Betlehem

Karácsonyi vásár, betlehem. (Vér)farkas vs bárány. :)

(A történet a Remie-vel közös Remus/Sirius adventi naptárunk egy darabja, a teljes gyűjteménykét itt olvashatjátok. :))

– Most – rángatja meg Sirius finoman Remus kabátjának az ujját. – Gyerünk, most nincs ott senki.

Remus a száját harapdálva hezitál. Bosszantóan cserepesre száradt már megint. (Pedig Sirius minden este szőlőzsírral kenegeti; gondosan és jó alaposan – hogy a következő pillanatban aztán megfeledkezzen róla, és az egészet lecsókolja.)

Másfél órája köröznek a karácsonyi vásárban – dacára a fogvacogtató hidegnek és a gőzölgő forralt borral zsonglőrködő tömegnek –, és kerülgetik a tér közepén felállított betlehemet, mint macska a forró kását. Mint farkas a betlehemi bárányt.

Remus vágyódva pillant a szénával bélelt kis kunyhó felé.

– És ha… – kezdi szorongva.

Sirius az ajkai közé csempész egy sült gesztenyét, hogy elhallgattassa.

– Csak ígérd meg, hogy nem eszed meg őket. Akkor nem lesz baj – vigyorogja.

Remus a szemét forgatja.

– Ez nem vicces. Mit csinálunk, ha... megérzik, és megijednek tőlem?

– Nem fognak – jelenti rendíthetetlen határozottsággal Sirius ki (Remus szeretne benne ilyenkor megkapaszkodni), és hosszú, büszke lépteivel már száguld is a barátságos fényekkel megvilágított betlehem felé. Menet közben odanyújtja Remusnak a sült gesztenyés zacskót – elvégre mégse engedheti őt éhesen a bárányok közé. Másodpercekig nyúlkál hiábavalóan az üres levegőbe, mire rájön, hogy Remus nincs mellette. Bosszankodva sasszézik hozzá vissza.

Remus kitartóan toporog tovább ugyanott, ahol hagyta. (Sirius eljátszik a gondolattal, hogy talán odafagyott. Ebben az esetben pedig – közszeméremsértés ide vagy oda –, kénytelen lesz őt a saját testével felmelegíteni.)

– Nem tudhatod… – Remus a sáljába motyog. – Ha megérzik… Mindenki minket fog nézni...

– Így is mindenki minket néz már – hívja fel Sirius önmagukra Remus (és mindenki) figyelmét, miközben bemenekít egy elkóborolt tincset barátja homlokából a sapkája alá. Az ártatlan gesztust kísérő pillantása önmagában közszemérmet sért. – Másfél órája téblábolunk itt. Még tíz perc, és úgy befagy a hátsóm, hogy kénytelenek leszünk estére új program után nézni.

– Hangosabban – mormogja Remus méltatlankodva –, a tér túloldalán még nem néz minket mindenki.

– Még tíz perc – bődül fel Sirius –, és úgy befagy a hátsóm, hogy…

Remus a karját megragadva gyorsan elrángatja.

Aztán megáll makacsul a betlehemtől biztos távolságra, és csak nézi, ahogy Sirius lekucorodik a kerítés mellé, és felmarkol egy maréknyi szénát báránycsalogató gyanánt. Folyamatosan beszél az állatokhoz; a szavait elnyeli a hangszórókból csilingelő karácsonyi dallam, Remus csak a hangját, a hanglejtését és tónusát figyeli. A telihold utáni reggelekre emlékezteti.

Sirius persze a legkisebb, legsebezhetőbb bárányt szemelte ki; az állat máris a kezéből falatozik. Remus egy nehéz, essünk-hát-túl-az-elkerülhetetlenen sóhajtás kíséretében megindul feléjük lassan; az ujjai a pálcáját markolásszák a zsebében, készen arra, hogy nyugtatóbűbájt szórjon a megriadt állatokra (és szükség esetén felejtésbűbájt a kíváncsiskodó emberekre), ha úgy kívánná a helyzet... Sirius lopva hátrapislog a válla fölött – büszke-boldog mosolya aztán, ahogy észreveszi Remus közeledő alakját, túlragyogja a közeli bódéban árult angyalfigurák szoknyácskáján szikrázó aranycsillámokat. Sosem fogja igazán megérteni, mit jelent vérfarkasnak lenni. (Lehetetlen pedig, hogy ennyi év után se látná benne a szörnyeteget – csak túlságosan vakszerelmes ahhoz, hogy észre is vegye.)

