Vanília

Vaníliafluff.  ^^"




Egyetlen rubrika. Egyetlen üres rubrika a karácsonyi listáján, ami hetek óta nem hagyja nyugodni. A „család” oszlop telt be leghamarabb: a távolabbi rokonsággal már rég nem tartják a kapcsolatot, testvére nincs, egyetlen élő nagymamájával és szüleivel pedig – közös megegyezés alapján – csak jelképes apróságokkal kedveskednek egymásnak jó pár éve.

A magabiztos kézzel rajzolt táblázat „barátok” részlegében sem szerepel több név: Jamesnek és Peternek nem volt különösebben nehéz megtalálni a tökéletes karácsonyi meglepetést - előbbinél a kviddics, utóbbinál az édesség volt a kulcsszó.

Egyetlen üres rubrika maradt csak: Sirius Black neve mellett. De mégis mit adhatna neki? Semmi sem elég siriusos, semmi sem elég különleges...

Hetek óta puhatolózik barátjánál, sőt, végső elkeseredésében nemrég már konkrétan rá is kérdezett, mit látna szívesen idén a fa alatt - Sirius persze csak nevetett: kurtán, ugatósan és hangosan. Túl hangosan. Aztán órákkal később, mikor Remus már végképp lemondott a válaszról, mögé lopódzott, hátulról átölelte a derekát, hozzásimult, és ringatni kezdte egy komótos, néma dallamra. Alkoholízű volt a lehelete, és ajkai a bőrét kóstolgatták, ahogy sejtelmesen a fülébe súgta: „majd elmondom”.

Azóta sem árulta el. Valószínűleg nem is emlékszik arra az estére.

Felsóhajt. Gondterhelten figyeli a vajszínű pergament, majd lassan megmártja pennája hegyét az éjfekete tintában, és egy kérdőjelet kanyarít Sirius neve mellé.

Ma pedig már szenteste van. Csak a karácsonyi csodában bízhat, hátha reggelre – csak huss és pöcc - elővarázsolódik valahonnét a semmiből barátja tökéletes ajándéka. Barátja… tulajdonképpen már abban sem biztos, hogy Sirius nevének tényleg a „barátok” közt a helye.

Gondol egyet, új oszlopot rajzol a „család” és „barátok” csoport mellé, de nem ír bele semmit.

- Holdsáp! – kiált át James a szomszédos ágyból. – Oltsd már el a pálcádat, mindjárt éjfél! Tudom, hogy izgatottan várod a Télapót, de amíg ébren vagy, nem hoz ajándékot! – felbődül a maga harsány, színpadias kacagásán, Peter idétlenül cincogva vihorászik mellé és Sirius is vakkant egyet.

Remus megcsóválja a fejét, elmormol egy Noxot és kivesz az éjjeliszekrény fiókjából egy mécsest. Tompa fénye nem dereng majd át a baldachin sötétvörös fátylán, finom vanília illata pedig meghitt, ünnepi hangulatot teremt. Meggyújtja.

Hetekkel ezelőtt pontosan ugyanígy gyújtott meg egy pontosan ugyanilyen mécsest - az volt az első alkalom, hogy Sirius bekéredzkedett mellé. Panaszkodott, hogy nem tud aludni, hogy süvít az ablak résein a szél, a holdfény zavaróan átszűrődik a vastag ágyfüggönyön (csendes, borult éjszaka volt), hogy az ő ágya hideg és kemény (a hűvösebb idő beálltával a manók azonnal gondoskodtak ágymelegítőről és puha plédekről), nyikorog is (sosem hallotta), sőt, időnként mintha valami motozna a matrac alatt (sosem derült ki, mi az) – abban ugyanakkor biztos volt, hogy Remus meleg, vanília illatú kis kuckójában könnyebben jön majd álom a szemére. Egymáshoz bújtak, és egész éjjel beszélgettek.

Ilyen-olyan okokkal aztán szép lassan rendszert csináltak a közös alvásból.

Ezt leszámítva minden a régi volt. Kivéve talán azokat a véletlen érintéseket, lopott pillantásokat és a túlzott segítőkészséget. Ostobaság. Azok bizonyára csak egyszerű, jelentéktelen érintések és baráti összepillantások voltak. És teljesen átlagos, hétköznapi figyelmesség.

Bár meg kell hagyni, Sirius a mai vacsoránál is olyan furcsa volt: kétszer is repetázott a karácsonyi pudingból, holott nem is szereti. Ráadásul valami rejtélyes okból kifolyólag, minden alkalommal a tőle távolabb eső tálból szedett - amihez persze csak úgy fért hozzá, hogy karja, válla rendszeresen az övéhez simult, ébenfekete tincsei pedig pimaszul csiklandozták az arcát. Még most is érzi az illatát: füstös bőr, érzéki mósusz, bódító szantálfa, markáns fekete tea és egy leheletnyi meleg, misztikus…

- Vanília? - dugja be hirtelen a fejét Sirius az ágyfüggöny résén. Viccesen, vadászkopó módjára szimatol a levegőbe, majd lazán végigdől Remus mellett az ágyon. Beleborzol a hajába, és kezét a tarkóján felejtve, kíváncsian pislog át a válla felett. - Mi jót csinálsz?

