Szaloncukor

Első kísérletem az Azkaban utáni Siriusszal. Mondanám, hogy azóta már lett ez jobb is. De inkább nem mondom. ^^" (A szaloncukor tudom, hogy úgy ahogy van, mindenestül sántít - de képtelen voltam megállni. Mert nekem is van egy emlékként - nem ilyen jellegű emlék ^^" - megőrzött, gyűrött kis papírkám. :$)




Aranyló gyertyafény játszik az ujjai közt idegesen gyűrögetett-hajtogatott szaloncukor papíron. Izgatottságába sóvárgó várakozással teli bizsergés vegyül, ahogy Sirius elképesztő magabiztossággal végiglejt a szobán és lazán leveti magát mellé az ágyra. Meztelen, arisztokratikusan fehér bőre alatt szépen kirajzolódnak a hiú gonddal kidolgozott izmok. Hátrasimítja a szemébe hulló éjfekete fürtöket, a gyertya lángja és az aranypapír ragyogása pedig halvány derengésnek tűnik csupán a mélyszürke tekintetben táncoló vad, szenvedélyes tűz mellett.

- Stresszoldó? – átöleli Remust, és szelíd mosollyal biccent a kezében szorongatott, csillogó papírdarab felé. Összekulcsolja az ujjaikat, közben könnyű, kedveskedő puszikat lehel az arcára. Nedves és puha az ajka, és megnyugtató melegség árad minden apró csókjából.

- Várjunk még, Holdsáp?

Összefüggéstelenül motyog valamit arról, hogy szereti, hogy akarja, és, hogy most - mire Sirius megsimogatja kipirult arcát és még szorosabban húzza magához. Felgyorsul a szívverése. Éhes ajkak tapadnak a szájára, kíváncsi kezek barangolnak szemérmetlenül a testén, és halk, elfúló nyöszörgés szakad fel a torkából, ahogy megérzi szerelme vágyakozását pőre bőréhez simulni.

Hirtelen minden valóságosnak tűnik - igazinak és izgalmasan ismeretlennek.

- Nagyon szeretlek… és nagyon vigyázok rád... – leheli Sirius két csók között. - Bízol bennem, ugye? - rekedt a hangja, buja vággyal teli, ajkai egyszerre perzselik és kényeztetik, marják és babusgatják a bőrét, és Remus bízik benne.

Bólint.


Aztán nem volt más, csak te és csak én. Forrón lüktető gyönyör és kéjesen hömpölygő végtelen. Két egymáshoz simuló test, tomboló vér és mohó hús. Majd a teljesség, egyetlen test és közös szívverés. A szerelem bódító illata. Mélyről jövő sóhajok, megfeszülő izmok, félig lehunyt szempillák és a nevem az ajkadon. Mámoros megsemmisülés. És már nem csak te és nem csak én - hanem mi. Együtt…


- Tapmancs… - pihegi egy lágy, lassú csók közepén. - Tényleg vártál volna még, ha kérem?

- Rád? – mormolja kábán Sirius. – Bármeddig. Bárhol és bármikor. De azért örülök, hogy nem kérted.

- Én is...


A kótyagos szerelem könnyed ígéretének tűnt csak, egyikünk sem sejtette, hogy a sors milyen kegyetlenül kényszerít majd a beváltására. De akkor még együtt voltunk: a karjaidban aludtam el, és sosem voltál még olyan közel hozzám.

*

- Nagyon tetszik Harrynek a könyv! – vidáman libben be Sirius szobájába. Nem vesz tudomást a helyiség fojtogató, alkoholgőzben és dohányfüstben úszó levegőjéről, csak letelepszik az ágyra, a szeretett férfi mellé…


Félmeztelenül ültél, hátadat az ágytámlának támasztva, kezedben egy üveg Ogden-féle lángnyelv whisky. Csontjaid szinte átszúrták fakó bőrödet, amin zöldes betegségszínnel derengett át az erek kusza hálózata. Borostás voltál és hosszú hajad hanyagul hullott az arcodba. Életedben először tűntél törékenynek, még tőlem is gyengébbnek és kiszolgáltatottabbnak. És én segíteni akartam, meg akartalak óvni, megvédeni… megmenteni.


… és zavartalanul folytatja:

- Ez az első ajándék, amit közösen adtunk valakinek. Pont úgy, mint egy igazi pár, nem? – tekintetében elhalványul a vidám csillogás, ahogy Sirius unott közönnyel megvonja a vállát, és nagyot kortyol a kezében tartott italból. Csak így egyszerűen, üvegből.


Nem törékeny voltál. Hanem megtört. De nem akartam meglátni. Nem akartalak így látni.


- Még mindig gyönyörű vagy…

Gúnyos fintor a válasz. Ajkai újra az üveg száját csókolják, aztán leteszi az italt az éjjeliszekrényen sorakozó társai mellé, és ráérős mozdulattal rágyújt.

