Fenyő

Telihold utáni, fenyőillatú fluff, ügyetlenkedő Siriusszal és ölelnivalóan bágyadt Remusszal.




Halk csörrenés.

- Reparo!

Az ablaküveg… Éjjel kitörte az ablaküveget…

Újabb csörrenés. Egy elmormolt káromkodás azon a kedves hangon, amin még az efféle, Remus által mélységesen elítélt szitokszavak is édesen hangzanak.

- Reparo!

Szelíd vonásai viszolygó fintorba rándulnak, és törött bútorokra, alvadt vércseppektől feketéllő padlóra, valamint saját, széttépett ruháinak szétszórt maradványaira számítva, szorongva nyitja ki a szemét… Kötszerek, nagy tégely gyógykenőcs a sebeire… meghitten lobogó gyertyák, két bögre gőzölgő forró csoki, egy hatalmas tányér süteményekkel megpakolva és egy csokor fagyöngy a feje fölött, az ágytámlához erősítve?

- Vingardium leviosa!

Éles fájdalom hasít a nyakába, ahogy óvatosan a hang felé fordítja a fejét. Nagyokat pislog, mikor megpillantja a kandallóban barátságosan táncoló lángokat, a vidáman mosolygó magyalfüzérekkel beszőtt plafont és a gyémántfény függönyként hulló varázshópelyheket. Csodálkozva figyeli a szoba sarkában álló, káprázatosan szép karácsonyfát – és mellette kedvesét, aki épp egy hatalmas, arany gömböt kormányoz a felső ágak egyikére. Aztán hátrál pár lépést, abból a szögből is megtekinti művét... Szapora fejrázás közepette visszasiet, lábujjhegyre áll, úgy igyekszik elérni egy csillogó díszt, amit pálcájával nyilván nem sikerült a megfelelő helyre irányítania.

Egy másodpercre eltűnik a fenyőágak sűrű erdejében, a következő pillanatban pedig kócosan, tűlevelekkel teli hajjal lép elő a mélyzöld rengetegből. Egy girland kapva kap az alkalmon: köré tekeredik, belecsimpaszkodik, nem ereszti - Sirius kis híján az egész fát magára rántja, úgy igyekszik kiszabadítani magát a ragaszkodó ölelésből.

Remus kábán felkuncog: nem mindennap látni a nagy Sirius Blacket egyszerű, földi halandó módjára ügyetlenkedni - ahogy az sem gyakori jelenség, hogy valakire még a karácsonyfadíszek is ekkora hévvel és szenvedéllyel vessék magukat.

Az erőtlen hang hallatán Sirius azonnal megperdül a tengelye körül, és sugárzó arccal siet szerelme felé.

- Boldog karácsonyt, Holdsáp! – pálcája egy apró suhintására lágy, karácsonyi dallam csendül, ő pedig, arcán széles mosollyal, az ágyhoz táncol. Léptei lazák és kecsesek, hangja könnyed és derűs, de mosolya nem őszintén vidám és tekintete is féltőn és gondterhelten csillog. Lehuppan az ágy szélére, megigazgatja Remus feje alatt a párnát, és megsimogatja kedvese verejtékes homlokát.

- Nagyon fáj?

- Nem rosszabb, mint szokott.

- Mutasd – adja ki a parancsot, és már nyúl is a kenőcsért, de Remus szégyellősen húzza magára a puha paplant.

- Merlinre, Holdsáp, nagy szerencséd, hogy havonta csak egyszer vagy ennyire szemérmes – óvatos, mégis határozott mozdulattal rántja le róla a takarót. Remus lehunyja a szemét, de még épp látja, ahogy szerelme ajkai enyhén megvonaglanak az elé táruló borzalmas látványtól.

Összeszorítja a fogait, belemarkol az ágyneműbe, és próbálja elterelni gondolatait a lüktető fájdalomról.

Persze rég tudta, hogy milyen napra esik idén decemberben a holdtölte. Afelől sem voltak kétségei, hogy Sirius ezúttal is mellette lesz majd, mikor magához tér - ekkora meglepetésre azonban legszebb álmaiban sem számított: minden tökéletes volt. A díszítés, a karácsonyfa, a finom illatú ágynemű, a melengető gyertyafény, az andalító zeneszó, a gondosan odakészített harapnivaló, minden. Egészen lenyűgözte ez - a párjára amúgy cseppet sem jellemző - türelmes aprólékosság, a legkisebb részletekre is kiterjedő, romantikus figyelmesség.

- Ezt mind egyedül csináltad? – leheli alig hallhatóan. Sirius egy „ugyan, semmiség volt” típusú vállrándítás kíséretében bólint, amiből Remus azonnal tudja, hogy párja hetek óta készült erre a kis „semmiségre”.

Ajkai fáradt mosolyra húzódnak.

- Várj… te a valódi Sirius Black vagy… vagy egy Sirius bőrébe bújt, romantikus lelkületű kislány?

- Ejnye, Holdsáp! - Sirius összevonja a szemöldökét, és igyekszik durcás arcot vágni. –Mostanra már igazán rájöhettél volna, hogy százfűlé-főzet ide vagy oda, én akkor is utánozhatatlan és megismételhetetlen vagyok.

Remus fáradtan felnevet.

- Főként a szerénységed miatt.

- Persze, az a védjegyem – vágja rá Sirius, és játékosan beleborzol szerelme hajába. Nyom egy gyors, cuppanós puszit az orrára, majd gondoskodó szeretettel simogatja tovább a fanyar illatú balzsamot a farkas marta mély sebekbe.

A fájdalom lassan tompul, és Remus szinte meg is feledkezik róla, miközben kedvesét figyeli. Azon töpreng, hogy ő, ez a vézna, betegesen sápadt, szánalmas kis teremtés, a farkas átkos jegyei csúfította testével, seszínű hajával, sárgán villogó szemeivel, aggódó természetével és unalmas kiszámíthatóságával mégis miféle csoda útján érdemelhetett ki ekkora ajándékot, mint ennek a gyönyörű, tökéletes fiúnak az őszinte szerelme.

Nem is sejti, hogy barátjának épp ugyanez jár a fejében, ahogy gondoskodó odaadással kenegeti a szűziesen tiszta, hófehér bőrt, ámulattal, tisztelettel és tehetetlen fájdalommal adózik a karcsú testben lakozó végtelen erőnek, minden egyes kínnal és szenvedéssel teli szisszenés után csókokkal hintve kedvese arcát, nyakát, homlokát. Ajkai lopva megízlelik az aranyló tincsek bársonyos puhaságát, hagyja, hogy a bűvös borostyántekintet teljesen megbabonázza, és magába szívja azt a megnyugtató érettséget, ami olyan természetes egyszerűséggel árad ennek a meseszép, törékeny fiúnak a lényéből.
Remus a fájdalomtól és kimerültségtől elbóbiskol.

Arra eszmél, hogy hideg fuvallat lopódzik be a vastag paplan alá: kedvese bebújik mellé az ágyba és gyengéden átöleli, ügyelve a testét szabdaló iszonyatos sebekre.

- Egész szép lett, nem? – biccent Sirius az aranyló díszekbe öltöztetett fenyő felé, leplezetlen büszkeséggel és elégedettséggel szemlélve saját munkájának gyümölcsét.

- Nagyon szép - neveti Remus. Közelebb húzódik szerelméhez és arcát az ébenfekete, fenyőillatú tincsek közé fúrja. Elmosolyodik, ahogy egy tűlevél megszúrja a homlokát.