Azt sem fogja tudni soha igazán megérteni, hogy milyen érzés a napnak ebben a szakában, szürkületkor, és főleg utána, az emberi szemnek áthatolhatatlan sötétben mindent sokkal élesebben érzékelni és látni. A farkast egyszerre nyugtalanítja és teszi izgatottá a körülötte lüktető élet. A karácsonyfa hatalmas díszeivel zizegve játszik a szél, millió tűlevél karcol műanyagot és papírt, gyerekek és gyermek lelkületű felnőttek zsibongnak-kacagnak a körhintán vidáman; egy kisfiú az egyszarvúra akar ülni, az apja nem hagyja, túl lányos, azt mondja. Remus szívesen elbeszélgetne azzal az apával. (Hát még Sirius, ha tudná…) Valaki épp most pakol rá a szatyor aljára csúszott üvegdíszekre; mint kíméletlen léptek a szűz hóban, törnek a gömbök recsegve-ropogva diribdarabokra. Forró italok édes-fűszeres gőze keveredik a fagyos szélben csipkelődő hó ígéretével, fenyő és széna őszinte, simogató illatába vegyül szúrósan a szent család és a háromkirályok ruháiból áradó naftalin szaga. A bárányok alatt sem ártana már kitakarítani…

Sirius a menedék a rohanó nyüzsgésben. Az otthon, a társ illata; az egyetlen biztos pont – akkor is, ha most mintha hirtelen öregedett volna hatvan évet, vagy legalábbis vészesen elgémberedett volna a lába a pár perces guggolásban, mert Remus kezébe csimpaszkodva sikerül csak feltápászkodnia. Megnyugtatón cirógat végig a tenyerén a hüvelykujja.

– Remus, bemutatom bárányt – szólal meg, a hangja meglepően bársonyos és csendes. Nem vicceli el. Ezt most nem. – Bárány, ő itt Remus. Már foglalt, az enyém, és nem adom, szóval meg ne próbáld elcsábítani. De a tapizást engedélyezem – teszi hozzá jóval vidorabban, és már vezeti is Remus kezét a csuklójánál fogva a göndör bárányfej felé; kedves, sötéten csillogó szempár figyeli derűs érdeklődéssel, hogy vajon mire készülnek ezek ketten. Nem tűnik riadtnak.

Remus megérinti.

Megcirógatja.

Megsimogatja.

– Tessék, tudtam én, hogy bejössz neki.

Remus bólogat. Nem fél tőle. Merlinre, tényleg nem fél tőle... Mintha egy bolyhos-szelíd testbe zárt csodát látna, képtelen elszakítani a pillantását a szívfacsaróan és mosolycsalóan ártatlan báránypofiról, de még így, a vastag kabáton és több réteg pulóveren túlról is érzi, ahogy Sirius megszorítja a vállát – annyi, annyi minden van ebben a mozdulatban, annyi kibogozhatatlan érzelem, ami mind rázuhan hirtelen, és ami alól fel is szabadul egyben. Könnyek szúrnak fagyosan a szemébe.

– Puhábbnak hittem – nevet fel a megkönnyebbüléstől csodálkozva és rácsodálkozva. – Szerinted jól érzik itt magukat? Nem fáznak nagyon?

Sirius előbb végigméri a hordóforma báránykát, békésen mókás-bohókás látvány, majd Remus ujjaira siklik a tekintete; szinte teljesen elnyeli őket a sűrű, vastag bunda piszkosfehér tengere. Végül Remus arcát nézi, csodálkozva és rácsodálkozva profiljának komoly szépségére, a mosolya lágy ívére, a szemében csillogó, most különösen nyílt és védtelen fényre – mint minden egyes alkalommal, mikor rádöbben, hogy ő a legszerencsésebb ember… élőlény ezen a földkerekségen. A bárány a második, jelen pillanatban.

– Ha nagyon hideg lenne, majd összebújnak. De nem hiszem, hogy fáznak. Ő itt biztosan jól érzi magát – mondja.

A tekintetük találkozik, és Remusnak kicsit belesajdul a szíve, hogy itt és most nem ölelheti őt magához.

Merthogy társaságuk lesz, hallja előbb Remus, aztán Sirius is a közeledő trapp-trappokat; hótaposós apró talpak trappolnak a fagyott betonon egyenesen feléjük, és a nyomukban siető anyaanyaanyának sürgősen fel kell emelnie a tulajdonosukat, mert ő is össze akar a barival barátkozni, mint a bácsi.

- Bácsi... - kuncogja Sirius Remus fülébe, és olyan közel húzódik hozzá, hogy az ujjaik hegyét észrevétlenül egymásba fonhassák.

(Búcsúzóul azért küld egy enyhe fűtőbűbájt a betlehemi kunyhó falai közé.)