Felgyorsul a szívverése, levegő után kapkod. Sirius kábító illata fojtogató, buja forróságot csempész a baldachin szűk sátra alá.

- Semmit! - vágja rá, és igyekszik párnája alá rejteni a pergament - de mint mindig, barátja most is gyorsabb és ügyesebb nála: könnyedén lopja ki ujjai közül a lapot.

- Hm, lássuk csak… Ejnye, Holdsáp! Nagyon mérges leszek, ha Ágas jobban örül majd a te ajándékodnak, mint az enyémnek! Féregfark viszont idén is hasonló csomagot kap mindhármunktól... Mindegy. Én pedig…

- Add már ide!

Heves birkózás indul a gyűrött pergamenért: a matrac megnyikordul, fejek, vállak, karok koppannak az ágytámlán, párnák pottyannak a padlóra, a tinta felborul, és mohón beissza magát a bordó ágyneműbe, nyomot hagy a ruhájukon, ráfröccsen a bőrükre.

Mire feleszmél, már Sirius alatt fekszik – pihegve, kócosan és kipirultan. Barátja ekkor váratlanul feladja a harcot: lemond a látszólag kincset érő lapról, kezei helyette bilincsként kulcsolódnak Remus csuklójára, tekintete pedig kapkodva cikázik a résnyire nyílt, rózsaszínű ajkak és a megszeppent borostyánszemek között. Aztán szorítása enged, és közel, őrjítően közel hajol hozzá. Ujját a kulcscsontján sötétlő tintafoltba mártja, és egy kérdőjelet rajzol hófehér bőrére.

Ösztönösen és követelőzőn vonaglik meg a teste, és arcuk, ajkuk egymáshoz simul.

Nevetségesen kínos helyzet - maga az érzés ugyanakkor kellemesen izgalmas és meglepően természetes. Újszerű, mégis ismerős. Mert Sirius mindig is ott volt mellette: Remus mellett, Holdsáp mellett. Ott volt, és bátorítóan szorította meg a kezét - önbizalmat és erőt adva ezzel a bizonytalan fiúnak. Ott volt, és pajkosan összedörzsölte nedves orrukat, incselkedve végignyalintott az arcán - és egy csapásra lecsillapította, megszelídítette a tomboló farkast. És itt van most is: fogja a kezét és az orruk összeér. És ez így van jól. Egyszerűen csak így kell lennie.

Sirius gyorsuló zihálása és sóvárgó mocorgása töri meg a végtelennek tűnő pillanat mozdulatlanságát: ujjai belopódznak Remus felsője alá, végigsimítanak meztelen bőrén, bebarangolják a köldök mélyedését, végigzongoráznak a kiálló bordákon, elidőznek a homorú hasfalon - egyre feljebb és feljebb simítva rajta a könnyű anyagot, míg végül kibújtatják belőle. Ajkai mohó lendülettel siklanak a nyakára, forró, puha nyelve egy pillangó szárnyának finom rebbenéseivel kényezteti érzékeny bőrét, kéjesen elfúló nyögéseket csalva elő a torkából.

- Hé, Tapmancs! – zendül fel James hangja egészen közelről. - Mégis mi a fene folyik ott nálatok?!

- Csak… kibontom az ajándékomat... - Szép ívű ajka ellenállhatatlanul finom mosolyra görbül, és kérdőn, megerősítést várva pillant rá. Egészen más most a mosolya, ahogy a tekintete is olyan különös: vágyakozó, játékos és egy kicsit talán szégyenlős is. Valahogy olyan… szerelmes?

Remus fehér keze bizonytalanul indul el Sirius ébenfekete tincsei felé, ujjbegyei lassan ízlelgetik a kusza hajszálak puha tapintását - majd meglepő hévvel túr beléjük, és tarkóját megragadva, közelebb húzza magához a fiút. Egészen finoman csókolja meg: reszketegen tapogatózva, óvatosan puhatolózva, kicsit még esetlenül... Szerelmesen?

- És mit kaptál? - a hangokból ítélve Peter felpattan és elindul feléjük, de James egyetlen jól irányzott taslival visszatereli a helyére:

- Hagyjuk, hadd bontakozzanak ki a szerelmesek!

Szerelmesek.

Semmi kétség, ideje nevet adnia annak az új, egyszemélyes csoportnak a listán…