni ma éjszakára; érzésekkel, emlékekkel, gondolatokkal és álmokkal. Ez volt az ajándéka saját magának.

Nézte a békésen szitáló hóesést az ablakokra erősített deszkák résein túl; a hold, mintha csak tartana tőle, a kövér hófelhők mögé bújt. A bögre mágiájából három korty teára futotta – ivott egyet James és Lily emlékére, egyet Harryre, egyet Remusra és magára. Szerette azt az és-t a nevük között. Összekötötte őket, mint az a béna szívecske, amit a monogramjuk köré karcolt hatodikban az ágytámlába. Vajon az, aki ma látja, sejti-e, hogy többet jelent holmi múló kamaszszerelem üres emlékénél? Elrágcsált egy kekszet, egy szarvasalakút; száraz és kemény volt az ünnepi lakomája. És mérhetetlenül finomabb, mint a patkányhús, vagy a szemétből kicincált maradék... Egyetlen kézmozdulattal eloltotta az ágy melletti gyertyát, majd ugyanannak a fordítottjával újra lángra lobbantotta, hogy ismét elolthassa. Bizsergett az ujjbegyeiben a lassan erőre kapó mágia.

Felidézte Remus illatát, ahogy a fejét a párnára simított pizsamára hajtotta; annyi plédet halmozott magára, míg a súlyuk egy forró ölelés közben ránehezedő test illúzióját nem adta. Magzatpózba gömbölyödött alattuk, a kezét a feje alá, a lábát a mellkasához húzva, nagyjából úgy, ahogy Tapmancsként szokott aludni. Remusra gondolt, az emlékeiben élő sápadt, szomorúszép fiúra, és a karnyújtásnyira lévő, valódi, sápadt és szomorúszép férfira. Remélte, hogy ha elalvás előtt ő az utolsó gondolata, talán az álomvilágba is magával csalhatja... Tanár lett belőle. Hihetetlen volt, és annyira kézenfekvő mégis. Ha ennek vége, biztosan bemegy majd egy órájára. Harry mellé ül le, és nevetnek majd, mintha James lenne… mintha James is ott lenne; nézd, Ágas, Holdsápból tanár lett! Aztán jelentkezni fog majd; elnézést, tanár úr, mikor is van a fogadóórája? És Remus majd elpirul, habog-dadog az osztály előtt édesen, megbotlik, vagy leejt-lever valamit zavarában… Vajon sejti, hogy a diákok többsége azért tanul olyan jól, mert szerelmes belé? És mert tökéletes tanár… mert tökéletes…

Emberként aludt el.

Kutyaként, álomemlékek nélkül ébredt karácsony reggel.