(Nem lett volna szabad kimondanod.)

E/2, Roxfort után. Remus-szülinap, ágyban összebújás, pizsama. Büszkekeresztapa-Sirius, Potter-levél. Kimondott kívánság és kimondatlan szavak. 18+

Álomba ringat, így szokás mondani; felhőtenger az álom, édes, puha nyugalom, a biztonság melege, Sirius nyelvén a neved hangzóinak üteme, a mássalhangzók sóhajnyi rezgése, a magánhangzók hullámzó mélysége... Ez volt pár órája. Este. Most ugyanez a hang leheli le pilláidról az álom porát, „Remus, Remus, Holdsáp”, vagy egy perce szólongat már. Felnyögsz nyűgösen.

- Mmm… mennyi az idő?

- Éjfél múlt egy perccel.

- Van baj? - kérdezed, mert éjfél után egy perccel, álomöbölből kirántva, nem számít a szórend. Mocorogni kezdesz, Sirius visszanyom az ágyba.

- Nincs baj, nyugi, nyugalom... - mondja. Az érintése hője ott pihen a válladon. Nyugalom. - Csak én akartam lenni az első, aki boldog születésnapot kíván neked.

- Köszönöm - nyújtod a szád a szülinapi csókért. Pontosan olyan íze van, mint bármelyik más napon. - De nem hiszem, hogy bárki befurakodott volna reggelig közénk az ágyba, hogy megelőzzön… - kuncogod.

Sirius válaszul megcirógatja az arcodat. Az érintése óvatos, és az volt a csókja is, de a tekintetéből tudod, más oka is van annak, hogy felkeltett. Feketébben izzik, mint az éjszaka. Szeretnéd lefesteni ezt a színt, hogy megőrizd örökre, történjen bármi is veletek, köztetek. Szikrázó színeket kevernél, kéket és vöröset és titokzatos lilát, és vibráló cseppjeit egy végtelen örvény bársonysötétjébe szórnád. A vágy galaxisa, így neveznéd a képet. A legösztönibb festmény. A hullócsillag a közepén ritkuló öleléseiteket jelképezné. Több mint egy hete nem éreztétek egymást; Siriuson látod, hogy majd megőrjíti a vágy. A kulcscsontodra siklanak hosszú ujjai.

- Huszon…

- Ki ne mondd! - figyelmezteted. Csiklandoz az érintése, ahogy felnevet, mégis, mostanában van valami a mosolyában, amibe belesajdul a szíved.

- Ennyi éves vagy, és még mindig pizsamában alszol - csóválja meg a fejét, miközben óvatosan lehúzza a takarót rólad. - És még mindig félregombolod…

A tekintete megpihen az elővillanó bőrödön. Szereted, ahogy ilyenkor rád néz, mert tudod, hogy te vagy az egyetlen, aki ismeri ezt a nézését. A galaxistekintetét. Még mindig képes pírt csalni az arcodra vele.

- Úgyis leveszed rólam…

- Szabad? - pillant fel rád újra.

- Ezt mióta kérdezed meg?

Sirius nem felel azonnal, csak babrálja szórakozottan a pizsamafelsőd gombját, és a mosolyod lassan elveszik a csendben.

- Amióta megint pizsamában alszol - mondja végül, de már nem elég a hangja, hogy megtörje a csendet. - Amióta a pizsama üzenet.

Félreértett üzenet, helyesbítenél kétségbeesve, de nem teszed. Fázol éjszakánként - ennyi az üzenet. Fázol, mert egyre gyakrabban riadsz arra, hogy Sirius nincs veled, mert hiába simulsz hozzá, már nem érzed az ölelésében a régi meleget, mert ő most megint félreértette az üzenetedet. Mert túl sok a félreértés közöttetek. Ölelj szorosabban, kérhetnéd, de nem teszed. Beszéljük meg - ezt is kérhetnéd, de ezt sem teszed, mert nem tudnád hol kezdeni. Talán már késő is lenne elkezdeni. Nem bírnál ezzel a tudattal szembesülni, mert ha Siriust elvesztetted, elveszett mindened. Egyszerűbb elhitetned magaddal és vele, hogy őszinték a mosolyok, amivel puhán egymásra nevettek, és egyszerűbb, ha csak ennyit mondasz most:

