Narancs

Remus. Narancsillatún. Mikulásjelmezben.



Láthatatlan formákat rajzol kedvese csupasz mellkasára. Ujjain még érezni a vacsora után elfogyasztott narancs illatát, ami most bódító érzékiséggel keveredik Sirius bőrének fűszeres aromájával. A párnaként funkcionáló vállizmok váratlanul megfeszülnek az arca alatt. Kíváncsian feltekint.

- Baj van?

Sirius megrázza a fejét, de Remust nem tudja már átverni. Kedvese jól ismeri ezt a tekintetet: az önbizalomtól duzzadó, nemtörődöm fiatalember ilyenkor eltűnik, s helyét átveszi az a szeretetéhes kisfiú, aki egyszeriben bizonytalanná és feszengővé válik, ha önmagáról, saját érzéseiről kell beszélnie.

- Mondd el – biztatja, és finoman végigsimít a tökéletes ívű ajkakon, mintegy cselekvésre késztetve azokat.

- Kinevetsz.

- Soha – vágja rá bátorítóan, egy könnyű puszival nyomatékosítva a szót.

Sirius ajkai résnyire nyílnak, s míg Remus azon töpreng, kedvese vajon mondani készül-e valamit, vagy csak újabb csók után sóvárog, nagy levegőt vesz, és megszólal:

- Mesélj nekem… a Mikulásról – hadarja, gondosan kerülve párja tekintetét.

- A… mi? – Remus a meghökkenéstől valóban elfelejt nevetni.

- A Mikulásról – ismétli Sirius nagy komolyan. – Mesélj nekem a Mikulásról.

- Hát jó… - Remus cinkos mosollyal belemegy a játékba, még ha ezúttal nem is igazán érti szerelme szándékait. – A ma ismert jó kedélyű, kövérkés Mikulás alakja eredetileg egy mugli szenthez, Szent Miklós püspökhöz fűződő legendára vezethető vissza. Szent Miklós a negyedik században élt Myra városában, a mai Törökország területén. A legenda szerint titokban egy-egy arannyal teli erszényt dobott be egy szegény ember házának ablakán, aki így férjhez tudta adni a lányait, ahelyett, hogy azok – más pénzkereseti forrás nem lévén – utcalányként végezték volna. A muglik aztán addig színezték és alakítgatták ezt a történetet, míg végül megszületett napjaink Mikulás alakja: a fehér szakállú, piros ruhás öregúr, hatalmas, ajándékokkal teli zsákjával és rénszarvasok húzta, repülő szánjával. Nálunk ugye karácsonykor, míg egyes országokban Szent Miklós napján, december hatodikán érkezik a Mikulás, az ajándékokat pedig a kéményen keresztül vagy az ablakba helyezett cipőkbe rejtve juttatja el a jó gyerekekhez… De – sandít fel aggasztóan ártatlan érdeklődéstől csillogó szemű kedvesére – úgy tudom, ez a mugli hagyomány mára már szépen átszivárgott a varázsvilágba is…

- Ugyan Holdsáp - hördül fel Sirius -, csak nem gondolod, hogy a nemes és nagy múltú Black család pont efféle mugli tradíciókkal igyekszik majd boldogabbá… boldoggá varázsolni az ünnepeket!? Tudod - dörmögi keserűen maga elé - a karácsony nálunk sosem jelentett mást, mint kényelmetlen dísztalárokban végigfeszengett fényűző vacsorákat, drága és hasznavehetetlen ajándékokat… kétszínű hálálkodással és gyomorforgató műkacajjal megspékelve.

Remus torka elszorul, arcáról leolvad a finom mosoly. A farkas állandó fenyegetése ugyan megmérgezte és ellehetetlenítette a teljes gyermekkorát, havonta mégis csak egyszer, egyetlen éjszakára mordult fel, és változtatta a kedves, szelíd fiút pusztító fenevaddá. Barátai persze sosem voltak - hogy is lehettek volna -, szülei mégis megtettek érte minden tőlük telhetőt: óvták és segítették, vigasztalták, átölelték… Egyszerűen csak mellette voltak. Szerették őt.

Párjának viszont tényleg minden egyes nap maga volt az érzéketlen, képmutató pokol a Black-kúria zord falai között, ahonnét csak a teljes megtagadás és lázadás jelentette a kiutat.

Felkönyököl. Kisöpör pár kósza hajszálat Sirius arcából, gyönyörködik a fiú arisztokratikus vonásaiban, majd mosolygós csókot lehel halántékára, és a fülébe súgja:

- Még ma írok a Mikulásnak.

- Bőven lesz mit bepótolnia… - Sirius arcán felsejlik az a bizonyos csibészes félmosoly. Remus nagyot nyel, és az ébenfekete tincsekbe markolva közelebb húzza magához kedvesét.

- Megoldjuk… - sóhajtja, majd hagyja, hogy az erős karok gyöngéd erőszakkal a hátára döntsék.

Másnap valószínűleg mugli és varázsló viszonylatban is minden idők egyik legviccesebb, legesetlenebb és legellenállhatatlanabb Mikulása ébresztette Sirius Blacket egy cuppanós csókkal és egy nagy tábla narancsos étcsokoládéval. Az édességet végül jórészt maga az ajándékozó fogyasztotta el - nem sokkal azután, hogy kedvese hathatós segítségével megszabadult nevetséges - és csakhamar zavaróan fölöslegessé vált - ruháitól.