Mézeskalács

Legelső kis fic-kísérletem a fiúkkal, egy roppant izgalmas filozófia előadás mézeskalácsillatú és azkabanszagú, jelzőkkel telezsúfolt eredménye. Nagyon kezdeti, az összes karácsonyos mütyürkémmel egyetemben, de nagyon lelkes voltam akkoriban, nagyon szerettem írni. :$




Mézeskalács illata lengi be az apró lakást.

Gyakorlott mozdulattal helyezi az asztalra a nagy tepsi süteményt, majd fölé hajol, és behunyja a szemét. Élvezi, ahogy a forró, fűszeres levegő lágyan cirógatja az arcát. Halvány mosoly játszik szép ívű ajkain.

Érzéki, rekedtes hang duruzsol édesen hamiskás mugli karácsonyi dalokat a fülébe - a szöveget itt-ott még ma is eltéveszti: átkölti, vagy csak dúdolja a szinte felismerhetetlen dallamot. Így is tökéletes.
Erős karok fonódnak hátulról a derekára, csillogó, ébenfekete tincsek csiklandozzák rakoncátlanul a vállát, és puha ajkak lehelnek borzongatóan gyengéd csókokat a nyakára.

Egy kecses, fehér kéz lopakodik pajkos óvatossággal a gőzölgő sütemények felé.

Játékos legyintéssel hessegeti odébb a csintalan ujjak emlékképét („Vigyázz, még forró!”), mire azok mohón az ágyékára siklanak, és finoman végigsimítanak rajta. Egész testében megremeg, térde megbicsaklik. Szédül. Az asztallapba kapaszkodik.

- Tudod, hogy nem bírok ellenállni a sütijeidnek…
- Csak azoknak? – fordul kacéran kedvese felé, és hátát az asztalnak döntve kihívóan néz a végtelen, viharszürke szempárba.

A csillag és félhold alakú mézeskalácsok már rég kihűltek, mire újra eszükbe jutottak…

Szemhéjai felpattannak, vad, fájdalommal teli gyűlölet izzik a borostyántekintetben. Aztán kihuny. Pár éve még zokogott és ordított tehetetlen dühében, most csak egy fáradt sóhaj szakad fel tüdejéből.
- Hogy tehetted? - suttogja rezignált keserűséggel. Aztán elcsodálkozik - és magától értetődő természetességgel bukik ki belőle a rég elfojtott válasz:
- Nem te tetted.

*

Felhúzott térdekkel ül a hideg kőpadlón.

Sovány karjai szorosan fonódnak össze beesett mellkasán, bal keze kiálló bordáit markolászva kutatja letűnt ölelések nyomait, míg jobbjával borostás állát támasztja, és egy elfeledett dallam ritmusára ütemesen tépkedi cserepes ajkairól a bőrt. Undorodik kiserkenő vérének fémes ízétől.

Hosszú, éjfekete szempilláinak leheletnyi rezzenése jelzi, hogy érzékeli a zár rideg kattanását, hallja, ahogy a nehéz ajtó bántó csikorgással kinyílik, majd kárörvendő csattanással újra bezárul.

Fagycsók marta sebekkel borított, mocskos keze óvatosan kúszik a poros padlón idegenül mosolygó dobozka felé. Aztán megtorpan. Habozik. Retteg, hogy érintésére a vidámpiros jelenés elillan, és belevész a keményszürke homályba - mint tette azt már korábban megannyiszor.

Megborzong. Kosztól, verejtéktől és könnytől összetapadt, fénytelen tincsek hullnak az arcába, ahogy a fájdalmasan eleven ábrándkép felé fordul. Ujjai hitetlenkedve simogatják a selymes csomagolópapírt.

Vad tűz lobban tompa tekintetében, mohón magához húzza a dobozt, és letépi a tetejét.

Mézeskalács illata lengi be az apró cellát.