- Megadom az engedélyt, leveheted. Most azonnal leveheted…

Meglepetten érzed, hogy remegnek az ujjai, mikor megérinti a testedet. Elképzeled magad: a testet a félregombolt pizsama alatt, a szendergő szörnyet az emberi hús alatt, a vergődő lelkedet, a csendeket és félreértéseket, és nem érted, mi kelti a vágyat - belőled, benne -, amit ilyen nehéz kordában tartani. Sirius figyel téged. Ugrik az ádámcsutkája, ahogy nyel egyet. Hozzáérinted az ujjbegyeidet, hogy érezd az ösztönös életet.

- Remus... - sóhajtja, és talán a neved most a kezdete lenne valaminek, de te felcsúsztatod a szájára a kezed. Sirius az ajkai közé engedi az ujjaid; érzed a nyelvét, érzed a neved, és tudod, innentől már csak vágyat jelent. Kíváncsi vagy, vajon milyen íze lehet. - Remus...

Lehunyod a szemed.

Pontosan akkor, amikor az ablakon zörgetnek.

Sirius ráharap az ujjadra, ahogy káromkodik egyet.

Azonnal megismered a baglyot, és életed szerelme hiába szitkozódik és morog melletted, mint egy zsémbes eb (’be ne engedd most nekem…’), egy gyors pálcaintéssel ablakot nyitsz sietve. Hűvös szél szökik a szobába, és már landol is az ágyban, közöttetek, a levél.*

 - Ezt mindig elmondja… - dörmög Sirius. - Szarul esik - teszi még hozzá egy durcás kisfiú hangján, aztán kiveszi a kezedből a meggyűrt pergament, átfutja még egyszer, vigyorog egy sort a három, nagyjából H-betűt formázó szivárványvonalon, végül az éjjeliszekrényre teszi a levelet, és ugyanazzal a mozdulattal tüntetőleg arrébb tolja a kiürült cigisdobozt. - Nem tudom, minek néz engem Evans. Soha nem gyújtanék rá a keresztfiam közelében. Soha.

Megmosolyogtat az az elfogódott a büszkeség a hangjában, amivel ezt a szót mondja.

- Fogadtatok? - hunyorogsz fel rá.

Sirius megrázza a fejét.

- Nem - enyhül meg, és odabújik melléd. - De ettől függetlenül én nyertem.

- Ha nem fogadtatok, akkor nem volt mit nyerned - emlékezteted.

Szereted, amikor Sirius a karjaiba vesz. Szeretnéd rábízni magad, úgy, mint régen, lehunynád a szemed és ellazítanád az izmaidat, hagynád, hadd vigyen, ahová csak akar, mert az számít egyedül, hogy magával vigyen. Nem visz sehová most, csak magához ölel. Megállítanád a pillanatot, ha már visszapörgetni nem tudod.

- Nagyon nyálas lenne, ha azt mondanám, hogy én már régen nyertem? - dünnyög a nyakadba.

- Miért lenne nyálas?

- Mert azt mondanám, hogy tőled jobbat úgysem nyerhetek.

- Nagyon nyálas - neveted, majd csókot nyomsz az elnyíló ajkára, lassút, érzékit, mélyet.

- Ez tényleg nyálas volt - állapítja meg egy levegővétel szünetében, és letöröl a szád csücskéből egy nyálcseppet. Felizgat a gondolat, hogy keveredő molekuláitokat maszatolja el a bőrödön. Eltolod magadtól, mielőtt újabb csókra hajolna.

- Szerinted teljesülhet az, amit a születésnapunkon kívánunk?

Sirius eltöpreng. Feltűnően jól áll neki a játékos komolyság, elfelejtesz pislogni is, mert a szépsége egyetlen pillanatát sem akarod elszalasztani.

- Ha jót kívánsz - mondja aztán - és jótól kívánod, biztosan.

Kezeid közé fogod az arcát, úgy húzod magadhoz újra, egészen közel, hogy a szemébe nézhess mélyen a sötétben.