- Stresszoldó? – kérdi Remus szomorkásan, és megpróbálja kivenni kezéből a cigarettát. Sirius ingerülten löki el magától. Mélyen, élvezettel tüdőzi le a keserű dohányfüstöt.

- Tapmancs, kérlek, tedd azt le – feszültségtől reszket a hangja. – Megölöd magad ezzel a sok szeméttel…

Sirius két szemöldöke közt elmélyül a ránc, és tűnődve figyeli a cigaretta végéből felszálló hosszú, szürke felhőt. Ugyanilyen füst gomolyog most tekintetében a hajdani tűz helyén – kedvetlenül, zavarosan és szinte áthatolhatatlanul.

- Így a szép elmenni, nem? Fiatalon és gyönyörűen… Velem tartasz, Holdsáp? – hátborzongató a mosolya, ahogy felé nyújtja a cigarettaszálat.

- Sirius, kérlek…

- Mindegy. Akkor majd megvárlak.

Remus rémült megrökönyödéssel nézi az ismerősen idegen vonásokat, keresi az életteli, szenvedélytől pirosló orcát, az élénken ragyogó tekintetet és a pimasz, csábító félmosolyt az ajkak szegletén - de csak sápadt apátiát, tompa árnyékot és fanyar gúnyt talál. Egyszerre ölelné magához és menekülne tőle, közben csitítaná és kiabálna vele, aztán csak sírna és kacagna - hosszan és tébolyultan.

Végül, mintha mi sem történt volna, könnyed hangon megszólal:

- Tudod, mi akadt a minap a kezembe? Egy gyűrött, arany színű szaloncukor papír. Emlékszel, azon az éjszakán majszolgattam el a nagy izgalomban, míg vártalak. Még magadhoz képest is rengeteg ideig készültél a fürdőben… aztán kijöttél egy szál semmiben… emlékszel? Megtartottam a papírját. Marcipános volt, talán a legfinomabb, amit valaha ettem – mégis hagyott valami furcsa, keserű utóízt a számban… Aztán kivetted a kezemből, és… emlékszel? Emlékszel még, Tapmancs?

- Remus, az majdnem húsz éve volt – keserű és megmásíthatatlan kijelentés.

Elnyomja a cigarettát, és hátat fordít neki. Hosszú, néma és nyomasztó hallgatás után aztán újra megszólal: bántón érdes és érzelemmentes a hangja.

- Akkor azt mondtad, megbízol bennem.

- Bíztam. És az volt életem leggyö…

- Nem bíztál.

És Remus megérti.

- Sirius, én akartam. Te tudhatnád a legjobban, mennyire akartam… de egyszerűen minden ellene… ellened szólt… Csak legbelül, titokban, félve és szégyenkezve mertem hinni benned. És… és várni rád.

Sirius nem felel, de a mély csöndben tisztán hallatszik, hogy nyel egy nagyot, és mocorogni kezd. És Remus egyszeriben úgy érzi, mintha enyhülne valamicskét a köztük feszülő jéghideg üresség.

Óvatosan simít végig a szép ívű háton, ujjai lefutnak a gerinc egyenes vonalán, megmásszák a kiálló csípőcsontot és az alhason serkenő puha szőrszálakat kezdik cirógatni.


Tudtam, hogy viszolyogsz az érintésektől, még a legapróbb, legközönségesebb emberi érintésektől is… De titkon reméltem, hogy én más vagyok, hogy én még mindig, mindezek után is lehetek más…


Sirius hirtelen szembefordul vele, és egy szívdobbanásnyi pillanatra mintha felizzana tekintetében a régi, sötéten parázsló szenvedély. Aztán megcsókolja. Kemények és hűvösek az ajkai, csókja pedig semmitmondó és üres, és keserű ízt hagy maga után.

Újra hamuszín szemekkel néz rá, majd finoman, de egyértelműen tolja el magától.

- Szeretlek, Sirius Black… még mindig… nagyon… - esdeklő a hangja, és vonásai sírásba rándulnak.

- Akkor várj még egy kicsit.

Bólint.


Melletted feküdtem egész éjjel, nyitott szemmel, töprengve. Ha csak egy leheletnyit mozdítom a kezem, talán még elérhettelek volna… De nem. Akkor már túl messze voltál.

*

Mosolygós nyugalommal tekergeti ujjai köré a puha, cukorkaillatú hajszálakat. Érintése napfényt csal a téli éjszakába és aranyra festi a bíborszínű tincseket. Eszébe jut a szaloncukor, aminek csillogó papírja még ma is ott lapul az éjjeliszekrény fiókjának legmélyén, keserű utóíze pedig már örökké mérgezni fogja hitvese édes csókjait.


Nem vártam rád. És te… te vajon vársz még rám odaát?