- Azt kívánom, hogy legyen minden olyan, mint régen, hogy…

- Állj, állj, állj, nem szabad kimondanod! - szakít Sirius félbe, és úgy nevet, mint régen. Úgy is ölel, úgy is csókol, mint régen, és te belemenekülsz az érintésébe. Még akkor is, ha félsz, elveszítitek egymást a folytonos menekülésben. Régen együtt mentetek, de most nem tudod, utána futsz, vagy előle.

- Ne. Ne így… - állítod meg a kezét a combjaid között, mert úgy érzed, ha elveszik ma éjjel benned, talán soha többé nem találsz rá újra.

De lehet, csak az önzőséged az, megint; te akarsz elveszni őbenne, elmerülni a világában, a forró, lüktető valóságában. Talán nem is szeretnél többet előkerülni onnan. A tiédnek akarod őt, és az övének téged, hogy érezd, ti nem csak egymáshoz, hanem egymásba tartoztok. Mint a keveredő molekuláitok.

Sirius lefejti a csípőjéről a kezed. Még mindig szereti, ha szeretkezés közben összefonódnak az ujjaitok is. Rád nehezedik a teste, ahogy föléd borul, a homlokodnak támasztja a homlokát, belélegzed a sóhaját. Rég érezted őt ennyire csodálatos mélyen. Elesett, szinte riadt a hang, ami a torkodból kiszakad.

Sirius rögtön megdermed.

- Van baj?

- Nincsen - cirógatod meg hüvelykujjaddal a tenyerét. - Folytasd.

- Minden évben megdolgoztatsz a szülinapodon... - állapítja meg, mintegy mellesleg, és még mielőtt bármi frappáns megjegyzéssel visszavághatnál, az ajkaidra tapadva folytatja a szeretkezést. Kiszabadítod a kezed, és magadhoz öleled. A haja csiklandozza a válladat.

Nem lett volna szabad kimondanod.

-------------------------------------------------------------------------

*

Nagyon-nagyon boldog születésnapot kívánunk, Remus! 

Harry, Lily, Ágas

PS. Ez most csak ilyen gyors előköszöntésféleség, hogy megelőzzük Tapmancsot. Ugye megelőztük Tapmancsot? Harry már délután 4 körül aláírta, szóval lényegében már akkor készen volt a levél. Jó, persze besegítettünk neki egy kicsit, de látnotok kellett volna, alig tudtuk kivenni a kezéből a krétát, marha jó ajándék volt, imádja. A levegőben szokott rajzolgatni vele, komolyan mondom, egy játéka se köti le ennyire, percekig tudja nézni a szivárványt meg azokat a csillogó kis izéket benne, és hallanotok kéne, hogy nevet, amikor szétmaszatolja, aztán meg olyan csodálkozva nézegeti a tenyerét, míg el nem tűnnek róla az utolsó csillogós bigyók* is. És aztán kezdi újra. De hát papíron ugye tök más az egész, ott örökre megmarad, és eddig is szájtátva figyelte, amikor mi rajzoltunk neki valamit, most meg rájött, hogy ő is tud ilyet… Elképesztő kis kölyök, annyira okos, nem is tagadhatná, hogy az én fiam. Vagyis a miénk. 50% Lily, 50% én. Még mindig hihetetlen, mi?** Meg amúgy az most a legújabb, hogy előszeretettel hajigál el mindent, ami a keze ügyébe kerül és mozdítható, aztán meg néz utána, és várja, hogy visszavigyük neki. Na ilyenkor rohadt jól jönne egy kutya, aki tudna vele visszahozósat játszani, mert úgy a huszadik kör táján mi már kezdünk fáradni… Vagyis, jahm, határozottan gyakrabban kell mostantól átjönnötök. Holnap meg akkor kettő körül legyetek itt, és ne nagyon ebédeljetek be előtte, mert mi fogunk főzni, meg lesz torta is, meg minden.

Az meglepetés lett volna... És persze akkor jöttök, amikor csak tetszik, minél hamarabb, annál jobb. A fiúknak már nagyon hiányoztok.

Neked is.

Nekem is. (de a cigi TILOS, tudjátok.)

Tudják, Lily. Nem olyan hülyék, csak tettetik.

Ugye tudod, hogy ezt el fogjuk nekik küldeni…? 

*csillámpornak hívják

** hihetetlen, hogy százalékban számolod a fiunkat…